31. fejezet

/Niall/



Hazafelé menet a kocsiban még mindig azon a csókon gondolkodtam, amire már azóta vágytam, mióta Alicet megismertem. Most, hogy megkaptam mégis bűntudatom támadt. Bár elfogadta a csókot, látszott, hogy boldogtalan, hogy nem én kellek neki. Ettől mérhetetlenül elöntött a bánat, hogy csak nekem nincs szerencsém a nőkkel, pedig Alice megérdemelt volna, talán jobban, mint Harryt és igen, én is úgy gondolom, hogy kijárt volna a szerelem. Én mindig ott álltam Alice oldalán. Mikor megvágta a lábát, mikor felébredt, mikor Harry otthagyta, és most is én jöttem ide. Nem tudom, hogy elmondjam-e neki hogy Eleanor hazudott. Ha nem szólnék Harrynek, el tudnék jönni néha és láthatnám Alicet, segíthetnék neki, ahogy mindig is, ez neki is biztosan jól esne, viszont egy áruló lennék. Két barátot is becsapnék. És magamat is.
De a kedvességnek is van határa. Sosem voltam még önző, sosem akartam még a saját magam javát a többiekkel szemben, és sosem értem el vele semmit. Itt az ideje, hogy azt csináljam, ami nekem jó. Nem szólok senkinek. Mégis mi történne? Bizonytalanul rámarkoltam a kormányra és bekanyarodtam a házunk elé. ..

/Alice/



Az ágyon feküdve és a hasamat simogatva, és könnyezve, az örömtől és a bánattól is egyszerre. Szeretem Niallt. Igen, szerelemből. De a Harryvel való kapcsolatom sokkal több. Az már több mint szerelem. Ennyire nem akartam kötődni valakihez, hisz tudtam, hogy meghalok, de nem sikerült. Jobban hiányzott mint a saját életem. Nem tudom, hogy hívják azt az érzést és azt sem, hogy tapasztalta-e már valaki. De amikor úgy érzed, ha választanod kellene, hogy törlöd a vele eltöltött emlékeket, vagy halj meg, te a halált választanád, az azt hiszem már nem csak szimplán szerelem. Nehéz ezt elmondani, vagy leírni, mert sem neve sincsen, és nem is olyan sűrűn érzik ezt az emberek, azt hiszem.
Attól függetlenül, hogy Melody Niall "hatására" mozdult meg, minden pici nesze és rúgása is Harryt idézte elő. A gyerek mozgása teljesen olyan volt, mint az apja jelleme. Nagyon finom nagyon gyengéd, van mikor bizonytalan, de olyan is mikor határozott. Nem volt kellemetlen érzés, inkább furcsa és nagyon jó. Ezek hozták elő a könnyeket. Aztán a gondolataim folytatták, ahogy szokták. Az egyetlen dolog ami boldogsággal töltött el, az a tudat volt, hogy Melody él.

Dr. Mann ekkor jött be az ajtón, oldalán egy másik orvossal ( a nőgyógyásszal gondolom) és közölte, hogy most megnézik, hogy Melody milyen állapotban van.
Felfektettek egy ágyra, fel kellett tennem a lábamat a két tartóra, majd legyőznöm a zavartságom hiszen mégis csak egy idegen férfi szemlélgetett odalent, ami nem egy kellemes élmény semelyik nő életében. Oldalra fordítottam a fejemet és megpróbáltam nyugodt maradni, nem megérezni a feszítő érzést, amint vizsgálnak és szép dolgokra gondolni.
- Nos, a baba úgy tűnik egészséges a reflexei normálisak, bár a kemózás nem fog neki jót tenni. Könnyen lehet, hogy a sok gyógyszer majd valami szellemi, esetleg testi elváltozást eredményezhet, bár szellemit gyakrabban, a testi csak az esetek 4-5 százalékában fordul elő. Mindenesetre felvitetlek a szülészetre, hogy ultrahangot csináljanak veled, abból többet fogunk tudni majd. És mikor tisztábban látunk talán kezelni is tudjuk majd a dolgot. Ne aggódjon, elsőre nem tapasztalok semmi bajt - mosolygott az orvos és ettől hirtelen jobb lett a kedvem. Megnyugodtam, hogy talán Melody túléli és ami még jobb, esélye van az eglszslges életre

Anyám aznap is jött, ahogy mindig, elmeséltem neki hogy mit mondott az orvos, de a Nialles dologról egy szót sem szóltam. Magam sem tudom, miért, de éreztem, hogy nem tetszene neki a dolog, hogy le akarna beszélni, de nekem szükségem volt valakire.. Teljesen be volt zsongva, hogy Melody mozog, és hogy ő nagymama lesz, én pedig mosolyogtam, mert szórakoztatott a lelkessége. Az ultrahang csak másnap volt, így hát megettem a jól megérdemelt mozarellás szendvicsemet, bár Emily váltig állította, hogy egészségesebb lenne ha a kórházi kaján élnék, hiszen ők tudják mi a jó nekem, de hiába, mert engem nem vitt rá a lélek, hogy megegyek valamit, amiről nem tudom, hogy mi az.
- Pedig biztos, hogy nem tesz jót a gyereknek, hogy őt is sajttal meg zsemlével tömöd - rázta a fejét.
- Ha majd szüksége van valamire, jelez. Nem láttad még a "Nicsak, ki beszél?" című filmet? Pedig az pont ugyanolyan.
- Az csak egy film Alice! Kérlek! Lemegyek és hozok neked valami rendes ennivalót.

Kihasználtam az időt, amíg nem volt ott, tárcsáztam Niallt aki szerencsére felvette.
- Hol vagy? - kérdeztem.
- Most fordultam be a házunk elé. Miért kell valami? visszamenjek?
- Csak el akartam mondani, hogy köszönöm, hogy megkerestél és hogy megint mellettem állsz. Nagyon sokat jelent ez nekem, ahogy te is - komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire boldoggá teszel most ezzel Alice! Holnap is bemegyek! Mindennap! Látni szeretnélek. Volt nálad az orvos, hogy megnézze, mi van Melodyval?
- Igen, azt mondta, hogy nem érez rendellenességet, szörnyű volt az a vizsgálat, az ellenségemnek nem kívánom. De holnap visznek ultrahangozni.
- Ott kellett volna marandom - szégyenkezve mondta, mintha cserbenhagyott volna.
- Már így is sokat tettél értem Niall! De most le kell tennem.
- Várj Alice! - sokáig csöndben maradt, aztán csak ennyit mondott. - Szeretlek!
- Igen Niall, azt hiszem én is. - azzal letettem a telefont.
Sóhajtottam egyet, de az újra induló gondolatmenetemből anyám zökkentett ki.
- Niall? Nem értem... Mit művelsz? - nem volt szemrehányás a hangjában, de éreztem, hogy nem tetszik neki a dolog. El kell mondanom neki.

/Niall/


- Igen Niall, azt hiszem én is!... Ez a mondat járt a fejemben, és teljesen elbambultam a kocsiban ülve. A hangja őszinte volt, engem mégis furdallt a lelkiismeret, mert tudtam, mi vár rám ha bemegyek a házba.
Szerelmes voltam Alicebe de éppen átvágni készülöm az egyik legjobb barátomat, a társamat, a kollégámat, azt az embert, akivel együtt megváltozott az életünk. Akivel annyi kalandot éltem át, és élek azóta is, és aki most is be van zárkózva a házunk falai közé,
Nagy nehezen kikászálódtam az ülésről és becsaptam a kocsiajtót.
Beléptem a házba, ami most üres volt, messze a barátaimtól, hiszen ők Amerikában készültek a következő koncertre, és egyedül éreztem magam. Három ember boldogsága függött tőlem. Ha Harryét teszem tönkre, azt sosem bocsátom meg magamnak, Aliceét sosem tenném, de ha megint összehozom őket.... akkor én maradok boldogtalan. Ahogy mindig.
Felvettem a telefont és tárcsáztam.
- Hallo? - szólt bele Louis.
- Én vagyok...
- Végre valahára! Tudnád tartani egy kicsit, mert éppen sütök.
- Hogy mit csinálsz?
- Gondoltam, hogy valami finomsággal csalogatom ki, de elégettem. - Louis mióta Harry depressziós, minden idejét azzal tölti, hogy a kedvére tegyen. Ő igazi barát. Ellentétben velem. Egyre jobban szégyelltem magam.
Csörgést hallottam a telefonban, pohártörést és némi káromkodást is Louis csak azután szólalt meg.
- Itt vagyok, mondhatod! Na mi van! Rögtön vinnem kell neki a hírt. Nem hiszem, hogy sokáig bírja. Bent fekszik az ágyában már hetek óta, alig eszik és mintha beteg is lenne, de nem akar szólni. Nagyon aggódom érte.
Még egyszer lefuttattam, a fejemben a dolgokat, összeszorítottam a szemem. Nem bírtam kimondani. Szétvetett az idegesség és a fájdalom. De meg kellett tennem.
- Louis.... Eleanornak igaza volt. Amint tudok, visszarepülök. Sajnálom.
Ezzel le is tettem a telefont. Nem bírtam volna megvárni a választ.
Ledobtam magam a kanapéra és a kezembe temettem az arcom. Hagytam, hogy a könnyek elárasszák a tenyeremet.