30. fejezet

Soha nem adatott meg nekem az, hogy kisirjam magam az anyám vállán, de ezzel az alkalommal mindent bepótoltam. Kijött belölem az összes fájdalom és félelem, csalódás, minden. És Emily nem szólt semmit csak hagyta, hogy hüppögjek és folyjanak a könnyeim, és kezével a hátamat simogatta.
- A legjobb barátnőm volt - hajtogattam magam elé könnyes szemekkel.
- Tudom kicsim...
- Miért tette? - a kezembe temettem az arcom. Csalódtam, fájt és haragudtam egyszerre, pont arra az emberre, akire azt hittem mindig számithatok.
De hiszen végül is, ez igaz volt. Megosztotta velem a házát a kocsiját, a barátait, mindenét. Köszönettel tartozom neki. És megint csak elrontottam mindent. Az adott pillanatban viszont ez egyáltalán nem érdekelt. Azt én is megtettem volna a helyében, ha minden fordítva lenne, ezt viszont amit művelt velem, úgy éreztem, sosem tudom megbocsátani neki. Valahol átéreztem a helyzetét, hiszen a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, de ezt most nagyon elrontotta.
- Segítesz nekem elérni Harryt ugye? Írsz neki levelet igaz? - néztem anyámra, aki csak bőszen bólogatott.
- Hát persze! Ez a legkevesebb - mondta könnyes szemmel. - Mindent megteszek!

És így is történt.
Anyám, ahol csak tudott, intézkedett, megírta a levelet, telefonált, de amikor az ember lánya csak egy civil, szinte lehetetlen küldetés egy popsztárral kapcsolatba lépni. Mindenesetre láttam rajta, hogy nagyon igyekszik, fel alá futkos és közben bennem tartja a lelket. Talán megkedveltem. Igen, határozottan.
Sajnos a stresszel együtt a rosszulléteim is sűrűbbek lettek, volt, hogy lábra sem tudtam állni, de Emliy akkor is ott volt mellettem, simogatott, néha énekelt és az izzadságot is törölgette a homlokomról. Talán kezd kialakulni egy igazi, anya-lánya kapcsolat...

Így teltek el a napok, mikor végülis dr. Mann megjelent a kórteremben, és bejelentette a híreket.
- A rosszulléteidet és a rohamaidat tekintve az orvosi tanács úgy döntött Alice, hogy nem várhatunk tovább, el kell kezdenünk kemózni téged. Mostmár a te életed a tét, téged kell megmentenünk. Sajnálom.
Ellenkezni nem tudtam, nagyon gyenge voltam, a szám ki volt száradva, de a tudatom teljesen tiszta volt, mindent értettem, tudtam, hogy mire készülnek és az egyetlen jel, hogy én ezt nem akarom, hiszen Melody ( éreztem, hogy lány lesz) életébe kerülhet, csak a legördülő könnycseppek voltak az arcomon.
- Doktor Úr! Nem lehetne valami...
- Kérem Emily értse meg! Ha várunk, ha hagyjuk rosszabbodni az állapotát, azzal csak rontunk a helyzeten. Így segíthetünk - dr. Mann szeme is csillogott. Nem volt mit tenni.
Még aznap délután behozták az infúziót és a karomba döfték. A gyomrom összeszűkült, mikor felültettek, és láttam, amint a nővérke lassan a karom felé nyúl, belémdöfi a tűt, mire felszisszentek, el akarom rántani, de nem lehet, engedelmeskednem kell, majd ahogy a sebtapaszokkal a vénámat rögzíti és felágaskodik, hogy megindítsa a folyadékot, ami nekem orvosság, a gyermekemnek pedig méreg. A keze lassan fordult el a nyitó szelepen, majd láttam, ahogy végigfolyik a műanyag csövön és éreztem a hideget, amint elérte a karomat. Sírni kezdtem, mire anyám leült mellém és átölelt.
- Hidd el Alice, minden rendben lesz, csak bízz bennünk. Jót akarunk neked - dr Mann végigsimitott a hajamon...a hajamon, ami már nem lesz többé. Kihullik, a szememen karikák lesznek, és alig fogok tudni magamról.
Öt perc sem kellett hozzá, hogy elkezdjem érezni a hányingert, és kiderült, hogy a nővér nem véletlenül tartotta elém a kezelés alatt végig, azt a vödröt. Szükség volt rá. Rengetegszer. Szédültem, a semmit is ki akartam hányni, azt kívántam inkább ölnének meg. Már nem érek semmit. Már nem számít senki. És legalább a kisbabámmal együtt halok meg. Egyre jobban kábultam, láttam, hogy ez megijeszti az orvosokat, de nem történt komolyabb baj, nem ájultam el, minden rendben ment, azt leszámítva, hogy életem legszörnyűbb 30 perce volt. Kábán feküdtem az ágyon, aludni akartam, de féltem, hogy a hányinger nem enged, oldalra hajtottam a fejem, ha esetleg jönne.
Azon gondolkodtam, hogy talán jobb is így, hogy Harry tudni sem akar rólam, hiszen ha így látna, undorodna... én már nem az az Alice vagyok, aki régebben. Sőt, nem is Alice voltam. Bess voltam, újra, a céltalan, reménytelen de mégis kűzdő Bess. Összehúztam a szemöldököm, visszatartottam az öklendezést, és elhatároztam, hogy soha nem adom fel. Nem hagyom el magam. Nem szabad.
A lelkemben mintha évek óta lappangó energia szabadult volna fel,  egy hosszú sóhajtásként jött ki és megnyugodtam. Piciny mosoly hagyta el a számat és úgy maradtam. Mint egy megfagyott hulla.
Félreértés ne essék, éltem, lélegeztem, éreztem, csak éppen erőt. Lehet, hogy igazából halál közeli állapotban voltam, mert boldogsággal töltött el, hogy elhagyhatom a földet, de valami visszarántott és csak lebegtem a két dimenzió között. Hittem Istenben. Talán abban a pillanatban jobban, mint valaha.  Éreztem, hogy létezik, hogy van, hogy megtalált és szeret. Megbocsátja az összes hibámat, amit elkövettem és arra int, hogy én is bocsássak meg. Bocsássak meg Eleanornak, az anyámnak, Harrynek, mindenkinek.
Megtettem.

Csak másnapra kezdtem visszatérni önmagamhoz, hogy mi történt az előző kezelés után, arról senkinek nem beszéltem. Valahogy éreztem, jobb, ha megtartom magamnak. Nem volt senki a kórteremben, csak a tévé ment, én erőtlenül feltápászkodtam, és próbáltam egyenesen maradni, hogy ne szédüljek.
Hirtelen megpillantottam a telefont, a kis szekrényen az ágy mellett.
"Talán egy próbát megér..." - gondoltam.
A kezembe vettem a telefont és a keresőbe beírtam a H betűt, természetesen elsőnek adta ki Őt.
A vonal süket volt. Remek.  Vártam még egy kicsit, majd hirtelen meghallottam a hangot, ami jelzi, hogy kicsöng. Reménykedni kezdtem, az arcom felragyogott. És hirtelen beleszólt valaki.
- Heló, Molly Edwarts vagyok, ha nem vettem fel, hagyj üzenetet. - majd a vonal megszakadt.
Elakadt a lélegzetem, azt hittem, ő lesz az, és az adott pillanatban legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefont. Meg is tettem.  Úgysem kellett már, minek? Az egyetlen ember aki számít nekem valamit, az már nincs benne.
Visszvágodtam a párnámra, majd behúnytam a szemem. Pár másodpercre rá éreztem, hogy valaki figyel. Nem nyitottam ki, nem akartam megijeszteni senkit. Hallottam, ahogy besétál halkan és leül a mellettem lévő székre. Biztos anyám az. Hát persze. Megfordultam és tényleg álomba szenderültem.

- Melody!
-Mama!
- Ne félj!
- Nem félek mama! 
- Látod azt a kis alagutat ott? 
- Látom! Olyan gyönyörű. 
- A másik oldalán virágok vannak. 
- Mama komolyan! Megyünk játszani? Kérlek, hagy játszam picit! 
- Nem bánom. Gyere fogd meg a kezem. 
Ekkor hirtelen megnyílt alattam a föld, és forróság lett. A tűz szinte az égig hatolt és valami megrántott, kitépve a kezemet Melodyéból. 
- Mama! Segíts! 
- Melody! Kincsem! Fuss, menekülj!
Ekkor láttam, hogy elkapja a gyereket, majd lassan megnézi a fehér bőrét, a göndör fürtjeit és a zöld szemeket, amiket Melody Tőle örökölt! 
- Harry! - kiáltottam. Felém fordította az arcát és a szemei utálatot sugároztak. Nem...nem akartam, hogy megmentsen. Tudtam, hogy a pokolba való vagyok. Csak így menthetem meg a gyerekemet. 
- Vigyázz rá! - suttogtam, majd a forró föld összecsapott a fejem felett. 

Erre riadtam fel.

Izzadtam, a fejemről folyt a veríték , végig akartam simítani a homlokomat, de valaki a kezemet fogta....
- Te meg mit keresel itt? - nagyon sokkolt a látvány, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára öleltem át.
- Elmenjek? - nézett rám meghökkenve.
- Jajj, nem! Nem, dehogy is! Örülök! De...hol va...
- Ne...ne beszéljünk erről. Alice.. ha szeretne, ő lenne itt most, és nem én. Ő bekajálta Eleanor hülyeségét. Én idejöttem, hogy utánanézzek. És nem hiába. Tudtam, éreztem, hogy valami nincsen rendjén. Nem uszítalak. De mióta találkoztunk mardos a vágy! Nem akarok tőled semmit... - emelte fel a kezét, mikor szóra nyitottam volna a számat. - Csak arra vágyom, hogy nézhesselek, vagy foghassam a kezed, mint annak idején, vagy...
És akkor Niall Horan nem fejezte be a mondatot. Nem fejezte be, mert megcsókolt. Szenvedélyesen, és szeretetteljesen.
És ezzel egyidőben Melody megmozdult a hasamban, élete első jeleit megadva magáról.