Mielőtt belekezdenék az utolsó fejezetbe, el szeretném mondani, mennyire hálás vagyok nektek, hogy olvastátok a történetemet, hogy értő figyelemmel álltatok hozzá, és talán rájöttetek azokra a dolgokra, amiket közvetíteni szerettem volna felétek! Mindig becsüljétek meg azt, amitek van, és soha, de soha ne legyetek mások, mint amik vagytok! Az életnek rengeteg értelme lehet, csak ti dönthetitek el, mi fontos nektek és mi nem. És ami fontos arra vigyázzatok, hisz ki tudja, mikor szakít el tőlük a sors! Köszönöm a sok gyönyörű kommentet, az üzeneteket facebookon, és ask.fm-en, hálás vagyok és köszönöm azoknak az embereknek külön, akik bíztattak, és egyszerűen valamilyen hihetetlen módon a példaképüknek neveztek!
Nagyon nehezen fogok megválni ettől a blogtól, mert szinte az életem részévé vált, de egyszer mindennek vége szakad. Nagyon szerettelek titeket és most is szeretlek, köszönöm a lassan 90 000 oldalmegjelenítést, a 174 feliratkozót, a rengeteg kommentet, mindent! Én itt viszlátot mondok, vagyis nem, hiszen megszavaztátok az új blogot, a Pastless Future (Múlttalan Jövő)-t amit már természetesen megnyitottam, a linkje itt van : Pastless Future , remélem, aki itt járt, az mind beleolvas, feliratkozik és élvezi a kicsit light-osabbra tervezett történetet, persze bonyodalomból ott sem lesz hiány!
Nem húzom tovább az időt, köszönök nektek mindent még egyszer, élvezzétek az utolsó részt, és ha hozzáfűzni valótok/búcsúszövegetek vagy más közölni valótok van, nagy nagy szeretettel olvasok minden kommentet! Szeretlek titeket! Ti vagytok az életem!♥
*********************************************************************************
A fájdalmaim egyre nagyobbak lettek a műtőasztalon, sikítani tudtam volna, de a nyugtató nem engedett. És sajnos mást sem.
- Nyomjon! Próbálja meg egy kicsit erősebben Alice! Kérem, így nem tudunk magának segíteni - bíztatott az orvos, és én persze erőlködtem, de annyira gyenge voltam, hogy egyszerűen hiába. Huszonegy órája volt, hogy elkezdtem vajúdni, ráadásul az orvosok nem tudták mitől csupa vér a magzatvizem, felvágni nem akartak, mert tudták, hogy meghalok. Így is elég sok vért vesztettem, az életfunkcióim nem voltak valami stabilak, az egyetlen dolog, ami életben tartott szerintem, az a vágy volt, hogy láthassam a lányom, csak egy pillanatig. Harry végig ott állt mellettem, fogta a kezem, szorította, én pedig annyira fáradt voltam, hogy már csak tartottam, nem voltam képes visszaszorítani. Mikor ránéztem ugyan keveset láttam, mert védőmaszk volt rajta, de az átázott zöld textil arról árulkodott, hogy nagyon izzad, a konectráció miatt, hogy ne hagyja, hogy elhagyjam magam. Nagyon tiszteltem ezért és igyekeztem eleget tenni a vágyának addig a pillanatig, de hirtelen elengedtem a fejem és csak lihegtem, mint aki előtte lefutotta a maratont és hallgattam az egyre lassabban verő szívemet. A szemembe sütött a neonlámpa, így kicsit hunyorítanom kellett, éreztem a nyakamon lefolyó izzadtságot és azt is, hogy a hajam teljesen csatakos.
- Alice - kiáltott rám a nővérke aggódva - Nem adhatja fel, hallja? A kislánya egészséges, nem hagyhatja bent! Kérem! Próbálja meg összeszedni magát!
Mindenki csendben volt, mindenki fáradt volt.
- V...vizet - nyögtem, mire Harry ugrott és rögtön ott termett egy pohárral. Kicsit felemelte a fejem, és beleöntött egy kortyot a számba, aminek a fele ugyan lefolyt az arcomon, pont úgy, mint az izzadtság és a könnyek, csak kicsit hidegebb volt. Tudtam, hogy nincs más hátra, és a többiek is sejthették.
- Csinálja - néztem rá az orvosra.
Hosszan hallgatott, és mélyen belenézett a szemembe, amivel továbbra is bíztattam, majd közel jött, a homlokomra tette a kezét és megsimította.
- Magánál bátrabb nőt nem ismerek. Ezt jól jegyezze meg.
Eleresztettem felé egy halvány mosolyt, majd oldalra fordítottam a fejem. Harry persze, nem értette, hogy mi történik.
- Várjon, mi folyik itt? Milyen bátor? Milyen csinálja? - össze vissza kapkodta a fejét és hallottam, ahogy hüppögni kezd.
Az orvos a vállára tette a kezét.
- Sajnálom. Nem maradhat itt tovább.
Nem volt erőm megfordítani a fejem, csak hallottam, ahogy ordítani kezd, és láttam a műszerekben visszatükröződő képben, hogy közelebb próbál furakodni, de két ápoló ezt nem hagyja.
- Ne, Alice, kérlek ne, Istenem még el sem búcsúztunk! - az én szememből is patakzottak a könnyek, de már mozdulni sem bírtam. Mikor becsukták az ajtót, megint síri csend lett, amit az orvos tört meg.
- Azonnali előkészítést a császármetszéshez.
Gerinctől lefelé elbénítottak ahogy azt szokás, az egész nagyon csenben történt, mintha már előre gyászolnának.
Csodás érzés kerített hatalmába mikor a gyógyszer szétterjedt a testemben, már nem éreztem fájdalmat, nem feszített semmi, könnyű voltam, szinte lebegtem.
Tudtam, hogy nemsokára már ennél is jobb lesz. Imádkozni kezdtem halkan, majd hirtelen eszembe jutott anyám levele.
Alice,
Elképzelni sem tudod, mennyire aggódtam, mikor eltűntél a kórházból, de azt sem, hogy mennyire tisztellek azért, amit tettél! A legbüszkébb anya vagyok, akit csak a hátán hordott a Föld, és talán bíztál benne, hogy ott leszek veled, de ez sajnos nem történhet meg. Tudom, hogy nincs metségem, de talán megpróbálom elmondani.
Annak, hogy megkerestelek őszintén szólva több oka is volt. Elsősorban el akartam neked valamit mondani. De aztán láttam, hogy mennyire beteg vagy és, hogy mennyire nehéz az életed, ezért úgy döntöttem inkább hallgatok, és melletted maradok. Viszont tudnod kell azt, mi volt a fő oka, hogy megkerestelek.
Segítséget, vagyis inkább csak egy kis támaszt akartam kérni.
A világon a legnagyobb vágyam, hogy ott lehessek veled, de sajnos ez lehetetlen, mert az igazság az, hogy én sem vagyok/voltam különb helyzetben, mint te.
Szívre várok.
Az enyém már nem működik valami jól, persze soha nem mondtam, nem akartam még több terhet rád rakni. Azt sem tudom, miért írtam neked ezt most meg, talán, hogy fel tudjak sóhajtani, hogy valaki tud róla, mert mikor az ember magában tartja, egy idő után elviselhetetlen a szorító érzés...
Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek! Örökké! És lehet, találkozunk odafenn! Előbb, mint gondolnád!
Tépd szét ezt a levelet kérlek és viselkedj természetesen! Azt szeretném, ha csak te tudnál erről!
Anya
Ekkor nyomást éreztem a hasamon, nem fájt, csak nyomott, majd a penge végigszaladt a bőrömben és amilyen hirtelen meghallottam Melodie sírását, olyan hirtelen kezdett lejjebb esni a pulzusom, a nővérek és ápolók rohangáltak körülöttem, minden csupa vér volt.
- Hagy nézzem meg - nyögtem gyengén, mire a nővér ellenkezésre nyitotta volna a száját, de az orvos rászólt.
- Adja oda neki.
Leírhatatlan érzés a gyermeked a kezedben tartani. Az aprócska kis kopasz lényt, akivel annyi dolgon mentetek keresztül és csak egymásra számíthattatok. Aki akkor is ott volt, mikor egyedül voltál és akiért ölni és meghalni tudnál, hogy megmentsd.
- Szia Melodie.
Sírtam, mint mindenki, mikor meglátja a kisbabáját, néztem a szemeit, ittam minden pici rezdülését, mert tudtam, hogy nekem már nincsen sok időm,de aztán hirtelen fuldokolni kezdtem.
-Szeretlek kicsim! - suttogtam neki oda, mikor a nővér visszavette, hiszen inkubátorra volt szüksége.
A fuldoklás egyre jobban fojtogatott, aztán elállt, majd a homály is tisztult egy kicsit, és az orvos a fejemhez lépett.
- Szeretne elköszönni Harrytől?
Bólintottam. Aztán hozzátettem.
- Én akarom csinálni!
Most rajta volt a sor, ő is bolintott.
- Ha ez minden vágya...
(Zene)
Harry szoborként ült mellettem a félhomályban, fogta a kezem és a kezemet simogatta.
- Tudod, mikor megismertelek, nem hittem volna, hogy ennyire beléd szeretek.
Elmosolyodtam.
- Én rögtön tetszettem neked? - kérdezte hirtelen.
- Lehetett abban a helyzetben épeszűen gondolkodni? - kérdeztem vissza.
- Jogos.. - nevette el magát - Mindig is megállt a levegő, ha valahol megláttak.
- Ne szállj el magadtól.
Aztán csönd.
- Sok hülyeséget csináltam és sosem bocsátom meg őket magamnak...
- Harry azt akarom, hogy ketten csináljuk - mondtam, majd amikor értetlenül nézett rám a gép főgombja felé legyintettem a fejemmel.
Az arca kifejezéstelenné vált, majd ijedtségbe torkollott.
- Én...én nem biztos, hogy képes vagyok rá...
- Tudom, hogy igen - vágtam a szavába. - Talán bűnteted magad amiatt, ahogy viselkedtél, de egyet tudnod kell. Soha egy pillanatra sem ingottak meg az érzelmeim. Soha..
Rámnézett, a szeme olyan volt, mint akit megváltottak.
- Azt hittem haragszol, vagy...én nem is tudom mit hittem.
- Ha nem szerettelek volna annyira, elindultam volna, hogy megkeresselek? Én nem leszek már de egyet jól jegyezz meg! Örökké szeretni foglak Harry.
Rámborult én pedig megpróbáltam megnyugtatni, amennyire tudtam...
- Nem félsz? - kérdezte könnyes szemmel.
Megráztam a fejem.
- Inkább kiváncsi vagyok. Szeretnék neked mondani valamit.
- Persze, mondd csak, bármit.
Hallgattam, majd sóhajtottam egy halványat.
- Anyámnak rossz a szíve...Ha nem kap donort ő is meghal.
Elhűlve nézett rám, és elmeséltem neki, hogy ez állt a levélben és szét kellett tépnem és úgy kellett viselkednem mintha mi sem történt volna, pedig nagyon nagyon nehéz volt.
- Szeretném, ha megmondanád az orvosoknak, hogy felajánlom a szerveim. Minden szervemet. Meg akarom menteni anyámat!
- Alice.....ne....
Elmosolyodtam, majd folytattam.
- Nem is igazán fogok meghalni. Egy részem majd ott él pár emberben, köztük anyáméban is. De vésd az eszedbe es csak test. Lélek nélkül nincs értelme.
- És akkor te hol leszel? - kérdezte, majd megremegett.
- Ha a kislányunk szemébe nézel, meglátod! Ott leszek. És a szívedben is mindig!
Köhögni kezdtem, egy kis vér jött föl. Sóhajtottam.
- Nincs már sok időnk.
Ahogy a könnyek lefolytak az arcán, megfogtam a kezét, és az enyémmel együtt a kapcsolóra helyeztem.
- Háromra...
- Rögtön elmész? - kérdezte ijedten.
- Valószínüleg - mosolyogtam. Tényleg nem féltem. Tudtam, hogy egy egészséges és gyönyörű kislányt hagytam magam után, 18 videót, amiből meg fogja tudni, mennyire szerettem őt. És tudtam, hogy egy felelősségteljes embert hagyok itt rá, még ha az elején majd csetlik-botlik, tudtam, hogy sosem fogja magára hagyni Melodiet.
- Vigyázz rá kérlek!
Bólogatott, majd nyelt egyet.
- Szeretlek Alice.
- Én is szeretlek Harry.
Nyomott egy utolsó csókot a számra, és nem eresztette el, ott tartotta.
Kéz a kézben, még egy utolsót sóhajtottam.
Majd megnyomtuk a gombot.
/Harry/
Éreztem, ahogy a keze lehullik maga mellé a kapcsolóról, éreztem, ahogy megáll a mellkasa, majd ahogy az ajkai egyre hidegebbek lesznek az enyémek alatt.
Átjárt valami irtózatos fájdalom, de annál nagyobb volt az üresség. Nem tudtam sírni, nem tudtam beszélni, egyszerűen csak csókoltam, patakzó könnyekkel.
Benyitott az orvos, és mikor látta, mi történt, finoman leemelt róla.
- Akarja látni a kislányát?
Bólintottam.
- A szívét....azt kéri, hogy a szívét adják az anyjának. És a szerveit is. Ő kérte.
- Rendben van, erről akkor beszélünk, mikor már jobban van. Kér valami erőset?
Megráztam a fejem.
Úgy mozogtam, mint egy szellem, szinte nem is érzékeltem semmit a külvilágból. Ha a nővérek nem vezetnek, biztos mindenkinek nekimentem volna.
- Nagyon pici, de egészséges és gyönyörű -mondta az ápolónő, majd a bölcső fölé irányított.
És akkor megláttam.
A lányt, akit a legjobban szeretek. Hirtelen visszatértek belém az érzelmek és elsírtam magam.
Minden kijött belőlem, az elmúlt egy óra, a szülés sőt, ez a csodálatos de mégis szörnyű kilenc hónap.
- Hát szia...itt van apa - gügyögtem neki, mire kinyitotta a szemét.
Az enyémet örökölték, zöldek voltak és nagyok. Gyönyörűek.
- Felvehetem? - kérdeztem a nővért, mire bólintott.
Közelebbről is megvizsgáltam az arcát.
- Melodie Styles - mondtam könnyes szemmel. - Te gyönyörű és csodálatos szerelemgyerek! Apa megvéd. Vigyázok rád, míg csak világ a világ.
És akkor valami olyan dolog történt ami szokatlan egy csecsemőnél.
Elmosolyodott. A felismerés villáma csapott belém. Gyönyörű mosolya volt.
Pont, mint az édesanyjáé.
2012. november 16., péntek
2012. november 6., kedd
42. fejezet
- Meglepetéés! - mosolyogva néztem végig az öt fiún, akik minden nap bejöttek meglátogatni és mindig ezzel a felkiáltással üdvözöltek.
Két hét telt el a műtét óta, egyre jobban és jobban lettem. Az intenzívről átvittek a sürgősségi osztályra, így már mindenki tudhatta, hogy nem vagyok életveszélyben.
Harry mindennap eljött és ült velem órákig, miközben gondterhelten a csöveket nézte meg a műszívemet, ami a testemen kívül dobogott, és figyelte a szívritmusom minden egyes rezdülését. Ha egy dobbanás kimaradt, vagy esetleg gyorsult az ütem, azonnal vigyázba helyezte magát, és aggódtam érte, hogy ilyen komolyan veszi a dolgot.
A nőgyógyász is rendszeresen látogatott, elmondta, hogy ha érzek fájásokat azonnal szóljak, mert Melodie már bármelyik nap jelezhet, hogy kibújna.
Furcsa, hogy milyen gyorsan eltelt az a kilenc hónap. Tényleg az van amit mondanak. Kettőt pislogsz és már jön is a baba.
- Biztos gyönyörű lesz - simogatta meg Harry a homlokomat, mostanában sokat voltunk kettesben, szerettük volna minél több időt együtt tölteni, hiszen az idő gyorsult és tudtuk, hogy nem kerülhetjük el a napot.
Hogy féltem - e tőle?
Persze, hogy féltem, mindenki félne. De nem zaklattam fel magam rajta. Próbáltam minél nyugodtabb látszatot kelteni, hogy senki ne aggódjon értem jobban, mint amennyire kellene.
- Kitaláltam valamit Harry - mondtam neki egyik nap hirtelen, mikor elment a nőgyógyász és csodálkozva bólogatott, hogy egy ilyen beteg lányban mint én, hogy növekedhet ilyen egészséges baba.
Harry kérdően húzta fel a szemöldökét.
- Szeretnék neki videónaplót csinálni. Minden születésnapjára egyet, egészen a tizennyolcadikig. Sok dolog van, amit el szeretnék neki mondani, és ami csak kettőnkre tartozna. És szeretném, ha tudná, hogy ki volt az anyja. Szeretném, ha nem haragudna rám, és azt is el szeretném neki mondani, hogy semmi nem az ő hibája, ha esetleg magát okolná bizonyos dolgok miatt.
Harry némán hallgatott végig, majd bólintott és láttam, jó ötletnek találja a dolgot, sőt mintha kicsit fel is oldódott volna, hogy nem neki kell majd vele olyan dolgokat közölnie, hogy Melodie ne ijedjen meg az első menzeszétől, vagy ha rátalál a szerelem... ez mind az anya dolga és szerettem volna én elmondani neki.
Így hát, délutánra már volt is kamera, hihetetlen, hogy Harry ilyen gyorsan intézkedik, azonnal neki is állhattam a naplók készítésének.
Ez azért is volt jó, mert lefoglaltam magam, nem gondoltam a halálra, legalább addig, amíg a videókat csináltam. És a második dolog, hogy - mivel Harryt kiküldtem - olyankor azt éreztem, hogy kettesben vagyok vele. Talán könnyebb lesz elviselnie, hogy nincs anyukája, ha tud mindenről.
Az elsőt volt a legnehezebb megcsinálni, hiszen mit mondjak egy egy éves gyereknek?
- Szia kicsim, anya vagyok! Biztos vagyok benne, hogy látod ezt a videót és abban is, hogy nem igazán köt le, de pár év múlva nézd meg ezeket is, amikor már érdekel, hogy ki vagyok, miért vagyok és hol vagyok most...
Minden egyes videót a születésnapi üdvözletemmel fejeztem be, a tizennyilcadikat pedig különösen hosszúra csináltam.
Elmeséltem neki mindent az életemről, hogy hogy találkoztam az apjával, hogy mikor és hogyan került ő a képbe, hogy már előtte is beteg voltam (bár ezt minden videóban elmondtam neki, hogy tudja, nem kell magát okolnia semmiért), elmeséltem Eleanort, anyámat, tényleg mindent.
És sokkal jobban éreztem magam.
Persze rengeteg videó volt még hátra, mert nem sorban csináltam.
Először az elsőt, aztán a tizennyolcadikat.
Majd egyet még...de azt nem neki.
Az a videó Harrynek szólt. nem tudott róla, de a felvételek közé rejtettem.
- Szia Harry! Csak el akarom mondani neked, hogy még mindig nagyon szeretlek. Talán nehéz elhinned, de mindig ott vagyok veled, és vigyázok rád, lehet, nem látsz, de ha nagyon figyelsz, érezhetsz! És az a legfontosabb! Akkor te is rájössz, hogy a test igen, de a lélek sosem hal meg és a fizikai dolgok nem számítanak. Ne próbálj megváltozni senki kedvéért. Maradj az aki vagy! Az a szeretnivaló, és magávalragadó fiú, akibe beleszerettem! És őrizd meg a szemtelenségedet! Tudom, hogy egyszer jönni fog egy másik lány, akit ugyanúgy zavarba hozol majd, de jól válaszd meg, Melodie miatt is, és magad miatt is. Téged nem érdemel meg akárki! Azzal legyél aki azért szeret mert Harry vagy. Nem Harry Styles. Csak simán Harry.
Akkor én majd eltűnök.
De akárhová is megyek, ott is szeretni foglak.
Feltétel nélkül!
Minden időmet lekötötte ezeknek a videóknak a készítése, így lassacskán észrevettem, hogy nem vagyok már olyan sokat Harryvel, és már csak minden másnap jönnek be hozzám. Nem érdekelt, muszáj volt megcsinálnom a videókat, Melodie érdekében.
Egy nap viszont, Harry bejött az egyik videóm közepén (azt hiszem Melodie 15. születésnapjára csináltam azt) egy papírral a kezében.
- Ez egy levél - mondta. - Anyukádtól jött.
Ekkor eszembe ötlött, hogy otthagytam a személyt, aki mindig ott állt mellettem a bajban, és már nincs elég pénze, hogy ideutazzon.
Remegve kezdtem el olvasni a levelet, de azt most nem árulom el, hogy mi volt benne.
Mindenesetre megdöbbenve tettem le a kezemből, majd szó nélkül széttéptem a papírt. Nem volt bennem se düh, sem harag, egyszerűen csak meg kellett tennem. Az viszont biztos, hogy minden sorára emlékezni fogok. Soha nem felejtem el, amíg élek.
Hihetetlen, hogy az ember még a halála előtt közvetlenül is milyen új, és megdöbbentő dolgokat tud meg.
- Mi állt benne? Baj van? - kérdezte Harry, de megráztam a fejem. Mosolyogva a kezébe nyomtam a darabokat majd kértem, hogy dobja ki őket.
- Szeretném ha elmondanád, hogy mi volt a levélben - emelte fel a hangját, mire nevetni kezdtem.
- Harry, tényleg nem volt semmi érdekes. Azt hiszem búcsúlevél akart lenni, de eléggé viccesre sikeredett. Anyám jól van, talán még ide is utazik majd, lehet, sikerül összegyűjtenie a pénzt. Mindenesetre én nagyon remélem.
- Hiányzik?
- Hogyne hiányozna? - kérdeztem vissza, de a gyanakodó tekintetével találtam szembe magam. Azt hitte hazudok. Mindegy, higgyen amit akar én nem változtatom meg a véleményét.
- Hogy haladsz a videókkal? - kérdezte hirtelen.
- Egészen jól, már csak kettő van hátra.
- Nagyon lefoglal téged, és látom örülsz is neki, hogy csinálhatod - mosolygott én pedig bőszen bólogattam.
- Köszönöm Harry.
- De mit?
- Mindent - akkor megértette mire mondom, és mint valami mágnes, olyan hevesen tapadt a szája hirtelen az enyémhez.
Talán még sosem volt ilyen intenzív csókunk, a szívritmusom gyorsulni kezdett, Harry pedig vetkőzni, levette a kabátját, aztán a pólóját, miközben össze-vissza csókolt és ölelt, ahol csak ért...
- Harry, hagyd abba! - emeltem fel a hangom nagyon hirtelen.
Ijedten leszállt rólam, rám nézett és tekintete aggódó lett.
- Nem akarod ugye? Előttem ne szégyelld magad!
- Nem semmi ilyesmi.. hívnod kell egy nővért gyorsan.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Azt hiszem elfolyt a magzatvizem - mondtam remegve és valamiért egyre rosszabbul lettem.
Harry megnyomta a csengőt, a nővér rögtön ott termett, majd mikor látta a helyzetet, csipogott az orvosnak.
- Félrehúzom a takarót, hogy a doktor úr belátást nyerjen - mondta a nővér, majd felemelte a fehér paplant.
Megdöbbenve kapott a szája elé, és pont annyira megijedt, ahogy én.
Nem magzatvíz volt.
Vér.
Riadtan néztem, ahogy a piros folt terjed a lepedőn, és tudtam, hogy valami elkezdődött.
Melodie - kicsi drága Melodie!
Ezt kettőnknek kell végigcsinálnunk.
Ügyes legyél!
Szeretlek!
Két hét telt el a műtét óta, egyre jobban és jobban lettem. Az intenzívről átvittek a sürgősségi osztályra, így már mindenki tudhatta, hogy nem vagyok életveszélyben.
Harry mindennap eljött és ült velem órákig, miközben gondterhelten a csöveket nézte meg a műszívemet, ami a testemen kívül dobogott, és figyelte a szívritmusom minden egyes rezdülését. Ha egy dobbanás kimaradt, vagy esetleg gyorsult az ütem, azonnal vigyázba helyezte magát, és aggódtam érte, hogy ilyen komolyan veszi a dolgot.
A nőgyógyász is rendszeresen látogatott, elmondta, hogy ha érzek fájásokat azonnal szóljak, mert Melodie már bármelyik nap jelezhet, hogy kibújna.
Furcsa, hogy milyen gyorsan eltelt az a kilenc hónap. Tényleg az van amit mondanak. Kettőt pislogsz és már jön is a baba.
- Biztos gyönyörű lesz - simogatta meg Harry a homlokomat, mostanában sokat voltunk kettesben, szerettük volna minél több időt együtt tölteni, hiszen az idő gyorsult és tudtuk, hogy nem kerülhetjük el a napot.
Hogy féltem - e tőle?
Persze, hogy féltem, mindenki félne. De nem zaklattam fel magam rajta. Próbáltam minél nyugodtabb látszatot kelteni, hogy senki ne aggódjon értem jobban, mint amennyire kellene.
- Kitaláltam valamit Harry - mondtam neki egyik nap hirtelen, mikor elment a nőgyógyász és csodálkozva bólogatott, hogy egy ilyen beteg lányban mint én, hogy növekedhet ilyen egészséges baba.
Harry kérdően húzta fel a szemöldökét.
- Szeretnék neki videónaplót csinálni. Minden születésnapjára egyet, egészen a tizennyolcadikig. Sok dolog van, amit el szeretnék neki mondani, és ami csak kettőnkre tartozna. És szeretném, ha tudná, hogy ki volt az anyja. Szeretném, ha nem haragudna rám, és azt is el szeretném neki mondani, hogy semmi nem az ő hibája, ha esetleg magát okolná bizonyos dolgok miatt.
Harry némán hallgatott végig, majd bólintott és láttam, jó ötletnek találja a dolgot, sőt mintha kicsit fel is oldódott volna, hogy nem neki kell majd vele olyan dolgokat közölnie, hogy Melodie ne ijedjen meg az első menzeszétől, vagy ha rátalál a szerelem... ez mind az anya dolga és szerettem volna én elmondani neki.
Így hát, délutánra már volt is kamera, hihetetlen, hogy Harry ilyen gyorsan intézkedik, azonnal neki is állhattam a naplók készítésének.
Ez azért is volt jó, mert lefoglaltam magam, nem gondoltam a halálra, legalább addig, amíg a videókat csináltam. És a második dolog, hogy - mivel Harryt kiküldtem - olyankor azt éreztem, hogy kettesben vagyok vele. Talán könnyebb lesz elviselnie, hogy nincs anyukája, ha tud mindenről.
Az elsőt volt a legnehezebb megcsinálni, hiszen mit mondjak egy egy éves gyereknek?
- Szia kicsim, anya vagyok! Biztos vagyok benne, hogy látod ezt a videót és abban is, hogy nem igazán köt le, de pár év múlva nézd meg ezeket is, amikor már érdekel, hogy ki vagyok, miért vagyok és hol vagyok most...
Minden egyes videót a születésnapi üdvözletemmel fejeztem be, a tizennyilcadikat pedig különösen hosszúra csináltam.
Elmeséltem neki mindent az életemről, hogy hogy találkoztam az apjával, hogy mikor és hogyan került ő a képbe, hogy már előtte is beteg voltam (bár ezt minden videóban elmondtam neki, hogy tudja, nem kell magát okolnia semmiért), elmeséltem Eleanort, anyámat, tényleg mindent.
És sokkal jobban éreztem magam.
Persze rengeteg videó volt még hátra, mert nem sorban csináltam.
Először az elsőt, aztán a tizennyolcadikat.
Majd egyet még...de azt nem neki.
Az a videó Harrynek szólt. nem tudott róla, de a felvételek közé rejtettem.
- Szia Harry! Csak el akarom mondani neked, hogy még mindig nagyon szeretlek. Talán nehéz elhinned, de mindig ott vagyok veled, és vigyázok rád, lehet, nem látsz, de ha nagyon figyelsz, érezhetsz! És az a legfontosabb! Akkor te is rájössz, hogy a test igen, de a lélek sosem hal meg és a fizikai dolgok nem számítanak. Ne próbálj megváltozni senki kedvéért. Maradj az aki vagy! Az a szeretnivaló, és magávalragadó fiú, akibe beleszerettem! És őrizd meg a szemtelenségedet! Tudom, hogy egyszer jönni fog egy másik lány, akit ugyanúgy zavarba hozol majd, de jól válaszd meg, Melodie miatt is, és magad miatt is. Téged nem érdemel meg akárki! Azzal legyél aki azért szeret mert Harry vagy. Nem Harry Styles. Csak simán Harry.
Akkor én majd eltűnök.
De akárhová is megyek, ott is szeretni foglak.
Feltétel nélkül!
Minden időmet lekötötte ezeknek a videóknak a készítése, így lassacskán észrevettem, hogy nem vagyok már olyan sokat Harryvel, és már csak minden másnap jönnek be hozzám. Nem érdekelt, muszáj volt megcsinálnom a videókat, Melodie érdekében.
Egy nap viszont, Harry bejött az egyik videóm közepén (azt hiszem Melodie 15. születésnapjára csináltam azt) egy papírral a kezében.
- Ez egy levél - mondta. - Anyukádtól jött.
Ekkor eszembe ötlött, hogy otthagytam a személyt, aki mindig ott állt mellettem a bajban, és már nincs elég pénze, hogy ideutazzon.
Remegve kezdtem el olvasni a levelet, de azt most nem árulom el, hogy mi volt benne.
Mindenesetre megdöbbenve tettem le a kezemből, majd szó nélkül széttéptem a papírt. Nem volt bennem se düh, sem harag, egyszerűen csak meg kellett tennem. Az viszont biztos, hogy minden sorára emlékezni fogok. Soha nem felejtem el, amíg élek.
Hihetetlen, hogy az ember még a halála előtt közvetlenül is milyen új, és megdöbbentő dolgokat tud meg.
- Mi állt benne? Baj van? - kérdezte Harry, de megráztam a fejem. Mosolyogva a kezébe nyomtam a darabokat majd kértem, hogy dobja ki őket.
- Szeretném ha elmondanád, hogy mi volt a levélben - emelte fel a hangját, mire nevetni kezdtem.
- Harry, tényleg nem volt semmi érdekes. Azt hiszem búcsúlevél akart lenni, de eléggé viccesre sikeredett. Anyám jól van, talán még ide is utazik majd, lehet, sikerül összegyűjtenie a pénzt. Mindenesetre én nagyon remélem.
- Hiányzik?
- Hogyne hiányozna? - kérdeztem vissza, de a gyanakodó tekintetével találtam szembe magam. Azt hitte hazudok. Mindegy, higgyen amit akar én nem változtatom meg a véleményét.
- Hogy haladsz a videókkal? - kérdezte hirtelen.
- Egészen jól, már csak kettő van hátra.
- Nagyon lefoglal téged, és látom örülsz is neki, hogy csinálhatod - mosolygott én pedig bőszen bólogattam.
- Köszönöm Harry.
- De mit?
- Mindent - akkor megértette mire mondom, és mint valami mágnes, olyan hevesen tapadt a szája hirtelen az enyémhez.
Talán még sosem volt ilyen intenzív csókunk, a szívritmusom gyorsulni kezdett, Harry pedig vetkőzni, levette a kabátját, aztán a pólóját, miközben össze-vissza csókolt és ölelt, ahol csak ért...
- Harry, hagyd abba! - emeltem fel a hangom nagyon hirtelen.
Ijedten leszállt rólam, rám nézett és tekintete aggódó lett.
- Nem akarod ugye? Előttem ne szégyelld magad!
- Nem semmi ilyesmi.. hívnod kell egy nővért gyorsan.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Azt hiszem elfolyt a magzatvizem - mondtam remegve és valamiért egyre rosszabbul lettem.
Harry megnyomta a csengőt, a nővér rögtön ott termett, majd mikor látta a helyzetet, csipogott az orvosnak.
- Félrehúzom a takarót, hogy a doktor úr belátást nyerjen - mondta a nővér, majd felemelte a fehér paplant.
Megdöbbenve kapott a szája elé, és pont annyira megijedt, ahogy én.
Nem magzatvíz volt.
Vér.
Riadtan néztem, ahogy a piros folt terjed a lepedőn, és tudtam, hogy valami elkezdődött.
Melodie - kicsi drága Melodie!
Ezt kettőnknek kell végigcsinálnunk.
Ügyes legyél!
Szeretlek!
2012. november 2., péntek
Bocsánat!
Ne haragudjatok, hogy nincs rész egy ideje, próbálok írni, de alig jutok géphez, minden percem meg van számolva mindig.
Nagyon zűrös az életem, kórházba kerültem és a vizsgálatok hosszúak és fárasztóak. Minél előbb megpróbálok részt hozni, nekem is fáj, hogy nem írhatok, de tartsatok ki, jön a rész, nem fejezem be a blogot!
Szeretek mindenkit!
Légyszi ne kérdezzétek, hogy mi a bajom, mert nem fogom megmondani!
Csók a szívetekre♥
Nagyon zűrös az életem, kórházba kerültem és a vizsgálatok hosszúak és fárasztóak. Minél előbb megpróbálok részt hozni, nekem is fáj, hogy nem írhatok, de tartsatok ki, jön a rész, nem fejezem be a blogot!
Szeretek mindenkit!
Légyszi ne kérdezzétek, hogy mi a bajom, mert nem fogom megmondani!
Csók a szívetekre♥
2012. október 11., csütörtök
41. fejezet
Harry lihegve rontott be az ajtón, hiába hallottam, hogy egy nővér próbálja visszatartani, miszerint nincsen látogatás ilyenkor.
- Siettem, ahogy csak tudtam - rohant oda hozzám. - Mi volt? Mondott valamit az orvos? - ránézett Eleanorra (aki időközben visszajött és csak mereven bámult maga elé, mert elmondtam, mit tettem az imént), majd a hasamra.
-Ő jól van?
Bólintottam, majd elmosolyodtam egy picit, hogy átsugározzam rá a nyugodtságot, hogy ne aggódjon, látja, élek és már semmi bajom, csak van egy kötés a fejemen az agyvizem miatt.
- Mi történt?
- Nem tudom Harry. Az orvos valami nyomásról beszélt, meg le kellett szívni az agyvizemet, de még semmi különösebbet nem tud egyikünk sem - bíztatóan ránéztem Eleanorra, aki cseppet sem megkönnyítve a dolgomat, sírásban tört ki?
- Akkor miért sír? - kérdezte Harry csodálkozva.
Sóhajtottam, tudtam, hogy ezt nem kerülhetem el és hazudni sem hazudhatok.
- Ülj le kérlek... - legyintettem a fejemmel az ágy közelében lévő másik szék felé.
Szótlanul tette, majd mikor már leült, rám emelte a tekintetét....
/Harry/
Beszélt hozzám, de nem hallottam mit mond. Három szó cikázott a fejemben össze-vissza, műszív, vérzés, halál.
Megint hülyeséget csinált, mielőtt bárkit is megkérdezett volna! Miért nehezíti meg ennyire a dolgot? Miért nem beszélte meg legalább velem előtte? Eszméletlenül mérges voltam, de nem rá, a világra, a helyzetre, a minket körülvevő emberekre, mindenkire, csak rá és Melodie-ra nem. A világ legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb érzéseinek ezrei játszódtak le bennem és azt hittem, mindjárt felrúgok valamit, annyira nagy fájdalmat okoztak. De nem tettem. Csak felálltam, lassan odasétáltam Alice-hez és átöleltem. Nem tudtam sírni. Nagyon akartam, de nem tudtam. Ő sem sírt, bíztatóan mosolygott, mintha egyszerűen nem akarná, hogy vele együtt éljem meg ezt a nehéz időszakot. Mintha azt akarná, hogy ezt egyedül csinálhassa végig. Valahol igaza volt. De nem adhatja fel! Még van esélye az életre, akkor nem engedheti el magát. Nem teheti.......egyszerűen nem.
/Alice/
Láttam rajta, hogy gyötrődik. Láttam, hogy legszívesebben rombolna és iszonyat jól esett, hogy nem tette, pedig tudtam, éreztem, hogy mennyire fájhat neki. Odajött és átölelt, én pedig mosolyogtam, mint aki nem fél, mint aki tudja mit csinál, pedig nem tudtam. Egy cél vezérelt, megmenteni Melodie-t. Azt az embert, aki semmiről nem tehet és akinek élnie KELL!
Az nem érdekelt, hogy velem mi van.
Sőt.
Van egy titkom. Egy titkom, amit soha senkinek, sem Harrynek, sem Niallnek, de még El-nek vagy Hugonak sem mondtam el . És még azoknak sem, akik a kis életem unalmas, vagy éppen izgalmas sorait olvassák. Talán még magamnak sem mertem bevallani, de az, hogy belenyugodtam a dolgokba és hagytam mindent történni, ahogy történnie kell, egyet tudatosított bennem.
Nem akarok élni.
És igen, végül igazam lett. Meg akartam halni. Már attól a naptól kezdve, hogy megírtam azt a listát Michiganben. Soha, egy percig sem kűzdöttem azért, hogy életben maradjak. Ha az lett volna a szemem előtt, el sem megyek Amerikából. Hagyom, hogy kifizessék a kezelést és hogy meggyógyuljak. De én nem akartam. A történetem elejétől kezdve csak arról beszéltem, hogy az utolsó hónapokat szeretném szebbé tenni(habár ez aligha sikerült). Egy szóval sem említettem soha azt, hogy végülis van másik út is, hogy meggyógyuljak és akkor hogyan tovább. Bennem nincs hogyan tovább. Bennem már csak a vég van. Amit magamnak terveztem.
Ezen akkor gondolkodtam, mikor Hugoval csöndben vettük az irányt Amerika felé, de csak akkor világosodott és fogalmazódott meg bennem mindez, mikor a tükörben néztem magam. Átgondoltam az egész életemet és rájöttem, így végzem, soványan, kopaszon, nem kellek majd senkinek, még Harrynek sem, hiába mondja, tudom, hogy nem, a rajongóknak sem, hiszen rossz hatással vagyok rá, megcsúnyultam és nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat, amit egyfolytában érzek.
És, mint mindig, most is szem előtt tartom azt a dolgot, hogy Melodie nem lenne boldog egy csúnya és beteg anyukával együtt. Harrynek előbb utóbb találnia kell valaki mást, és meg is fogja találni, tudom.
Az én történetem itt ér véget.
Nem féltem, vagyis igen, de attól jobban, hogy lehetnek majd ennél nagyobb fájdalmaim és lehetnék ennél tehetetlenebb az életben valaha. Nem akartam, hogy elesettnek gondoljanak.
Az élet szörnyű nehéz. De az istenért sem fogom neki megadni azt a luxust, hogy szenvedni lásson valaha is! Soha.
Boldogan és nyugodt szívvel megyek majd el. Tudván, hogy amit itt hagyok, az egyszer még valaki számára nagy kincs lesz.
Másnap nagyon izgultam. Éhes voltam, de nem engedtek enni, a műtét előtt, ami alatt a szívet teszik rám. Mint mondtam, nem féltem, csak izgultam. Furcsa érzés lehet az embernek, ha egy különálló tárgy mozgatja a vérét. Talán egy kicsit kiváncsi is voltam, de ez a szó már nagyon morbid.
Harry egész éjjel itt ült mellettem, alig aludt, de reggel el kellett mennie dolgozni, így megintcsak Eleanorral voltam és vészeltem át azt a kínosan lassú pár órát, amíg vártunk, hogy bevigyenek a műtőbe.
- Félsz? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Szerinted milyen lesz?
- Pont, mintha valami robot lennék. Lehet, hogy innentől kezdve majd csak olajat ihatok. Platinából lesz a szívem. Tök király - nevettem el magam, és Eleanorból is sikerült kicsikarnom egy halvány, szomorú mosolyt. Tudtam mit érezhet. Még mindig azt hitte, hogy az ő hibája. Nos, részben igen. De mi értelme lenne haragudni? Az élet rövidebb mint hinnénk, és mindig csak a rosszat látjuk benne. Nagyon szeretem Eleanort, attól függetlenül, hogy mit csinált. A testvéremnek tekintem. Örökké.
Kopogtattak az ajtón, azt hittük, hogy az orvos, de nem...
- Szia Niall! - mosolyogtam, mikor megláttam a szőkeséget az ajtóban.
Visszamosolygott, majd odajött,hogy megöleljen.
- Annyira sajnálom- éreztem,hogy rázkódik a válla, sír. Ellöktem magamtól picit, hogy a szemébe nézhessek.
- Mit sajnálsz? - kérdeztem.
- Ezt az egészet - mutatott körbe. - Mi juttattunk ide. Én, meg ő - nézett Eleanorra.
- Nem tehettek róla! Így kellett legyen! Miért nem vagy dolgozni?
- Megszöktem... - mondta, mire megráztam a fejem.
Ekkor jöttek be az orvosok,hogy készen állnak és hogy visznek a műtőbe.
- Maradok. Melletted leszek Alice - mondta Niall, mire elmosolyodtam és bólogattam volna, de az utolsó pillanatban a fejembe villant valami.
Harry.
Még egy helyzet, amikor ő nem volt itt, de Niall igen. Nem, nem akartam megint ezt.
- Niall, biztos észrevették, hogy eltűntél, ugyanis világsztár vagy - mondtam.
- Menj vissza.
- De Alice én..
- Csak menj vissza! - mondtam. - Ezt egyedül akarom csinálni. Úgy romantikusabb - próbáltam viccelődni miközben összeszorítottam a szemem, mikor belémnyomták az infúziót.
- Szeretlek Alice - mondta Eleanor, mikor elkezdték tolni az ágyamat.
- Én is szeretlek Eleanor - kacsintottam, majd dobtam neki egy aprócska puszit, amit ő "elkapott" és az arcára tette. Minidg így köszöntünk el, és eddig ezt nem is említettem. Egyike ez is az élet apróságainak, amit nem veszünk észre, pedig nagyon fontosak.
Ahogy hanyatt feküdtem, nem láttam semmit, csak a neonlámpákat a fejem fölött, amint egyik a másik után halad el, és jön még egy, és még egy, mindegyik megvilágítja az arcomat, majd árnyékot szór rá.
Aztán hirtelen kanyarodtunk. Betoltak egy szobába, ami a műtő volt, egy asztallal, csomó műszerrel és egy nagy vakufénnyel világítós lámpával.
- Egy...kettő...három - majd átemeltek a műtőasztalra.
- Rutin műtét, ha szabad ilyet mondanom, ne aggódjon nem lesz semmi baj - mondta az altatóorvos, majd a számra tett egy maszkot és kérte, hogy lélegezzek. Orron be, szájon ki (semmi, teljesen éber vagyok), orron be(szédülök...azt hiszem nem fogok emlékezni semmire), szájon ki....orron be...szájon...
Nagyon szépet álmodtam. A tengerparon futottam végig, a lakókocsik között, és egy kis Westie kutyával játszottam. Végig a vízben, majd vissza, egy botot dobáltam neki, amit megrágott de nem hozott vissza, ugatott, ugrált és én is táncoltam, nem volt ott senki más, csak az erdő, a lakókocsik, a horvát hegyek, és én..
Nyugalommal töltött el az álom, és nagyon valóságosnak tűnt. Nem volt benne semmi furcsa, semmi olyan, ami miatt az ember tudja, hogy az álom, az álom. Felbukkan egy szörny, vagy valaki repülni kezd... Az emberben tudatosul, hogy álmodik, mert ilyen nincsen. Ebben nem volt semmi. Talán az altatógáztól nem tudom. Szerettem. Boldog voltam és sokáig ott akartam lenni azon a parton a fülledt melegbe a Westie-vel. De semmi sem tart örökké.
- KÉSZEN VAGYUNK, ÉBREDJEN - hallottam a hangot és rögtön kipattantak a szemeim. Nem is aludtam mélyen, mégsem éreztem semmit abból,amit csináltak velem. Nagyon kába voltam, alig érzékeltem valamit a külvilágból.Fájt a hasam és a mellkasom is szúrt. Ugyanúgy láttam a neonfényeket, mint amikor vittek műteni, csak mostmár nem járt semmin az eszem. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy bármire is gondoljak.
Halványan láttam Eleanor arcát, mosolyogtam, aztán éreztem, ahogy áttesznek az ágyamra - az nagyon fájt - és rögtön be is fordultam. Éreztem a fájdalmat, de örültem neki.
Ha fáj, akkor élek.
Aztán meghallottam a csipogást, ami valószínüleg a műszívem volt, és hallottam, ahogy az orvos szól Eleanornak, hogy minden rendben volt.
Mosolyogtam, de nem volt erőm megszólalni. A csipogás, mint valami altató, úgy szenderített el, a monoton hang, a "minden rendben" érzését keltette fel bennem.
Ki tudja meddig alszom majd. És mikor kelek fel.
Akkor nem is érdekelt.
Nem édekelt semmi.
Még a saját gyerekem sem.
Egyet akartam.
Visszamenni a Westie-hez a tengerpartra, ahol nincs más csak boldogság!
- Siettem, ahogy csak tudtam - rohant oda hozzám. - Mi volt? Mondott valamit az orvos? - ránézett Eleanorra (aki időközben visszajött és csak mereven bámult maga elé, mert elmondtam, mit tettem az imént), majd a hasamra.
-Ő jól van?
Bólintottam, majd elmosolyodtam egy picit, hogy átsugározzam rá a nyugodtságot, hogy ne aggódjon, látja, élek és már semmi bajom, csak van egy kötés a fejemen az agyvizem miatt.
- Mi történt?
- Nem tudom Harry. Az orvos valami nyomásról beszélt, meg le kellett szívni az agyvizemet, de még semmi különösebbet nem tud egyikünk sem - bíztatóan ránéztem Eleanorra, aki cseppet sem megkönnyítve a dolgomat, sírásban tört ki?
- Akkor miért sír? - kérdezte Harry csodálkozva.
Sóhajtottam, tudtam, hogy ezt nem kerülhetem el és hazudni sem hazudhatok.
- Ülj le kérlek... - legyintettem a fejemmel az ágy közelében lévő másik szék felé.
Szótlanul tette, majd mikor már leült, rám emelte a tekintetét....
/Harry/
Beszélt hozzám, de nem hallottam mit mond. Három szó cikázott a fejemben össze-vissza, műszív, vérzés, halál.
Megint hülyeséget csinált, mielőtt bárkit is megkérdezett volna! Miért nehezíti meg ennyire a dolgot? Miért nem beszélte meg legalább velem előtte? Eszméletlenül mérges voltam, de nem rá, a világra, a helyzetre, a minket körülvevő emberekre, mindenkire, csak rá és Melodie-ra nem. A világ legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb érzéseinek ezrei játszódtak le bennem és azt hittem, mindjárt felrúgok valamit, annyira nagy fájdalmat okoztak. De nem tettem. Csak felálltam, lassan odasétáltam Alice-hez és átöleltem. Nem tudtam sírni. Nagyon akartam, de nem tudtam. Ő sem sírt, bíztatóan mosolygott, mintha egyszerűen nem akarná, hogy vele együtt éljem meg ezt a nehéz időszakot. Mintha azt akarná, hogy ezt egyedül csinálhassa végig. Valahol igaza volt. De nem adhatja fel! Még van esélye az életre, akkor nem engedheti el magát. Nem teheti.......egyszerűen nem.
/Alice/
Láttam rajta, hogy gyötrődik. Láttam, hogy legszívesebben rombolna és iszonyat jól esett, hogy nem tette, pedig tudtam, éreztem, hogy mennyire fájhat neki. Odajött és átölelt, én pedig mosolyogtam, mint aki nem fél, mint aki tudja mit csinál, pedig nem tudtam. Egy cél vezérelt, megmenteni Melodie-t. Azt az embert, aki semmiről nem tehet és akinek élnie KELL!
Az nem érdekelt, hogy velem mi van.
Sőt.
Van egy titkom. Egy titkom, amit soha senkinek, sem Harrynek, sem Niallnek, de még El-nek vagy Hugonak sem mondtam el . És még azoknak sem, akik a kis életem unalmas, vagy éppen izgalmas sorait olvassák. Talán még magamnak sem mertem bevallani, de az, hogy belenyugodtam a dolgokba és hagytam mindent történni, ahogy történnie kell, egyet tudatosított bennem.
Nem akarok élni.
És igen, végül igazam lett. Meg akartam halni. Már attól a naptól kezdve, hogy megírtam azt a listát Michiganben. Soha, egy percig sem kűzdöttem azért, hogy életben maradjak. Ha az lett volna a szemem előtt, el sem megyek Amerikából. Hagyom, hogy kifizessék a kezelést és hogy meggyógyuljak. De én nem akartam. A történetem elejétől kezdve csak arról beszéltem, hogy az utolsó hónapokat szeretném szebbé tenni(habár ez aligha sikerült). Egy szóval sem említettem soha azt, hogy végülis van másik út is, hogy meggyógyuljak és akkor hogyan tovább. Bennem nincs hogyan tovább. Bennem már csak a vég van. Amit magamnak terveztem.
Ezen akkor gondolkodtam, mikor Hugoval csöndben vettük az irányt Amerika felé, de csak akkor világosodott és fogalmazódott meg bennem mindez, mikor a tükörben néztem magam. Átgondoltam az egész életemet és rájöttem, így végzem, soványan, kopaszon, nem kellek majd senkinek, még Harrynek sem, hiába mondja, tudom, hogy nem, a rajongóknak sem, hiszen rossz hatással vagyok rá, megcsúnyultam és nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat, amit egyfolytában érzek.
És, mint mindig, most is szem előtt tartom azt a dolgot, hogy Melodie nem lenne boldog egy csúnya és beteg anyukával együtt. Harrynek előbb utóbb találnia kell valaki mást, és meg is fogja találni, tudom.
Az én történetem itt ér véget.
Nem féltem, vagyis igen, de attól jobban, hogy lehetnek majd ennél nagyobb fájdalmaim és lehetnék ennél tehetetlenebb az életben valaha. Nem akartam, hogy elesettnek gondoljanak.
Az élet szörnyű nehéz. De az istenért sem fogom neki megadni azt a luxust, hogy szenvedni lásson valaha is! Soha.
Boldogan és nyugodt szívvel megyek majd el. Tudván, hogy amit itt hagyok, az egyszer még valaki számára nagy kincs lesz.
Másnap nagyon izgultam. Éhes voltam, de nem engedtek enni, a műtét előtt, ami alatt a szívet teszik rám. Mint mondtam, nem féltem, csak izgultam. Furcsa érzés lehet az embernek, ha egy különálló tárgy mozgatja a vérét. Talán egy kicsit kiváncsi is voltam, de ez a szó már nagyon morbid.
Harry egész éjjel itt ült mellettem, alig aludt, de reggel el kellett mennie dolgozni, így megintcsak Eleanorral voltam és vészeltem át azt a kínosan lassú pár órát, amíg vártunk, hogy bevigyenek a műtőbe.
- Félsz? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Szerinted milyen lesz?
- Pont, mintha valami robot lennék. Lehet, hogy innentől kezdve majd csak olajat ihatok. Platinából lesz a szívem. Tök király - nevettem el magam, és Eleanorból is sikerült kicsikarnom egy halvány, szomorú mosolyt. Tudtam mit érezhet. Még mindig azt hitte, hogy az ő hibája. Nos, részben igen. De mi értelme lenne haragudni? Az élet rövidebb mint hinnénk, és mindig csak a rosszat látjuk benne. Nagyon szeretem Eleanort, attól függetlenül, hogy mit csinált. A testvéremnek tekintem. Örökké.
Kopogtattak az ajtón, azt hittük, hogy az orvos, de nem...
- Szia Niall! - mosolyogtam, mikor megláttam a szőkeséget az ajtóban.
Visszamosolygott, majd odajött,hogy megöleljen.
- Annyira sajnálom- éreztem,hogy rázkódik a válla, sír. Ellöktem magamtól picit, hogy a szemébe nézhessek.
- Mit sajnálsz? - kérdeztem.
- Ezt az egészet - mutatott körbe. - Mi juttattunk ide. Én, meg ő - nézett Eleanorra.
- Nem tehettek róla! Így kellett legyen! Miért nem vagy dolgozni?
- Megszöktem... - mondta, mire megráztam a fejem.
Ekkor jöttek be az orvosok,hogy készen állnak és hogy visznek a műtőbe.
- Maradok. Melletted leszek Alice - mondta Niall, mire elmosolyodtam és bólogattam volna, de az utolsó pillanatban a fejembe villant valami.
Harry.
Még egy helyzet, amikor ő nem volt itt, de Niall igen. Nem, nem akartam megint ezt.
- Niall, biztos észrevették, hogy eltűntél, ugyanis világsztár vagy - mondtam.
- Menj vissza.
- De Alice én..
- Csak menj vissza! - mondtam. - Ezt egyedül akarom csinálni. Úgy romantikusabb - próbáltam viccelődni miközben összeszorítottam a szemem, mikor belémnyomták az infúziót.
- Szeretlek Alice - mondta Eleanor, mikor elkezdték tolni az ágyamat.
- Én is szeretlek Eleanor - kacsintottam, majd dobtam neki egy aprócska puszit, amit ő "elkapott" és az arcára tette. Minidg így köszöntünk el, és eddig ezt nem is említettem. Egyike ez is az élet apróságainak, amit nem veszünk észre, pedig nagyon fontosak.
Ahogy hanyatt feküdtem, nem láttam semmit, csak a neonlámpákat a fejem fölött, amint egyik a másik után halad el, és jön még egy, és még egy, mindegyik megvilágítja az arcomat, majd árnyékot szór rá.
Aztán hirtelen kanyarodtunk. Betoltak egy szobába, ami a műtő volt, egy asztallal, csomó műszerrel és egy nagy vakufénnyel világítós lámpával.
- Egy...kettő...három - majd átemeltek a műtőasztalra.
- Rutin műtét, ha szabad ilyet mondanom, ne aggódjon nem lesz semmi baj - mondta az altatóorvos, majd a számra tett egy maszkot és kérte, hogy lélegezzek. Orron be, szájon ki (semmi, teljesen éber vagyok), orron be(szédülök...azt hiszem nem fogok emlékezni semmire), szájon ki....orron be...szájon...
Nagyon szépet álmodtam. A tengerparon futottam végig, a lakókocsik között, és egy kis Westie kutyával játszottam. Végig a vízben, majd vissza, egy botot dobáltam neki, amit megrágott de nem hozott vissza, ugatott, ugrált és én is táncoltam, nem volt ott senki más, csak az erdő, a lakókocsik, a horvát hegyek, és én..
Nyugalommal töltött el az álom, és nagyon valóságosnak tűnt. Nem volt benne semmi furcsa, semmi olyan, ami miatt az ember tudja, hogy az álom, az álom. Felbukkan egy szörny, vagy valaki repülni kezd... Az emberben tudatosul, hogy álmodik, mert ilyen nincsen. Ebben nem volt semmi. Talán az altatógáztól nem tudom. Szerettem. Boldog voltam és sokáig ott akartam lenni azon a parton a fülledt melegbe a Westie-vel. De semmi sem tart örökké.
- KÉSZEN VAGYUNK, ÉBREDJEN - hallottam a hangot és rögtön kipattantak a szemeim. Nem is aludtam mélyen, mégsem éreztem semmit abból,amit csináltak velem. Nagyon kába voltam, alig érzékeltem valamit a külvilágból.Fájt a hasam és a mellkasom is szúrt. Ugyanúgy láttam a neonfényeket, mint amikor vittek műteni, csak mostmár nem járt semmin az eszem. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy bármire is gondoljak.
Halványan láttam Eleanor arcát, mosolyogtam, aztán éreztem, ahogy áttesznek az ágyamra - az nagyon fájt - és rögtön be is fordultam. Éreztem a fájdalmat, de örültem neki.
Ha fáj, akkor élek.
Aztán meghallottam a csipogást, ami valószínüleg a műszívem volt, és hallottam, ahogy az orvos szól Eleanornak, hogy minden rendben volt.
Mosolyogtam, de nem volt erőm megszólalni. A csipogás, mint valami altató, úgy szenderített el, a monoton hang, a "minden rendben" érzését keltette fel bennem.
Ki tudja meddig alszom majd. És mikor kelek fel.
Akkor nem is érdekelt.
Nem édekelt semmi.
Még a saját gyerekem sem.
Egyet akartam.
Visszamenni a Westie-hez a tengerpartra, ahol nincs más csak boldogság!
2012. szeptember 29., szombat
40. fejezet
Hajnalodott. Harry és én még mindig csak beszélgettünk. Talán azért nem akartunk aludni, mert féltünk, hogy ez megint csak egy álom, és ha felébredünk, nem lesz ott senki. Hozzá vagyunk szokva az érzéshez mindketten.
Holnap lépek be Melodie kilencedik hónapjába. Harry megígérte, hogy elvisz egy orvoshoz, hiszen hetekig nem voltam ultrahangon, azt sem tudom, mi van a kislányunkkal.
- Ha akarod, elintézem, hogy addig halasszunk minden koncertet, amíg....amíg vége nem lesz mindennek.
Megráztam a fejem.
- Nekem már mindegy, de neked nem kell feladnod.
Mint említettem már, mindketten tudtuk, hogy meg fogok halni. Jó lenne azt mondani, hogy csodák vannak, és minden helyre jöhet, de sajnos ez a való élet, itt az ember nem gyógyul fel a leukémiából varázsütésre.
- Másképp is végződhetett volna, ha nem hagylak el...- mondta és csak bámult maga elé. Megsimogattam az arcát.
- Nem a te hibád volt - mondtam, majd közelebb bújtam hozzá az ágyban.
- Ígérd meg nekem, hogy sosem lesz bűntudatod. Azt nem bírnám elviselni. Vigyázni fogok rátok odafentről. De neked nem szabad összetörnöd. Ígérd meg hogy nem fogsz. Rengeteg felelősség lesz rajtad, ott lesz Melodie, a koncertek, a hírneved, újságírók és hazugságok tömkelege. Összeroppannál, ha még az a tudat is emésztene, hogy miattad volt. Inkább nézz rám. Mennyi bűnöm van. Tizennyolc évesen ennyi gondot a nyakadba akasztottam és most arra kérlek, hogy ne omolj össze alattuk. Rettenetes ember vagyok és ezt tudom. - a mellkasára hajtottam a fejem - De hidd el, ha újra kezdhetném, itt mardnék, és eszembe se jutna Londonba tolni a képemet. Nem is tudom, mit vártam...
- Nem vagy szörnyű ember! Ezt azonnal fejezd be! - megfogta az állam és a tekinetemet a sajátjára irányította.
- Soha...soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor, amikor veled lehettem. És igen, talán nagyon fáj, hogy el foglak veszíteni és rettenetesen nehéz lesz feldolgoznom, de soha, egyetlen egy percét sem bántam meg annak, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek. És tudom, hogy rengeteg hülyeséget csináltam, és ha megkérdeznéd miért tettem, nem tudnék rá válaszolni, csak annyit, hogy 'sajnálom, de megjedtem'. Nem akartam, hogy ez legyen velünk. Kettőnk közül nem te vagy a szörnyű, hanem én. Mert otthagytalak, mikor a legnagyobb szükséged volt rám. Bárcsak visszatekerhetném az időt. Arra az éjszakára, amikor kiugrottam mellőled az ágyból és mindent elrontottam.
Azt vettem észre hirtelen, hogy sír. Már meg sem próbálta magát visszafogni, nem próbált erősnek tűnni.
Hagytam, hogy belefúrja a fejét a vállamba, átöleltem és a göndör fürtjeit simogattam, miközben csitítani próbáltam.
- Sssss...minden rendben van.
- Istenem Alice... - hüppögte. - Nem akarlak elveszíteni. Kérlek maradj itt. Ne hagyj magamra. Nincs értelme az életnek...ha te nem vagy velem - nyelt egyet .
Ekkor már én is sírtam. Azt hiszem az összes fájdalmunk ebben a beszélgetésben bontakozott ki.
- Nem...nem hagylak..vigyázni fogok rád. - szipogtam én is. - Nagyon szeretlek Harry.
Nem tudott válaszolni, de tudtam, hogy ő is így érez.
Reggel kilenc körül lehetett, amikor felkeltünk, és nem térhettem ki a dolog elől, hogy felhívom anyámat és közlöm vele, hol vagyok.
Csörgött a telefon, de nem vette fel.
Aggódni kezdtem, vajon mi lehet vele? Remélem legalább neki nem lesz semmi baja. Minden olyan jól megy eddig....furcsán jól.
- Hogy érzed magad? - ölelt meg Harry és megcsókolt.
- Minden rendben.. vagyis egy kicsit szédülök, de azt sokat szoktam. Mikor megyünk orvoshoz?
- Épp ezt akartam mondani. Nekem el kell mennem próbálni, szóval nem lenne nagy gond, ha Eleanor kísérne el?
Bólintottam, bár egy kicsit csalódott voltam, hogy nem tud eljönni, de nem haragudtam, tudtam, hogy dolga van és tiszteletben tartottam.
- És mikor?
- Délre vagy bejelentve. Gyere, együnk valamit. Le vagy fogyva.
Rég ettem ilyen jóízűen, a szédülésem is elmúlt egy időre.
Minden rendben.
Ennek a dolognak az egyetlen hátránya az, hogy azt hiszem ki fogok készülni idegileg.
Annyira nincsen semmi baj, hogy az már hihetetlen. Ez valami pánikbetegség lehet nálam? Majd megkérdezem az orvost. Mindenesetre próbáltam nyugtatni magam, hogy nem vihar előtti csend mindaz ami most történik.
Harry nem sokkal később el is ment, én pedig percenként hívtam anyámat a hotel telefonjáról, mert az enyém Iannél volt már, de semmi. Komolyan nem fért a fejembe, hogy hol lehet, vagy mit csinál.
Kopogtattak az ajtón, Eleanor volt az és Ben, feljött meglátogatni.
- A mi Alice-ünk újra köztünk van - mosolygott, és óvatosan megölelt. - Kicsit mintha megritkult volna a hajad - bökött oldalba,
Vele együtt nevettem, örültem neki, hogy nem a tragikus oldalát látja a dolognak és, hogy kicsit fel tudok oldódni a társaságukban.
- Mikor láthatlak a medencénél? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Óh, Ben, el kell keserítselek, de így biztosan nem úszom - ráztam a fejem. - Még csak fürdőruhám sincs, mindent Londonban hagytam.
- Elmehetünk vásárolni, ha úgy akarod - szólt közbe Eleanor, de megráztam a fejem.
- Ne haragudj El...de azt hiszem innentől kezdve nem lesz szükségem segítségre. Szörnyű volt, hogy így kihasználtalak titeket. És senki másnak nem adatik meg az, hogy kap egy bankkártyát tele rajta pénzzel, szóval vissza is adom...- elkezdtem kutatni a táskámat, de nem volt benne. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam fel.
Az is Londonban maradt volna?
De hiszen emlékszem, hogy eltettem...
- Mi a baj? - húzta fel El a szemöldökét.
- Nem találom....
- A telefonodban van egy alkalmazás, hogyha beírod a kártyaszámot, mutat egy térképet, hogy éppen hol van...
- Az a helyzet...hogy a telefonomat odaadtam egy kisgyereknek.
- Hogy mit csináltál? - Eleanornak kicsit elborult az arca. - Azt a telefont neked vettem és egy vagyonba került, te meg csak úgy odaadod valaki másnak?
- Én csak....- dadogtam.
- Ne..inkább ne mondj semmit - megrázta a fejét - Semmit nem tudsz megbecsülni, ami nem a te munkád gyümölcse. Megosztottam veled a házamat, adtam neked egy bankkártyát, amit elvesztesz, a méregdrága telefonodat pedig odaadod egy kisgyereknek?! Tudod mit mondok? Semmit nem érdemeltél meg abból, amit kaptál. Talán még Harryt sem - azzal elviharzott és otthagyott megfagyva, esélyt sem adva, hogy valamit mondjak.
Teljesen igaza volt. Nem akartam tovább csökönyös lenni, mert hány ember életében adatik ez meg? Ezek a dolgok csak akkor lettek volna jogosak, ha mindenért én dolgozom meg, de nekem az ölembe pottyantották.
Tényleg nagyon megváltoztam. És nem akartam ilyen lenni.
Bocsánatot kell kérnem..
Felsiettem a lépcsőn, de hirtelen összecsuklottak a lábaim. Ahogy elestem, megkapaszkodtam a korlátban, és szerencsére nem ütöttem meg a hasamat, viszont amit éreztem, az minden kínnál rosszabb volt. Mintha nem lett volna levegő a fejemben, és valami belül csak egyre nőtt és nőtt volna, majdhogynem kinyomta a fejem és elörte a koponyám. A fülemre szorítottam a kezem és sikítani kezdtem. Erre még jobban elkezdett fájni de nem érdekelt, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Nem ájultam el, pedig bár tudtam volna. Ennél a fájalomnál meghalni is jobb.
- Alice, jól vagy? - hallottam Ben hangját, de az mintha valami fal mögül jött volna.
- Csak...csak hívd a mentőket - nyöszörögtem és valami meleget éreztem az arcomon. Odanyúltam és láttam, hogy vér. Sírni igazán nem tudtam csak a könnyeim folytak és nagyon szerettem volna, ha mindennek vége lenne.
Percek múlva jött a mentő, bár ezek a percek nekem óráknak tűntek, addigra szóltak Eleanornak is, aki beszállt velem a kocsiba és ijedten nézte, ahogy belémszúrják az infúziót, és megpróbálják megszűntetni a fájdalmamat.
Szúrást éreztem a fejemen, éreztem, hogy egy gép áthatol a koponyámon és láttam, ahogy El kétségbeesetten felkiált, a vért, ami a mentőorvos köpenyenyére fröccsent és ami a tarkómon csurgott lefelé, és hallottam egy a fúróéhoz hasonlító hangot, de mindez nem érdekelt, mert a fájdalmam és a szorítás elkezdett alábbhagyni, majd teljesen megszűnt és a végére nem érzékeltem mást, csak a mentőautó rázkódását és a sziréna vijjogását.
- Hölgyem, hall engem? - hajolt felém egy férfi, valószínüleg a mentőorvos aki véleményem szerint éppen az életemet mentette meg. Erőtlenül bólintottam, nagyon megviselt a fájdalom, legszívesebben ott abban a pillanatban elaludtam volna, de tudtam valahol, hogy figyelnem kell.
- Mostmár nem lesz semmi baj. Bevisszük a kórházba. Agyvizet kellett leszívnunk ennyi az egész. Hány hónapos a magzat?
- Most lett kilenc - suttogtam.
- Bármely hetes - mondta a férfi a többi ottlévő orvosnak, akik erre megrázták a fejüket.
- Meg fogok halni? - kérdeztem könnyes szemmel.
Hallottam, ahogy Eleanor felzokog, de nem figyeltem, rendíthetetlenül néztem a mentőorvos szemébe. Hirtelen Dr. Mann-t akartam. De tudtam, hogy vele már soha többet nem találkozom.
- Nézze kisasszony, mi mindent megteszünk - mondta a férfi, majd megigazította az infúziómat, de végig kerülte a tekintetemet.
A kórházban kaptam szobát, szerencsére egyedül lehettem benne, az új orvosom dr. Herbert bemutatkozott és igyekezett megnyugtatni engem és Eleanort, közölte, hogy minden rendben lesz, és hogy milyen vizsgálatok elébe kell néznem.
Melodie-val is megvizsgáltak, azt mondták legalább ő egészséges, nincsen különösebb probléma, csak egy kicsit kisebb a kelleténél a baba, de ez megszokott.
- Látszólag minden rendben, de örülnénk, ha vehetnénk egy kis magzatvizet, hogy megvizsgáljuk, nincs-e agyi hátramaradottsága.
Bólintottam, bár ezek után a tűk gondolatára is kirázott a hideg. Most pedig egy igen nagy tű várt rám. Közel fél méteres és vastag, mégis, alig éreztem, mikor belémdöfték. Kicsit hideg volt és nyomott is, de nem volt kellemetlenebb, mint az agyvízleszívás.
Amíg az eredményeket derítették ki, visszatoltak a kórterembe és kettesben hagytak Eleanorral, aki nem szólt semmit, csak leült az ágyam mellé és megfogta a kezem.
Szótlanul nézte a maga előtt lévő legközelebbi pontot, és én is így tettem.
- Egyszer ültem a parkban, egyedül, és láttam, ahogy egy nő a kislányával játszik - szólaltam meg végül. - A gyerek meglátott egy virágot, leguggolt és sokáig nézte. Majd odahívta az anyját és közölte vele, hogy az a virág, az Isten. 'És a fák, és a fű, az ég, az a madár, minden. Isten itt van körülöttünk." ezt mondta neki, miközben körbe mutogatott. És hozzátette, hogy mindent okkal csinál.
Ránéztem El-re de ő még mindig a pontot bámulta. Tudtam, hogy figyel.
- Tudod miért törődtem bele hogy meg kell halnom?
Sűrűbben kezdte venni a levegőt, majd megrázta a fejét.
- Mert akkor Melodie nem születhetne meg és nem vehetem el tőle az esélyét. Igen, annak a kislánynak igaza volt. Mindennek van oka. A tetteinknek is. Annak is, hogy összekevered a dolgokat, és rosszul sülnek el, és annak is, hogy odaadom a telefonom egy kisgyereknek, aki talán sosem fog eljönni abból a faluból.
De tudom, hogy mennyire rosszul esett. Eleanor kérlek bocsáss meg.
Megint sírni kezdett, majd feljajdult és a szájához emelte a kezem, és sokáig ott tartotta.
- Nem lesz semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Biztos vagyok benne, hogy nem fáj annyira, mint ez az előbbi rosszullétem.
- Nem tudom hogy hívjam föl most a fiúkat. Harry bele fog rokkanni - szipogta.
- Tudom - mondtam. - De túl kell esnünk rajta. Ha akarod, beszélek vele én.
- Nem - rázta a fejét - Megoldom.
Ekkor benyitott az orvos, ránézett Eleanorra, aki értette a célzást, felállt egy "akkor most felhívom"-ot mormogott és kiment az ajtón.
- Nos, a babával minden rendben - mondta. - Az egyetlen probléma csak az, hogy mivel eléggé híg a vére a leukémia miatt, a szíve nem tudja rendesen pumpálni, így vagy a kicsi kap vért, vagy az agya. Nagyon sovány, és a kettőt egyszerre nem tudja táplálni.
- És ilyen esetekben mi a teendő?
- Van egy, de az eléggé kockázatos és alá kell írnia, ha elmúlt már tizennyolc.
- Természetesen.
- Szóval, a megoldás a műszív. Ami elég erős ahhoz, hogy két személyt is ellásson vérrel.
- Doktor úr - szólaltam meg hirtelen. - Nem szeretnék beleszólni, de a baba nem rendelkezik saját vérkeringéssel már? Hiszen mindjárt megszületik.
- Neki van és az övé tökéletes. De itt most nem rajta van a hangsúly hanem az ön testén. Az ön szíve, ami nem bírja a dolgot. A műszív sokkal stabilabb, viszont sokkal több veszéllyel is jár.
- Alá kell írnom valamit?
- Egy papírt, amiben hozzájárul a műszív viseléséhez. Az felerősíti a mostani szívet, és képes lesz kihordani a babát.
- És hol vannak a komplikációk? - húztam fel a szemöldököm.
- Az a helyzet, hogy mint minden ilyen szerű dolog, ez is veszélyekkel jár. A szíve lehetséges hogy hozzászokik a segítséghez. És leállhat, ha lekapcsoljuk a gépről. Tehát, ha nincs szerencséje...
- Akkor meghalok - bólintottam.
- Így viszont a babát megvédi. Ha ezt aláírja, már holnap reggel megkaphatja a szívet.
Láttam, hogy a kezében ott van a papír az aláirandó hellyel. Szótlanul kinyújtottam a kezemet, elvettem, és a feltételeket el sem olvasva ráfirkantottam a nevemet.
Holnap lépek be Melodie kilencedik hónapjába. Harry megígérte, hogy elvisz egy orvoshoz, hiszen hetekig nem voltam ultrahangon, azt sem tudom, mi van a kislányunkkal.
- Ha akarod, elintézem, hogy addig halasszunk minden koncertet, amíg....amíg vége nem lesz mindennek.
Megráztam a fejem.
- Nekem már mindegy, de neked nem kell feladnod.
Mint említettem már, mindketten tudtuk, hogy meg fogok halni. Jó lenne azt mondani, hogy csodák vannak, és minden helyre jöhet, de sajnos ez a való élet, itt az ember nem gyógyul fel a leukémiából varázsütésre.
- Másképp is végződhetett volna, ha nem hagylak el...- mondta és csak bámult maga elé. Megsimogattam az arcát.
- Nem a te hibád volt - mondtam, majd közelebb bújtam hozzá az ágyban.
- Ígérd meg nekem, hogy sosem lesz bűntudatod. Azt nem bírnám elviselni. Vigyázni fogok rátok odafentről. De neked nem szabad összetörnöd. Ígérd meg hogy nem fogsz. Rengeteg felelősség lesz rajtad, ott lesz Melodie, a koncertek, a hírneved, újságírók és hazugságok tömkelege. Összeroppannál, ha még az a tudat is emésztene, hogy miattad volt. Inkább nézz rám. Mennyi bűnöm van. Tizennyolc évesen ennyi gondot a nyakadba akasztottam és most arra kérlek, hogy ne omolj össze alattuk. Rettenetes ember vagyok és ezt tudom. - a mellkasára hajtottam a fejem - De hidd el, ha újra kezdhetném, itt mardnék, és eszembe se jutna Londonba tolni a képemet. Nem is tudom, mit vártam...
- Nem vagy szörnyű ember! Ezt azonnal fejezd be! - megfogta az állam és a tekinetemet a sajátjára irányította.
- Soha...soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor, amikor veled lehettem. És igen, talán nagyon fáj, hogy el foglak veszíteni és rettenetesen nehéz lesz feldolgoznom, de soha, egyetlen egy percét sem bántam meg annak, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek. És tudom, hogy rengeteg hülyeséget csináltam, és ha megkérdeznéd miért tettem, nem tudnék rá válaszolni, csak annyit, hogy 'sajnálom, de megjedtem'. Nem akartam, hogy ez legyen velünk. Kettőnk közül nem te vagy a szörnyű, hanem én. Mert otthagytalak, mikor a legnagyobb szükséged volt rám. Bárcsak visszatekerhetném az időt. Arra az éjszakára, amikor kiugrottam mellőled az ágyból és mindent elrontottam.
Azt vettem észre hirtelen, hogy sír. Már meg sem próbálta magát visszafogni, nem próbált erősnek tűnni.
Hagytam, hogy belefúrja a fejét a vállamba, átöleltem és a göndör fürtjeit simogattam, miközben csitítani próbáltam.
- Sssss...minden rendben van.
- Istenem Alice... - hüppögte. - Nem akarlak elveszíteni. Kérlek maradj itt. Ne hagyj magamra. Nincs értelme az életnek...ha te nem vagy velem - nyelt egyet .
Ekkor már én is sírtam. Azt hiszem az összes fájdalmunk ebben a beszélgetésben bontakozott ki.
- Nem...nem hagylak..vigyázni fogok rád. - szipogtam én is. - Nagyon szeretlek Harry.
Nem tudott válaszolni, de tudtam, hogy ő is így érez.
Reggel kilenc körül lehetett, amikor felkeltünk, és nem térhettem ki a dolog elől, hogy felhívom anyámat és közlöm vele, hol vagyok.
Csörgött a telefon, de nem vette fel.
Aggódni kezdtem, vajon mi lehet vele? Remélem legalább neki nem lesz semmi baja. Minden olyan jól megy eddig....furcsán jól.
- Hogy érzed magad? - ölelt meg Harry és megcsókolt.
- Minden rendben.. vagyis egy kicsit szédülök, de azt sokat szoktam. Mikor megyünk orvoshoz?
- Épp ezt akartam mondani. Nekem el kell mennem próbálni, szóval nem lenne nagy gond, ha Eleanor kísérne el?
Bólintottam, bár egy kicsit csalódott voltam, hogy nem tud eljönni, de nem haragudtam, tudtam, hogy dolga van és tiszteletben tartottam.
- És mikor?
- Délre vagy bejelentve. Gyere, együnk valamit. Le vagy fogyva.
Rég ettem ilyen jóízűen, a szédülésem is elmúlt egy időre.
Minden rendben.
Ennek a dolognak az egyetlen hátránya az, hogy azt hiszem ki fogok készülni idegileg.
Annyira nincsen semmi baj, hogy az már hihetetlen. Ez valami pánikbetegség lehet nálam? Majd megkérdezem az orvost. Mindenesetre próbáltam nyugtatni magam, hogy nem vihar előtti csend mindaz ami most történik.
Harry nem sokkal később el is ment, én pedig percenként hívtam anyámat a hotel telefonjáról, mert az enyém Iannél volt már, de semmi. Komolyan nem fért a fejembe, hogy hol lehet, vagy mit csinál.
Kopogtattak az ajtón, Eleanor volt az és Ben, feljött meglátogatni.
- A mi Alice-ünk újra köztünk van - mosolygott, és óvatosan megölelt. - Kicsit mintha megritkult volna a hajad - bökött oldalba,
Vele együtt nevettem, örültem neki, hogy nem a tragikus oldalát látja a dolognak és, hogy kicsit fel tudok oldódni a társaságukban.
- Mikor láthatlak a medencénél? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Óh, Ben, el kell keserítselek, de így biztosan nem úszom - ráztam a fejem. - Még csak fürdőruhám sincs, mindent Londonban hagytam.
- Elmehetünk vásárolni, ha úgy akarod - szólt közbe Eleanor, de megráztam a fejem.
- Ne haragudj El...de azt hiszem innentől kezdve nem lesz szükségem segítségre. Szörnyű volt, hogy így kihasználtalak titeket. És senki másnak nem adatik meg az, hogy kap egy bankkártyát tele rajta pénzzel, szóval vissza is adom...- elkezdtem kutatni a táskámat, de nem volt benne. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam fel.
Az is Londonban maradt volna?
De hiszen emlékszem, hogy eltettem...
- Mi a baj? - húzta fel El a szemöldökét.
- Nem találom....
- A telefonodban van egy alkalmazás, hogyha beírod a kártyaszámot, mutat egy térképet, hogy éppen hol van...
- Az a helyzet...hogy a telefonomat odaadtam egy kisgyereknek.
- Hogy mit csináltál? - Eleanornak kicsit elborult az arca. - Azt a telefont neked vettem és egy vagyonba került, te meg csak úgy odaadod valaki másnak?
- Én csak....- dadogtam.
- Ne..inkább ne mondj semmit - megrázta a fejét - Semmit nem tudsz megbecsülni, ami nem a te munkád gyümölcse. Megosztottam veled a házamat, adtam neked egy bankkártyát, amit elvesztesz, a méregdrága telefonodat pedig odaadod egy kisgyereknek?! Tudod mit mondok? Semmit nem érdemeltél meg abból, amit kaptál. Talán még Harryt sem - azzal elviharzott és otthagyott megfagyva, esélyt sem adva, hogy valamit mondjak.
Teljesen igaza volt. Nem akartam tovább csökönyös lenni, mert hány ember életében adatik ez meg? Ezek a dolgok csak akkor lettek volna jogosak, ha mindenért én dolgozom meg, de nekem az ölembe pottyantották.
Tényleg nagyon megváltoztam. És nem akartam ilyen lenni.
Bocsánatot kell kérnem..
Felsiettem a lépcsőn, de hirtelen összecsuklottak a lábaim. Ahogy elestem, megkapaszkodtam a korlátban, és szerencsére nem ütöttem meg a hasamat, viszont amit éreztem, az minden kínnál rosszabb volt. Mintha nem lett volna levegő a fejemben, és valami belül csak egyre nőtt és nőtt volna, majdhogynem kinyomta a fejem és elörte a koponyám. A fülemre szorítottam a kezem és sikítani kezdtem. Erre még jobban elkezdett fájni de nem érdekelt, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Nem ájultam el, pedig bár tudtam volna. Ennél a fájalomnál meghalni is jobb.
- Alice, jól vagy? - hallottam Ben hangját, de az mintha valami fal mögül jött volna.
- Csak...csak hívd a mentőket - nyöszörögtem és valami meleget éreztem az arcomon. Odanyúltam és láttam, hogy vér. Sírni igazán nem tudtam csak a könnyeim folytak és nagyon szerettem volna, ha mindennek vége lenne.
Percek múlva jött a mentő, bár ezek a percek nekem óráknak tűntek, addigra szóltak Eleanornak is, aki beszállt velem a kocsiba és ijedten nézte, ahogy belémszúrják az infúziót, és megpróbálják megszűntetni a fájdalmamat.
Szúrást éreztem a fejemen, éreztem, hogy egy gép áthatol a koponyámon és láttam, ahogy El kétségbeesetten felkiált, a vért, ami a mentőorvos köpenyenyére fröccsent és ami a tarkómon csurgott lefelé, és hallottam egy a fúróéhoz hasonlító hangot, de mindez nem érdekelt, mert a fájdalmam és a szorítás elkezdett alábbhagyni, majd teljesen megszűnt és a végére nem érzékeltem mást, csak a mentőautó rázkódását és a sziréna vijjogását.
- Hölgyem, hall engem? - hajolt felém egy férfi, valószínüleg a mentőorvos aki véleményem szerint éppen az életemet mentette meg. Erőtlenül bólintottam, nagyon megviselt a fájdalom, legszívesebben ott abban a pillanatban elaludtam volna, de tudtam valahol, hogy figyelnem kell.
- Mostmár nem lesz semmi baj. Bevisszük a kórházba. Agyvizet kellett leszívnunk ennyi az egész. Hány hónapos a magzat?
- Most lett kilenc - suttogtam.
- Bármely hetes - mondta a férfi a többi ottlévő orvosnak, akik erre megrázták a fejüket.
- Meg fogok halni? - kérdeztem könnyes szemmel.
Hallottam, ahogy Eleanor felzokog, de nem figyeltem, rendíthetetlenül néztem a mentőorvos szemébe. Hirtelen Dr. Mann-t akartam. De tudtam, hogy vele már soha többet nem találkozom.
- Nézze kisasszony, mi mindent megteszünk - mondta a férfi, majd megigazította az infúziómat, de végig kerülte a tekintetemet.
A kórházban kaptam szobát, szerencsére egyedül lehettem benne, az új orvosom dr. Herbert bemutatkozott és igyekezett megnyugtatni engem és Eleanort, közölte, hogy minden rendben lesz, és hogy milyen vizsgálatok elébe kell néznem.
Melodie-val is megvizsgáltak, azt mondták legalább ő egészséges, nincsen különösebb probléma, csak egy kicsit kisebb a kelleténél a baba, de ez megszokott.
- Látszólag minden rendben, de örülnénk, ha vehetnénk egy kis magzatvizet, hogy megvizsgáljuk, nincs-e agyi hátramaradottsága.
Bólintottam, bár ezek után a tűk gondolatára is kirázott a hideg. Most pedig egy igen nagy tű várt rám. Közel fél méteres és vastag, mégis, alig éreztem, mikor belémdöfték. Kicsit hideg volt és nyomott is, de nem volt kellemetlenebb, mint az agyvízleszívás.
Amíg az eredményeket derítették ki, visszatoltak a kórterembe és kettesben hagytak Eleanorral, aki nem szólt semmit, csak leült az ágyam mellé és megfogta a kezem.
Szótlanul nézte a maga előtt lévő legközelebbi pontot, és én is így tettem.
- Egyszer ültem a parkban, egyedül, és láttam, ahogy egy nő a kislányával játszik - szólaltam meg végül. - A gyerek meglátott egy virágot, leguggolt és sokáig nézte. Majd odahívta az anyját és közölte vele, hogy az a virág, az Isten. 'És a fák, és a fű, az ég, az a madár, minden. Isten itt van körülöttünk." ezt mondta neki, miközben körbe mutogatott. És hozzátette, hogy mindent okkal csinál.
Ránéztem El-re de ő még mindig a pontot bámulta. Tudtam, hogy figyel.
- Tudod miért törődtem bele hogy meg kell halnom?
Sűrűbben kezdte venni a levegőt, majd megrázta a fejét.
- Mert akkor Melodie nem születhetne meg és nem vehetem el tőle az esélyét. Igen, annak a kislánynak igaza volt. Mindennek van oka. A tetteinknek is. Annak is, hogy összekevered a dolgokat, és rosszul sülnek el, és annak is, hogy odaadom a telefonom egy kisgyereknek, aki talán sosem fog eljönni abból a faluból.
De tudom, hogy mennyire rosszul esett. Eleanor kérlek bocsáss meg.
Megint sírni kezdett, majd feljajdult és a szájához emelte a kezem, és sokáig ott tartotta.
- Nem lesz semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Biztos vagyok benne, hogy nem fáj annyira, mint ez az előbbi rosszullétem.
- Nem tudom hogy hívjam föl most a fiúkat. Harry bele fog rokkanni - szipogta.
- Tudom - mondtam. - De túl kell esnünk rajta. Ha akarod, beszélek vele én.
- Nem - rázta a fejét - Megoldom.
Ekkor benyitott az orvos, ránézett Eleanorra, aki értette a célzást, felállt egy "akkor most felhívom"-ot mormogott és kiment az ajtón.
- Nos, a babával minden rendben - mondta. - Az egyetlen probléma csak az, hogy mivel eléggé híg a vére a leukémia miatt, a szíve nem tudja rendesen pumpálni, így vagy a kicsi kap vért, vagy az agya. Nagyon sovány, és a kettőt egyszerre nem tudja táplálni.
- És ilyen esetekben mi a teendő?
- Van egy, de az eléggé kockázatos és alá kell írnia, ha elmúlt már tizennyolc.
- Természetesen.
- Szóval, a megoldás a műszív. Ami elég erős ahhoz, hogy két személyt is ellásson vérrel.
- Doktor úr - szólaltam meg hirtelen. - Nem szeretnék beleszólni, de a baba nem rendelkezik saját vérkeringéssel már? Hiszen mindjárt megszületik.
- Neki van és az övé tökéletes. De itt most nem rajta van a hangsúly hanem az ön testén. Az ön szíve, ami nem bírja a dolgot. A műszív sokkal stabilabb, viszont sokkal több veszéllyel is jár.
- Alá kell írnom valamit?
- Egy papírt, amiben hozzájárul a műszív viseléséhez. Az felerősíti a mostani szívet, és képes lesz kihordani a babát.
- És hol vannak a komplikációk? - húztam fel a szemöldököm.
- Az a helyzet, hogy mint minden ilyen szerű dolog, ez is veszélyekkel jár. A szíve lehetséges hogy hozzászokik a segítséghez. És leállhat, ha lekapcsoljuk a gépről. Tehát, ha nincs szerencséje...
- Akkor meghalok - bólintottam.
- Így viszont a babát megvédi. Ha ezt aláírja, már holnap reggel megkaphatja a szívet.
Láttam, hogy a kezében ott van a papír az aláirandó hellyel. Szótlanul kinyújtottam a kezemet, elvettem, és a feltételeket el sem olvasva ráfirkantottam a nevemet.
2012. szeptember 19., szerda
39. fejezet
Ébren voltam, de nem nyitottam ki a szemem. Nem, nem, nem akartam, hogy valaha is vége legyen ennek az álomnak. Csodaszép volt. De tudtam, hogy nem válik valóra. Soha, semmilyen álmom nem válik valóra.
Éreztem, ahogy a napfény az arcomra süt, megmelengette, aztán azt is, ahogy a sós levegő beárad és szétterjed a tüdőmben, ahogy sóhajtok. Hallottam, ahogy a sirályok vijjonak nem is figyelve arra, hogy a lakók közt gyászoló is van, csak buzgón hallatták a hangjukat, jelezvén, hogy az élet megy, és nekünk sem szabad leállni.
Harryvel álmodtam - megint. De ez most annyira valóságosnak tűnt. Eláljultam és megcsókolt. Éreztem az illatát. A hangját is hallottam. És annyira, de annyira szép volt. Szebben csengett a fülemben, mint valaha.
Dilan megmozdult mellettem az ágyban, hallottam, ahogy fel is sóhajt, így tudtam, lassan fel kell kelnem, hogy kivigyem.
Lassan kinyitottam a szemem, bár nem akartam, de tudtam, muszáj. Úgy kell tennem, ahogy a sirályok. Élni tovább.
A hátamra fordultam, felbámultam a plafonra, átgondoltam az utóbbi két napot, és elkergettem a gondolatot a fejemben, miszerint én is öngyilkos leszek.
Hanyagul rátettem a kezem a mellettem fekvő kutyára...
Nem..az nem kutya.
Elfordítottam a fejem és hirtelen megállt bennem a lélegzet.
Félmeztelen test.
Göndör fürtök.
Jellegzetes szuszogás.
Tudtam, hogy alszik, de nem érdekelt, olyan erővel támadták le az ajkaim, hogy abban benne volt az összes megbújó feszültség, ami az utóbbi pár hónapban gyűlt bennem.
- Alice...Alice ..mi a baj? - kérdezte félkómásan. - Jézusom, te sírsz? Mi baj van? - ölelt át és úgy tűnt rögtön kimegy az összes álom a szeméből.
- Itt...itt vagy - hüppögtem és a mondat inkább kérdő volt, mint kijelentő.
Láttam, ahogy halványan elmosolyodik, homlokát az enyémnek támasztotta és a szemembe nézett.
- Itt..és itt is maradok. Soha többé nem hagylak el Alice.
Úgy bújtam hozzá, mintha bármelyik percben elveszthetném megint. Nem akartam elereszteni.
- Csinálok neked reggelit - mondta és kikelt az ágyból...mint mindig, most is pucéran.
Sok volt nekem, megint minden a régi volt, szokatlan és furcsa, boldog is voltam, de a dolog ijesztő is volt egyben. Nem is mond semmit? Nem örül? Vagy már megint végigkómáztam egy hónapot?
Kikeltem az ágyból és követtem őt.
Nem volt konyha, csak egy kis vízforraló az irodában. Harry éppen azzal babrált valamit, mire mögé mentem, és megint átkaroltam. Minden porcikáját úgy éreztem, mintha először érinteném meg. Élmény volt érezni, hogy itt van, hogy nem álom, meg tudom fogni, bele tudok szagolni a bőrébe...
Közölnöm kellett vele egyet s mást és gondoltam, kezdem a legrosszabbal.
- Harry...tudod, volt egy idő, mikor Niall és én...
Az ujját rászorította az ajkaimra és megrázta a fejét.
- Ne magyarázkodj. Te nem tehetsz semmiről. Niall és én elintéztük a problémát, és neked nincs miért bocsánatot kérned. Nagyon szeretlek.
Bólogattam, és magamban fellélegeztem, hogy legalább ez nem kell szorítson belül.
- Én is szeretlek - válaszoltam, majd egy újabb csók után elindultam a kis csap felé.
Megint láttam magam a tükörben, haj nélkül, és torzón, és akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyeim.
Ahogy odajött mögém és megsimogatta a vállam, ráborultam.
- Uramisten - sóhajtottam. - Nézd meg mi lett belőlem. A tükrön át bámultam az arcát, ahogy végignézett a fáradt, karikás szemeimen, a sápadt bőrömön és a nagy megnyúlt hasamon. Maga felé fordított.
- Alice. Neked lehet sárga a hajad.
Értetlenül néztem rá, de folytatta.
- Vagy zöld....hajjal vagy anélkül, nekem gyönyörű vagy. Tudod miért nem érdekel, hogy nézel ki?
Megráztam a fejem.
- Mert tudom, hogy ki vagy. És azt is, hogy ki ő..- simogatta meg a hasam.
Hittem neki.
Újra úgy éreztem magunkat mint egy család. És igyekeztem visszavágódni a régi kerékvágásba. Az ember nem tudja leírni, hogy ilyenkor mit érez. Egyszerűen csak megnyugszik. Most már jöhet akármi, nincs probléma. Hisz a célt, amit akartam, elértem. Itt van mellettem, ezért kűzdöttem, ezért voltam képes feladni mindent. És visszakaptam.
Azt hiszem, ha nem lett volna annyi tragédia az életemben, most sokkos állapotban lennék. De így csak belül éreztem azt, hogy újra egészséges vagyok, hogy semmi baj. Ez nagyobb boldogság és tudom, hogy Harry is ezt érezte.
Bernardtól kaptunk reggelit mindketten és Harry intézett egy magánrepülőt is, ami rögtön Amerikába visz minket.
- Harry, ugye tudod, hogy a kutya velünk marad?
- Hát persze - válaszolt, mert tudta, kié volt és hogy az mit tett értem - ez a legkevesebb.
- Egyébként, hogy jutottál ide? - kérdeztem, hiszen nem volt a falu területén, se egy kocsi, se semmi arra utaló jel, hogy valahogyan ideérkezett.
- Az maradjon az én titkom - mosolygott, ami kicsit gyanakvásra késztetett, de végülis nem foglalkoztam vele, a lényeg, hogy itt volt.
Nem volt sok cuccom, hogy összepakoljak, ezért egész gyorsan ment a dolog, viszont, azt nem tudtam, hogy a kocsival mit csinálunk.
Harry kicsit egyedül hagyott vele.
Körbejártam, bemásztam hátulról, leültem a benzines kannákra, beszívtam az illatot, ami büdös lett volna abban az esetben, ha nem kötöttek volna hozzá nagyon mély érzelmek.
Könnybe lábadt a szemem, mert eszembe jutott Hugo... - hirtelen valami nagyon hangosan felzúgott, de nem érdekelt, hogy mi. Át akartam érezni a szellemét az egész helynek.
- Köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értem! - suttogtam csak úgy magamnak, remélve, hogy meghallotta és most boldog ott ahol van.
- Nemsokára találkozunk...
Ekkor neszt hallottam kintől, majd Ian hangja szólt.
- Alice...bejöhetek?
- Egy pillanat...majd én kimegyek jó? - letörölgettem a szemem, majd kiléptem a kocsiból és végleg bezártam az ajtaját.
- Sírtál? Istenem részvétem a barátod miatt. nagyon fájdalmas dolog ami vele történt. De a kocsi itt maradhat. Szívesen elbütykölöm. És Alice... - elkomolyodott az arca és szinte megijedtem a kifejezésétől.
- Igen? - kérdeztem megdöbbenve.
- Tudod, nekem nincs itt túl sok barátom. És Dilan...tudom hogy csak egy kutya...
Ekkor megértettem. Megfogtam Ian állát és tetkintetét a szememhez irányítottam.
- A tiéd - mosolyogtam rá. Biztos voltam benne, hogy Iannél sokkal jobb kezekben lesz, mint nálam.
- És ez is... - nyomtam a kezébe az iPhone-t - Nekem már nincs rá szükégem - nevettem és a fejemre mutattam. Bólintott, majd elvette a telefont. Aztán hirtelen szorosan átölelt.
- A csajom vagy ugye? - szipogta.
- Mindig a csajod leszek! - mondtam neki, majd kibontakoztam a karjaiból. - Ne feledd, hogy sosem szabad feladni Ian! Ne menj a víz közelébe ha nem akarsz. Azt csináld, amit itt benn érzel - és a szívére tettem a kezem.
Harry kijött a házból, és rámmosolyogott. Pakolás közben mesélte, hogy találkozott már Iannal, ő mondta neki, hogy a tengerparton vagyok. Ha ő nem lett volna, talán Harry túl későn érkezik.
Nem ismertem sok ideje, és lehet, hogy csak tizennégy volt, de nagyon megszerettem. Őszintén.
- Indulhatunk? - állt mellém Harry, majd bólintottam.
- Mostmár elárulod, hogy hogy megyünk?
- Azzal - fejével egy nagyobb, nyílt területre bökött, majd mikor odakaptam a fejem, egy középnagy magánrepülőt láttam "parkolni" a réten. Akkor ez volt az a zúgás.
- Király - nevettem.
- Köszönünk mindent Bernard- Harry kezetfogott az öregúrral, aki fogadta aztán megölelt engem.
- Nagyon erős lány vagy. Soha ne add fel! - mondta, majd eleresztett és Harryvel elindultunk a repülő felé.
Ahogy felszálltunk még láttam, ahogy integetnek és én is integettem nekik, majd a gépünket elnyelte egy felső és soha többet nem láttam azt a szörnyű,mégis csodálatos helyet.
Az éjszaka nem aludtam semmit, csak Harryvel beszélgettem, az életről és halálról, hogy mi lesz vele, ha elmegyek, és úgy tűnt, már egyikünket sem zaklatja fel a dolog.
- Felkészültem rá, hogy elkerülhetetlen -mondta. - És inkább annak örülök, hogy most itt vagy. Nem akarok, csak a jelennek élni.
Úgy tűnt, mintha gyugodt lenne, de láttam a szemében,hogy nem az, hogy fáj neki, és hogy ideges. Nem tudtam neki segíteni így csak hozzábújtam és símogattam, és megpróbáltam elkerülni a témát a következő 13 órában.
Az a helyzet, hogy én már teljesen belenyugodtam és nem félek. Már nem vagyok az, aki voltam, megcsúnyultam, Harry hiába hív gyönyörűnek, egy lány nem ilyen és ezt ő is tudja. Csak azt remélem, hogy miután meghalok, talál valaki mást és vele boldogan él.
És hogy vigyáz, a kicsi Melodie-ra.
Talán magamat mér elhagytam de őt nem hagyom meghalni. Joga van az élethez, tudtam, hogy ez a 8 hónap nem volt felesleges. És tudom, hogy Harry vigyázni fog rá. Nála jobb apát el sem tudok képzelni.
Minden rendben lesz velük - ebben a tudatban szenderedtem el.
Hajnalra értünk vissza Las Vegasba, megint a jó meleg, ami átjárja a csontjaid, megint a csodálatos hotel a régi barátok, akik integettek nekem, Ben, az úszómester, aki úgy megölelt, hogy a csontjaim is beleropogtak, nagyon jó érzés volt, hogy újta itt vagyok. Szerettem ezt a helyet.
Nem is jutott eszembe, hogy nekem még lesz egy kínos találkozásom, két emberrel is.
- Nyugodj meg Alice, nem neked kell majd bocsánatot kérned - mondta Harry mikor megfogta a remegő kezem.
Beléptünk az ajtón, Louis a nyakamba ugrott, Zayn is megölelt, Liamtől puszit is kaptam és aztán..
- Szia Alice - mondta Niall szomorúsággal a hangjában. Mindenki elcsendesedett. Megtörölte az izzat kezét a nadrágjában és úgy mondta.
- Sajnálom - őszinte volt, láttam rajta. Csak megráztam a fejem és megöleltem. Aztán néztem, ahogy Harry is kezetfog vele, hogy nincs semmi baj, minden rendben és valamennyire meg is nyugodtam.
- Őhm..Alice? - jött oda Louis. - Tudom, hogy fáradt vagy, de lesz egy bál. Menj fel, és pihend ki magad. És ha van kedved, este gyere el, nem kell sokáig ott lenned, csak itt lesz az étteremben.
- Persze, hogy megyek, van időm pihenni - mosolyogtam, majd elvonultam a (Harryvel közös) szobánkba.
Ahogy a folyosón mentem, egy hangot hallottam a hátam mögött.
- Én nem ezt akartam - megfordultam és Eleanor könnyes tekintetével találtam magam szembe.
- Nem rosszándékból tettem, de kicsúszott a kezemből az irányítás. Kérlek ne haragudj.
Hosszasan néztem rá. Hogyan tudnék haragudni? hiszen itt vagyok.
- Mindig a testvéremként foglak szeretni El - húztam magamhoz.
Kijött belőle minden, sírt a vállamon és én szótlanul hagytam.
- Szakítottam Louis-val - közölte könnyes szemmel. Felhúztam a szemöldököm.
- Nagyon haragszik rám Bess - és megint Bessnek szólít, ez jobban esett, mint valaha.
- Csss.. este beszélek vele rendben?
Bólintott, majd hagyta, hogy elmenjek pihenni.
Estefelé megint Harry mellet keltem, nagyon megijdtem, vissza kellene szoknom már a kerékvágásba.
Még lefekvés előtt megfürödtem, és most Harry volt a soros, addig felvettem a pink ruhát, ami az alkalomra volt kikészítve. Rémesen néztem ki de nem zavart. Mostantól nem zavar semmi.
- Azt vedd le - mondta Harry a kendőmre, mikor ott álltunk egymás előtt készen.
- De a fejem...
- Csak vedd le.. - mondta. - Szeretlek nem érted? nincs mit titkolnod!
Nagy nehezen eleget tettem a kérésének, majd hagytam, hogy megpuszilja a homlokom.
Karonfogva mentünk le az ebédlőbe, ahol már javában táncoltak és valóban, senkit nem zavart az, hogy nincs hajam. Nagyon hálás voltam Harrynek, hogy bíztat, de hiszen azért vagyunk egymásnak, hogy támogassuk a másikat.
- Louis - szóltam a legjobb barátomnak. - Gyere ide.
- Mit szeretnél? Istenem, de csinos vagy!
- Ne hazudj - böktem oldalba. - El-ről akarok veled beszélni.
Elkomorodott az arca.
-Én meg nem szeretnék róla beszélni.
- Louis! Figyelj rám! Látod, mi van velem meg Harryvel? Tudod, mit fog érezni, ha elveszt? Ne csináljátok azt, hogy felesleges dolgok miatt mentek szét! nem éri meg! Nálatok szebb párt még sosem láttam. Mit gondolsz, ki volt nekem a példa a tökéletes szerelemre? Te és Eleanor. Szépen kérlek. Ne tedd, mert nagyon fogod bánni. Tudom, hogy szereted, és ő is téged. Nagyon.
Könnyes lett a szeme kicsit, de letörölte és bólintott.
Lassan sikerülne mindent helyrehozni?
Olyan egyszerűnek tűnik minden. De nem is baj, ennyi nehézség után, amiken és és Harry keresztülmentünk..
- Egy táncra? - lépett oda mellém, majd átkarolt és lassúzni kezdtünk.
- Van számodra egy meglepetésem - mondta.
- Igen, és mi lenne az? - mosolyogtam.
- Majd meglátod. Előbb táncolni akarok a szerelmemmel.
Egészen éjfélig voltunk lenn, de aztán elkezdtem fáradni és szédültem is, Harry ajánlotta, hogy menjünk fel.
- Tudod miért nem haltam bele a depresszióba, hogy nem vagy velem? - mondta, miközben már az ágyban feküdtünk és cirógatott.
- Miért - néztem a szemébe.
- Gyere, megmutatom.
Kiosontunk a folyosóra, majd le a hallba, egy szál pizsamában, aztán Harry levezetett a lépcsőn, ami a pincéhez vitt, ott kinyitott egy ajtót. A szoba üres volt, egy nagy fehér zongorát kivéve.
- Az tartott életben, hogy tudtam ezt még el kell játszanom neked. Mindenképpen.
Minden sora hozzád szól.
I still love you ( itt van hát a dal amit írtam, bocsánat a minőségért, nem tudok profin hangot készíteni, a zenéjét és a szöveget is én írtam. Kérlek headsettel hallgassátok ha lehet. Ja ésbocsánat,hogy nincs olyan hangom, mint Harrynek..:D)
Éreztem, ahogy a napfény az arcomra süt, megmelengette, aztán azt is, ahogy a sós levegő beárad és szétterjed a tüdőmben, ahogy sóhajtok. Hallottam, ahogy a sirályok vijjonak nem is figyelve arra, hogy a lakók közt gyászoló is van, csak buzgón hallatták a hangjukat, jelezvén, hogy az élet megy, és nekünk sem szabad leállni.
Harryvel álmodtam - megint. De ez most annyira valóságosnak tűnt. Eláljultam és megcsókolt. Éreztem az illatát. A hangját is hallottam. És annyira, de annyira szép volt. Szebben csengett a fülemben, mint valaha.
Dilan megmozdult mellettem az ágyban, hallottam, ahogy fel is sóhajt, így tudtam, lassan fel kell kelnem, hogy kivigyem.
Lassan kinyitottam a szemem, bár nem akartam, de tudtam, muszáj. Úgy kell tennem, ahogy a sirályok. Élni tovább.
A hátamra fordultam, felbámultam a plafonra, átgondoltam az utóbbi két napot, és elkergettem a gondolatot a fejemben, miszerint én is öngyilkos leszek.
Hanyagul rátettem a kezem a mellettem fekvő kutyára...
Nem..az nem kutya.
Elfordítottam a fejem és hirtelen megállt bennem a lélegzet.
Félmeztelen test.
Göndör fürtök.
Jellegzetes szuszogás.
Tudtam, hogy alszik, de nem érdekelt, olyan erővel támadták le az ajkaim, hogy abban benne volt az összes megbújó feszültség, ami az utóbbi pár hónapban gyűlt bennem.
- Alice...Alice ..mi a baj? - kérdezte félkómásan. - Jézusom, te sírsz? Mi baj van? - ölelt át és úgy tűnt rögtön kimegy az összes álom a szeméből.
- Itt...itt vagy - hüppögtem és a mondat inkább kérdő volt, mint kijelentő.
Láttam, ahogy halványan elmosolyodik, homlokát az enyémnek támasztotta és a szemembe nézett.
- Itt..és itt is maradok. Soha többé nem hagylak el Alice.
Úgy bújtam hozzá, mintha bármelyik percben elveszthetném megint. Nem akartam elereszteni.
- Csinálok neked reggelit - mondta és kikelt az ágyból...mint mindig, most is pucéran.
Sok volt nekem, megint minden a régi volt, szokatlan és furcsa, boldog is voltam, de a dolog ijesztő is volt egyben. Nem is mond semmit? Nem örül? Vagy már megint végigkómáztam egy hónapot?
Kikeltem az ágyból és követtem őt.
Nem volt konyha, csak egy kis vízforraló az irodában. Harry éppen azzal babrált valamit, mire mögé mentem, és megint átkaroltam. Minden porcikáját úgy éreztem, mintha először érinteném meg. Élmény volt érezni, hogy itt van, hogy nem álom, meg tudom fogni, bele tudok szagolni a bőrébe...
Közölnöm kellett vele egyet s mást és gondoltam, kezdem a legrosszabbal.
- Harry...tudod, volt egy idő, mikor Niall és én...
Az ujját rászorította az ajkaimra és megrázta a fejét.
- Ne magyarázkodj. Te nem tehetsz semmiről. Niall és én elintéztük a problémát, és neked nincs miért bocsánatot kérned. Nagyon szeretlek.
Bólogattam, és magamban fellélegeztem, hogy legalább ez nem kell szorítson belül.
- Én is szeretlek - válaszoltam, majd egy újabb csók után elindultam a kis csap felé.
Megint láttam magam a tükörben, haj nélkül, és torzón, és akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyeim.
Ahogy odajött mögém és megsimogatta a vállam, ráborultam.
- Uramisten - sóhajtottam. - Nézd meg mi lett belőlem. A tükrön át bámultam az arcát, ahogy végignézett a fáradt, karikás szemeimen, a sápadt bőrömön és a nagy megnyúlt hasamon. Maga felé fordított.
- Alice. Neked lehet sárga a hajad.
Értetlenül néztem rá, de folytatta.
- Vagy zöld....hajjal vagy anélkül, nekem gyönyörű vagy. Tudod miért nem érdekel, hogy nézel ki?
Megráztam a fejem.
- Mert tudom, hogy ki vagy. És azt is, hogy ki ő..- simogatta meg a hasam.
Hittem neki.
Újra úgy éreztem magunkat mint egy család. És igyekeztem visszavágódni a régi kerékvágásba. Az ember nem tudja leírni, hogy ilyenkor mit érez. Egyszerűen csak megnyugszik. Most már jöhet akármi, nincs probléma. Hisz a célt, amit akartam, elértem. Itt van mellettem, ezért kűzdöttem, ezért voltam képes feladni mindent. És visszakaptam.
Azt hiszem, ha nem lett volna annyi tragédia az életemben, most sokkos állapotban lennék. De így csak belül éreztem azt, hogy újra egészséges vagyok, hogy semmi baj. Ez nagyobb boldogság és tudom, hogy Harry is ezt érezte.
Bernardtól kaptunk reggelit mindketten és Harry intézett egy magánrepülőt is, ami rögtön Amerikába visz minket.
- Harry, ugye tudod, hogy a kutya velünk marad?
- Hát persze - válaszolt, mert tudta, kié volt és hogy az mit tett értem - ez a legkevesebb.
- Egyébként, hogy jutottál ide? - kérdeztem, hiszen nem volt a falu területén, se egy kocsi, se semmi arra utaló jel, hogy valahogyan ideérkezett.
- Az maradjon az én titkom - mosolygott, ami kicsit gyanakvásra késztetett, de végülis nem foglalkoztam vele, a lényeg, hogy itt volt.
Nem volt sok cuccom, hogy összepakoljak, ezért egész gyorsan ment a dolog, viszont, azt nem tudtam, hogy a kocsival mit csinálunk.
Harry kicsit egyedül hagyott vele.
Körbejártam, bemásztam hátulról, leültem a benzines kannákra, beszívtam az illatot, ami büdös lett volna abban az esetben, ha nem kötöttek volna hozzá nagyon mély érzelmek.
Könnybe lábadt a szemem, mert eszembe jutott Hugo... - hirtelen valami nagyon hangosan felzúgott, de nem érdekelt, hogy mi. Át akartam érezni a szellemét az egész helynek.
- Köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értem! - suttogtam csak úgy magamnak, remélve, hogy meghallotta és most boldog ott ahol van.
- Nemsokára találkozunk...
Ekkor neszt hallottam kintől, majd Ian hangja szólt.
- Alice...bejöhetek?
- Egy pillanat...majd én kimegyek jó? - letörölgettem a szemem, majd kiléptem a kocsiból és végleg bezártam az ajtaját.
- Sírtál? Istenem részvétem a barátod miatt. nagyon fájdalmas dolog ami vele történt. De a kocsi itt maradhat. Szívesen elbütykölöm. És Alice... - elkomolyodott az arca és szinte megijedtem a kifejezésétől.
- Igen? - kérdeztem megdöbbenve.
- Tudod, nekem nincs itt túl sok barátom. És Dilan...tudom hogy csak egy kutya...
Ekkor megértettem. Megfogtam Ian állát és tetkintetét a szememhez irányítottam.
- A tiéd - mosolyogtam rá. Biztos voltam benne, hogy Iannél sokkal jobb kezekben lesz, mint nálam.
- És ez is... - nyomtam a kezébe az iPhone-t - Nekem már nincs rá szükégem - nevettem és a fejemre mutattam. Bólintott, majd elvette a telefont. Aztán hirtelen szorosan átölelt.
- A csajom vagy ugye? - szipogta.
- Mindig a csajod leszek! - mondtam neki, majd kibontakoztam a karjaiból. - Ne feledd, hogy sosem szabad feladni Ian! Ne menj a víz közelébe ha nem akarsz. Azt csináld, amit itt benn érzel - és a szívére tettem a kezem.
Harry kijött a házból, és rámmosolyogott. Pakolás közben mesélte, hogy találkozott már Iannal, ő mondta neki, hogy a tengerparton vagyok. Ha ő nem lett volna, talán Harry túl későn érkezik.
Nem ismertem sok ideje, és lehet, hogy csak tizennégy volt, de nagyon megszerettem. Őszintén.
- Indulhatunk? - állt mellém Harry, majd bólintottam.
- Mostmár elárulod, hogy hogy megyünk?
- Azzal - fejével egy nagyobb, nyílt területre bökött, majd mikor odakaptam a fejem, egy középnagy magánrepülőt láttam "parkolni" a réten. Akkor ez volt az a zúgás.
- Király - nevettem.
- Köszönünk mindent Bernard- Harry kezetfogott az öregúrral, aki fogadta aztán megölelt engem.
- Nagyon erős lány vagy. Soha ne add fel! - mondta, majd eleresztett és Harryvel elindultunk a repülő felé.
Ahogy felszálltunk még láttam, ahogy integetnek és én is integettem nekik, majd a gépünket elnyelte egy felső és soha többet nem láttam azt a szörnyű,mégis csodálatos helyet.
Az éjszaka nem aludtam semmit, csak Harryvel beszélgettem, az életről és halálról, hogy mi lesz vele, ha elmegyek, és úgy tűnt, már egyikünket sem zaklatja fel a dolog.
- Felkészültem rá, hogy elkerülhetetlen -mondta. - És inkább annak örülök, hogy most itt vagy. Nem akarok, csak a jelennek élni.
Úgy tűnt, mintha gyugodt lenne, de láttam a szemében,hogy nem az, hogy fáj neki, és hogy ideges. Nem tudtam neki segíteni így csak hozzábújtam és símogattam, és megpróbáltam elkerülni a témát a következő 13 órában.
Az a helyzet, hogy én már teljesen belenyugodtam és nem félek. Már nem vagyok az, aki voltam, megcsúnyultam, Harry hiába hív gyönyörűnek, egy lány nem ilyen és ezt ő is tudja. Csak azt remélem, hogy miután meghalok, talál valaki mást és vele boldogan él.
És hogy vigyáz, a kicsi Melodie-ra.
Talán magamat mér elhagytam de őt nem hagyom meghalni. Joga van az élethez, tudtam, hogy ez a 8 hónap nem volt felesleges. És tudom, hogy Harry vigyázni fog rá. Nála jobb apát el sem tudok képzelni.
Minden rendben lesz velük - ebben a tudatban szenderedtem el.
Hajnalra értünk vissza Las Vegasba, megint a jó meleg, ami átjárja a csontjaid, megint a csodálatos hotel a régi barátok, akik integettek nekem, Ben, az úszómester, aki úgy megölelt, hogy a csontjaim is beleropogtak, nagyon jó érzés volt, hogy újta itt vagyok. Szerettem ezt a helyet.
Nem is jutott eszembe, hogy nekem még lesz egy kínos találkozásom, két emberrel is.
- Nyugodj meg Alice, nem neked kell majd bocsánatot kérned - mondta Harry mikor megfogta a remegő kezem.
Beléptünk az ajtón, Louis a nyakamba ugrott, Zayn is megölelt, Liamtől puszit is kaptam és aztán..
- Szia Alice - mondta Niall szomorúsággal a hangjában. Mindenki elcsendesedett. Megtörölte az izzat kezét a nadrágjában és úgy mondta.
- Sajnálom - őszinte volt, láttam rajta. Csak megráztam a fejem és megöleltem. Aztán néztem, ahogy Harry is kezetfog vele, hogy nincs semmi baj, minden rendben és valamennyire meg is nyugodtam.
- Őhm..Alice? - jött oda Louis. - Tudom, hogy fáradt vagy, de lesz egy bál. Menj fel, és pihend ki magad. És ha van kedved, este gyere el, nem kell sokáig ott lenned, csak itt lesz az étteremben.
- Persze, hogy megyek, van időm pihenni - mosolyogtam, majd elvonultam a (Harryvel közös) szobánkba.
Ahogy a folyosón mentem, egy hangot hallottam a hátam mögött.
- Én nem ezt akartam - megfordultam és Eleanor könnyes tekintetével találtam magam szembe.
- Nem rosszándékból tettem, de kicsúszott a kezemből az irányítás. Kérlek ne haragudj.
Hosszasan néztem rá. Hogyan tudnék haragudni? hiszen itt vagyok.
- Mindig a testvéremként foglak szeretni El - húztam magamhoz.
Kijött belőle minden, sírt a vállamon és én szótlanul hagytam.
- Szakítottam Louis-val - közölte könnyes szemmel. Felhúztam a szemöldököm.
- Nagyon haragszik rám Bess - és megint Bessnek szólít, ez jobban esett, mint valaha.
- Csss.. este beszélek vele rendben?
Bólintott, majd hagyta, hogy elmenjek pihenni.
Estefelé megint Harry mellet keltem, nagyon megijdtem, vissza kellene szoknom már a kerékvágásba.
Még lefekvés előtt megfürödtem, és most Harry volt a soros, addig felvettem a pink ruhát, ami az alkalomra volt kikészítve. Rémesen néztem ki de nem zavart. Mostantól nem zavar semmi.
- Azt vedd le - mondta Harry a kendőmre, mikor ott álltunk egymás előtt készen.
- De a fejem...
- Csak vedd le.. - mondta. - Szeretlek nem érted? nincs mit titkolnod!
Nagy nehezen eleget tettem a kérésének, majd hagytam, hogy megpuszilja a homlokom.
Karonfogva mentünk le az ebédlőbe, ahol már javában táncoltak és valóban, senkit nem zavart az, hogy nincs hajam. Nagyon hálás voltam Harrynek, hogy bíztat, de hiszen azért vagyunk egymásnak, hogy támogassuk a másikat.
- Louis - szóltam a legjobb barátomnak. - Gyere ide.
- Mit szeretnél? Istenem, de csinos vagy!
- Ne hazudj - böktem oldalba. - El-ről akarok veled beszélni.
Elkomorodott az arca.
-Én meg nem szeretnék róla beszélni.
- Louis! Figyelj rám! Látod, mi van velem meg Harryvel? Tudod, mit fog érezni, ha elveszt? Ne csináljátok azt, hogy felesleges dolgok miatt mentek szét! nem éri meg! Nálatok szebb párt még sosem láttam. Mit gondolsz, ki volt nekem a példa a tökéletes szerelemre? Te és Eleanor. Szépen kérlek. Ne tedd, mert nagyon fogod bánni. Tudom, hogy szereted, és ő is téged. Nagyon.
Könnyes lett a szeme kicsit, de letörölte és bólintott.
Lassan sikerülne mindent helyrehozni?
Olyan egyszerűnek tűnik minden. De nem is baj, ennyi nehézség után, amiken és és Harry keresztülmentünk..
- Egy táncra? - lépett oda mellém, majd átkarolt és lassúzni kezdtünk.
- Van számodra egy meglepetésem - mondta.
- Igen, és mi lenne az? - mosolyogtam.
- Majd meglátod. Előbb táncolni akarok a szerelmemmel.
Egészen éjfélig voltunk lenn, de aztán elkezdtem fáradni és szédültem is, Harry ajánlotta, hogy menjünk fel.
- Tudod miért nem haltam bele a depresszióba, hogy nem vagy velem? - mondta, miközben már az ágyban feküdtünk és cirógatott.
- Miért - néztem a szemébe.
- Gyere, megmutatom.
Kiosontunk a folyosóra, majd le a hallba, egy szál pizsamában, aztán Harry levezetett a lépcsőn, ami a pincéhez vitt, ott kinyitott egy ajtót. A szoba üres volt, egy nagy fehér zongorát kivéve.
- Az tartott életben, hogy tudtam ezt még el kell játszanom neked. Mindenképpen.
Minden sora hozzád szól.
I still love you ( itt van hát a dal amit írtam, bocsánat a minőségért, nem tudok profin hangot készíteni, a zenéjét és a szöveget is én írtam. Kérlek headsettel hallgassátok ha lehet. Ja ésbocsánat,hogy nincs olyan hangom, mint Harrynek..:D)
2012. szeptember 10., hétfő
38. fejezet
- Igen, én vagyok - szóltam kicsit csalódottan.
- Itt Helen, Harry egyik barátja vagyok, velem beszélgettél, mikor elájultál a kaszinóban, istenem, mindenhol téged kerestünk!
- Kerestünk? - kérdeztem rá a többesszámra döbbenten.
- Harry halálra aggódja magát. Azt mondta, hogy Niallék mindent elmondtak neki. Ha felvetted volna, amíg hívott, vele is beszélhettél volna.
- HOL VAN MOST? - kiáltottam, hiszen rendesen megdöbbentett amit mondott.
- Úton feléd Alice. Ezért is kérlek, hogy ne menj el onnan ahol vagy. Az apám egy magánnyomozó, Harry lekérette a számod, ezért tudja hol vagy...most le kell tennem ne haragudj. Szia - azzal lecsapta a telefont meg sem várva a millió kérdést ami a fejemben cikázott.
Fel sem fogtam mi történt, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le a szívemről, hiszen elmúlt minden kétségem, minden aggódásom, és az összes rossz érzésem Harryvel kapcsolatban. Azonnal hallani akartam a hangját. Hezitálás nélkül tárcsáztam a számot.
" A hívott szám jelenleg nincs benne a hozzáférhető felhasználók listájában" hallottam a hangot, és akkor eszméltem rá,hogy Harry megváltoztatta a számát, hiszen próbáltam hívni akkor is, mikor azt a szakítólevelet kaptam.
Csalódottan csaptam le a telefont és szidtam magamat, amiért nem vettem fel nekik előbb. De mégis, valahogy megnyugodtam, úgy éreztem, már minden rendben lesz.
Egy dolog még aggasztott persze, az, hogy hogy reagálja majd le, hogy Niall és én...de hiszen én úgy tudtam, ő nem akar látni soha, nem gondoltam volna, hogy ott ez megy. Micsoda kavarás. Miért nem mehetnek néha rendesen a dolgok?
- Kivel beszéltél? - annyira járt az agyam, hogy észre sem vettem, Ian még mindig ott ült a mólón és kíváncsian méregetett.
- Csak egy barátommal. Ne haragudj Ian, de mennem kell, valószínüleg maradok még pár órát, lehet itt is alszom, szóval ha szeretnél, beszélgethetünk még valamikor.
Bólintott, majd nézte, ahogy elmegyek. Hugot kerestem, hogy elmondjam neki a hírt.
Éppen az egyik vitorlás mellett mentem el, mikor összeakadt a tekintetem egy igen furcsa alakkal. Hosszú vörösesbarna szakáll, félelmetesen világoskék szemek, és erős szúrós tekintet. Ahogy belebámult a szemembe, köpött egyet, majd kinyújtotta a nyelvét és lóbálni kezdte, mint azok az utndorító pedofilok a drámákban.
Gyorsan elkaptam a fejem, nem akartam tudni, hogy ki ez az ember, de ha ilyenek itt a halászok, nem szeretnék többjükkel találkozni.
Hugot egy kis fehér épület ablakában láttam meg, éppen a térképet nézegette egy szimpatikus kinézetű emberrel, ami viszonylag megnyugtatott, hogy nem csak olyanok lakják a falut, mint az előbbi férfi. Kiengedtem a kocsiból Dilant, mert nagyon ugatott, és mikor kiugrott hálásan megnyalogatta a kezem, majd bekopogtam az épület ajtaján.
- Gyere be! - szólt egy mély öblös hang, valószínüleg a szimpatikus férfié. Benyitottam majd becsuktam magam mögött az ajtót. A szoba eléggé nyirkos volt, mintha minden nedves lett volna, amihez az ember hozzáér, de hát ez egy kikötő, ezt leszámítva eléggé kellemes helység volt.
- Képzeld Alice, még kb másfél napos út, mire a nagy kikötőbe érünk, ahonnan elvileg indul komp, legalábbis Bernard úgy gondolja.
Bernard a férfi, mosolygott majd bólintott, én meg odamentem és kezet fogtam vele, miközben bemutatkoztam.
- Hugo, van egy jó hírem. Nem kell mennünk sehova - mosolyogtam rá, mire felhúzta a szemöldökét, és elég furcsa kérdő tekintettel bámult rám.
- Harry idejön. Most indult el, nem tudom, mikor van itt, de idejön Hugo, érted? IDEJÖN! - öleltem volna át, de elhúzódott és az arca teljesen zavart lett.
- Ez most azt jeletni, hogy nem megyünk Amerikába? - kiáltott fel.
Nem igazán értettem, mit akar ezzel. Csak azt láttam, ahogy fellágyul az arca, és komolyan megrázza a fejét.
- Te észre sem vetted.
- De mit? - kérdeztem vissza.
- Hallgass már! Hogy lehetsz ilyen önző? Nem csak te akartál menni Amerikába tudod? Nem elmondtam véletlenül, hogy nekem is ez minden vágyam? Hogy kijussak innen? Hogy elmenekülhessek? De nélküled nem sikerült volna ezt megtenni. Sosem mertem volna egyedül nekivágni ennek. Végre találtam egy társat, akinek szüksége volt egy fuvarra, hát gondoltam jó, rendben! Erre csak úgy fogod magad és közlöd, hogy nem megyünk tovább! Nos ennek te nagyon örülsz, de én mondd csak, hová fogok menni innen? Vissza? Érdekel egyáltalán?
Csak némán álltam ott és nem tudtam mit mondjak.
Igaza volt, erre nem is gondoltam. Minden boldogságom eltűnt egy perc alatt és felváltotta a harag, amit magam iránt éreztem, hogy megint önző vagyok, nem is tudok másra gondolni, csak magamra.
Ránéztem Hugora.
- Ne..ne haragu...
- Nem, Alice. Ne kérj bocsánatot. Nem tehetsz róla. Alapból ilyen vagy és sosem fogsz megváltozni.
Ez a mondata jobban fájt, mintha leordította volna a fejem, talán annál is jobban, ha csak megüt.
Nem szóltam semmit, nem akartam még jobban felbosszantani, így csak néztem, amint faképnél hagy. Beszáltt a kocsiba, bezárkózott és nem is jött ki...És bárcsak ott maradt volna.
- Addig is itt elalszol. Mit mondasz mennyi időbe telik, amíg a barátod ideér?
- 18 óra.. - válaszoltam Bernardnak, aki megágyazott nekem az iroda kanapéján.
- Mi a másik épületben leszünk. Joseph néha járkálni fog, de nem ártalmas.
Mint megtudtam, Joseph a furcsa kinézetű szakállas alak, egy kicsit alkoholista és talán belül sincsenek rendben a dolgai, de remek halász. Tartottam tőle, így kerültem. Nem szerettem volna hozzászólni, főleg a mólós incidens után.
Inkább a nap nagy részét Iannel töltöttem, tényleg nagyon okos fiú, nem itt lenne a helye.
- Hány hónapos? - kérdezett a hasam felé bökve miközben a tengerparton sétáltunk.
- Lassan már nyolc - mondtam halkan.
- És a hajad?
- Kihullott...rák - néztem rá és halványan elmosolyodtam.
A tekintete inkább tükrözött szeretetet, mint aggodalmat, vagy akármilyen sajnálkozást és lélekben nagyon hálás voltam neki ezért.
Egyre többet vagyok rosszul, de nem mutatom. Nem akarom, hogy bárki is segítsen rajtam.. Ha Harry nincs itt, nem, mert akkor semminek nincs értelme. Akkor egyedül kell meghalnom.
- Remélem a gyereked olyan szép lesz, mint te - mondta Ian hirtelen.
- Szépnek látsz? - kérdeztem tűnődve, és nem értettem, hogy szorulhatott ennyi ész, kérdés és szeretet egy 14 éves kisfiúba.
- Szerintem a szépség nem relatív. Szép vagy, mert szép a lelked. Lehet, hogy a külsőd már nem a régi, de biztos vagyok benne Alice, hogy ahogy leépülsz, a bensőd úgy táplálódik. És szerintem gyönyörű vagy. Tudod, te vagy az egyetlen, aki meghallgat. Nem akarom, hogy elmenj. Itt beszélhetnénk örökre.
Ránéztem, és szigorúvá vált a hangom.
- Ian, egyszer mindenki kisétál az életedől. De aki ott van ( itt a szívére mutattam) az ott is marad.
Sokáig nézett és láttam, hogy kissé bepárásodik a szemüvege.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte végül hirtelen.
- Tessék? - a helyzet egyszerre volt mellbevágó, és nevetséges. Mint valami francia vígjáték, sosem tudod mi következik, és mögöttes tartalma is mindig van.
- Csak egyszer! Én, azt hiszem beléd szerettem Alice! Itt maradnál és hozzám jönnél?
A dolog egyre kínosabb lett, így csak mosolyogtam, de belül az agyam forgott, mit mondjak, hogy ne bántsam meg.
- Ian, azt hiszem, mi nem vagyunk egy súlycsoport.
- Pedig vigyáznék rád! A gyereket is vállalnám.
Nevetnem kellett, de tényleg nem akartam a padlóra küldeni..
- Mit szólsz ahhoz, hogy most azt mondom, a bartnőd leszek és ha betöltöd a 18-at visszajövök? - kérdeztem hirtelen. Tudtam, hogy mi megy most le benne és tudtam, hogy úgyis elfelejt.
- Az...az csodálatos lenne - Ian okos volt, de nagyon naív. Mindenesetre akkor éppen boldog.
Esteledett már mikor Ian végre hazament, és én is visszamehettem az irodába. Hűvösödni kezdett az idő, és gyorsan le is akartam feküdni, hogy teljenek az órák és Harry végre legyen itt.
Az úton még rápillantottam a kocsira, amiben Hugo ült és gondoltam teszek egy próbát.
- Hugo - szóltam be az ablakon, de nem válaszolt. Nem érdekel - gondoltam és folytattam.
- Kérlek ne haragudj. Igen, nagyon önző voltam és vagyok és nem kérek felmentést semmi alól. Csak felvállalom. Kérlek, ha van rá mód, vagy esély, bocsáss meg nekem. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy neked is fontos volt ez, és hogy mindent elrontottam, de bármivel jóvá tenném. Mert nálad jobb barátot az ember csak az utcán talál. Ahogy te Dilant.
Hallgattam, majd mikor még mindig nem válaszolt...
- Szeretlek Hugo - suttogtam, és próbáltam nem sírni.
Nincsenek rám jó hatással az érzelemhullámok, mert szédültem, és kezdtem nagyon rosszul lenni. Betámolyogtam az irodába, próbáltam szedni a lépteimet, mert éreztem, hogy valaki figyel, de el is hesegettem a gondolatot, hiszen előfordul ez, ha az ember beteg és idegen helyen van.
Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy aludjak, de előtte úgy döntöttem, megmosakszom. Szerencsére volt egy kis melegvíz a csapban meg egy tükör a falra akasztva, de semmi több. elég egyszerű, de megfelelt, örültem, hogy van.
Belenéztem a tükörbe, és elborzadva vettem le Mary kendőjét.
Nem volt hajam. Már egyáltalán. Az egész fejem kopasz volt, alig pár tincs lógott ki a fejemből, egyszerűen gusztustalannak éreztem. Szinte csontsovány voltam, kivéve persze az óriási hasamat, amibe a 8 hónapos babám, ki tudja milyen állapotban fekszik. A szemeim alatt fekete karikák voltak és ott abban a percben elgondolkodtam azon, hogy nem is igazán akarok találkozni Harryvel. Mit szólna ha meglátna? Ő nem ebbe az Alice-be szeretett bele. Az önző és beteg Alice-be. Nem. Ő még Bessbe szeretett bele. Amikor még Elizabeth voltam.
Talán életem egyik legrosszabb döntése volt az, hogy valaki más legyek. Sőt, biztos. Én nem Alice vagyok, a gazdag, aki mozarellás szendvicset eszik, és szuper telefonnal járkál. Nem. Én Bessie vagyok, aki az utolsó fillérjeiből vesz feketekávét éjjel a szakadt harisnyájában és a bakancsában.
Teljesen megváltoztam és tönkretettem egy csomó ember életét.
És időm sincs jóvátenni.
Lassan megnyitottam a csapot, és megtöltöttem a markomat vízzel. Nagyon jól esett lemosni az arcomat, olyan érzés volt, mintha az új és hamis énem leszakadt volna rólam. Újra Bess voltam, aki nem igényelte mások segítségét. Csak a szerelmét akarta látni, s már nem számított,gazdag-e vagy szegény, ismert-e vagy nem, kávét iszogat fillérekért, vagy a Starbucksban rendel caffe lattet. Nem számít.
Szinte már úgy éreztem, minden rendben van, mikor egy kéz megfogta a derekamat...
/Harry/
A repülőn ültem. Ha minden jól megy, reggelre ott vagyok, de maximum délutánra. Remélem jól van és semmi baja...
/Alice/
- Hmm... izgató az illatod kislány. És a hasad is... gyere az apuci ölébe.
Joseph hirtelen maga felé rántott, majd erősen megszorított. A lehellete bűzlött az alkoholtól és a hagymától, hányingert keltett bennem.
Lassan közelebb húzódott és a nyelvével végignyalta az arcomat.
- Kevés a friss hús erre... - nyöszörögte a fülembe.
A meglepettségtől és a félelemtől, nem mertem megmozdulni, nem tudván, hogyan hozom ki a sodrából.
- Mindig is izgattak a terhes nők - ekkor gázolt a tudat az elmémbe, hogy védelmeznem kell a gyereket.
Félelmetes halálsikolyt hallattam, miközben a retkes kezével megpróbálta befogni a számat és az ágyhoz vonszolt.
- Mindjárt...mindjárt sikíthatsz - hassal neki lökött az ágynak és elkezdte kigombolni a sliccét.
- Hagyj békén! - üvöltöttem rá, bízva, hogy valaki meghallja. Rettenetesen meg voltam rémülve. Ekkor viszont Joseph előhúzott valamit a zsebéből. Egy pisztolyt, és a nyakamhoz szorította a csövet.
- Ha még egyszer is megszólalsz, ezzel a kis csinossal fogom kiloccsantani a buta kis agyvelődet a fejeden - nevetett. Kitörtek belőlem a könnyek és nem mertem megszólalni. Csak suttogtam
- Kérlek...hagyj békén.... - alig láttam a könnyeimtől és rosszul lettem megint.
Ekkor kicsapódott az ajtó.
- Ereszd el a lányt - Hugo rontott be rajta, és szinte rögtön letámadta volna Josephet, ha az nem ránt fel az ágyról és szorítja a halántékomhoz a pisztoly töltényét.
- Még egy lépés és a ribanc meghal - olyan volt, mint egy veszett róka, folyt a nyála alig tudta visszaszívni és csak vicsorított.
- Jól van tesó, nyugodj meg...ereszd el a lányt és menj haza - mondta Hugo aggódva, és mindkét kezét felemelte.
- Szóval te szeretted volna magadnak őt... a-aa, a lány már az enyém - mondta Joseph elhúzva.
- Ha nem teszed le azt a fegyvert, elüvöltöm magam és akkor mindenki tudni fogja, mit akartál művelni szegénnyel.
- Ha elüvöltöd magad, azon nyomban lelőlek.
Hugo mélyen belenézett a szemembe, majd válaszolt.
- Állok elébe.
- Hugo ne! - kiáltottam. De hiába. Minden hiába. Csak annyit láttam, hogy Hugo nyitja a száját, Joseph pedig lő....
A fegyver hallatára Berrnardék rögtön a segítségemre siettek, és Isten mellém állt, mert a tárban nem volt több töltény, Joseph nem tudott mivel fenyegetőzni. Ahogy kiszabadultam a karjaiból Hugohoz futottam .
- Istenem, Hugo! Ne! Kérlek, ne tedd ezt velem! Miért kellett? - a hasába fúródott a golyó, és érinthette valamelyik belső szervét, mert nagyon vérzett.
- Bocsáss meg - suttogta. - Te voltál a legjobb barátom! Menj el Harryvel. És szeresd, mert az a legfontosabb!
Nem tudtam segíteni. A végsőkig mellette maradtam. Dilan is bejött az ajtón, lefeküdt a gazdája mellé, és halk vonítással jelezte a hidegen közeledő és kegyetlen Halált.
Josephet még aznap elvitték a rendőrök, és Hugot is elszállították, Dilant kértem, hagy maradjon velem, mostantól én vagyok a felelős érte.
Lassan mindenki meghal körülöttem. Én vagyok a hibás. Ideje, hogy én is meghaljak.
A tengerparton sétáltam némán, Dilannel az oldalamon, sírni már nem tudtam.
Másnap dél körül járhatott az idő. Már nem hittem semmiben. Se a csodában, sem a boldog végben. Már abban sem, hogy Harry értem jön.
Leültem a homokba és felidéztem a szép emlékeket. Sem Maryt, sem Hugot nem ismertem túl sokáig, de éppen megszerettem őket annyira, hogy fájjon az elvesztésük. Az emberi szeretet határtalan is tud lenni ez bizonyossá vált.
- Dilan...jobb ha hazamegyünk.
Némán felálltam, de abban a pillanatban a térdeim összecsuklottak. Azt hiszem minden erőmet elvesztettem és nem is próbáltam már annak tűnni. Hagytam, hagy essek el, és jó érzés volt, hogy nem kell erölködnöm. Egy másodperc a halál és nagyon felemelő. Lepergett előttem az élet. És már Melodie-t sem akartam, hogy erre a szörnyű világra szülessen.
Megint lebegtem. Megint a halálközeli állapotban voltam. Boldogan. Talán már Hugot is láttam.
De ekkor nedvességet éreztem az ajkaimon. És suttogást. Valahonnan messziről. De annál nagyobb erővel vonzott vissza a valóságba!
- Alice! Kérlek, szólalj meg! - csak csókolt, és nem tett semmi mást. Pedig látta, hogy nem vagyok magamnál. Éreztem az arcán a párás könnyeket. Éreztem a göndör fürtöket, ahogy megkapaszkodtam bennük. Éreztem az illatát. Mint, mikor Hófehérkét a csók élesztené újjá, olyan volt. Mert a remény megint felcsillant. És tudtam, hogy ez már nem egy foszlány. Ez maga a valóság. Tudtam, hogy nem kell félnem. Hogy az életemnek megint van értelme.
Tudtam, hogy már itt van mellettem és soha többet nem hagy magamra.
- Itt Helen, Harry egyik barátja vagyok, velem beszélgettél, mikor elájultál a kaszinóban, istenem, mindenhol téged kerestünk!
- Kerestünk? - kérdeztem rá a többesszámra döbbenten.
- Harry halálra aggódja magát. Azt mondta, hogy Niallék mindent elmondtak neki. Ha felvetted volna, amíg hívott, vele is beszélhettél volna.
- HOL VAN MOST? - kiáltottam, hiszen rendesen megdöbbentett amit mondott.
- Úton feléd Alice. Ezért is kérlek, hogy ne menj el onnan ahol vagy. Az apám egy magánnyomozó, Harry lekérette a számod, ezért tudja hol vagy...most le kell tennem ne haragudj. Szia - azzal lecsapta a telefont meg sem várva a millió kérdést ami a fejemben cikázott.
Fel sem fogtam mi történt, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le a szívemről, hiszen elmúlt minden kétségem, minden aggódásom, és az összes rossz érzésem Harryvel kapcsolatban. Azonnal hallani akartam a hangját. Hezitálás nélkül tárcsáztam a számot.
" A hívott szám jelenleg nincs benne a hozzáférhető felhasználók listájában" hallottam a hangot, és akkor eszméltem rá,hogy Harry megváltoztatta a számát, hiszen próbáltam hívni akkor is, mikor azt a szakítólevelet kaptam.
Csalódottan csaptam le a telefont és szidtam magamat, amiért nem vettem fel nekik előbb. De mégis, valahogy megnyugodtam, úgy éreztem, már minden rendben lesz.
Egy dolog még aggasztott persze, az, hogy hogy reagálja majd le, hogy Niall és én...de hiszen én úgy tudtam, ő nem akar látni soha, nem gondoltam volna, hogy ott ez megy. Micsoda kavarás. Miért nem mehetnek néha rendesen a dolgok?
- Kivel beszéltél? - annyira járt az agyam, hogy észre sem vettem, Ian még mindig ott ült a mólón és kíváncsian méregetett.
- Csak egy barátommal. Ne haragudj Ian, de mennem kell, valószínüleg maradok még pár órát, lehet itt is alszom, szóval ha szeretnél, beszélgethetünk még valamikor.
Bólintott, majd nézte, ahogy elmegyek. Hugot kerestem, hogy elmondjam neki a hírt.
Éppen az egyik vitorlás mellett mentem el, mikor összeakadt a tekintetem egy igen furcsa alakkal. Hosszú vörösesbarna szakáll, félelmetesen világoskék szemek, és erős szúrós tekintet. Ahogy belebámult a szemembe, köpött egyet, majd kinyújtotta a nyelvét és lóbálni kezdte, mint azok az utndorító pedofilok a drámákban.
Gyorsan elkaptam a fejem, nem akartam tudni, hogy ki ez az ember, de ha ilyenek itt a halászok, nem szeretnék többjükkel találkozni.
Hugot egy kis fehér épület ablakában láttam meg, éppen a térképet nézegette egy szimpatikus kinézetű emberrel, ami viszonylag megnyugtatott, hogy nem csak olyanok lakják a falut, mint az előbbi férfi. Kiengedtem a kocsiból Dilant, mert nagyon ugatott, és mikor kiugrott hálásan megnyalogatta a kezem, majd bekopogtam az épület ajtaján.
- Gyere be! - szólt egy mély öblös hang, valószínüleg a szimpatikus férfié. Benyitottam majd becsuktam magam mögött az ajtót. A szoba eléggé nyirkos volt, mintha minden nedves lett volna, amihez az ember hozzáér, de hát ez egy kikötő, ezt leszámítva eléggé kellemes helység volt.
- Képzeld Alice, még kb másfél napos út, mire a nagy kikötőbe érünk, ahonnan elvileg indul komp, legalábbis Bernard úgy gondolja.
Bernard a férfi, mosolygott majd bólintott, én meg odamentem és kezet fogtam vele, miközben bemutatkoztam.
- Hugo, van egy jó hírem. Nem kell mennünk sehova - mosolyogtam rá, mire felhúzta a szemöldökét, és elég furcsa kérdő tekintettel bámult rám.
- Harry idejön. Most indult el, nem tudom, mikor van itt, de idejön Hugo, érted? IDEJÖN! - öleltem volna át, de elhúzódott és az arca teljesen zavart lett.
- Ez most azt jeletni, hogy nem megyünk Amerikába? - kiáltott fel.
Nem igazán értettem, mit akar ezzel. Csak azt láttam, ahogy fellágyul az arca, és komolyan megrázza a fejét.
- Te észre sem vetted.
- De mit? - kérdeztem vissza.
- Hallgass már! Hogy lehetsz ilyen önző? Nem csak te akartál menni Amerikába tudod? Nem elmondtam véletlenül, hogy nekem is ez minden vágyam? Hogy kijussak innen? Hogy elmenekülhessek? De nélküled nem sikerült volna ezt megtenni. Sosem mertem volna egyedül nekivágni ennek. Végre találtam egy társat, akinek szüksége volt egy fuvarra, hát gondoltam jó, rendben! Erre csak úgy fogod magad és közlöd, hogy nem megyünk tovább! Nos ennek te nagyon örülsz, de én mondd csak, hová fogok menni innen? Vissza? Érdekel egyáltalán?
Csak némán álltam ott és nem tudtam mit mondjak.
Igaza volt, erre nem is gondoltam. Minden boldogságom eltűnt egy perc alatt és felváltotta a harag, amit magam iránt éreztem, hogy megint önző vagyok, nem is tudok másra gondolni, csak magamra.
Ránéztem Hugora.
- Ne..ne haragu...
- Nem, Alice. Ne kérj bocsánatot. Nem tehetsz róla. Alapból ilyen vagy és sosem fogsz megváltozni.
Ez a mondata jobban fájt, mintha leordította volna a fejem, talán annál is jobban, ha csak megüt.
Nem szóltam semmit, nem akartam még jobban felbosszantani, így csak néztem, amint faképnél hagy. Beszáltt a kocsiba, bezárkózott és nem is jött ki...És bárcsak ott maradt volna.
- Addig is itt elalszol. Mit mondasz mennyi időbe telik, amíg a barátod ideér?
- 18 óra.. - válaszoltam Bernardnak, aki megágyazott nekem az iroda kanapéján.
- Mi a másik épületben leszünk. Joseph néha járkálni fog, de nem ártalmas.
Mint megtudtam, Joseph a furcsa kinézetű szakállas alak, egy kicsit alkoholista és talán belül sincsenek rendben a dolgai, de remek halász. Tartottam tőle, így kerültem. Nem szerettem volna hozzászólni, főleg a mólós incidens után.
Inkább a nap nagy részét Iannel töltöttem, tényleg nagyon okos fiú, nem itt lenne a helye.
- Hány hónapos? - kérdezett a hasam felé bökve miközben a tengerparton sétáltunk.
- Lassan már nyolc - mondtam halkan.
- És a hajad?
- Kihullott...rák - néztem rá és halványan elmosolyodtam.
A tekintete inkább tükrözött szeretetet, mint aggodalmat, vagy akármilyen sajnálkozást és lélekben nagyon hálás voltam neki ezért.
Egyre többet vagyok rosszul, de nem mutatom. Nem akarom, hogy bárki is segítsen rajtam.. Ha Harry nincs itt, nem, mert akkor semminek nincs értelme. Akkor egyedül kell meghalnom.
- Remélem a gyereked olyan szép lesz, mint te - mondta Ian hirtelen.
- Szépnek látsz? - kérdeztem tűnődve, és nem értettem, hogy szorulhatott ennyi ész, kérdés és szeretet egy 14 éves kisfiúba.
- Szerintem a szépség nem relatív. Szép vagy, mert szép a lelked. Lehet, hogy a külsőd már nem a régi, de biztos vagyok benne Alice, hogy ahogy leépülsz, a bensőd úgy táplálódik. És szerintem gyönyörű vagy. Tudod, te vagy az egyetlen, aki meghallgat. Nem akarom, hogy elmenj. Itt beszélhetnénk örökre.
Ránéztem, és szigorúvá vált a hangom.
- Ian, egyszer mindenki kisétál az életedől. De aki ott van ( itt a szívére mutattam) az ott is marad.
Sokáig nézett és láttam, hogy kissé bepárásodik a szemüvege.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte végül hirtelen.
- Tessék? - a helyzet egyszerre volt mellbevágó, és nevetséges. Mint valami francia vígjáték, sosem tudod mi következik, és mögöttes tartalma is mindig van.
- Csak egyszer! Én, azt hiszem beléd szerettem Alice! Itt maradnál és hozzám jönnél?
A dolog egyre kínosabb lett, így csak mosolyogtam, de belül az agyam forgott, mit mondjak, hogy ne bántsam meg.
- Ian, azt hiszem, mi nem vagyunk egy súlycsoport.
- Pedig vigyáznék rád! A gyereket is vállalnám.
Nevetnem kellett, de tényleg nem akartam a padlóra küldeni..
- Mit szólsz ahhoz, hogy most azt mondom, a bartnőd leszek és ha betöltöd a 18-at visszajövök? - kérdeztem hirtelen. Tudtam, hogy mi megy most le benne és tudtam, hogy úgyis elfelejt.
- Az...az csodálatos lenne - Ian okos volt, de nagyon naív. Mindenesetre akkor éppen boldog.
Esteledett már mikor Ian végre hazament, és én is visszamehettem az irodába. Hűvösödni kezdett az idő, és gyorsan le is akartam feküdni, hogy teljenek az órák és Harry végre legyen itt.
Az úton még rápillantottam a kocsira, amiben Hugo ült és gondoltam teszek egy próbát.
- Hugo - szóltam be az ablakon, de nem válaszolt. Nem érdekel - gondoltam és folytattam.
- Kérlek ne haragudj. Igen, nagyon önző voltam és vagyok és nem kérek felmentést semmi alól. Csak felvállalom. Kérlek, ha van rá mód, vagy esély, bocsáss meg nekem. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy neked is fontos volt ez, és hogy mindent elrontottam, de bármivel jóvá tenném. Mert nálad jobb barátot az ember csak az utcán talál. Ahogy te Dilant.
Hallgattam, majd mikor még mindig nem válaszolt...
- Szeretlek Hugo - suttogtam, és próbáltam nem sírni.
Nincsenek rám jó hatással az érzelemhullámok, mert szédültem, és kezdtem nagyon rosszul lenni. Betámolyogtam az irodába, próbáltam szedni a lépteimet, mert éreztem, hogy valaki figyel, de el is hesegettem a gondolatot, hiszen előfordul ez, ha az ember beteg és idegen helyen van.
Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy aludjak, de előtte úgy döntöttem, megmosakszom. Szerencsére volt egy kis melegvíz a csapban meg egy tükör a falra akasztva, de semmi több. elég egyszerű, de megfelelt, örültem, hogy van.
Belenéztem a tükörbe, és elborzadva vettem le Mary kendőjét.
Nem volt hajam. Már egyáltalán. Az egész fejem kopasz volt, alig pár tincs lógott ki a fejemből, egyszerűen gusztustalannak éreztem. Szinte csontsovány voltam, kivéve persze az óriási hasamat, amibe a 8 hónapos babám, ki tudja milyen állapotban fekszik. A szemeim alatt fekete karikák voltak és ott abban a percben elgondolkodtam azon, hogy nem is igazán akarok találkozni Harryvel. Mit szólna ha meglátna? Ő nem ebbe az Alice-be szeretett bele. Az önző és beteg Alice-be. Nem. Ő még Bessbe szeretett bele. Amikor még Elizabeth voltam.
Talán életem egyik legrosszabb döntése volt az, hogy valaki más legyek. Sőt, biztos. Én nem Alice vagyok, a gazdag, aki mozarellás szendvicset eszik, és szuper telefonnal járkál. Nem. Én Bessie vagyok, aki az utolsó fillérjeiből vesz feketekávét éjjel a szakadt harisnyájában és a bakancsában.
Teljesen megváltoztam és tönkretettem egy csomó ember életét.
És időm sincs jóvátenni.
Lassan megnyitottam a csapot, és megtöltöttem a markomat vízzel. Nagyon jól esett lemosni az arcomat, olyan érzés volt, mintha az új és hamis énem leszakadt volna rólam. Újra Bess voltam, aki nem igényelte mások segítségét. Csak a szerelmét akarta látni, s már nem számított,gazdag-e vagy szegény, ismert-e vagy nem, kávét iszogat fillérekért, vagy a Starbucksban rendel caffe lattet. Nem számít.
Szinte már úgy éreztem, minden rendben van, mikor egy kéz megfogta a derekamat...
/Harry/
A repülőn ültem. Ha minden jól megy, reggelre ott vagyok, de maximum délutánra. Remélem jól van és semmi baja...
/Alice/
- Hmm... izgató az illatod kislány. És a hasad is... gyere az apuci ölébe.
Joseph hirtelen maga felé rántott, majd erősen megszorított. A lehellete bűzlött az alkoholtól és a hagymától, hányingert keltett bennem.
Lassan közelebb húzódott és a nyelvével végignyalta az arcomat.
- Kevés a friss hús erre... - nyöszörögte a fülembe.
A meglepettségtől és a félelemtől, nem mertem megmozdulni, nem tudván, hogyan hozom ki a sodrából.
- Mindig is izgattak a terhes nők - ekkor gázolt a tudat az elmémbe, hogy védelmeznem kell a gyereket.
Félelmetes halálsikolyt hallattam, miközben a retkes kezével megpróbálta befogni a számat és az ágyhoz vonszolt.
- Mindjárt...mindjárt sikíthatsz - hassal neki lökött az ágynak és elkezdte kigombolni a sliccét.
- Hagyj békén! - üvöltöttem rá, bízva, hogy valaki meghallja. Rettenetesen meg voltam rémülve. Ekkor viszont Joseph előhúzott valamit a zsebéből. Egy pisztolyt, és a nyakamhoz szorította a csövet.
- Ha még egyszer is megszólalsz, ezzel a kis csinossal fogom kiloccsantani a buta kis agyvelődet a fejeden - nevetett. Kitörtek belőlem a könnyek és nem mertem megszólalni. Csak suttogtam
- Kérlek...hagyj békén.... - alig láttam a könnyeimtől és rosszul lettem megint.
Ekkor kicsapódott az ajtó.
- Ereszd el a lányt - Hugo rontott be rajta, és szinte rögtön letámadta volna Josephet, ha az nem ránt fel az ágyról és szorítja a halántékomhoz a pisztoly töltényét.
- Még egy lépés és a ribanc meghal - olyan volt, mint egy veszett róka, folyt a nyála alig tudta visszaszívni és csak vicsorított.
- Jól van tesó, nyugodj meg...ereszd el a lányt és menj haza - mondta Hugo aggódva, és mindkét kezét felemelte.
- Szóval te szeretted volna magadnak őt... a-aa, a lány már az enyém - mondta Joseph elhúzva.
- Ha nem teszed le azt a fegyvert, elüvöltöm magam és akkor mindenki tudni fogja, mit akartál művelni szegénnyel.
- Ha elüvöltöd magad, azon nyomban lelőlek.
Hugo mélyen belenézett a szemembe, majd válaszolt.
- Állok elébe.
- Hugo ne! - kiáltottam. De hiába. Minden hiába. Csak annyit láttam, hogy Hugo nyitja a száját, Joseph pedig lő....
A fegyver hallatára Berrnardék rögtön a segítségemre siettek, és Isten mellém állt, mert a tárban nem volt több töltény, Joseph nem tudott mivel fenyegetőzni. Ahogy kiszabadultam a karjaiból Hugohoz futottam .
- Istenem, Hugo! Ne! Kérlek, ne tedd ezt velem! Miért kellett? - a hasába fúródott a golyó, és érinthette valamelyik belső szervét, mert nagyon vérzett.
- Bocsáss meg - suttogta. - Te voltál a legjobb barátom! Menj el Harryvel. És szeresd, mert az a legfontosabb!
Nem tudtam segíteni. A végsőkig mellette maradtam. Dilan is bejött az ajtón, lefeküdt a gazdája mellé, és halk vonítással jelezte a hidegen közeledő és kegyetlen Halált.
Josephet még aznap elvitték a rendőrök, és Hugot is elszállították, Dilant kértem, hagy maradjon velem, mostantól én vagyok a felelős érte.
Lassan mindenki meghal körülöttem. Én vagyok a hibás. Ideje, hogy én is meghaljak.
A tengerparton sétáltam némán, Dilannel az oldalamon, sírni már nem tudtam.
Másnap dél körül járhatott az idő. Már nem hittem semmiben. Se a csodában, sem a boldog végben. Már abban sem, hogy Harry értem jön.
Leültem a homokba és felidéztem a szép emlékeket. Sem Maryt, sem Hugot nem ismertem túl sokáig, de éppen megszerettem őket annyira, hogy fájjon az elvesztésük. Az emberi szeretet határtalan is tud lenni ez bizonyossá vált.
- Dilan...jobb ha hazamegyünk.
Némán felálltam, de abban a pillanatban a térdeim összecsuklottak. Azt hiszem minden erőmet elvesztettem és nem is próbáltam már annak tűnni. Hagytam, hagy essek el, és jó érzés volt, hogy nem kell erölködnöm. Egy másodperc a halál és nagyon felemelő. Lepergett előttem az élet. És már Melodie-t sem akartam, hogy erre a szörnyű világra szülessen.
Megint lebegtem. Megint a halálközeli állapotban voltam. Boldogan. Talán már Hugot is láttam.
De ekkor nedvességet éreztem az ajkaimon. És suttogást. Valahonnan messziről. De annál nagyobb erővel vonzott vissza a valóságba!
- Alice! Kérlek, szólalj meg! - csak csókolt, és nem tett semmi mást. Pedig látta, hogy nem vagyok magamnál. Éreztem az arcán a párás könnyeket. Éreztem a göndör fürtöket, ahogy megkapaszkodtam bennük. Éreztem az illatát. Mint, mikor Hófehérkét a csók élesztené újjá, olyan volt. Mert a remény megint felcsillant. És tudtam, hogy ez már nem egy foszlány. Ez maga a valóság. Tudtam, hogy nem kell félnem. Hogy az életemnek megint van értelme.
Tudtam, hogy már itt van mellettem és soha többet nem hagy magamra.
2012. szeptember 6., csütörtök
Twitcam Facebook esemény
https://www.facebook.com/events/504767006219948/ itt az esemény, minden le van írva benne, örülnék, ha egy "ott leszek" "talán" vagy "nem veszek részt" gombbal jeleznétek, hogy lesztek-e csakhogy lássam hányan is lennénk majd. :)
Szombat 19:00 !!
Remélem benéztek!
Puszi :) (és rész, hamarosan, csak ezeregy dolgom van mostanában ://) ♥
Szombat 19:00 !!
Remélem benéztek!
Puszi :) (és rész, hamarosan, csak ezeregy dolgom van mostanában ://) ♥
2012. szeptember 1., szombat
37. fejezet
Szótlanul baktattam végig Las Vegas egyik óriási és forgalmas sugárútján, az arcomon nem látszott, de belül lángoltam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, boldogság, bánat, öröm és csalódás, mind-mind egyszerre és azt gondoltam összeroppanok alatta.
Mikor meghallottam Eleanor és Niall meséjét, vagyis az igazságot, megvártam amíg észhez térnek a mű sírásból, nem szóltam semmit, csak felálltam és kisétáltam a hotel ajtaján. Az cikázott a fejemben, hogy ha megbánták volna, akkor eszükbe sem jut egyáltalán megtenni, és elhitetni velem, hogy Alice egyszerűen csak elhagyott, mindezt azért, hogy a saját javukra fordítsák a dolgot. Nem haragudtam rájuk, egyszerűen csak mérhetetlen közömbösséget éreztem irántuk, amire azt mondják még rosszabb, de nem érdekel, hiszen negyed annyit nem fognak szenvedni miattam, mint amennyit én szenvedtem miattuk hónapokig.
A lift előtt még Louis megállított.
- Harry....
- Menj vissza Louis. Nem csinálok semmi hülyeséget, megígérem, de most egyedül szeretnék lenni. Visszajövök, aztán mehet tovább az élet.
Csak némán bólintott, majd hagyta, hogy bemenjek a liftbe.
Szóval éppen egy hangulatos kaszinósor előtt lépkedtem el, és ekkor már a gyötrődés mellett a mérhetetlen boldogság is utat tört magának a lelkemben, hiszen tudtam, hogy Alice és a gyerek él, aggódni persze még mindig aggódtam, mert arról fogalmam sem volt, milyen állapotban vannak. Mindenesetre sietősre fogtam a lépteimet, mert miután rájöttem, hogy senkitől nem akarom ezek után megkérdezni, hol van most, hiszen úgyis hazudnának valamit, gondoltam, csak magamra számíthatok.
'Negyven lépés után, fordulj jobbra, majd célállomás a harmadik háztömb' jött a hang a GPS-emből, és örültem, hogy viszonylag hamar ideértem.
'Magánnyomozói iroda' ez volt kiírva az épületre és én hezitálás nélkül, egyszerűen besétáltam.
A helységben csend volt és félhomály, kissé rémisztő hangulatot is árasztott de végülis odamentem a recepcióhoz és érdeklődni kezdtem.
- Be van jelentkezve? - kérdezte a portás kissé unottan, mire megráztam a fejem és elkezdtem magyarázkodni, hogy nagyon fontos dologról lenne szó.
-Sajnálom, de ha nincs előre bejelentkezve nem engedhetem be.
Nekem sem kellett több, megfogtam a fickó mellényét, magamhoz rántottam és rekedt hangon, mint egy őrült a képébe sziszegtem.
- El sem tudja képzelni, milyen idegállapotban vagyok jelenleg, szóval ne húzzon fel, ha jót akar magának...
- Eresszen el, különben hívom az őröket - megpróbálta magát kiszabadítani, de olyan gyorsan tartottam, hogy erre esélye sem volt.
Elkezdtünk egy kisebb fajta dulakodást, amit egy lányhang szakított félbe.
- Harry Styles?
Mindketten odakaptuk a fejünket, és én rögtön felismertem a hang gazdáját.
Azonnal elengedtem a férfit, majd elmorogtam egy bocsánatot.
- Maga ismeri őt? - kérdezte a portás meglepődve.
- Persze, hozzám jött. Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap elmenni, Harry de tudod rengeteg dolgom volt, nagyon bátor húzás volt, hogy idejöttél - jött oda és átölelt, és bár nem értettem mit akar, reméltem, hogy helyesen cselekszünk. Visszaöleltem.
- Apád tud erről, Helen? - kérdezte a portás, mire a lány csak megforgatta a szemét, megfogta a kezem, és magával rántott.
Mikor hallótávolságon kívülre értünk, Helen eleresztett és mosolyogva felém fordult.
- Hát te meg mit keresel itt? Mi van veled? Nem láttalak azóta mióta....tényleg ő hogy van?
- Nem tudom, Helen, ezért jöttem. Beszélnem kell apáddal - nagyjából elhadartam a történetet, amit figyelmesen hallgatott végig.
Akkor láttuk egymást utoljára, mikor Alice kómába esett abban a kaszinóban. Helen éppen vele beszélgetett, és akkor is ő szólt nekem, hogy rosszul lett.
- Tudom, hogy kínos neked, hogy tőled kérek segítséget ahhoz, hogy megtaláljam Alicet, de egyszerűen nem tudtam mást kitalálni - szabadkoztam.
- Ugyan Harry, nem kell emiatt kellemetlenül érezned magad. Ami volt köztünk, az elmúlt és mostmár vele jársz. Nem szabad állandóan visszafelé tekintgetni. Úgysem illettünk volna össze - mosolygott és ahogy láttam, őszintén.
Helennel még az x-factor alatt jártam, de szétmentünk, mert neki nem hiányzott a hírnév, főleg, hogy az apja állandóan inkongnitóban volt a világ legkülönbözőbb pontjain és a lányát is mindenhova vitte magával. Rá kellett jönnünk, hogy a mi életeink sosem, vagy csak nagyon ritkán fognak egymásba fonódni, így nem is eröltettük tovább a dolgot.
- És mit szeretnél most pontosan? - kérdezte Helen, mert mindent elmondtam, csak azt nem, miért jöttem. - A telefonját szeretném lenyomoztatni...úgy tudom, hogy a iPhone-nak lehet. Bólintott.
- Ehhez nem kell apa, van benne gyakorlatom, segítek.
- Helen, nem akarlak megbántani, vagy valami, de túl sok ideig szenvedtem ahhoz, hogy most is elkerüljem a profi segítséget. Nem azt mondom, hogy nem bízom meg benned, vagy valamit, de kérlek...menjünk biztosra! Sokáig nézett szótlanul, és azt hiszem meglátta a szememben azt az igazi fájdalmat és aggódást, amit éreztem.
- Te tényleg szereted.
- Az életemnél is jobban. Ráadásul a gyerekem anyja, és bárhol is vannak, nincs sok idő hátra.
Végülis elvitt az apjához, aki elkérte a nevét és a telefonszámát, amit kívülről tudam, pötyögött valamit egy számítógépen, majd hidegen közölte, hogy hol van most a telefon pontosan.
- Ez nem lehet igaz! - kaptam a szám elé a kezem. - NEKI A KÓRHÁZBAN KELLENE LENNIE, ÍGY NEM KAP KEZELÉST!!!
Szinte sokkos állapotba estem, mikor megtudtam, hogy egyáltalán nincs biztonságban.
- Hogy tudokna leghamarabb odajutni?
- Először talán hívd fel - javasolta aggódva Helen - mondd meg neki hogy, ne menjen sehova...
- De nincs nálam a telefonom!
- Tessék - dobta oda az övét. És tárcsáztam.
Nem is tudom, miért nem jutott ez előbb eszembe.
/Alice/
Elég jó volt a hangulatom, mert éreztem, hogy reggel Melodie megint mocorog. Megnyugodtam, hogy legalább ebből nem lett semmi baj, és erősek éreztem magam, persze volt is miért. Nem gondolom magam beképzeltnek, de nem mindenki tudná ezt végigcsinálni. Hugoval rengeteget nevettünk és lassan, de biztosan megéreztük az óceán illatát is.
- Nem lehetünk messze - mondta Hugo vigyorogva.
- Igen, de a java még csak most jön - sóhajtottam.
Nem tudtam, hogy fogunk átkelni a határon, na meg az óceánon, és azt sem mondhattam, hogy ráérünk még ezen gondolkodni. Megláttuk a nagy végtelen vizet, örömmel felkiáltottunk, még Dilan is érezhette, hogy jó dolog van, mert ő is vakkantott egyet-kettőt. A baj csak az volt, hogy semmi életre utaló jelet nem láttunk a víz körül.
- Keressünk egy kikötőt - javasoltam. Kicsit félreálltunk , és hamar elment a kedvünk az örömtől, mert a legközelebbi lakott terület, még igen messze volt. Gondoltam, hogy mégsem áll mellénnk a szerencse, de nem volt mit tenni, végig kellett menjünk az egész nyugati parton, hogy odaérjünk.
- Hugo neked nincs vízumod, hogy jutsz így át? - kérdeztem rá, mert már fúrta az oldalam a dolog egy ideje.
- Nem tudom, mindig megoldom valahogy a dolgaimat, hát ezt is meg fogom. Az a te telefonod? Csak mert csörög - bökött a fejével a hátizsákom kis zsebe felé. Megnéztem a számot.
- Nem írja ki, hogy ki az - mondtam. Biztosan a kórházból hívnak, vagy téves.
- Felveszed?
- Nem hiszem - azzal kinyomtam és folytattuk az utunkat tovább. Gyakrabban kellett ugyan megállnunk miattam, mert a farkaséhség megint visszajött, állandóan ettem, és Hugo figyelmeztetett, hogy ki kellene tartania az ellátmánynak addig, amíg oda nem érünk. De hiába, az éhség ezzel nem tűnt el. Furcsa volt, mert a nap során, még rengetegszer csörgött a telefonom, de már csak azért sem vettem fel, mert nem mertem volna velük beszélni. Otthagytam az életemet és a biztonságomat is. Ahányszor hívtak, annyiszor nyomtam ki újra és újra.
- Egyébként melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo, mikor már orák múlva is csak csörgött és nem válaszoltam. Nem volt időm válaszolni, mert felkiáltott.
- Nézd már! Ideértünk!- És nekem is felderült az arcom, mert megláttam a hajókat, az embereket, ahogy a halat pakolják, ez egy igazi kisváros volt, biztosan minden ember a halászattal foglalkozott, mindig is el szerettem volna jutni, egy ilyen helyre. Ahogy megálltunk és kiszálltunk a kocsiból, megcsapta az orromat az a finom sós levegő, szinte áttisztította a tüdőmet, nagyon felemelő érzés volt.
- Szóval melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo megint, mire megráztam a fejem.
- Nem tudom, nem értek én ehhez. Egy ideje már nem csörgött ugyan, aminek nagyon örültem, mert nem juttatta eszembe, mekkora gyáva vagyok. Hugo elment, hogy beszéljen valakivel, én pedig elkezdtem a hajók között sétálgatni, majd leültem az egyik móló szélére és elmélyedtem az óceán végtelenségében.
- Szia, még nem láttalak errefelé, ki vagy? - kérdezte hirtelen egy magas hang, és mikor odanéztem, egy tejfölszőke szemüveges kisfiú állt előttem kiváncsian.
- Alice Halkins a nevem, és csak most érkeztem, átutazóban vagyok itt - a gyerek látványa akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, nem tudom miért, talán, mert olyan magabiztos volt a suta kinézete ellenére. Ugyanis leült mellém és onnantól kezdve be nem állt a szája egy percre sem. De egyáltalán nem idegesített, mert nagyon okos dolgokat mondott.
- Én Ian Effort vagyok, még csak 14 éves, egész életemben itt laktam és azzal ütöm el az időt, hogy olyan emberekkel beszélek, mint te. Az apám halász - tette hozzá. - Azt akarja, hogy én is az legyek, de engem nem érdekelnek a halak, ráadásul a víztől is félek, sosem mennék még csak egy csónakkal se ki oda - hadarta lelkesen miközben néha megtörölte az orrát az ingujjában.
- Hanem mi érdekel? - kérdeztem.
- Hát igazából a számítástechnika. A faluban van egy számítógép, azt szoktam bütykölni és ne áruld el senkinek, de néha hackerkedek is. Nagyon jó szakma és tökéletesen vízmentes. Megnézhetem a telefonodat? Neked biztos van, nekem nincsen de nagyon szeretnék, viszont apa kikötötte, csak akkor kapok, ha majd rendszeresen halászok a többiekkel. Odaadtam neki, majd szórakozottan néztem, ahogy felcsillan a szeme a kütyü láttán.
- Szuper! Ez aztán a technológia! Hogy mikre nem képes ez az emberiség! Szinte csodákat gyártanak és soha senki észre sem veszi. Nagyon szerencsés vagy. Á, látom Amerikába mész, az szuper hely!- nem nagyon figyeltem, mert nagyon hadart, de az Amerika szónál odakaptam a fejem.
- Honnan tudod?
- Hát onnan, hogy ez a szám hívott. Ez amerikai telefonszám. Ilyen körzet nálunk nincsen a Királyságban- a szemem elé tette a telefont, és megrázta azt.
Villámcsapásként hatolt belém a felismerés.
- Ne haragudj Ian, de el kell intéznem valamit - azzal kikaptam a kezéből a telefont, felálltam és megnyomtam a hívás gombot. Csak szótlanul reménykedtem miközben hallottam, hogy kicsöng, de nem vették fel. Csalódottan sóhajtottam, és éppen letettem volna amikor...
- Halló? Alice? Te vagy az?
Mikor meghallottam Eleanor és Niall meséjét, vagyis az igazságot, megvártam amíg észhez térnek a mű sírásból, nem szóltam semmit, csak felálltam és kisétáltam a hotel ajtaján. Az cikázott a fejemben, hogy ha megbánták volna, akkor eszükbe sem jut egyáltalán megtenni, és elhitetni velem, hogy Alice egyszerűen csak elhagyott, mindezt azért, hogy a saját javukra fordítsák a dolgot. Nem haragudtam rájuk, egyszerűen csak mérhetetlen közömbösséget éreztem irántuk, amire azt mondják még rosszabb, de nem érdekel, hiszen negyed annyit nem fognak szenvedni miattam, mint amennyit én szenvedtem miattuk hónapokig.
A lift előtt még Louis megállított.
- Harry....
- Menj vissza Louis. Nem csinálok semmi hülyeséget, megígérem, de most egyedül szeretnék lenni. Visszajövök, aztán mehet tovább az élet.
Csak némán bólintott, majd hagyta, hogy bemenjek a liftbe.
Szóval éppen egy hangulatos kaszinósor előtt lépkedtem el, és ekkor már a gyötrődés mellett a mérhetetlen boldogság is utat tört magának a lelkemben, hiszen tudtam, hogy Alice és a gyerek él, aggódni persze még mindig aggódtam, mert arról fogalmam sem volt, milyen állapotban vannak. Mindenesetre sietősre fogtam a lépteimet, mert miután rájöttem, hogy senkitől nem akarom ezek után megkérdezni, hol van most, hiszen úgyis hazudnának valamit, gondoltam, csak magamra számíthatok.
'Negyven lépés után, fordulj jobbra, majd célállomás a harmadik háztömb' jött a hang a GPS-emből, és örültem, hogy viszonylag hamar ideértem.
'Magánnyomozói iroda' ez volt kiírva az épületre és én hezitálás nélkül, egyszerűen besétáltam.
A helységben csend volt és félhomály, kissé rémisztő hangulatot is árasztott de végülis odamentem a recepcióhoz és érdeklődni kezdtem.
- Be van jelentkezve? - kérdezte a portás kissé unottan, mire megráztam a fejem és elkezdtem magyarázkodni, hogy nagyon fontos dologról lenne szó.
-Sajnálom, de ha nincs előre bejelentkezve nem engedhetem be.
Nekem sem kellett több, megfogtam a fickó mellényét, magamhoz rántottam és rekedt hangon, mint egy őrült a képébe sziszegtem.
- El sem tudja képzelni, milyen idegállapotban vagyok jelenleg, szóval ne húzzon fel, ha jót akar magának...
- Eresszen el, különben hívom az őröket - megpróbálta magát kiszabadítani, de olyan gyorsan tartottam, hogy erre esélye sem volt.
Elkezdtünk egy kisebb fajta dulakodást, amit egy lányhang szakított félbe.
- Harry Styles?
Mindketten odakaptuk a fejünket, és én rögtön felismertem a hang gazdáját.
Azonnal elengedtem a férfit, majd elmorogtam egy bocsánatot.
- Maga ismeri őt? - kérdezte a portás meglepődve.
- Persze, hozzám jött. Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap elmenni, Harry de tudod rengeteg dolgom volt, nagyon bátor húzás volt, hogy idejöttél - jött oda és átölelt, és bár nem értettem mit akar, reméltem, hogy helyesen cselekszünk. Visszaöleltem.
- Apád tud erről, Helen? - kérdezte a portás, mire a lány csak megforgatta a szemét, megfogta a kezem, és magával rántott.
Mikor hallótávolságon kívülre értünk, Helen eleresztett és mosolyogva felém fordult.
- Hát te meg mit keresel itt? Mi van veled? Nem láttalak azóta mióta....tényleg ő hogy van?
- Nem tudom, Helen, ezért jöttem. Beszélnem kell apáddal - nagyjából elhadartam a történetet, amit figyelmesen hallgatott végig.
Akkor láttuk egymást utoljára, mikor Alice kómába esett abban a kaszinóban. Helen éppen vele beszélgetett, és akkor is ő szólt nekem, hogy rosszul lett.
- Tudom, hogy kínos neked, hogy tőled kérek segítséget ahhoz, hogy megtaláljam Alicet, de egyszerűen nem tudtam mást kitalálni - szabadkoztam.
- Ugyan Harry, nem kell emiatt kellemetlenül érezned magad. Ami volt köztünk, az elmúlt és mostmár vele jársz. Nem szabad állandóan visszafelé tekintgetni. Úgysem illettünk volna össze - mosolygott és ahogy láttam, őszintén.
Helennel még az x-factor alatt jártam, de szétmentünk, mert neki nem hiányzott a hírnév, főleg, hogy az apja állandóan inkongnitóban volt a világ legkülönbözőbb pontjain és a lányát is mindenhova vitte magával. Rá kellett jönnünk, hogy a mi életeink sosem, vagy csak nagyon ritkán fognak egymásba fonódni, így nem is eröltettük tovább a dolgot.
- És mit szeretnél most pontosan? - kérdezte Helen, mert mindent elmondtam, csak azt nem, miért jöttem. - A telefonját szeretném lenyomoztatni...úgy tudom, hogy a iPhone-nak lehet. Bólintott.
- Ehhez nem kell apa, van benne gyakorlatom, segítek.
- Helen, nem akarlak megbántani, vagy valami, de túl sok ideig szenvedtem ahhoz, hogy most is elkerüljem a profi segítséget. Nem azt mondom, hogy nem bízom meg benned, vagy valamit, de kérlek...menjünk biztosra! Sokáig nézett szótlanul, és azt hiszem meglátta a szememben azt az igazi fájdalmat és aggódást, amit éreztem.
- Te tényleg szereted.
- Az életemnél is jobban. Ráadásul a gyerekem anyja, és bárhol is vannak, nincs sok idő hátra.
Végülis elvitt az apjához, aki elkérte a nevét és a telefonszámát, amit kívülről tudam, pötyögött valamit egy számítógépen, majd hidegen közölte, hogy hol van most a telefon pontosan.
- Ez nem lehet igaz! - kaptam a szám elé a kezem. - NEKI A KÓRHÁZBAN KELLENE LENNIE, ÍGY NEM KAP KEZELÉST!!!
Szinte sokkos állapotba estem, mikor megtudtam, hogy egyáltalán nincs biztonságban.
- Hogy tudokna leghamarabb odajutni?
- Először talán hívd fel - javasolta aggódva Helen - mondd meg neki hogy, ne menjen sehova...
- De nincs nálam a telefonom!
- Tessék - dobta oda az övét. És tárcsáztam.
Nem is tudom, miért nem jutott ez előbb eszembe.
/Alice/
Elég jó volt a hangulatom, mert éreztem, hogy reggel Melodie megint mocorog. Megnyugodtam, hogy legalább ebből nem lett semmi baj, és erősek éreztem magam, persze volt is miért. Nem gondolom magam beképzeltnek, de nem mindenki tudná ezt végigcsinálni. Hugoval rengeteget nevettünk és lassan, de biztosan megéreztük az óceán illatát is.
- Nem lehetünk messze - mondta Hugo vigyorogva.
- Igen, de a java még csak most jön - sóhajtottam.
Nem tudtam, hogy fogunk átkelni a határon, na meg az óceánon, és azt sem mondhattam, hogy ráérünk még ezen gondolkodni. Megláttuk a nagy végtelen vizet, örömmel felkiáltottunk, még Dilan is érezhette, hogy jó dolog van, mert ő is vakkantott egyet-kettőt. A baj csak az volt, hogy semmi életre utaló jelet nem láttunk a víz körül.
- Keressünk egy kikötőt - javasoltam. Kicsit félreálltunk , és hamar elment a kedvünk az örömtől, mert a legközelebbi lakott terület, még igen messze volt. Gondoltam, hogy mégsem áll mellénnk a szerencse, de nem volt mit tenni, végig kellett menjünk az egész nyugati parton, hogy odaérjünk.
- Hugo neked nincs vízumod, hogy jutsz így át? - kérdeztem rá, mert már fúrta az oldalam a dolog egy ideje.
- Nem tudom, mindig megoldom valahogy a dolgaimat, hát ezt is meg fogom. Az a te telefonod? Csak mert csörög - bökött a fejével a hátizsákom kis zsebe felé. Megnéztem a számot.
- Nem írja ki, hogy ki az - mondtam. Biztosan a kórházból hívnak, vagy téves.
- Felveszed?
- Nem hiszem - azzal kinyomtam és folytattuk az utunkat tovább. Gyakrabban kellett ugyan megállnunk miattam, mert a farkaséhség megint visszajött, állandóan ettem, és Hugo figyelmeztetett, hogy ki kellene tartania az ellátmánynak addig, amíg oda nem érünk. De hiába, az éhség ezzel nem tűnt el. Furcsa volt, mert a nap során, még rengetegszer csörgött a telefonom, de már csak azért sem vettem fel, mert nem mertem volna velük beszélni. Otthagytam az életemet és a biztonságomat is. Ahányszor hívtak, annyiszor nyomtam ki újra és újra.
- Egyébként melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo, mikor már orák múlva is csak csörgött és nem válaszoltam. Nem volt időm válaszolni, mert felkiáltott.
- Nézd már! Ideértünk!- És nekem is felderült az arcom, mert megláttam a hajókat, az embereket, ahogy a halat pakolják, ez egy igazi kisváros volt, biztosan minden ember a halászattal foglalkozott, mindig is el szerettem volna jutni, egy ilyen helyre. Ahogy megálltunk és kiszálltunk a kocsiból, megcsapta az orromat az a finom sós levegő, szinte áttisztította a tüdőmet, nagyon felemelő érzés volt.
- Szóval melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo megint, mire megráztam a fejem.
- Nem tudom, nem értek én ehhez. Egy ideje már nem csörgött ugyan, aminek nagyon örültem, mert nem juttatta eszembe, mekkora gyáva vagyok. Hugo elment, hogy beszéljen valakivel, én pedig elkezdtem a hajók között sétálgatni, majd leültem az egyik móló szélére és elmélyedtem az óceán végtelenségében.
- Szia, még nem láttalak errefelé, ki vagy? - kérdezte hirtelen egy magas hang, és mikor odanéztem, egy tejfölszőke szemüveges kisfiú állt előttem kiváncsian.
- Alice Halkins a nevem, és csak most érkeztem, átutazóban vagyok itt - a gyerek látványa akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, nem tudom miért, talán, mert olyan magabiztos volt a suta kinézete ellenére. Ugyanis leült mellém és onnantól kezdve be nem állt a szája egy percre sem. De egyáltalán nem idegesített, mert nagyon okos dolgokat mondott.
- Én Ian Effort vagyok, még csak 14 éves, egész életemben itt laktam és azzal ütöm el az időt, hogy olyan emberekkel beszélek, mint te. Az apám halász - tette hozzá. - Azt akarja, hogy én is az legyek, de engem nem érdekelnek a halak, ráadásul a víztől is félek, sosem mennék még csak egy csónakkal se ki oda - hadarta lelkesen miközben néha megtörölte az orrát az ingujjában.
- Hanem mi érdekel? - kérdeztem.
- Hát igazából a számítástechnika. A faluban van egy számítógép, azt szoktam bütykölni és ne áruld el senkinek, de néha hackerkedek is. Nagyon jó szakma és tökéletesen vízmentes. Megnézhetem a telefonodat? Neked biztos van, nekem nincsen de nagyon szeretnék, viszont apa kikötötte, csak akkor kapok, ha majd rendszeresen halászok a többiekkel. Odaadtam neki, majd szórakozottan néztem, ahogy felcsillan a szeme a kütyü láttán.
- Szuper! Ez aztán a technológia! Hogy mikre nem képes ez az emberiség! Szinte csodákat gyártanak és soha senki észre sem veszi. Nagyon szerencsés vagy. Á, látom Amerikába mész, az szuper hely!- nem nagyon figyeltem, mert nagyon hadart, de az Amerika szónál odakaptam a fejem.
- Honnan tudod?
- Hát onnan, hogy ez a szám hívott. Ez amerikai telefonszám. Ilyen körzet nálunk nincsen a Királyságban- a szemem elé tette a telefont, és megrázta azt.
Villámcsapásként hatolt belém a felismerés.
- Ne haragudj Ian, de el kell intéznem valamit - azzal kikaptam a kezéből a telefont, felálltam és megnyomtam a hívás gombot. Csak szótlanul reménykedtem miközben hallottam, hogy kicsöng, de nem vették fel. Csalódottan sóhajtottam, és éppen letettem volna amikor...
- Halló? Alice? Te vagy az?
2012. augusztus 31., péntek
Szavazás
Közvélemény kutatást indítok. Bizonyára tudjátok, hogy a blognak lassan vége van, és bizony szeretnék belekezdeni egy újba is. Két történetet találtam ki:
No.1: Pastless Future - Múlttalan Jövő
Scarlet Benson, Niall Horan barátnője és a 1D jóbarátja nagyon visszafogott szelíd természetű lány, sokat takaró ruhákban, istenhívő és az ujján fogadalomgyűrűt visel. egy szerencsétlen baleset során azonban...nem nem hal meg, ez a történet teljesen más. Scarlett jól van, csak éppen nem emlékszik semmire. De nem csak a fiúkat felejtette el, hanem az egész életét. Scarlet személyisége ugyanis velejéig megváltozik, kicserélődik és onnantól kezdve nem hajlandó csak mélyen kivágott és extra mini ruhákban járni, agyongraffitizni pár templomot majd bemenni és félmeztelen fotókat készíteni magáról a keresztre feszített Jézus mellett, ráadásul rámászik szinte mindenkire de különösen Harry S
No.1: Pastless Future - Múlttalan Jövő
Scarlet Benson, Niall Horan barátnője és a 1D jóbarátja nagyon visszafogott szelíd természetű lány, sokat takaró ruhákban, istenhívő és az ujján fogadalomgyűrűt visel. egy szerencsétlen baleset során azonban...nem nem hal meg, ez a történet teljesen más. Scarlett jól van, csak éppen nem emlékszik semmire. De nem csak a fiúkat felejtette el, hanem az egész életét. Scarlet személyisége ugyanis velejéig megváltozik, kicserélődik és onnantól kezdve nem hajlandó csak mélyen kivágott és extra mini ruhákban járni, agyongraffitizni pár templomot majd bemenni és félmeztelen fotókat készíteni magáról a keresztre feszített Jézus mellett, ráadásul rámászik szinte mindenkire de különösen Harry S
tylesra, akinek ugyan tetszik Scarlet új és vadóc énje, de nem akarja megbántani Niallt.
Vajon az öt fiúnak sikerül- e Scarletet visszaterelni, ha nem is a ló másik oldalára, de legalább az arany középútra? :)
No.2. : Changed - Kicserélve
Ki tudja, mire képes az Alkímia. Scarlet Benson egy tudóspalánta és nagyon szeretné tudni, milyen lehet más testben élni és ezt ki máson tenné, mint Louis Tomlinsonon, egy jó barátján. Egy kísérlet alkalmával ez sikerül is neki, de valahogy a dolog visszafelé nem működik. Tehát Scarlet vagy kitalál valamit, vagy kénytelen lesz Louis testében élni, és fordítva, miközben rendesen felforgatják egymás életét...
Vajon az öt fiúnak sikerül- e Scarletet visszaterelni, ha nem is a ló másik oldalára, de legalább az arany középútra? :)
No.2. : Changed - Kicserélve
Ki tudja, mire képes az Alkímia. Scarlet Benson egy tudóspalánta és nagyon szeretné tudni, milyen lehet más testben élni és ezt ki máson tenné, mint Louis Tomlinsonon, egy jó barátján. Egy kísérlet alkalmával ez sikerül is neki, de valahogy a dolog visszafelé nem működik. Tehát Scarlet vagy kitalál valamit, vagy kénytelen lesz Louis testében élni, és fordítva, miközben rendesen felforgatják egymás életét...
A ti dolgotok az lesz, hogy szavazzatok a blog oldalán, melyiket olvasnátok szívesebben a közeljövőben.
A szavazás 2012 szept. 7 (szombat) 19:00-ig tart!
Hozzáteszem mindkét történetet meg fogom írni, nektek azt kell eldöntenetek, hogy melyiket előbb, mert egyszerre a kettő nem fog menni!
Minden szavazatot köszönök !
Pusszantás :)
Defective Love - Backstage :)
Sziasztook! :)
Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha csinálnék egy Defective Love Backstage-t, mondjuk twitcamon :)
Megismerhettek, plusz kérdezhettek rólam, az életemről, és persze a blogról.
Meg bármiről tényleg, és persze én is szeretném tudni, kik az olvasóim :)
Komiba írjátok meg,hogy mit szóltok hozzá, hányan néznétek, stb...
A twitcamot a jövőhét végére gondoltam, vagy most hétvége, nekem mindegy :)
Várom a válaszokat, mit szóltok hozzá :)
Köszi, Puszi:)
Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha csinálnék egy Defective Love Backstage-t, mondjuk twitcamon :)
Megismerhettek, plusz kérdezhettek rólam, az életemről, és persze a blogról.
Meg bármiről tényleg, és persze én is szeretném tudni, kik az olvasóim :)
Komiba írjátok meg,hogy mit szóltok hozzá, hányan néznétek, stb...
A twitcamot a jövőhét végére gondoltam, vagy most hétvége, nekem mindegy :)
Várom a válaszokat, mit szóltok hozzá :)
Köszi, Puszi:)
36. fejezet
Eddig azt gondoltam, az Alkonyat című film, egy nyálas hülyeség, aminek semmi értelme, de már rájöttem, hogy igenis, ha ennyire szeretsz valakit, bármire képes lennél érte. Napokig nem jöttem ki a szobámból. Nem mentem el az interjúkra, sem a próbákra, sem a fotózásokra, nem érdekelt mi megy a tévében, hogy mit ír rólunk az újság, vagy a twitter, nem érdekelt, miért üvöltöznek a földszinten a többiek és tesznek apróbb szemrehányásokat Niallnek (ezzel is bizonyítva az igazamat, hogy Alice és a gyerekem tényleg nem élnek), és miért hallgatnak el hirtelen, amikor valamelyikük kimondja a nevem, nem érdekelt, ki van a vonal másik végén mikor csörgött a telefonom és még az sem, amikor anyám kopogott be a szobám ajtaján mondván nyissam ki, mert süti van a kezében, a kedvencem és félő, hogy elejti.
Önző vagyok, de már nem érdekel. Akkor kellet volna érdekelnie, mikor még a számomra legfontosabb személy még lélegzett, fejlődött és feltehetőleg boldog volt. Igen, Melodie. És persze a világ leggyönyörűbb nője. Hogy milyennek láttam? A szemei olyanok voltak, mint mikor belenézel a nyugodt, de mégis rejtélyes óceánba, azt gondolod lelátsz az aljáig, de kiderül, hogy az csak egy újabb és újabb áramlat, vagy örvény,sosem tudod megfejteni igazán, mégis elbűvöl és a rabjává válsz. A hajának olyan illata volt, mint mikor a nagy hideg után érzed, hogy jön az enyhülés, olvad a hó, és megjelennek az első napsugarak, és csak akkor érzed azt a jellegzetes "tavasz" illatot, a nevetése olyan csilingelő volt, mint valami angyalé, és mikor sétált, a lábai azonnal be tudtak indítani, lehettem akár az utcán, koncerten, interjún, bárhol.
Ahogy a gondolataim cikáztak róla, beugrottak a képek az emlékeinkről. Az első csókok, mikor letámadtam az ajtóban, a repülőút, mikor elaludt a vállamon, a meglepetésmozi, amit neki szerveztem és aminek az éjszakáján fogant a kis Melodie...
És itt hirtelen változtak a képek, a nap mikor megvágta a lábát, az éjszaka, mikor elmondta, meg fog halni, a pillanatok,m mikor olyanokat mondtam neki, amiket azonnal megbántam, de ki sosem mondtam volna, ezek az események mind eszembe juttatták mennyire nem becsültem meg azt a valakit, aki csak óvni akart, és csak akkor jövök rá, mit veszítettem, mikor már soha többé nem kaphatom vissza. Mert már nincs.
A fejemhez szorítottam a kezem, mert tudtam mi következik.
Az a kép, mikor Alice holtan fekszik valahol, nincs már haja, a szeme nyitva, és teljesen mozdulatlan, és az a hideg némaság veszi körül, ami magát a halált jelenti.
Már napok óta ez megy, és nem tudok uralkodni rajta, újra és újra elképzelem, olyan mint valami szörnyű látomás, amiről tudod, hogy megint el fog jönni, mégis ugyanúgy félsz tőle.
Az oldalamra, a fal felé fordultam, de nem sokáig volt nyugtom, mert kopogtattak az ajtón. Megint.
-Harry kérlek engedj be! - Louis hangja volt az, és mint minden nap, most is belémnyilalt a lelkiismeret furdalás, hisz megütöttem. Nem szóltam semmit.
Ő sem szólalt meg, csak egyszerűen kinyitotta az ajtót. Tehát tudták. Tudták, hogy az ajtó egy percre sem volt bezárva az elmúlt napokban, mégsem jöttek be. Nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e ezért, vagy haragudjak rájuk. Inkább egyiket sem tettem, mert nem is igazán volr erőm hozzá.
Louis nem beszélt semmit, csak leült az ágy szélére és hallgatott. Jól esett, hogy nem kezd bele semmilyen monológba, hogy megérti, hogy fáj nekem, de az életnek mennie kell tovább. Nem néztem rá, még mindig befelé voltam fordulva.
- Csináltunk neked egy kis tacos-t, ha megéheznél. Nem az igazi, mert nem vagyok egy mesterszakács, de talán megfelel.
Újabb hosszas hallgatás után szólaltam meg csak mormogva.
-Köszi...
Ekkor Lou a vállamra tette a kezét, és én akaratlanul is elkezdtem sírni.
-Istenem Alice...- hüppögtem, majd felültem az ágyban. Ekkor találtam magam szembe a legjobb barátom arcával, amiről egy igaz már halványodó, de egész méretes kékes-sárgás folt meredt vissza rám, eszembe juttatva, mekkora szörnyeteg vagyok.
-Sajnálom - suttogtam.
Halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.
-Sok minden történt már, mióta nem jössz le, így nem volt időm még csak rágondolni sem. Semmi baj, tudom, hogy nem az igazi Harry vezérelt. Gyere le és egyél.
Sóhajtottam. Az igazság az volt, hogy rettentően éhes voltam, és éreztem a lentről áradó tacos illatot. Nagy nehezen feltápászkodtam és Louis-val elindultunk a lépcső felé.
Lent a hallban mind ott voltak, sőt Eleanor is. Kissé idegesnek tűnt, az arca talán pont olyan volt mint Niallé pár nappal ezelőtt. Beszélgettek, de nem tudam, miről, hiszen az utóbbi időben kiestem a minket körülvevő hírekből. Megpróbáltak oldott hangulatot színlelni, de tudtam, hogy valami még biztos következni fog...
/Louis/
- Egy kicsit telefonálok- mondtam a többieknek, akik bólintottak, én meg kimentem a hotel teraszára és tárcsáztam a pszichológust.
-Hallo? Jónapot, itt Louis Tomlinson. Azért hívom, hogy közöljem, sikerült lecsalogatni az emeletről, és rávenni, hogy egyen valamit. Biztos, hogy most tartja jó ötletnek, hogy elmondjunk neki mindent?
- Igen, éppen eleget hazudtak neki. Mindent tisztázni kell. Meg lesz zavarodva és talán önökre fog haragudni a legjobban, de őszintén bevallom, én is haragudnék, ahogy maga is, szóval azt el kell tűrni. Mindenesetre ha nem tisztázódnak előtte a tények, kikészül. Ennyit tegyenek meg érte!
-Rendben van....viszhall- azzal letettem a telefonom és megint bementem.
Harry szótlanul tömte magába a tacost, a többiek pedig mind felém fordították a tekintetüket, mire alig észrevehetően csak bólintottam, és jeleztem, hogy várjuk meg amíg eszik.
- Harry! -szóltam neki, mikor felállt az asztaltól és egy halk köszönöm kíséretében és megint a szobája felé vette az irányt. - Van valami, amit el kell mondanunk. Pontosabban Niallnek és Eleanornak.
El ekkor lesütötte a szemét. Mikor megtudtam, hogy mi folyik itt valójában, azt mondtam neki, tartsunk szünetet, mert egyszerűen nem tudom hova tenni a dolgot, hogy a barátnőm ilyen helyzetbe keverte a legjobb barátomat.
Harry megforgatta a szemét de lehuppant a kanapéra, mindenkivel szemben, majd mint valami színházban, beintettem Nialléknek.
-Tessék. Kezdjétek!...
/Alice/
Az út, ami izgalmasnak indult, a napok során teljesen unalmassá vált, hiszen Hugoval beszélgettünk, szinte már nem volt semmi amit ne tudtunk volna a másikról, Dilannel játszottam sokat és négyóránként megálltunk, hogy együnk valamit, de ha az ember ezt már harmadik napja csinálja, az egész monotonná válik, és nem élvezed annyira. Ráadásul nem is éreztem magam jól.
- Szólj, ha feljön a reggeli - nézett rám Hugo aggódva.- Akkor megállunk, nehogy a kárpitra hányj.
Végignézve az eléggé koszos textilen, a hányásom lehet csak javított volna rajta, de nem mondtam, csak magamban mosolyogtam.
- Na mivan, megint jó kedved lett? - simogatta meg Hugo a fejem. Nem kell rosszra gondolni, ő az az ember volt, akinek biztos, hogy semmilyen hátsó szándéka nincsen.
- Mikor a húgom meghalt, megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes és ezt a mai napig tartom is - mondta nekem egyszer.
- De miért? - kérdeztem kissé megdöbbenve.
- Egyszer volt egy barátnőm, de nagyon átvert, szakított velem, én meg teljesen összetörtem és a szobámban sírtam. Bella ekkor olyan 7 éves körül lehetett, akkor még egészséges volt, legalábbis nem tudtuk, hogy mégsem az, és éppen bejött a szobámba, meglátta mi történt velem. 16 éves lehettem akkor. Nagyon megviselt az a szakítás. Szóval, megkérdezte mi a baj és mivel nagyon szerettem, elmondtam neki, hogy a bátyját nagyon megbántották. Ekkor, miután megfogadta, hogy egyszer karatés lesz és lerúgja a lány fejét ( itt Hugonak halvány mosolyra húzódott a szája) megígértette velem, hogy rajta kívül sosem lesz nő az életemben. Csak őt szeressem, mert ő nem vág át és benne megbízhatok. És állom a szavam. Tényleg nem bírok szerelmes lenni senkibe. Talán valami kötelék van köztünk még most is - kicsit elbambult, majd megrázta a fejét és rám nevetett.
Csak bízni tudtam benne, hogy ha már én nem leszek, de Melodie megszületik, köztünk is lesz egy ilyen bizonyos kapocs. Annyira szép lenne.
Szóval ezért nem aggódtam, hogy végigsimított rajtam, rámosolyogtam és közöltem vele, hogy nem nincs jó kedvem, még mindig nagyon unatkozom. Ráadásul a benzin is fogyott, így a tempón is lassítani kellett, akkor nem eszik olyan sokat ez az autó.
- Hallgassunk zenét? - vetette fel az ötletet Hugo.
- Ezen megy a rádió? - csodálkoztam el.
- Hogy ne menne? - nevetett. - Sőt, asszem' a kesztyűtartóban van két régi kazetta az egyik Beatles a másik Elvis. Hiába, imádom őket, sosem tudom megunni.
Szótlanul kinyitottam a kesztyűtartót, ahol valóban volt két kazetta, csak teljesen elázva.
- Nem hiszem, hogy ez már használható - mormogtam.
- Hogy ment ez tönkre? Az anyját, ilyen öreg már ez a tragacs? Na.. nem érdekes, akkor nézzük, mi megy a rádióban.
Benyomta a gombot és tényleg felhangzott benne a zene, igaz nem a régi slágerek, hanem nagyon is maiak, Nicki Minaj, Carley Ray Jepsen, Pit Bull...
" És, most tartsunk egy kis szünetet, a délutáni hírek után természetesen folytatjuk a Kívánság Showt, addig is maradjanak velünk - hangzott fel a műsorvezető hangja, majd egy nőé követte őt.
Botrány:
Harry herceg meztelenül billiárdozott igen csapzott állapotban egy hotelban, méghozzá egy igen kihívó hölgy társaságában múlt szombat este. Még nem tudjuk, hogy ez egy újabb románcnak tudható-e be, vagy Harry már megint játszik valakivel, mindenesetre a képek óriási botrányt keltettek így bátyja William herceg aki éppen Katerine hercegnővel van a Briminghami kastélyukban, odarendelte Harryt, és az öcskös biztosan kemény szidásban részesül majd.
Szétszakadva:
Nemrég kezdték pályafutásukat de máris szétválnak útjaik? Az új angol fiúbanda a One Direction akkora lázt keltett a világ tinédzserei között, hogy sokan őrült dolgokra is képesek, hogy láthassák, hallhassák vagy legalább üzenhessenek nekik. A fiúk jelenleg Amerikában tartózkodnak, de egyre több koncertközi eseményt mondanak le. Véleményünk szerint..."
- Jajj, fogd már be a szádat - kiáltotta Hugo, majd átkapcsolt valami másra, mire felüvöltöttem.
- Kapcsolj már vissza te épeszű, hát Harry van a rádióban! - eddig feszültem figyeltem és nagyon ideges lettem, hogy nem hallom mit mondanak.
- Jajj, bocsáss meg - mondta, majd gyorsan visszakapcsolt, mire a női hang folytatta:
"Simon, a fiúk egykori mentora azt nyilatkozta, ha Harry továbbra sem hajlandó részt venni, vagy őt teszik ki a csapatból, vagy az nem folytatja tovább a karrierjét. Jártunk a fiúk szállodájánál is, de sajnálatos módon nem voltak hajlandók nyilatkozni.
- Vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak se a médiára sem a rajongókra - mondta röviden Louis Tomlinson, akiről úgy tudjuk, hogy kapcsolata Eleanor Calderrel éppen szünetel. Reméljük ez változni fog, hiszen náluk szebb álompárt keresve sem lehet találni. Ennyi voltam mára , este megint jövök az újabb hírekkel, addig is szép estét és jó szórakozást a Kívánság Show-hoz, Meg Teinfield-et hallották."
Hátradőltem az ülésen és elgondolkodtam, mennyi mindenről maradtam le. Harry nem vesz részt semmiben? Istenem, mi baja lehet?
- Tarts ki kérlek! - mondtam hangosan, majd a hirtelen fájdalomtól a hasamhoz kaptam.
- Mi a baj? - nézett rám aggódva Hugo. - Jól vagy? Szólj, ha rosszul vagy!
- Nem, nem semmi bajom...csak Melodie kicsit nagyobbat rúgott a kelleténél - játszottam meg, mert nem mertem megmondani, sem Hugonak, sem magamnak, hogy Melodie bizony már napok óta nem rúgott, sőt, meg sem moccant, egyszer sem.
Önző vagyok, de már nem érdekel. Akkor kellet volna érdekelnie, mikor még a számomra legfontosabb személy még lélegzett, fejlődött és feltehetőleg boldog volt. Igen, Melodie. És persze a világ leggyönyörűbb nője. Hogy milyennek láttam? A szemei olyanok voltak, mint mikor belenézel a nyugodt, de mégis rejtélyes óceánba, azt gondolod lelátsz az aljáig, de kiderül, hogy az csak egy újabb és újabb áramlat, vagy örvény,sosem tudod megfejteni igazán, mégis elbűvöl és a rabjává válsz. A hajának olyan illata volt, mint mikor a nagy hideg után érzed, hogy jön az enyhülés, olvad a hó, és megjelennek az első napsugarak, és csak akkor érzed azt a jellegzetes "tavasz" illatot, a nevetése olyan csilingelő volt, mint valami angyalé, és mikor sétált, a lábai azonnal be tudtak indítani, lehettem akár az utcán, koncerten, interjún, bárhol.
Ahogy a gondolataim cikáztak róla, beugrottak a képek az emlékeinkről. Az első csókok, mikor letámadtam az ajtóban, a repülőút, mikor elaludt a vállamon, a meglepetésmozi, amit neki szerveztem és aminek az éjszakáján fogant a kis Melodie...
És itt hirtelen változtak a képek, a nap mikor megvágta a lábát, az éjszaka, mikor elmondta, meg fog halni, a pillanatok,m mikor olyanokat mondtam neki, amiket azonnal megbántam, de ki sosem mondtam volna, ezek az események mind eszembe juttatták mennyire nem becsültem meg azt a valakit, aki csak óvni akart, és csak akkor jövök rá, mit veszítettem, mikor már soha többé nem kaphatom vissza. Mert már nincs.
A fejemhez szorítottam a kezem, mert tudtam mi következik.
Az a kép, mikor Alice holtan fekszik valahol, nincs már haja, a szeme nyitva, és teljesen mozdulatlan, és az a hideg némaság veszi körül, ami magát a halált jelenti.
Már napok óta ez megy, és nem tudok uralkodni rajta, újra és újra elképzelem, olyan mint valami szörnyű látomás, amiről tudod, hogy megint el fog jönni, mégis ugyanúgy félsz tőle.
Az oldalamra, a fal felé fordultam, de nem sokáig volt nyugtom, mert kopogtattak az ajtón. Megint.
-Harry kérlek engedj be! - Louis hangja volt az, és mint minden nap, most is belémnyilalt a lelkiismeret furdalás, hisz megütöttem. Nem szóltam semmit.
Ő sem szólalt meg, csak egyszerűen kinyitotta az ajtót. Tehát tudták. Tudták, hogy az ajtó egy percre sem volt bezárva az elmúlt napokban, mégsem jöttek be. Nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e ezért, vagy haragudjak rájuk. Inkább egyiket sem tettem, mert nem is igazán volr erőm hozzá.
Louis nem beszélt semmit, csak leült az ágy szélére és hallgatott. Jól esett, hogy nem kezd bele semmilyen monológba, hogy megérti, hogy fáj nekem, de az életnek mennie kell tovább. Nem néztem rá, még mindig befelé voltam fordulva.
- Csináltunk neked egy kis tacos-t, ha megéheznél. Nem az igazi, mert nem vagyok egy mesterszakács, de talán megfelel.
Újabb hosszas hallgatás után szólaltam meg csak mormogva.
-Köszi...
Ekkor Lou a vállamra tette a kezét, és én akaratlanul is elkezdtem sírni.
-Istenem Alice...- hüppögtem, majd felültem az ágyban. Ekkor találtam magam szembe a legjobb barátom arcával, amiről egy igaz már halványodó, de egész méretes kékes-sárgás folt meredt vissza rám, eszembe juttatva, mekkora szörnyeteg vagyok.
-Sajnálom - suttogtam.
Halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.
-Sok minden történt már, mióta nem jössz le, így nem volt időm még csak rágondolni sem. Semmi baj, tudom, hogy nem az igazi Harry vezérelt. Gyere le és egyél.
Sóhajtottam. Az igazság az volt, hogy rettentően éhes voltam, és éreztem a lentről áradó tacos illatot. Nagy nehezen feltápászkodtam és Louis-val elindultunk a lépcső felé.
Lent a hallban mind ott voltak, sőt Eleanor is. Kissé idegesnek tűnt, az arca talán pont olyan volt mint Niallé pár nappal ezelőtt. Beszélgettek, de nem tudam, miről, hiszen az utóbbi időben kiestem a minket körülvevő hírekből. Megpróbáltak oldott hangulatot színlelni, de tudtam, hogy valami még biztos következni fog...
/Louis/
- Egy kicsit telefonálok- mondtam a többieknek, akik bólintottak, én meg kimentem a hotel teraszára és tárcsáztam a pszichológust.
-Hallo? Jónapot, itt Louis Tomlinson. Azért hívom, hogy közöljem, sikerült lecsalogatni az emeletről, és rávenni, hogy egyen valamit. Biztos, hogy most tartja jó ötletnek, hogy elmondjunk neki mindent?
- Igen, éppen eleget hazudtak neki. Mindent tisztázni kell. Meg lesz zavarodva és talán önökre fog haragudni a legjobban, de őszintén bevallom, én is haragudnék, ahogy maga is, szóval azt el kell tűrni. Mindenesetre ha nem tisztázódnak előtte a tények, kikészül. Ennyit tegyenek meg érte!
-Rendben van....viszhall- azzal letettem a telefonom és megint bementem.
Harry szótlanul tömte magába a tacost, a többiek pedig mind felém fordították a tekintetüket, mire alig észrevehetően csak bólintottam, és jeleztem, hogy várjuk meg amíg eszik.
- Harry! -szóltam neki, mikor felállt az asztaltól és egy halk köszönöm kíséretében és megint a szobája felé vette az irányt. - Van valami, amit el kell mondanunk. Pontosabban Niallnek és Eleanornak.
El ekkor lesütötte a szemét. Mikor megtudtam, hogy mi folyik itt valójában, azt mondtam neki, tartsunk szünetet, mert egyszerűen nem tudom hova tenni a dolgot, hogy a barátnőm ilyen helyzetbe keverte a legjobb barátomat.
Harry megforgatta a szemét de lehuppant a kanapéra, mindenkivel szemben, majd mint valami színházban, beintettem Nialléknek.
-Tessék. Kezdjétek!...
/Alice/
Az út, ami izgalmasnak indult, a napok során teljesen unalmassá vált, hiszen Hugoval beszélgettünk, szinte már nem volt semmi amit ne tudtunk volna a másikról, Dilannel játszottam sokat és négyóránként megálltunk, hogy együnk valamit, de ha az ember ezt már harmadik napja csinálja, az egész monotonná válik, és nem élvezed annyira. Ráadásul nem is éreztem magam jól.
- Szólj, ha feljön a reggeli - nézett rám Hugo aggódva.- Akkor megállunk, nehogy a kárpitra hányj.
Végignézve az eléggé koszos textilen, a hányásom lehet csak javított volna rajta, de nem mondtam, csak magamban mosolyogtam.
- Na mivan, megint jó kedved lett? - simogatta meg Hugo a fejem. Nem kell rosszra gondolni, ő az az ember volt, akinek biztos, hogy semmilyen hátsó szándéka nincsen.
- Mikor a húgom meghalt, megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes és ezt a mai napig tartom is - mondta nekem egyszer.
- De miért? - kérdeztem kissé megdöbbenve.
- Egyszer volt egy barátnőm, de nagyon átvert, szakított velem, én meg teljesen összetörtem és a szobámban sírtam. Bella ekkor olyan 7 éves körül lehetett, akkor még egészséges volt, legalábbis nem tudtuk, hogy mégsem az, és éppen bejött a szobámba, meglátta mi történt velem. 16 éves lehettem akkor. Nagyon megviselt az a szakítás. Szóval, megkérdezte mi a baj és mivel nagyon szerettem, elmondtam neki, hogy a bátyját nagyon megbántották. Ekkor, miután megfogadta, hogy egyszer karatés lesz és lerúgja a lány fejét ( itt Hugonak halvány mosolyra húzódott a szája) megígértette velem, hogy rajta kívül sosem lesz nő az életemben. Csak őt szeressem, mert ő nem vág át és benne megbízhatok. És állom a szavam. Tényleg nem bírok szerelmes lenni senkibe. Talán valami kötelék van köztünk még most is - kicsit elbambult, majd megrázta a fejét és rám nevetett.
Csak bízni tudtam benne, hogy ha már én nem leszek, de Melodie megszületik, köztünk is lesz egy ilyen bizonyos kapocs. Annyira szép lenne.
Szóval ezért nem aggódtam, hogy végigsimított rajtam, rámosolyogtam és közöltem vele, hogy nem nincs jó kedvem, még mindig nagyon unatkozom. Ráadásul a benzin is fogyott, így a tempón is lassítani kellett, akkor nem eszik olyan sokat ez az autó.
- Hallgassunk zenét? - vetette fel az ötletet Hugo.
- Ezen megy a rádió? - csodálkoztam el.
- Hogy ne menne? - nevetett. - Sőt, asszem' a kesztyűtartóban van két régi kazetta az egyik Beatles a másik Elvis. Hiába, imádom őket, sosem tudom megunni.
Szótlanul kinyitottam a kesztyűtartót, ahol valóban volt két kazetta, csak teljesen elázva.
- Nem hiszem, hogy ez már használható - mormogtam.
- Hogy ment ez tönkre? Az anyját, ilyen öreg már ez a tragacs? Na.. nem érdekes, akkor nézzük, mi megy a rádióban.
Benyomta a gombot és tényleg felhangzott benne a zene, igaz nem a régi slágerek, hanem nagyon is maiak, Nicki Minaj, Carley Ray Jepsen, Pit Bull...
" És, most tartsunk egy kis szünetet, a délutáni hírek után természetesen folytatjuk a Kívánság Showt, addig is maradjanak velünk - hangzott fel a műsorvezető hangja, majd egy nőé követte őt.
Botrány:
Harry herceg meztelenül billiárdozott igen csapzott állapotban egy hotelban, méghozzá egy igen kihívó hölgy társaságában múlt szombat este. Még nem tudjuk, hogy ez egy újabb románcnak tudható-e be, vagy Harry már megint játszik valakivel, mindenesetre a képek óriási botrányt keltettek így bátyja William herceg aki éppen Katerine hercegnővel van a Briminghami kastélyukban, odarendelte Harryt, és az öcskös biztosan kemény szidásban részesül majd.
Szétszakadva:
Nemrég kezdték pályafutásukat de máris szétválnak útjaik? Az új angol fiúbanda a One Direction akkora lázt keltett a világ tinédzserei között, hogy sokan őrült dolgokra is képesek, hogy láthassák, hallhassák vagy legalább üzenhessenek nekik. A fiúk jelenleg Amerikában tartózkodnak, de egyre több koncertközi eseményt mondanak le. Véleményünk szerint..."
- Jajj, fogd már be a szádat - kiáltotta Hugo, majd átkapcsolt valami másra, mire felüvöltöttem.
- Kapcsolj már vissza te épeszű, hát Harry van a rádióban! - eddig feszültem figyeltem és nagyon ideges lettem, hogy nem hallom mit mondanak.
- Jajj, bocsáss meg - mondta, majd gyorsan visszakapcsolt, mire a női hang folytatta:
"Simon, a fiúk egykori mentora azt nyilatkozta, ha Harry továbbra sem hajlandó részt venni, vagy őt teszik ki a csapatból, vagy az nem folytatja tovább a karrierjét. Jártunk a fiúk szállodájánál is, de sajnálatos módon nem voltak hajlandók nyilatkozni.
- Vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak se a médiára sem a rajongókra - mondta röviden Louis Tomlinson, akiről úgy tudjuk, hogy kapcsolata Eleanor Calderrel éppen szünetel. Reméljük ez változni fog, hiszen náluk szebb álompárt keresve sem lehet találni. Ennyi voltam mára , este megint jövök az újabb hírekkel, addig is szép estét és jó szórakozást a Kívánság Show-hoz, Meg Teinfield-et hallották."
Hátradőltem az ülésen és elgondolkodtam, mennyi mindenről maradtam le. Harry nem vesz részt semmiben? Istenem, mi baja lehet?
- Tarts ki kérlek! - mondtam hangosan, majd a hirtelen fájdalomtól a hasamhoz kaptam.
- Mi a baj? - nézett rám aggódva Hugo. - Jól vagy? Szólj, ha rosszul vagy!
- Nem, nem semmi bajom...csak Melodie kicsit nagyobbat rúgott a kelleténél - játszottam meg, mert nem mertem megmondani, sem Hugonak, sem magamnak, hogy Melodie bizony már napok óta nem rúgott, sőt, meg sem moccant, egyszer sem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)