28. fejezet

Éreztél már olyan igazi, mély és csendes nyugalmat? Azt a meghittet, mikor kiülsz egy mező, vagy a tengerpart szélére, eggyé válsz a természettel, vagy zenélsz, vagy rajzolsz, fotózol...bármit csinálsz az te vagy és ez jó.
Nos, pont ilyen érzés volt. Lebegtem. Mindig is szerettem úszni és olyan volt, mintha a víz alatt is levegőt kapnék és csak élvezném a nyugalmat amit a mélység áraszt magából. Boldog voltam, könnyű és szabad. Nem voltak gondok,  nem volt betegség, nem volt baba, sem anyám sem Harry. Csak én voltam és a csend. Láttam ahogy a fény sugarai átütnek a vizen és megvilágítják az arcomat. Várjunk csak... látok valamit..de..de hiszen ez én vagyok. Látom magamat kívülről... De ha az a lány én vagyok akkor ki vagyok most? Zavaros... nyugtalankodni kezdtem. Nem értettem, miért nem én vagyok én. Alig kaptam levegőt, a szédülés szélsebesen tért vissza és meleget éreztem az orromnál. Hangok..mik ezek a furcsa hangok? Valaki ordít. Hagyja abba! Ez tól hangos, túl sok! Hol a csendem? Hol a nyugalmam?
Zuhanni kezdtem.
Egyre gyorsabban , hallottam ahogy a szél elsuhan a fülem mellett és nem tetszett. Mi ez a csipogás? Egy perc nyugtom sem lehet?
Szúró fájdalmakat éreztem és köhögni kezdtem. Sírni támadt kedvem, de valami nem engedte.
- Alice! Alice, nyugodj meg shh..ne siírj nincs semmi baj! - Eleanor hangját hallottam. Hirtelen minden visszajött, tudtam, hogy mi van velem, hogy ki vagyok, de hogy mi történt és hol vagyok, arra nem emlékeztem. Kinyitottam a szemem és homályosan láttam, hogy El fölém hajol majd rákiált valakire.
- Doktor úr, kinyitotta a szemét. Azt hiszem hallja amit mondok neki.
- Talán...lehetséges... - valaki egy lámpával hajolt felém, mire elrántottam a fejem. Meg akar vakítani? - Alice, hallasz engem? Nem muszáj beszélned, csak jelezd, hogy érted, amit mondok.
Lassan bólintottam, mire Eleanor zokogásban tört ki, az orvos pedig felsóhajtott. A kezemmel El ujjait kerestem, amik ott nyugodtak az ágyon, és amennyire tudtam, megszorítottam őket. Egy könycsepp gördült ki a szememből, de mosolyogtam, próbáltam erősnek tűnni. Eleanor közel hajolt az aromhoz, egy puszit nyomott rá, és a fülembe suttogta.
- Köszönöm, hogy nem most hagytál itt!

***

Mikor jobban lettem Eleanor mindent elmesélt, a karom remegni kezdett valamitől, aztán elájultam és mentőhelikpoterrel szállítottak ide vissza Londonba. Dr. Mann az életemet mentette meg, és mint kiderült számomra, másfél hónapot töltöttem mesterséges kómában a rohamok elkerülése végett, Harry már rég elment turnézni és a baba eközben a negyedik hónapba lépett, ami a hasamon is meglátszott, kerek volt, bár még nem nagy darab.
- Fogalmunk sincs,miért voltak rohamaid, mindenesetre talán a pszihéd miatt. Harrynek jobban kellett volna vigyáznia rád.
- Harry csak és kizárólag jót akart nekem - szögeztem le. Dr Mann annyiszor mondta már ezt, hogy komolyan kezdett idegesíteni. - Eleanor, mikor hívhatom fel?
- Nem tudom, Alice, azt hiszem éppen koncerje van.
Iszonyú lelkiismeret furdalásom volt, hogy elrontottam a pihenést, hogy ott kellett hagynom a hotelt és a barátaimat, de úgy tűnik nem haragudtak, mert mindig jött valami levél, vagy képeslap, hogy remélik jól vagyok és hogy gyógyuljak meg... Egyedül Harry felől nem volt semmi hír, persze láttam a tévében, olvastam újságokban róla, de sem egy telefon, sem egy levél, de még csak egy interjúban sem említett meg. Felfogtam annak, hogy meg akar óvni a mocsoktól, de rosszul esett.

Mígnem egyik nap, mikor El éppen etetni próbált, látogatóm érkezett.
- Őőő...azt hiszem én most kettesben hagylak titeket... - a barátnőm köhintett egyet majd kiment a kórteremből, egyedül hagyva engem Emilyvel...az anyámmal.
- Jól vagy?  - kérdezte aggódva.
Némán bólintottam, gyenge voltam ahhoz, hogy gonoszkodjak vele, és jól esett hogy megkérdezte.
- Rendszeresen látogattalak..nem tudom, Eleanor mondta-e...
- Nem említette...
- Ohh..
Kínos csend következett, azon gondolkoztam, hogy kezeljem a helyzetet, amiben még sosem voltam. Furcsa ha az embernek hirtelen lesz anyja..
- Nem ülsz le? - törtem meg a csendet, hogy oldjam a feszültséget, mert nem lett volna rám jó hatással. Újjabb hoszzú hallgatás után végre ő szólalt meg.
- Alice...én nem akartalak elhagyni téged. De nem volt más...
- Tudod mit? Inkább csak borítsunk rá fátylat - vágtam a szavába, mire csodálkozva nézett. - Neked nem kell magyarázkodnom én meg hajlandó vagyok úgy tenni, mintha megszoktam volna, hogy egy szülő avatkozik bele az ügyes-bajos dolgaimba...rendben?
Láttam, hogy mellbe vágta amit mondtam, hogy nem tudja kezelni azt, hogy nyugodt vagyok, de aztán elmosolyodott. És - életemben először - az anyám megölelt.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen boldog vagyok most! - suttogta remegő hangon.
Elengedett, és megtörölte a szemeit.
- Egyébként, ha Harry nincs, nem tudnám hol vagy. Ő keresett meg és szólt. A repülőjegyet is ő intézte..és a szállásomat is állja.. Azt mondta, szükslged lehet rám. És ha nem lenne bátorságom bejárni hozzád, nos ő arra is gondolt és az összes ajándékot és levelet hozzám küldte el, hogy átadjam neked - majd egy köteg papírt húzott elő a kabátja alól. Mindet Harry küldte.
Akkor hát ezért nem üzent máshogy. Össze akart hozni, anyámat és engem.
- Nem bontod fel őket?
- Majd ha egyedül leszek...
- Az ajándékok is nálam vannak, ha jövök legközelebb, akkor hozom őket - feltápászkodott az ágyam széléről és sóhajtott egyet. - Nagyon örülök, hogy felébredtél. Reméltem, hogy nem lesz semmi. Annyira aggódtam.
- Már mész is? - kérdeztem bár csak a formaságok miatt. Szerettem volna végre egyedül lenni, hogy elolvashassam, Harry mit írt.
- Állásinterjúra kell mennem, de megígérem, hogy holnap már jövök.
- Akkor...szia...

- Na mi volt? Beszéltetek? Ritka normális egy nő, szinte mindennap meglátogatott. És vallásos lehet, mert imádkozott is - Eleanor szinte majdhogynem kiugrott a bőréből. Őt jobban izgatta ez az anya téma, mint engem.
- Nem tudtam miről beszélni vele El, de megkíméltem magam attól, hogy magyarázkodjon. Azzal nem jön helyre a múlt - válaszoltam, miközben a gusztustalan kórházi kaját turkáltam.
- Nem ízlik mi? Szerintem sem valami bizalomgerjesztő... - grimaszolt.
- El...nem tudnál..
- Mozarellásat? Oké, legyen, elmegyek egyért - mosolyodott el, tudta, hogy mire gondolok.
Ahogy a szendvicsemet majszoltam és a tévét néztem, egy pillanatig úgy éreztem, mintha arany életem lenne. Hiába, észre kell venni az apró örömöket. És minden rosszban van valami jó, legalább élvezhetem a semmittevést.
- Mikor kezdenek kemózni? - kérdezte hirtelen El, a könyvéből felnézve.
- Egy hónap múlva...legalábbis Dr Mann ezt mondta nekem.
- Tudod, szerintem, ha fiú lesz, nevezd el Harry után. Annyi lány van oda érte, hogy nem árt belőle még egy - nevetett.
Ekkor jutott eszembe, mennyire is hiányzik nekem Harry. Az érintése a hangja, a lénye..mindene.
Szemeim a leveleire tévedtek...
- Eleanor, ne haragudj, de magamra tudnál hagyni egy időre? - kértem. Látta, hogy miért teszem, így szó nélkül felállt, és kijelentette, hogy ő úgyis boltba ment volna éppen, szóval, majd jön...sokára..

Kissé remegő kézzel nyúltam az első levélhez. 2012. július 2-a ( egy hónapja). Felnyitottam a borítékot és kihajtottam a benne lévő papírt. Olvasni kezdtem.

Drága kedves egyetlen Szerelmem!.........

27. fejezet

Másnap reggel, Harry, mint egy kisfiú, úgy kelt fel, fütyörészett, mosolygott, néha még táncikált is örömében. Én az ágyban felülve néztem őt, Átfogtam a lábamat és a fejem a térdeimre hajtottam. Nevetve konstatáltam, hogy ez volt az, ami hiányzott neki, hogy megérintsem, hogy úgy viselkedjünk egymással, mint férfi és nő, és bevallom, nekem is jót tett. Szinte már el is felejtettem, hogy ilyet is csinál az ember, ha szerelmes. Ő is észrevette a vidám  arcom, mert felkapott, megpörgetett, és egy gyendéd puszit nyomott a számra. Szerettem őt. Rájöttem, hogy mindennél jobban. Teljesen kivirultam és akárhányszor összeakadt a tekintetünk, mindkettőnk arcára mosoly ült ki.
- Na, mit szólsz, a lány az enyém, te bájgúnár! - kiáltotta Harry oda kajánul Alannek mikor reggelizni indultunk, majd látványosan megcsókolt. Megráztam a fejem és odaballagtam a hozzá.
- Ennek meg mi baja? - kérdezte meglepetten Alan.
- Mondjuk úgy, hogy visszakapta az igényeinek megfelelő életét. Ne haragudj rá, a fellegekben jár, és konkrétan azt gondolta, hogy le akarsz csapni a kezéről - nevetésben törtünk ki mindketten.
- Alice, ha akarnálak sem lennék rá képes, hogy lecsapjalak a kezéről...
- Ezt hogy érted? - húztam fel a szemöldököm.
- Úgy, hogy melegebb vagyok a kályhánál is - csillant fel a szeme, hogy van végre akinek elmondhatja - és már választottam is van!
- Kicsoda? Ugye nem kell féltékenykednem? - öleltem át mosolyogva.
- Dehogy.. Ismered a gondnok gyereket? Tudod azt a furcsát, aki lent lakik az alagsorban.
- Azt a negyven cm karvastagsággal rendelkező mindenest?
- Aki a múltkor kiszabadította Drue-t az ételliftből..
- Persze - nevettem, szinte már könnyeztem belé. - Nem beszéltem sokat vele, de igen ismerem.
- Na...hát ő lenne az - Alan elpirult én meg végigsimítottam az arcán.
- Ha bármiben segítség kéne Alan, nekem mindenképpen szólj, oké? Harryre pedig ne neheztelj, mert eléggé féltékeny típus. Főleg hogy...- itt megakadtam. Mindenki tudta, hogy mi bajom van, mégis nehezen mondtam ki.
- Tudom...Alice, annyira hiányoznál.. Mégis kivel beszélgetnék? Rajtad kívül senki nem tudja, ezt. Olyan nehéz néha...de menj, mert a te kis Harry barátod eléggé megorrolt rám úgy tűnik megint - arra pillantottam, amerre Alan mutatott és felnevettem, mikor Harry idegesen motyogva magában, dobol az asztalon, amit lefoglalt nekünk.  Odalibbentem, leültem és elkezdtem megkenni egy málnalekváros kenyeret.
- Erről beszélek - mondta elutasítóan. - Hogy bizonyítsam be, hogy én szeretlek, és az enyém vagy?
- Mondjuk úgy, Harold, hogy megbízol bennem, és nem sajátítasz ki - néztem rá jelentőségteljesen, és tudtam, hogy tudja, hogy igazam van, mert csak csendben rágott tovább.
- Egyébként is meleg - folytattam egy pár perc múlva.
- Haha, a legjobb csajozós szöveg, amit valaha hallottam. Én is szedtem már fel így nőt.
Éppen a teámba kortyoltam bele, de ahogy meghallottam ezt, ki is köptem és iszonyú nevetésben törtem ki. Elképzeltem, hogy Harry úgy arat sikert, hogy langyosnak tetteti magát.
- Ez...sajnos...már...nem...fog...többet beválni - fuldokoltam.
Hirtelen felállt és megcsókolta a felső ajkamat.
- Lekváros volt - húzta fel a szemöldökét, mire odalba bokszoltam, aztán megöleltem.
- Mit tervezel mára? - kérdezte.
- Nem nagyon gondolkoztam rajta, mert Eleanor ma jön, tudod, és látni szeretném, mikor megjelenik....

Ebben a pillanatban rontott be a barátnőm, szinte végszóra. Sikítani kezdett, mint egy kislány, és a nyakamba ugrott. Szorosan átöleltem, nem tudtam, hova legyek a boldogságtól. Nagyon nagy szükségem volt egy régi barátra.
- Annyira...annyira hiányoztál!! Nem megyek sehova innen, remélem tudod. Kitartok melletted, itt maradok a végsőkig.
Meg sem tudtam szólalni, csak a könnyeimmel és a nevetésemmel kűzködve bólogattam.
- Szóval, mi a program mára? - nézett felváltva Harryre és rám is.
- Alice épp azt taglalta, hogy nem tudja, mert téged vár és erre jelentél meg - nevetett a barátom. - De ebben az esetben azt ajánlom, pihenjetek egy kicsit, napozzatok, koktélozzatok, este pedig lemegyünk a játéktermübe. Azt mondták, nagyon pöpec a hely.

Eleanorral egész nap azt tettük, amit Harry mondott, csináltunk nekem twittert vagy mit,  jól lebarnultunk, talán én le is égtem egy picit, de ez jól jött, mert este mikor felvettem a fehér ruhámat, remekül passzolt a barna bőrhöz. A foltok a hátamon nem igazán zavartak, ha vannak, hát legyenek, eltűntetni úgy sem tudom őket.
A játékterem eléggé hangulatos volt, a sok újgazdag sznob ellenére is, volt ott bár, és amíg Harryék letámadták a gépeket, én leültem az egyik magasított székre és kértem egy kólát.
- Szia - köszönt rám egy barna velem körülbelül egykorú hosszú hajú lány. Megakadt a szemem a feltünően szép arcán, és a csinos megjelenésén.
- Heló - mosolyogtam vissza.
- Stefanie vagyok, te meg gondolom Alice - nagyon kedves lány volt. - Az öcsémmel vagyok itt és a szüleimmel, régről ismerem Harryt is. Nem tudod, hol van?
- Azt hiszem, hogy valahol Eleanorral gépezik. Megkeresed őket?
- Nem, megvárom itt, veled is szerettem volna beszélgetni. Mióta vagy vele együtt?
- Kérdezz kettő könnyebbet, de azt hiszem lassan ez a harmadik hónap. Nem számolom, a kapcsolatunk nem erre épül, te honnan ismered? - kissé szédülni kezdtem, talán a kólától, vagy szorított a ruha, nem tudom. Mindenesetre amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt.
- Nem hinném, hogy szeretnéd tudni. Kedves vagy és szimpatikus - hajtotta le a fejét.
- Nem vagyok az a féltékeny típus ha erre gondolsz! - nevettem, majd a szemeimmel az övéit kerestem. - Mondd el!
Felnézett, majd félős tekintettel nyílt szóra a szája, de hirtelen valami elvette a figyelmét.
- Alice....a karod... - ijedten kaptam oda a fejemet, de a hirtelen mozdulattól a szédülés visszajött és elhúzott magával, ájultan rogytam a székről a földre, de az ütést már nem éreztem.

26. fejezet

Harry azt gondolta felkavartak a dolgok, pedig egyáltalán nem éreztem így. Gondoltam, ráérek problémázni, akkor amikor majd a hívására kerül a sor. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem gondoltam rá minden egyes nap. De inkább a nyugalomba helyeztem a meglévő energiáimat, ahogy az orvos mondta és azzal töltöttem az időm, hogy megismerkedtem a hotelban lévő emberekkel, akik később a barátaim lettek. Ott volt Drue a szakács, aki mindig hozott valami finomságot, ha éhes voltam, Bill, az úszómester és persze Alan a csomaghordozó fiú, akivel mindig nagyokat beszélgettem az élet kérdéseiről és válaszairól. Sehogy sem értettem, hogy kerül egy ilyen okos fiú egy szállodába, mint inas. Egész nap csak állt és várta, hogy csettintsenek, majd mikor megtették ugrott, aztán megint várt. A matematikához olyan esze volt, hogy csak ámultam és bámultam és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy jó körülmények között élek, azt hittem Alan boldogtalan, de mint kiderült, egyáltalán nem az.
- Nagyon jól megfizetnek és szeretem csinálni. A matekozást fele ennyire nem élvezném. Így nincsen semmi gondom, van egy kis lakásom, és boldog vagyok - nevetett rám. Talán vele töltöttem el a legtöbb időt. És ezt Harry nem nagyon szívlelte.

- Csip-csip-csip, állandóan csak csacsogsz vele, ha eltűnsz, már meg se kell kérdeznem, hol vagy. Hozzám mikor is szóltál utoljára? - kérdezte idegesen, mikor egyik este lenn vacsozáztunk. A pizzát is félrenyelte, annyira hevesen támadt nekem.
- Harold, nem kellene felizgatnod magad, mert nem tesz jót az egészségednek - megőriztem a nyugalmamat, egyrészt azért, mert nem volt kedvem veszekedni, másrész azért, mert gyerekesnek tartottam. Semmi oka nem volt rá, hogy féltékeny legyen. Leszoktam a pizzáról, inkább halat ettem, hogy pótoljam a fehérjét.
Nemtetszését kifejezve feltámaszkodott az asztalra majd felállt.
- Már meg ne haragudj, de meddig is vagyok itt? Ja, hogy még egy hét? Azért hoztalak ide, hogy együtt lehessünk, nem azért, hogy ezzel a bájgúnárral beszélgess. Elcsavarja a fejed én meg már eszedbe sem jutok.
Erre már én is feszült lettem. Mit kavarja fel ennyire a port?
- Nem olyan jó dolog nekem sem az, hogy egész nap a gép előtt ülsz, a telefonod nyomogatod, twitterezel, vagy mi és akkor sem beszélgetnél velem, ha nyaggatnálak érte. Ilyenkor megérthetnéd, miért keresek valakit, aki meghallgat..
- Ó igen? Akkor azt ajánlom, szaladj most is oda hozzá, és panaszkodd el neki, milyen egy szemét vagyok, talán ad valami jó kis tanácsot - komolyan nem értettem, mit problémázikk ezen. De ki akartam állni magam mellett, ezért én is felkeltem az asztaltól.
- Rendben.
-Helyes!
-Helyes. - majd néztem, ahogy elrohan. Oda a közös vacsora.

Felmentem a szobába, Harry nem volt ott, nem is nagyon érdekelt, hogy hova ment. Felhívtam Eleanort, aki közölte, hogy holnap érkezik, és én nagyon de nagyon örültem ennek a hírnek.
- Egy bálna vagyok, El, meg sem fogsz ismerni. Ráadásul Harryvel is összevesztem..megint.
- Menj már, még csak a második hónap elején vagy. Hasad sincsen csak úgy érzed, de be fusztráld magad! Már megint mit csinált?
- Rátört a féltékenységi roham és ki akarja nyírni a csomaghordozó fiút. Majdcsak túl lesz rajta. Bár elkelne néha egy kis támasz tőle.
- Azt láttam, hogy nagyon sokat gépezik. Jó is, hogy nincs twittered, mert....- itt elhallgatott.
- Mert?
- Nos, Alice, sokaknak nem tetszik, hogy idézem "ribanc módjára felcsináltattad magad Harryvel." Sok ember nem kedvel téged és Harry csak győz védeni téged. Szeretne ő megóvni, csak nem tudja, hogyan és kicsit mintha kezdene kicsúszni a dolog a kezéből.
Meglepődtem, azon, amit mondott, de legalább megértettem, hogy Harry miért nem közli velem ezt, mikor megkérdezem, hogy mit csinál. Arra pedig előre fel voltam készülve, hogy bántani fognak, nem foglalkoztam vele, de nagyon rosszul esett.
- El, most le kell tennem, majd hívlak, rendben? Ha nem akkor holnap úgyis találkozunk!
- De ugye nincs semmi baj?
- Minden rendben. Csak lemegyek úszni - letettem a telefont, majd felrángattam magamra a bikinimet és kiosontam a folyósóra.

Már sötét volt a wellness részben, de azért óvatosan benyitottam. A medence alján volt csak fény, a vizilámpa miatt.
- Alice te vagy az? - kérdezte valaki hirtelen, mire ijedtemben ugrottam egyet, aztán megláttam, hogy csak Bill az.
- A frászt hozod rám! - nevettem. - Azt hittem valaki más az.
- Ki lenne itt rajtam kívül ilyenkor? Megjegyzem neked sem szabadna. Tizenegy után nincs fürdés, épp most zárok.
- Nem lehetne, csak egy kicsit... - megpróbáltam minél szebben nézni rá, mire láttam, hogy megenyhül az arca. Sóhajtott, majd elmosolyodott.
- Egy óra múlva tűnés innen! - és felém dobta a kulcsokat. - Az ajtót ne felejtsd el bezárni - azzal kiment.
A holdfény tükröződött a vízen és barázdás lett, mikor belementem. Nagyon szerettem úszni, főleg lemerülni. Fejest ugrottam és élveztem, ahogy vizes lesz a hajam az arcom, mindenem. Ilyenkor kitisztulnak a gondolataim. Elúsztam a medence másik végéig, majd felbukkantam. Tudtam hogy egyedül vagyok így elkezdtem lubickolni, mint egy kislány, sellőnek képzeltem magam, akinek semmi gondja, csak úszik és egy gyönyörű másik világban él valahol az óceán mélyén. Néha belőlem is elő kellett törjön az infantilis énem. Az álomvilágom nélkül egy percig sem bírtam volna ki. Észre sem vettem, hogy figyelnek.
- Esetleg csatlakozhatnék? -kérdezte valaki és én felsikoltottam. Ma más másodszorra hozzák rám a frászt. A hangom még sokáig vízhangzott, aztán teljesen eltünt és megláttam Harryt, amint fürdőnadrágban és egy fehér pólóban feszít a medence szélén.
- Megijesztettél...-most kicsit sem voltam vicces kedvemben, nem úgy, mint az előbb Billel.
- Csak egy fürdőző vagyok, aki úszni vágyik.
- Mióta vagy itt?
- Néhány perce... figyeltelek. Gyönyörű vagy, amikor nem tudsz magadról - erre lekapta magáról a pólót elővillantva a már szinte férfias jellegű testét. Kissé elmosolyodtam, de úgy, hogy ő ne lássa. Eszembe jutott pár emlék.
- Szóval mégegyszer kérdezem. Csatlakozhatok? - megvontam a vállam, hogy felőlem aztán mindegy, mit csinál, mire beugrott a vízbe. Mikor felbukkant, a vizes göndör fürtjei kisebbre ugrottak a fején. De így is eléggé megkapó látványt nyújtott. Ügyet sem vetve rá, elúsztam mellette, de a tekintetét végig éreztem magamon. Utánam jött, követett, én meg hagytam. Mit sem törődve az akciójával folytattam a mellúszást. Hirtelen, megcsikizte a talpam, amit egyenesen utálok így rúgtam egyet...mint kiderült "tökre" pontosan. Fájdalmasan nyüszített fel, én meg megfordultam, és ahelyett, hogy segítettem volna neki, iszonyú nevetésben törtem ki.
- Nagyon vicces - mondta gúnyosan, könnybe szökött szemekkel, mire mégjobban elkapott a röhögőgörcs, színte kiabálva kacagtam. Mikor kicsit enyhült a fájdalma, elmosolyodott.
- Régen láttalak ilyen jóízüen nevetni.
- Ez most megtette a hatását - törölgettem a könnyeimet, mire egy adag vizet fröcskölt az arcomba. Egy pillanatig minden elsötétült, de aztán kifolyt a víz a szemeből.
- Igen? - visszavágtam és elkezdődött a csata, egyre közelebb kerülve egymáshoz juttatuk  a másik arcába a vizet, mígnem Harry elérkezett hozzám, ekkor felkapott és megpörgetett. Ugyanúgy tettünk, mint én az előbb, csak most ketten. Mint két gondtalan gyerek, akinek nem kell azon agyalnia, meghal-e vagy nem, egészséges-e vagy nem, támadja-e valaki, vagy nem.. Akkor jöttem rá, hogy nekünk csakis egymásra van szükségünk. Harry letett, én pedig beletúrtam a hajába és megcsókoltam. Pontosan úgy, ahogy ő engem, legelőször, váratlanul. Ő ugyanígy tett és éreztem, hogy elkezd köztünk forrni a levegő.
- Fel kellene mennünk - mondtam és célzásnak vettem. Elmosolyodott, kacéran, és megcsillantak a szemei, amiket olyan rég nem láttam.
- Hát, a kisasszonynak  megjött a kedve egy kis játékhoz? - húzta fel a szemöldökét, még mindig mosolyogva.
- Ha még működik.... - és megint kacagásban törtem ki, ami betöltötte az egész uszodát. Harry hirtelen magával rántott, az érzellmektől túlfűtötten szaladtunk vissza a lakosztályba, berontottunk a hálószobába és  becsaptuk magunk után az ajtót.

25. fejezet

Ez amolyan bónusz rész, itt megismerhetitek Emily szemszögét, ő hogy látott, hogy érzett... Szóval 1,2,3 és vissza a múltba.

/Emily/

15 óra vajúdás után tartottam a kezemben a kislányomat, örültem, hogy egészséges és szép, de mégis, a tudattól is meg voltam ijedve, hogy mit fogok csinálni 15 évesen egy gyerekkel?
Sokáig elnéztem a pici kopasz fejét, a kék szemeit amik úgy rabul ejtettek, hogy nem is igazán vettem észre a vért és a temérdek orvost magam körül, akik próbálták eltakarítani a történtek maradványait. Egy kedves nővérke odajött és elvette tőlem, vonakodva adtam csak oda, féltem, hogy elviszik és védeni akartam, mert ő az enyém volt és hozzám tartozott.
- Van már neve? - kérdezte a nővér és én rájöttem, hogy még csak nem is gondolkoztam rajta. Aztán eszembe jutott az a név, amit kicsiként mindig arra használtam, hogy elrejtőzzek a saját magam álarca mögé, nem akartam, hogy megtudják ki vagyok, a szüleim is nehezen szoktattak le arról, hogy ne a saját nevemet mondjam.
- Alice....Alice Halkins - a nő bólintott egyet, majd mosolyogva és gügyögve elvitte a babámat.

A kórházi ágyon feküdtem hanyatt és megpróbáltam felvázolni a dolgokat. Tehát, szültem egy gyereket, teljesen egyedül vagyok, a nagyszülei vagyis anyám meg apám gyűlölik, ahogy engem is, többet nem is akarnak hallani rólam, a barátaim el fogják viselni talán, de csak egy ideig, pedig ha én is ott lakom, kénytelen lesz Alice is velem tartani, és nekik is el kell majd viselniük őt. Az álitólagos apja fel sem veszi a telefont mióta rájött, hogy terhes vagyok, sokan mondják, hogy biztos megölte magát, mások szerint csak idő kell neki, szerintem egyik sem, ő elment, jó messzire, hogy soha ne kelljen se velem, se a gyerekkel találkoznia többet.
Alice a kis inkubátorban szuszogott mellettem, kicsit előbb született a kelleténél, de semmi komoly, az orvosok legalábbis ezt mondták. Tudtam, hogy valahogy meg kell óvjam őt. De semmi lehetőséget nem találtam. Velem kellett maradnia.
A kórház előtt álltam a babámmal a karomban, a többi kismamáért jöttek és elvitték őket, lufikkal, ajándékokkal és nevetéssel elhalmozva az anyukákat és a babákat is. Egy darab hátizsák volt nálam, és abban a szükséges dolgaim. Pár szakadt ruha, egy kis kaja és szerencsére egy olló is. Így hát kivágtam a táskám alján két kis lyukat és áthúztam rajta a baba lábát, hogy beleüljön, csak a kis feje lógott ki a cipzárok és a ruhák közül majd előlröl vettem fel a táskát. Közömbösen sétáltam el az inkubátor mellett, amit azért tettek ki, hogy ha meggondolnám magam, otthagyhatom.
- Szemetek - leköptem a műanyag dobozt. Alice az enyém volt és én akartam felnevelni. Ebbe senki nem szólhatott bele.
Nem vettem fel a telefont senkinek. Elindultam gyalog a ház felé, ahol egy barátom lakott, egy igen zűlött barátom ugyan, de nagyon kedves volt. Én személy szerint sosem ittam, és sosem drogoztam, távol állt tőlem az ilyen talán ezért is utáltam annyira a helyzetet, amibe keveredtem. Terveim voltak, fotós akartam lenni, egyetemre akartam járni, mindezt nem tehetem meg, mert a szüleim elküldtek, mikor terhes lettem, azt mondták, úgy teszem tönkre az életemet,ahogy akarom. Nem tehettem róla. Véletlenül volt és mire észbekaptam nem lehetett visszafordítani semmit.
Az ajtóhoz odaérve bekopogtam rajta, aggódtam, hogy nem nyitja ki, nem tudtam mit csinálok majd, hiszen hideg volt, nekem meg nem volt más hely, ahova mehettem volna. Peter végre kitárta az ajtót.
- Hova tűntél ennyi ideig? - kérdezte meglepetten. Kicsit félrehúztam a táskát, és mikor meglátta a baba fejét, berángatott az ajtón. Azokban a napokban lehetett a leghidegebb és ahogy Peter beágyazott nekünk a sarokban, pont kiláttam az ablakon, szoptattam Alicet és néztem a hóesést, miközben arra gondoltam, megleszünk mi ketten. Elővettem a fényképezőgépemet és sokszor lefényképeztem. Az első évben több 10 000 képet csináltam róla. Eltettem az első levágott fürtjeit, megkóstoltattam vele a brokkolit, arra nem is gondolva, hogy elveszthetem. Úgy, ahogy én is láttam az anyámtól.
( egy kis aláfestő zene: http://www.youtube.com/watch?v=ZlXOx52Pxao)
Egy idő után viszont minden egyre nehezebb és fárasztóbb lett, Pete-et elkapta a függőség és egyik nap ájultan találtam rá a nappaliban, kihívtam a mentőket, de nem mehettem vele Alice miatt. Nem hagyhattam egyedül. Néztem, ahogy a sürgősségi kocsi elhajt a legjobb barátommal, majd könnyes szemekkel visszamentem a sarokba, lekuporodtam az immár majdhogynem két éves kislányomhoz, aki már szavakban és tő mondatokban beszélt és én büszke voltam rá. Megöleltem, mire látva a könnyes szemeimet megkérdezte.
- Mama, Pete bácsi most a mennyországba fog menni? - a könnyeimmel kűzködve bólintottam.
- Azt hiszem..
- Azt mondta, hogy nagyon jó hely.. menjünk utána! Angyalt akarok látni! - rázogatta a már így is szakadt felsőmet. Ekkor talán kicsit durvábban megfogtam a kicsi karját.
- Soha...soha eszedbe ne jusson ez többet! Eszedbe ne jusson, hogy idő előtt a mennyországba utazz. Oda olyan emberek mennek, akik feladták és te soha sem fogod feladni! Érted Alice? Soha! - megszeppenve nézett rám, de aztán bólintott. Átöleltem.
Hetekig nem mentem ki a lakásból, ellátni nem tudtam magam, Alicet pedig végképp nem, azzal kapcsolatban, hogy Pete visszajön, minden reményemet elvesztettem. A kislányom köhögött és taknyos volt, de zsebkendőre sem volt pénzem. Egyik éjszaka épphogy sikerült elaltatnom, mikor kommandósok tucatja rontott be a lakásba. Peter nem csak drogot fogyasztott, de dílerkedett is. Mivel csak engem és a gyereket találtak a lakásban, bevittek az örsre és nekem el kellett mondanom, a történetemet, amit saját magam előtt is szégyelltem. A bíróság úgy döntött, hogy elveszi tőlem a gyereket, és intézetbe helyezi, vagyis így tett volna ha nem szólok, hogy el tudom helyezni. Megadtam a nővéremék címét és megígértem, hogy a gyerek napokon belül ott lesz. Három napot adtak. Arra, hogy megváljak életem ajándékától, a számomra legfontosabb személytől, akit a világon a legjobban szeretek. A kis kezét fogva vezettem a nővérem ajtaja elé a harmadik nap estéjén de mielőtt becsengettem, letérdeltem hozzá.
- Emlékszel arra amit a mama a menyországra mondott? Soha ne felejtsd el! Ez vezéreljen téged mindig, kicsi Alice! És ha eljön az időd, gondolj Pete bácsira, milyen szépeket mesélt neked! Ne félj semmitől! És főleg soha ne legyél olyan makacs mint én. És mindig emlékezz arra: A MAMA NAGYON SZERET! Mindennél jobban! - végignéztem a kis testén a szőke haján, a kék szemén...és megfogadtam, hogy megóvom őt... magamtól.
Becsöngettem a házba. Mikor hallottam a hangokat, hogy a nővérem, akivel egykor nagyon jó volt a kapcsolatom nyitni készül, megpuszilgattam a kicsi, a hidegtől kipirult arcát.
- Egy néni fogja neked kinyitni az ajtót. Nagyon kedves lesz veled és imádni fog!Szeretned kell őket! Mamának most el kell mennie. Nemsokára visszajövök, megígérem! - azzal felálltam és a sírással kűzködve hátatfordítottam neki, az életemnek, az egyetlenemnek. A hideg szélben még hallottam a vékonyka hangját.
- Rendben mami! Megmondom a néninek! Nem félek, te mondtad, hogy ne féljek! Megvárlak, addig nem alszom el....
Patakzó könnyekkel hallgattam végig a nővérem meglepett hangját majd az ajtó csattanását. Nem tudta, hogy Alice az én lányom. De jobb is volt így.  Megfordultam, és elindultam a jeges Michigani szélben...

24. fejezet

- Bejöhetek? - kérdezte. A megdöbbentségtől lefagyva álltam félre az ajtóban és ő pedig besétált. Teljesen nyugodtan. Ráeszméltem, hogy eldobtam a telefont és Eleanor még vonalban volt. Körülnéztem és felkaptam.
- Haló, Alice, végre, mi történt? - kiabált.
- El, le kell tennem, majd visszahívlak!!!
- Ugye nem vagy rosszul? - kérdezte ijedten.
- Nem nem vagyok, visszahívlak megígérem, minden rendben - azzal lecsaptam.

Ő besétált a lakásba tekintete körbejárta az egész helyiséget, majd végül megállt rajam és végigmért. Elmosolyodott.
- Szép vagy. Nem csoda, hogy kifogtad - biztosan Harryre értette. Undorodva, szívem minden gyűlöletével néztem rá.
- Mit keresel itt?
- Láttam a sajtótájékoztatót.
- És mégis, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Nem kellett volna idejönnöd. Éppen minden jóra fordult volna és most te idejössz és megint  felbolygatod az egészet. Eddig sem kerestél, most miért vagy itt? Kellene a hírnév?
- Ha azért jöttem volna, nem téged kereslek meg. Te sem vagy ám olyan híres, kislány - kacsintott rám gúnyosan, jelezve, hogy jobban teszem, ha abbahagyom a sértegetését. - Megkerestelek, mert tudni akartam, hogy vagy - az arca elkomolyodott és láttam rajta, hogy tényleg érdekli, de akkor sem hagytam magam.
- Az ne érdekeljen - nem néztem rá, a tekintetem a földre szegtem. Elszégyelltem magam, mert mégis csak idejött, annak ellenére, hogy egyedül van és pénze sincsen. Figyelembe sem véve az undok válaszomat nekem szegezett egy következő kérdést.
- Mozog már?
- Nem - válaszoltam. Arra gondoltam, ha mindenre normálisan felelek, talán előbb szabadulok és elmegy innen.
- Nem ülsz le?
- Nem lépnél le most?
- Eszemben sincs - szemeivel elkapta a tekintetemet és elmosolyodott. - Hiányoztál - erre a mondatra nem tudtam válaszolni, csak elnevettem magam, inkább kínomban, mint jókedvemben.
- Hogy micsoda? Ugye ezt nem mondod komolyan?  Egyszerűen kisétálsz az életemből, aztán meglátsz a tévében, megkeresel és közlöd, hogy hiányzom? Tudom, hogy mindig is gyűlöltél, és utoljára kérdezem: mi a fenéért vagy itt? - felkaptam a vizet és igazam volt. Nem kellett volna pont most letámadnia.
- Tévedsz, Alice én sosem utáltalak. Az utálat és a között amit én tettem veled nagy különbség van. Csak gondolkozz egy kicsit. Ha Harrynek nem jön meg az esze, te egyedül maradsz, megszülöd a gyereket, mit csinálsz vele? - azt hitte nagyon okosat mond, egy percig el is gondolkodtam rajta, hogy talán igaza van, de megráztam a fejem.
- És neked ehhez mégis mi közöd van? Mi közöd van HOZZÁM? 19 éves vagyok! Nem, nem vagyok büszke, hogy ugyanúgy jártam ahogy te, de én legalább tudom, hogy ki az apja és engem nem hagytak úgy ott, mint téged akkor! - láttam rajta, hogy nagyon fáj neki, amit mondok, de 17 éve gyűlt bennem ez, és mindig is ott termeltem magamban a dühöt, hogy ha valaha újra találkozom vele, minden sérelmemet a fejéhez vágom.
Akkor és ott, mégsem tudtam megtenni. Láttam az arcát, láttam hogy megbánta, láttam, komolyan érdekli őt, mi van velem. És az első amit észrevettem és amit soha nem akartam látni, azok a gyűlő könnyek voltak a szemében. Könnyek, amiket én okoztam. Már megint megbántottam valakit, már megint egy ember, aki miattam boldogtalan. Alice...elég volt a csökönyösségből! Egy ideig néztem rá, majd lassan leültem mellé.
- Én csak azt akartam, hogy ne legyél boldogtalan...hogy legyen családod. Nem lettem volna rá egyedül képes. Igen, elrontottam a dolgokat. Talán nem vagyok méltó az életre, nem álltam melletted soha, még csak nem is kerestelek, de minden nap gondoltam rád. Te jártál a fejemben, hogy hogy vagy, mi lehet veled.. Nem azért tettem, mert el akartalak hagyni. De nem nőhettél föl egy ilyen selejt ember mellett mint én. Akármit tettem az rossz döntés volt így megpróbáltam a kettő közül a jobbik rosszabbat választani és... - nyelt egyet. - innentől tudod. És most nézlek, gyönyörű vagy, még így betegen is, és nem tudom elhinni, hogy úgy jártál ahogy én, azt meg végképp nem, hogy elveszítselek. Eddig az éltetett, hogy tudtam, ha nélkülem is, de valahol élsz ebben a világban. És gyűlölöm magam, hogy most kellett és ilyen állapotban megkeresselek. - csak néztem magam elé. Nem, nem akartam bunkó lenni, és hittem neki, minden egyes szavát, csak ezzel nem tudott bepótolni 17 évet. Senki nem tud.
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy én is ezt tettem-e volna a helyében. Valószínüleg. Ránéztem a hosszú barna hajára, a szemeire amit tőle örököltem, és felismertem az enyémeket. Furcsa érzés volt látni, hogy én is tartozom vagyis tartoztam valakihez. Nem veszekedtem, nem emeltem fel a hangom, csak ennyit mondtam neki:
- Az fáj, de nagyon, hogy ha nem tudod meg, hogy beteg vagyok, eszedbe sem jut megkeresni - erre kitört belőle a sírás.
- Ne haragudj - suttogta a kezei közé temetett arccal és én nem haragudtam, de nem öleltem meg, nem próbáltam vígasztalni sem, hiszen ő sem tette, soha. Furcsa volt nekem és sok, amit mondott és amit tett. Kicsit rosszul éreztem magam tőle.
- Nagyon letaglózott ez a pár pillanat. Hirtelen jött és egyszerre ennyi mindent nem vagyok képes befogadni. De hajlandó vagyok beszélni róla. Nem foglak elküldeni, ha idejöttél és megkerestél. Csak arra kérlek, hogy tanácsokat ne próbálj osztani, mert eddig sem tetted. Próbálom feldolgozni, de nekem ehhez idő kell - soroltam, szinte közömbösen, miközben felírtam a számomat egy cetlire.
- Ez a mobilom. Hívj fel, de adj pár napot! Kérlek. Most azt sem tudom, hogy magammal mit kezdjek, nemhogy veled. Mi a neved?
-Emily...-Könnyes szemmel nézett rám, fiatal volt, még ráncai sem voltak. Lassan bólintott, majd felállt. Én az ajtóig kísértem őt. Még visszafordult, és megölelt
- Tudom, hogy nem tudom helyrehozni soha, de köszönöm, hogy legalább az esélyt megadod - nem öleltem vissza, álltam ott, mint egy fadarab, majd mikor elengedett, kinyitottam az ajtót.
- Hé te meg mit csiná... - Harry éppen ebben a pillanatban akart volna betörni, hiszen nem szóltam neki, hogy hol vagyok, biztos aggódott.
Emliy nézte egy ideig, Harry pedig ugyanúgy, és csodálkozott, hogy lassan elmosolyodik.
- Milyen szép szál fiú.. - álltatta a tekintetét rajta. Aztán megrázta a fejét. - Elnézést - majd keresztülfurakodott Harry válla és az ajtófélfa között és elment.
- Mi a fenét csináltál ennyi ideig Alice? Halálra aggódtam már magam miattad! És mégis ki volt ez a nő? - ekkor látta meg, hogy az én szememet is elfátyolosították a gyülekező könnyek, odajött és belenézett a szemembe.
- Bántott? - kérdezte komolyan. Megráztam a fejem.
- Az anyám volt - mondtam halkan miközben azon járt az eszem, hogy életemben először mondtam ki ezt a szót.

23. fejezet

Az ágyon ülve majszoltam egy szendvicset, amit a szobaszervízes fiú hozott fel nekünk, igaz, hogy a sajátomat már megettem és éppen Harryének kezdtem neki, de nem érdekelt. Éhes voltam. Ő éppen fürdött, hallottam ahogy a zuhanyrózsából ömlő víz sugara megtörik a testén. Azon nyomban odaszaladtam volna hozzá, hogy megcsókoljam, de magam sem tudom, miért nem tettem. Nem igazán terveztünk programot, csak pihenést és relaxálást, esetleg egy kis úszást, bár nem gondoltam, hogy le tervezem vetkőzni, egy bálnának éreztem magam, már akkor. Nem is gondoltam, mi vár rám. Lassan elkezdtem kicsomagolni a bőröndből, de akkor megláttam a füzetemet, az állapotnaplómat,és rájöttem nem is írtam bele csak egy pár sort, azt is Harryről, a bajomról egy szó sem volt benne. Lassan visszaültem a szaténtakaróra, előkerestem egy tollat, kitéptem az első lapot és írni kezdtem.

1. hónap


Már a végénél tartunk, a baba most lehet három és fél hetes, ami meg is látszik a pocakomon, bár alig észrevehetően. Nem vagyok rosszul, néha hányingerem van ugyan, és sikerült kidobnom a taccsot párszor, azonkívül pedig állandóan csak eszem, tonnaszámra a szénhidrátot és a cukrot, érzem, hogy nem lesz jó vége, de nem bírom megállni. A vörös foltok a hátamon sajnos nem javulnak, hiába kenem a kenőccsel, nyilvánvalóan nem lehet eltűntetni, hiszen ez leukémia és nem valami bőrbetegség. A közérzetem még jó, egy kicsit talán gyengének és álmosnak érzem magam, de eddig minden rendben halad, igyekszem nem lótni-futni, és sokat pihenni...



Nem tudtam többet írni. Mást tényleg nem vettem észre. Ha valamim van, úgyis leírom utólag. Sosem fogalmaztam valami jól.


Harry kijött a fürdőszobából, teljesen pucéran, még egy törölközőt sem csavart maga elé. Egy pillanatra felpillantottam, aztán mikor láttam, hogy a mozgásával kicsit mórikálja magát, rájöttem, hogy azt akarja, hogy észre vegyem, ezért direkt visszanéztem a naplóra, mintha teljesen közömbös lennék, de belül mosolyogtam és majd megölt a vágy. Nem értette, miért nem válik be a szexi terve, többször is elhaladt előttem, egyre aggódóbb és értetlenebb arccal. Majd tehetetlenségében megállt előttem és a szemem előtt integetni kezdett. 
- Hahó! A pasid meztelenül járkál, te pedig magasról teszel rá.. - tudtam, hogy nem szereti, ha nincs a figyelem középpontjában. De élveztem vele a játékot. Talán egy paraszt vagyok... Felpillantottam rá és megpróbáltam kérdően nézni. 
- Min kellett volna meglepődjek? - erre csak tátogott, meg hápogott és nem értette, komolyan gondolom-e. Két kezével egy bizonyos testrészére mutatott, jelezve, hogy ezzel választ adott a kérdésemre. 
- Ohh, hogy azon? - folytattam. - Láttam már, nem nagy ügy. 
- Na de azért nem is olyan kicsi! - kacsintott rám, végre elnevette magát és lehuppant...egyenesen a füzetemre.
- Harold Styles, azonnal vedd le a meztelen segged az állapotnaplómról! - rántottam ki alóla mire felugrott és ünnepélyesen csak ennyit mondott:
- Az Edwardot kihagytad. Hol a szendvicsem? - kérdezte hirtelen.
- Ami azt illeti..
- Megetted. Na nem baj. Hozok másikat - indult el az ajtó felé. 
- Harold! - kiáltottam utána.
- Mi az? 
- Gatya - nevettem rá.
- Eszem ágában sincs gatyát venni, tán akkor valaki felfigyel rám, ha már te nem tetted - és megint megjátszotta a duzzogást. Őszintén szólva, kicsit aggódtam. Igen, aggódtam, hiszen látszik rajta, hogy még egy gyerek. Van mikor felnőttesen kezel dolgokat, de a lelke, az teljesen más, az nem lenne képes feldolgozni, hogy gyereke született. Talán igaza volt és tényleg el kellett volna vetetni....
Gyűlöltem magam, amiért ilyeneket gondoltam, de ez volt az igazság. Az egyetlen biztos út, ha nem halok meg. Mint tudjuk erre igen kevés esély van. 
- Na...most meg mi a baj? - csodálkozott el Harry az láttán, hogy lefagy az arcomról a mosoly.
Intettem neki a fejemmel, hogy üljön le mellém, majd neki szegeztem a kérdést. 
- Harry... mit fogsz csinálni a gyerekkel, ha én ebbe belehalok? - egy percig sem próbálta megcáfolni, hogy ez megtörténhet, mert tudta, nagyon jól tudta ő is, hogy azzal, hogy a gyereknek adtunk egy esélyt, az enyéim csökkentek. Arca komollyá változott.
- Nem tudom - nézett maga elé. - Nagyon szeretném tudni, szinte állandóan ez jár a fejemben, de halvány lila gőzöm sincs. Nem tudom, hogy fogom felnevelni, nem tudom, hogy ki fog nekem segíteni ha elakadok, mert nem nagyon értek a gyerekekhez, és főleg azt nem tudom, hogy hogy fogom  neki elmondani a történetünket, mikor egyszer elém áll és megkérdezi : Apa, nekem hol a mamám? - napok óta nem láttam könnyben a szemét, de tudtam, hogy valami nincs vele rendben és pontosan ezért kérdeztem rá. Magamhoz húztam és átöleltem, úgy ahogy szoktam, úgy ahogy a megnyugodott öregek ölelik meg a még haláltól rettegő unokáikat. Én sem voltam sokkal idősebb, de lelkileg sokkal többet kellett edzenem ahhoz, hogy felfogjam, nekem már nincs sok hátra és csak azzal a rövid idővel tudok mit kezdeni, amit a hátralévő életemnek nevezhetek. Megerősödtem és ebből Harrynek is adnom kellett, különben összetörik. Megfogta a kezem, megszorított, majd lassan elmosolyodott.
- Minden rendben van - mondta csendben. - Sajnálom, hogy gyengének látsz, de nem leszek az. Megígérem. Mindent meg fogok tenni - először láttam félelmet a szemében. Nem tudtam, hogy segítsek neki...
Hagytam, hogy kicsit megnyugodjon, aztán összeszedte magát és kijelentette, hogy mindjárt jön, de tényleg éhes, és lemegy egy szendvicsért. 
Csörgött a telefonom, valahol a táskám mélyén, nagy nehezen előkotortam és láttam, hogy Eleanor hív. 
- Halló? - szóltam bele.
- Ne haragudj rám, amiért üvöltöttem a múltkor. Én csak nagyon megijedtem, szólhattál volna - a hangja megbánó volt, pedig én eddig sem nehezteltem rá. 
- Rá se ránts! Harry  mondta, hogy beszélt veled és azt is, hogy tudtad, hogy jövünk. El, te sosem bírod magadban tartani a dolgokat? - nevettem, hogy megnyugtassam, semmi baj.
- Hát igen, majdnem elszóltam magam, de legalább Hazzának helyén van az esze - éreztem,hogy ő is elmosolyodik. - Hogy vagy? 
- Egészen jól, csak úgy nézek ki mint egy kék bálna, majd talán egyszer megszokom. 
- Mozog már? Nem tudod mikor kezd el rugdalózni? - a hangjában izgatottságot véltem felfedezni és örültem, hogy beszélhetünk egy kicsit, csak mi lányok, mert nagyon szeretem Harryt de vannak dolgok, amik nem rá tartoznak. 
- Fogalmam sincsen, de Harryvel beszéltük az úton, hogy már felvette a kapcsolatot egy nőgyógyásszal aki majd vizsgálni fog, míg itt vagyok. 
- Nemsokára én is meg tudlak ám látogatni! - kiáltotta. - Vége van ennek a szörnyűségnek, mert az, és megyek hozzád! Alig várom, hogy lássalak! Hé! Mi ez a pittyegés? - nekem is 'megszúrta' a fülem az erős hang. 
- Azt hiszem SMS-t kaptam. Tartsd egy kicsit! - valóban üzenet volt, gyorsan megnyitottam. Harry írt.


" Vedd fel a fürdőruhád és gyere le a medencékhez! Isteni meleg a víz! Szeretlek"
Elmosolyodtam, majd megint a fülemhez emeltem a telefont. 
- Harry lerángatott úszni, beszélhetünk, csak közben átöltözöm. 
Ahogy a vállammal próbáltam a felefont a fülemnél tartani, közben magamra rángatni a bikinimet, amit kezdtem kihízni, legalábbis úgy éreztem, elég vicces látvány lehettem és Eleanor is sokat nevetett az ügyetlenkedésemen, persze csak a hangok alapján. 
- És mit gondolsz, még mindig hiányzom Louisnak? - kérdezte és hallottam a hangjában, hogy kicsit fél, hátha a barátja elfelejtette őt. 
- Beszéltem vele, egyfolytában csak rád gondol! Ne aggódj ezen egy percet sem, olyan szerelmes beléd, hogy sírni is képes. És nemsokára megjön ő is. 
Eközben kopogtak. Nem tudtam ki lehet az, de elindultam az ajtó felé, miközben még mindig Eleanorhoz beszéltem. 
- Meg tudod, mikor a sajntótájékoztató volt, akkor is mondta, hogy mennyire....-kinyitottam az ajtót és elkerekedett a szemem. 
Kiejtettem a kezemből a mobilt és megdöbbenten, sőt, halálrarémülten bámultam a velem szemben álló személyre...

22. fejezet

- Vegas Baby! - kiáltott fel Harry, mikor kijöttünk a repülőtérről. Itt valahogy nem tudták, hogy jövünk, mert kevesebb kiváncsiskodó álldogállt ránk várva, ami nem is zavart, mert a hosszú út után eléggé csapzottan nézhettünk ki. Mikor meghallottam a kiáltását elmosolyodtam és kedvesen belebokszoltam a karjába.
- Ez Los Angeles, kedves Styles.
- Ha nem mondod, rá sem jövök! - nevetett ő is, majd mikor megállt előttünk egy Range Rover terepjáró, kinyitotta az ajtót és besegített. - De már nem sokáig vagyunk itt. Vegasba megyünk, a hotelbe, ahol már várnak minket.
Annak hallatán, hogy még egy hosszú út vár rám, nem lettem valami jókedvű, de kelletlenül beszálltam a kocsiba, szerencsére az ülések kényelmesek voltak, Harry beszállt mellém, és megvártuk, amint a sofőr bepakolja a bőröndöket, majd beszáll és elindulunk.
Azt gondoltam, unalmas négy órának nézünk elébe, de tévednem kellett, ugyanis rájöttem, hogy Harry nincs hozzászokva a jobb oldali vezetéshez. Kikerekedett szemekkel nézett, néha néha felüvöltött, mikor a körforgalmaknál voltunk, úgy kellett lenyugtatni, hogy ne aggódjon, jó felé megyünk.
- Nem értem, hogy tud mindenki ilyen reménytelen irányokba vezetni - nézett rám és már csak lehúnyta a szemét, mikor azt hitte belefutunk a szembe jövő autóba.
- Elárulom Harry, hogy Anglián kívül nem ismerek más országot, ahol a bal oldalon járnának a kocsik - nevettem, majd puszit adtam a csukott szemeire. Aztán az orrára, majd az ajkaira. Hevesen csókolt vissza, majd megfordított, ő kerekedett felém és a nyakamat vette célba. Kacagni kezdtem olyan kislányos vigyorral, mintha nem tudnám mire készül, de ekkor a sofőr megköszörülte a torkát, jelezve, hogy eléggé zavarná egy kiadós műsor. Harry megforgatta a szemét, és visszahuppant mellém az ülsére. Karjait összefonta és duzzogni kezdett. Tudtam, hogy szenved, hiszen, mikor volt utoljára ágyban... aztán eszembe jutott, hogy nem is olyan régen. Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan Priscilla elmegy mellettem, mikor még tehetetlenül ültem abban a tolókocsiban. Akaratlanul is lefolyt egy könycsepp az arcomon. Csak bámultam ki az ablakon és fájt. Már megint az az érzés, mikor a bizalmad meginog valaki felé, akit szeretsz.
- Mi a baj? - kérdezte hirtelen Harry.
- Csak rossz, hogy nem tudom neked megadni azt, amit Priscilla - törölgettem a szemem.
Ekkor közelebbhúzódott és átkarolt. Mélyen a szemembe nézett, sosem fogom elfelejteni azt a tekintetet, amivel mondta.
- Soha...soha nem akartam szeretni Priscillát. Talán jó volt pár dologra, de pont. Ne haragudj rám. Egy senki vagyok a szemedben ezen a téren, tudom és ha ezért nem akarsz közeledni felém, megértem. Akkor hagyjuk, én tudok várni, még visszanyered a bizalmad.
Kimondta helyettem, talán többek között tényleg ettől tartottam.
- Nem haragszom. Hogy haragudnék? Olyanokat tettél értem az utóbbi napokban, amiket más soha nem csinált volna és ez nagyon sokat jelent nekem. Csak adj egy kis időt. Legalább a hotelbe jussunk el - nevettem, hogy oldjam a hangulatot.
Az út hátralévő részében elaludtam Harry vállán, és álmodtam. Nagyon furcsa dolgokat, többek között, hogy a baba megszületik, de nem él, viszont meg akarom tartani, majd mindketten belezuhanunk valami nagy feketeségbe, majd Harry rászokik a cigire és az arcomba fújja a füstöt. A zuhanás és a szag keveréke felkavarta a gyomrom és rettenetes hányinger fogott el. Erre keltem, hogy mindjárt kidobom a taccsot.
- Harry..veszélyben a kárpit - nyöszörögtem öklendezve mire ő felkiáltott, hogy állj, a sofőr pedig olyan satufékkel állt meg, hogy mindketten előrevágódtunk. Kicsaptam a kocsiajtót és hagytam, hagy jöjjön ki az egész. Harry a hajamat fogta, ami egyszerre volt kínos és irónikus is. Eszembe jutott, hogy milyen ciki, ha valaki nyilvánosan rókázik és hogy ő mennyire undorodhat most tőlem, de egyszerre arra gondoltam, hogy a legjobb barátnők teszik ezt egy oltári nagy buliban. Mikor éreztem, hogy minden kijött, és akarva sem tudnék többet "kihozni" magamból, fáradtan és lihegve emelkedtem fel, nagyon megviselte a rekeszizmomat a dolog, és bele is szédültem egy kicsit.
- Nagyon sápadt vagy.. nézett rám, majd elővett egy zsebkendőt, hogy megtöröljem a szám.
- Szokd meg, a terhesek mindig ezt csinálják, láttam a filmekben - gondterhelten néztem rá, és láttam rajta, hogy inkább aggódik, mint zavarja hogy a barátnője egy kocsiból kihajolva sugárban hányja le Amerika földjét.
- Gyere ide - majd megint a vállára támasztottam a fejem. - Semmi baj - Harry láthatta rajtam, hogy zavarban vagyok, és próbált megnyugtatni.
- Bírd ki hogy nem csókolsz meg, míg oda nem érünk és meg nem mosom a fogam - mosolyodtam el hirtelen, mire ő is felkacagott és megpuszilta a hajam.
Még megálltunk egy boltnál, mert szomjas voltam és Harry vett nekem vizet, a sofőr is eléggé kedves volt az út hátralevő részében, megkérdezte, hogy vagyok és egy-egy mosolyt is eleresztett felém. Szerencsére az eset nem ismétlődött meg, nem bírta volna a rekeszizmom, akkor jöttem rá, hogy valójában kezdek gyengülni és tényleg vigyáznom kellene magamra.

Végre valahára megérkeztünk Vegasba, este volt s fények csillogtak a felhőkarcolókat már teljesen elfelejtettem, milyen magasak, meg az egész pörgést is, ami úgy hiányzott Amerikából, mert Londonban minden elcsendesedik, kikvéve persze a hétvégéket, de ez a város sosem alszik. Soha. Mindig szól a zene, a kaszinók nyitva vannak, az óriás digitális plakátok az egész utcát megvilágítják. Vannak helyek, amik nem éppen bizalomgerjesztőek, nem érdemes például letérni a sugárutakról a sötétebb utcákba, feltéve ha nem vagy odavalósi. De egyébként nem veszélyes. Ahogy végighaladtunk a sugárúton, lehúztam az ablakot, kihajoltam és élveztem, ahogy hallhatom a zenét miközben a langyos szél melegítette az arcom.
Befordultunk egy csillogó szálloda parkolójába és már a bejáratnál elállt a lélegzetem. Egy luxuspalotában találtam magam, azt sem tudtam, hova kapkodjam a fejem. Harry odament a recepcióra elkérni a kulcsokat, majd fellifteztünk a szobába, vagyis inkább lakosztályba. Nem tudtam, mit mondjak csak a szám elé kaptam a kezem és úgy néztem körbe, mintha a Menyországba csöppentem volna.
- Terasz is van - újságolta Harry, aki gyorsan lerakta a bőröndjeinket a nappaliba és körbejárta a lakást.
Követtem a hangját, majd megláttam, ahogy háttal áll egy erkélyen és a hajába belekap a szellő. Kimentem hozzá és a látvány csak hab volt a tortán.

- Eléggé otthonos, nem? - nézett rám, én meg nem tudtam hová legyek.
- Otthonos? Ez csodálatos!
- Reméltem hogy tetszeni fog - átölelt, direkt nem csókolt meg, de beleszippantott a hajamba én meg a mellkasára hajtott fejjel néztem a kilátást.
- Szeretlek Harry - suttogtam. - Mindennél jobban szeretlek.
- Én is szeretlek titeket.. téged és őt is - a hasamra tette a kezét és mág sokáig így maradtunk.

21. fejezet

Lehúnyt szemekkel ültem Harry mellett az első ülésen, nem akartam tudni, hova megyünk, és azt sem, hogy miért. Az egyetlen dolog, amire vágytam, az az alvás és valami édes volt.
- Ha már titkolózol, és nem mondod meg hova viszel, legalább állj meg egy McDonald's-ban és vegyél nekem egy epres shaket mert megpusztulok - mormogtam még mindig csukott szemekkel, fejjel nekidőlve a kocsiajtónak.
Aztán hirtelen a kezét éreztem a hajamon, végigsimított rajta, majd le a vállamon, a derekamon végül elérkezett a combomhoz és ott megpihent. Tudta, hogy megfogott, tudta, hogy imádom ezt. Akaratlanul is elmosolyodtam, de szerettem volna kicsit "játszani" vele.
- Két kézzel fogd azt a kormányt Styles, mert még véletlenül nekimész valaminek, vagy valakinek, ami még rosszabb.
Megadóan levette rólam a kezét és felsóhajtott.
- Majd a reptéren kapsz inni, meg enni, amennyit kívánsz.
Morogtam valamit, nem is igazán figyeltem, a repülő téma sem izgatott fel különösebben.
- Meg sem kérdezed, miért megyünk? - folytatta csodálkozva.
Megint morogtam. Nem, nem kérdezem. Aludni akartam. Nagyon hisztis hangulatban voltam ezért jobban láttam csöndben maradni, mielőtt rosszat mondanék, vagy megbántanám, hisz olyan kedves, veszekedni semmiképpen nem szerettem volna megint. Harry is érezthette ezt, mert az út hátralévő részében nemigen szólt hozzám többet.
A reptéren óriási volt a tömeg és az ottlévők többsége miattunk érkezett. Fényképezőgépek, sikító lányok akik táblákkal vártak minket, vagyis inkább Harryt, engem legszívesebben egy pillantásukkal is a temetőbe küldtek volna, de azért nem bántam, mert egyik gonosz grimasz sem változtatott azon, hogy én sétáltam Harry Styles oldalán, noha engem ez a része sosem vezérelt, nem ezért voltam vele együtt. Sehogy sem értettem, honnan tudták meg egyébként, hogy mi pont akkor a repülőtéren leszünk, de annyira álmos voltam,hogy csak halvány mosolyokat eresztettem el néhány kedvesebb rajongó felé.
Harryt hirtelen letámadta pár lány, rám meg olyan lenézően pillantottak, hogy az már tényleg rosszul esett, nem szolgáltam rá, én sem bántottam őket soha tudtommal. Mindig is tiszteltem, hogy ilyen közvetlen és kedves, csak néztem, ahogy udvariasan kiosztja az autógrammokat, pózol a fényképekhez, elteszi a telefonszámokat, mikor viszont meglátta a lányok tekintetét felém, rámmosolygott, megszorította a kezem és megcsókolt, mire a libák lassan eloldalogtak.
Mikor mindenki kiélte magát Harryn, ideje volt, hogy beálljunk csekkolni. Felpillantottam a táblára és megdöbbenés töltött el.
- Amerika? - kérdeztem hirtelen, Harry elmosolyodott, de csak úgy maga elé, majd megrázta a fürtjeit és egy puszit adott a homlokomra.
- Meglepetés - mondta teljesen nyugodtan.
Talán legjobban ezt a férfias sármot szerettem benne, hogy úgy tud rám hatni, hogy egyszerűen csak van és sugárzik belőle a tekintéllyel ötvözött higgadtság. Először is ez a dolog tetszhetett meg benne, mikor pucéran állt előttem a fürdőszoba ajtóban.
- Turnénk lesz, de a többiek csak később jönnek utánunk. Szerettem volna veled tölteni egy kis időt, mielőtt elkezdünk utazni. És azt sem lettem volna képes elviselni, hogy más kontinensen tudjalak. Így közelebb leszel.
Egyszerre voltam nagyon boldog és nagyon szomorú, attól, amit mondott. Szerettem Amerikát, hiányzott is egy kicsit és örültem, hogy Harry gondolt ránk, csak kettőnkre vagyis inkább már hármunkra, de őszintén szólva, bíztam benne, hogy míg ilyen állapotban vagyok, nem nagyon hagy egyedül. Láthatta az arcomon, mit gondolok, mert átölelt, majd a fülembe suttogta:
- Meglátogatlak. Mindig. Amint egy kis szabadidőm van. Nem hagylak el, melletted leszek!
- Mehetnék veletek is...
- Mit mondott az orvos? Nyugalomra van szükséged. A turnébusz nem éppen a legjobb hely a relaxálásra. Mindent elintéztem. Eleanorral is azért beszéltem tegnap, hogy ne aggódjon, mert látni fog. Egyre kevesebbet alkalmazzák, lesz ideje rád, és te a legjobb helyen leszel, higgy nekem! - belenézett a szemembe és félretűrte az arcomba lógó hajszálakat. - Neked most arra van szükséged, hogy pihenj. És ahova viszlek, mindent megkapsz majd, csak csettintened kell.
Pár perc elteltével már jobban aggódtam a hosszú ( több mint 12 órás) repülőút miatt. Már egyszer megtettem, koszosan-büdösen-éhesen, és most újra, immár teljesen megváltozva, Harryvel az oldalamon. Milyen furcsa a sors! Keveset ad, csak csöpögtet és mikor minden egyre rosszabb, egyszerre jobb is lesz, amitől sokkal nehezebb elszakadni.
A becsekkolás és az útlevélellenőrzés után megkaptam a jól megérdemelt shakemet és hozzá egy BigMac menüt, ami igen jól esett, megint farkaséhes voltam.
- Nem tudni, körülbelül, mikor kezd el nőni a hasad? - kérdezte Harry, miközben figyelte, ahogy eszem.
- Már nőtt... - fel sem néztem a szendvicsből, csak tömtem a fejem.
- Nem látni rajta. Alig várom, hogy nagy legyen, akkor talán a babáról is többet tudunk majd. Mi legyen a neve ha lány lesz? - sikerült elkapnia a tekintetemet, mire én rávillantottam az abban a helyzetben nem túl előnyös, hamburgerdarabkás mosolyomat.
- Nem igazán gondolkoztam még a nevén - vallottam be. - De ha lehetne egy lányom, Melodie-nak hívnám. Szeretem azt a nevet, és szerintem illene hozzá.
Harry szeretetteljesen oldalra fordította a fejét, nem is kérdezett többet, csak hallgatott, majd felsóhajtott.
- Melodie. Gyönyörű..

Rá két órára a repülőn ültünk, Harry egy kicsit elszenderedett én pedig a fejem a vállára hajtva figyeltem ki az ablakon. Láttam Anglia fényeit ahogy felszálltunk, az óceánt, amint elrepültünk felette, és rájöttem, hogy a hely, talán az életemet adta vissza. Legalábbis a végét biztosan.
Egy kedves stewardess többször is odajött, megkérdezte, hogy minden rendben van-e, hozott inni, és mikor újból rámtört az éshég, meglepett valami mirelit levessel és főétellel is, ami nem volt a legjobb, de ha az ember lánya éhes, akkor eszik, főleg, ha kettő helyett kell tennie. Harry iPadjén rajta volt az Igazából szerelem c. film, a kedvence, éppen néztem, mikor felébredt és megcsókolta a vállam.
- Nincs hányingered? Minden rendben? Már megint ettél? - pillantott rám az előttem lévő levesesdobozra, a mirelit kaja maradványaira és a 2 gyűrött Twixes zacskóra. A melléhez kapta a kezét. - A csokimat is megetted? - csodálkozva nézett rám.
- Valami édeset akartam na...Ne haragudj - tettetett bűnbánással néztem rá, mire ő játékosan megpöckölte az orrom hegyét.
18 óra megállás nélküli repülés után gyulladtak ki a fények, hogy kapcsoljuk be az öveket, mert a leszállás megkezdődött. Rosszabb volt, mint hittem volna, rettenetes hányingerem lett, de tartottam magam, nem akartam gondot okozni senkinek, ennem viszont nem biztos hogy kellett volna, vagyis nem annyit. Még mindig hittem benne, hogy Harry nem bánja, ha elhízom emiatt.
Végre valahára a gép földet ért és mikor megcsapott az igazi Amerikai levegő, a meleg, ami a csontokat is átjárja, a fények, a hangok, minden ismerős volt és biztonságot nyújtó, olyan volt, mint Harry karjaiban lenni.

Sóhajtottam egy nagyot és örömmel konstatáltam, hogy itthon vagyok.

20. fejezet

- Szóval, hagyjuk a gyereket fejlődni, az utolsó hónapokban pedig, elkezdünk kemózni téged. Őrá nem lesz olyan rossz hatással hiszen csak kevés ideig kapja a kezelést feleslegesen, neked nem megy el az erőd, és a véreddel is tudunk valamit kezdeni talán. Mindenesetre az esélyeid jobbak. És a magzaté is - Dr. Mann nyakába ugrottam. El sem tudtam volna képzelni jobb ötletet. Nevetve folytatta. - Ne nekem köszönd, Harry találta ki. Eljött ide és órákig találgatott valami jó lehetőségért. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy egyedül képes lettem volna kitalálni ezt a megoldást, szóval övé az érdem. Azt javaslom, hogy amíg a magzat fejlődik, próbálj meg nyugodtan és stresszmentesen élni (itt a doktorúr sokatmondóan Harryre pillantott), ne izgasd fel magad, az lesz a legjobb. Ne mozogj sokat, mert azzal energiát vesztesz, amire most nagy szükséged van! Ennyi lenne egyelőre, írtam fel vitamint, és egy kis antidepresszánst is, arra az esetre, ha megviselne, hogy hízni kezdesz. És vigyázz magadra, reméljük, minden rendben megy! - azzal kiengedett minket az ajtón és én reménytelenül boldog voltam, hogy valami jó hír is van ebben a pokoli életben.

Harryvel éppen hazafelé tartottunk, ő a fél kezével az enyémet fogta, és megint csendben voltunk, de ez amolyan nyugalmas, meghitt csend volt, nem olyan, mint pár nappal ezelőtt. Nem tudom, hogy mitől, de eléggé rákaptam az evésre,mindig éhes vagyok, talán rosszabb lettem, mint Niall. Akkor is egy ilyen pillanat tört rám és eleresztettem Harry felé egy enyhe célzást, hogy megállhatnánk egy pizzériában, hiszen még úgysem randiztunk. Persze ez igaz is volt, hiszen nem emlékszem semmilyen randevúra, az életünk olyan döcögősen haladt, hogy sem nem időnk nem volt, sem nem hangulatunk. Mégis, akkor ehhez volt kedvem és Harry sem bánta, szerinte mostanában sovány vagyok, de majd meglát 8 hónap múlva..
- Kövéren is szeretni fogsz? - kérdeztem teli szájjal, miközben a 12 szeletes családi pizzám egyik szeletét majszoltam. Harry is rendelt, bár kisebbet és a kérdésem hallatán elmosolyodott.
- Szerintem nagyon szexi lesz, az a nagy hasad és ha erre ráeszel, imádni fogom a röcögős hurkáidat is. Majd elnevezem őket - kicsit túlzott ugyan, de elgondolkodtam. Mi van ha tényleg röcögős hájam lesz?
- Harold, most komolyan! - megijedtem, mert a külsőmmel sosem voltam kibékülve...
- Alice engem nem érdekel, hogy nézel ki! - közel hajolt az arcomhoz. - Szeretni foglak kövéren, soványan, gyerekkel, vagy anélkül, hajjal vagy kopaszon. Ezek lényegtelen apróságok. Te akkor is te maradsz nekem, és én többet nem leszek az a barom,aki voltam. Ezt megígérem.
Mindig elvarázsolnak azok a zöld szemei. Tudtam, hogy a történtek után nem szabadott volna, de hittem neki. Valahogy úgy mondta, érződött a hangjából...
Ekkor az ablaknál egy csomó lesifotós állt meg és elkezdték kattogtatni az óriási gépeiket, vakukkal, erre az étteremben is mindenki odakapta a fejét. Harry nem nézett rájuk, álltuk egymás tekintetét mozdulatlanul, és elmosolyodtunk.
- Meglepjük őket? - húzta fel a szemöldökét, majd csökkentette a köztünk lévő távolságot, és megcsókolt. A paparazzik felmorajlottak kint, nevettek, és még hevesebben kattintgattak. Belenevettem Harry szájába.
- Ebből most címlapsztori lesz? - megvonta a vállát és ő is elmosolyodott. - Maximum megkritizálják az előttünk lévő kajamennyiséget. Okosak ezek. Mindig tudnak valamit csavarni a dolgokon. Menjünk! Éhes vagy még? - megráztam a fejem, már csak azért is mert tudtam, ha mi nem állunk fel, a fotósok sem lépnek le soha.
Megfogta a kezem, ledobta az asztalra a pénzt, és kivonult velem az utcára. A gépesek letámadtak minket, én mosolyogtam, Harry integetett, úgy viselkedtünk, mintha minden normális lenne, de az is volt. Besegített a kocsiba, majd ő is beszállt és elhajtottunk. A kocsiban ülve átgondoltam, hogy nyugalmas életben aligha lehet részem mostantól, maximum, ha nem jövök ki a házból, de nem akartam erről Harrynek szólni, ő is ott volt, mikor Dr. Mann figyelmeztetett és biztosan tudja mit csinál.
Még az időjárás is jóra fordult, a nap sütött, lehúztam az ablakot, a sugarak felé fordítottam az arcom és behúnytam a szemem. Nagyon szeretem a jó időt. Amerikában sokat van meleg, és ez már nagyon hiányzott.
- Olyan gyönyörű vagy - mondta Harry aki bizonyára már egy ideje figyelhetett fél szemmel. Rámosolyogtam.
- Szeretem a napsütést. Néha hiányzik, itt rengeteget esik az eső...
- Nekem ne mondd, én 18 éve tudom. - nevetett fel, majd elhajtott a házunk előtt.
- Most hova megyünk? - kérdeztem.
- Este fogadáson kell részt vennünk a fiúkkal és nem mehetek partner nélkül. Megcsináltatjuk a hajad és kapsz valami szép ruhát is - egészen meglepődve néztem rá, hiszen erről nekem nem szólt, de aztán eszembe jutott a nyugodtság, és megadóan hátradőltem az ülésen. Sosem voltam még fogadáson, de már a neve alapján is unalmasnak tűnt. Harry annyit mondott róla, hogy ott lesz egy csomó ember és szponzor, majd gratulálnak nekik, interjúkat adnak és pezsgőznek. Megígérte, hogy nem fog sokáig tartani.
Mikor beléptünk a ruhaüzletbe egyből két öltöztetőnő termett mellettem, Harryt leültették egy kanapéra, engem pedig elvittek. Pár centit nőtt a hasam, de nem tudtam eldönteni, hogy a gyerektől, vagy a pizzától. Mindenesetre villámgyorsan levették a méreteimet és előhoztak egy rakat ruhát. Volt ott lila, fehér, meg mindenféle szín, az én szemem mégis egy barackszínű és testhezálló darabon akadt meg, ami valószínüleg már szörnyen állt volna rajtam, de fel akartam próbálni. Ráböktem és az öltöztetők hozták a megfelelő méretet.

Sokáig nézegettem magam benne, és mivel a rózsák és a húzás is pont jó helyen volt, kiböktem.
- Én szeretném ezt.
- Kisasszony, ne legyen elhamarkodott, annyi szép ruha van még itt, nem kötelező egyből az elsőt elvinnie - az eladó úgy vélekedhetett, hogy nem áll jól, mert nagyon győzködött, hogy próbáljak fel másikat, de én ellentálltam.
- Ez annyira én vagyok. A ruha neve akár Alive is lehetne. Kérem, legalább Harrynek hagy mutassam meg! - vonakodva bár, de végülis beleegyeztek, hiszen nem tarthattak volna vissza. Kivezettek a hosszú labirintusból, amit öltözőnek neveztek és átadtak Harrynek. Mikor meglátott, nem lepődött meg, csak elmosolyodott, mintha tudta volna, hogy mire kell számítania, aztán megköszörülte a torkát, mikor látta, hogy az öltöztetők várakozva néznek rá, és így szólt.
- Magunkra hagynának egy kicsit, hogy átgondoljuk a dolgot? - megpróbált nagyon udvariasnak tűnni, de láttam rajta, hogy valami nincs nála rendben. Az eladók megforgatták a szemüket, és kivonultak a szobából.
- Nem tetszik? - pillantottam rá aggódva. Elnevette magát, hirtelen odajött és megcsókolt. Pontosan úgy, ahogy az első alkalommal, mikor berontott az ajtón és megváltoztatta az egész életfelfogásomat. Nekinyomott a falnak és a nyakamat kezdte el harapdálni.
- Akarlak. Most - suttogta rekedten, de ellöktem.
- Harry ez egy ruhaüzlet! - nevettem, pedig más helyzetben nem mondtam volna nemet.
- Akkor menjünk haza!
- Ne légy gyerekes. Különben is, nem tudom, hogy a babával lehet-e...
- Lehet - szakított félbe egy újabb csókkal. - Megkérdeztem.
- Akkor sem, most nem - tudtam, éreztem, hogy sérelmezni fogja, de nem hagyhattam magam. Kicsit talán féltem is. - Tetszik a ruha?
Értve a célzást, adott egy puszit az arcomra és egy "gyönyörű"-t suttogott a fülembe. Visszahívta az eladókat, közölte, hogy a ruhát elvisszük.

A fogadás nem is volt olyan unalmas, mint amilyennek Harry megígérte, bemutatott engem pár embernek, mindenki nagyon kedves volt, de a betegségemről senki egy szót sem ejtett, pedig tudtam, hogy tudják, mindenesetre jól esett, hogy ezzel nem zaklatnak. Ami a legfurcsább volt, hogy a rajongók már nem csak Harryt ugrálták körbe, hanem engem is. Egy lány még autógrammot is kért tőlem, sokan fotózkodtak és láttam, ahogy Harry néha büszkén felém pillant és mosolyog.
- Meg kell szoknod - nevetett Danielle és Milla. - Nem csak körülöttük forog a világ...
Ekkor megcsörrent a telefonom. Kicsit félrevonultam és megnéztem a kijelzőt. Elhűltem. Eleanor hívott. Felvettem és cincogva beleszóltam.
- MÉGIS, MI A FENÉÉRT NEM SZÓLTÁL? AZT HISZED, ELÉG, HOGY LÁTOM A TÉVÉT ÉS HARRY BEJELENTÉSÉT? VAGY MITŐL FÉLTÉL? ELŐTTEM SZÉGYELLTED? A TESTVÉRED ELŐTT? SZINTE AZOK VOLTUNK!
- Eleanor, kérlek érts meg...
- MEGÉRTELEK, ÉN MINDIG MEGÉRTELEK, NAGYON JÓL TUDOD, DE MOST MÉGIS MIT CSINÁLJAK? MENJEK HAZA?
- Ne, miattam ne aggódj, minden rendben van velem, találtunk megol....
Ekkor Harry kikapta a telefont a kezeből, beleszólt és elviharzott. Álltam, mint akit kikosaraztak és nem tudtam mire vélni. Vettem egy narancslevet (alkoholt nem ihatok) és leültem egy szaténnal befedett fotelba.
Odajött hozzám egy lány és megkérdezte, hogy leülhet-e.
- Harry barátnője vagy nem? Mary Ewart vagyok. - mosolygott.
- De igen. Alice. - vetettem oda, és megpróbáltam én is elereszteni egy mosolyt a lehajtott fejem alól, hiszen nem bántott, de nagyon ideges voltam Eleanor miatt. - Ne haragudj, de nem nagyon van kedvem beszélgetni.
- Csak azt szeretném mondani, hogy tudom, mit érzel. Velem is ez van. - felnéztem és akkor döbbentem rá, hogy Marynek nincsen haja. Elmosolyodott az ijedt arcom láttán és folytatta.
- Kemó. De azt mondják, csinos. Britney Spearsnek is ilyen volt. Még divat is lehet belőle.
- Istenem, ne haragudj, hogy olyan...- kezdtem volna szabadkozni, de félbeszakított.
- Ugyan, rá se ránts, nekem is vannak ramaty napjaim. Itt a számom. Ha bármi kérdésed van a betegséggel kapcsolatban, hívj. Nem biztos, hogy tudok válaszolni, de lelket önthetek beléd, ha olyan a helyzet - azzal odaadta a cetlit, én bólintottam és már távozott is. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt a dolog miatt, de hamar kiment a fejemből, mert megláttam Harryt amint közeledik, kezében a telefonommal. Meglóbálta előttem és mosolygott.
- Nem haragszik, csak felhúzta magát, van ilyen. Lenyugtattam. Kicsit sápadtnak tűnsz. Rosszul vagy?
- Nem, semmi bajom, talán csak elfáradtam - ráztam a fejem. - Biztos, hogy semmi baja?
- Egészen biztos, de le kellett tennie, tudod, ott reggel van és indul dolgozni. Gyere, menjünk haza, nem akarom,hogy bajod legyen. - átfogta a derekamat, elköszöntünk a fontosabb emberektől, és leléptünk.
Lefekvésnél még egyszer bepróbálkozott, ugyanúgy, ahogy a ruhaszalonban is, de mikor háttal fordultam neki az ágyban, sóhajtott egyet és hagyott, hagy aludjak.

Másnap reggel a búgó hangjára ébredtem fel, amint kelteget...
- Alice, gyere indulunk..már fél hat és így is elaludtunk..
- De hova megyünk? - kérdeztem kómásan.

19. fejezet

Mikor reggel felébredtem, Harry ott volt mellettem, a plafont nézte, láttam rajta, hogy nem sokat aludt. A szemei vörösek voltak és alattuk két óriási karika feketéllett.
Én sem aludtam túl jól, hisz tudtam, hogy nagy teher van rajtunk, két ember életéről kellett döntenem három nap alatt, az egyik az enyém volt, a másik pedig azé a kis emberé akit az örökkévalóságig szeretni fogok, akár élek, akár nem.
- Jobban vagy? - kérdeztem csendesen.
Harry felémfordította a fejét és láttam, hogy a kérdésem teljesen felesleges volt, mégis beszélni akartam hozzá.
- Nem tarthatjuk titokban, el kell mondanunk mindenkinek - folytattam. - Gondolkoztam. Szét fogsz törni miattam. Teljesen. Nem bírod kiadni magadból a fájdalmat, mert nincs kinek elmondanod. Viszont, ha mindenki nyíltan beszélne róla akkor nem lenne rajtad annyi stressz.
Tényleg ezen járt a fejem egész éjjel. A teher forrása már az, hogy ezt az egészet három embernek kell titokban tartani egy világ előtt. Már nem azon volt a hangsúly, hogy én meghalok-e vagy sem, ezt tudtam több mint fél éve és volt időm rá, hogy feldolgozzam. A gyerek élete volt a legfontosabb. És természetesen Harry egészsége.
- Botrány lesz belőle - megint a plafont nézte. - " Tudomásunkra jutott, hogy a szívtipró, Harry Styles titokban gyereket csinált a barátnőjének, aki egyébként súlyos leukémiával kűzd. Ejnye-bejnye Harry, hogy mosod le ezt magadról, nem kellett volna jobban megválogatni, kivel, mikor és mit?" - mondta a híradósnő hangján affektálva. - És ez nem csak nekem lenne rossz. Téged is támadnának, rengetegen, talán többen, mint engem. Azt meg nem bírnám elviselni.
Hasra fordultam és feltámaszkodtam az ágyon. Jó volt, hogy végre tudok szabadon mozogni.
- Harold, nekem már mindegy! - de erre is csak a szemeit forgatta. Folytattam. - Az a dolgom, hogy óvjam a gyereket, és téged. Most szerepet cseréltünk. Neked ez nem könnyű de én itt vagyok és segítek! Lehetünk felőlem csak bűntársak is, ha te ezt akarod, mert ezt mondtad. De én vittelek ebbe bele és én is foglak kihúzni.
Nem válaszolt sokáig, de mikor hirtelen megszólalt, azt kívántam, bár ne tette volna meg.
- Végül is, ha kiszedik belőled a gyereket, akkor túlélheted. Ezen még nem gondolkoztál? Úgy beszélsz, mintha akarnánk, hogy megszülessen. Erről eddig szó sem volt.
Hátrahőköltem. Mit mondott? Ekkor rájöttem, hogy mire céloz. Ő nem akarja a gyereket és végülis igaza van. Nem volt megbeszélve. A megdöbbentségtől rekedten kérdeztem tőle:
- Te...te ugye nem akarod ezt? Téged nem érdekel, hogy ki van a hasamban. Neked ez csak egy semmiség, hogy kiszedik belőlem.
- Én csak azt mondom, hogy ha az nem lenne benned, te meggyógyulhatnál. Nem hallottad, mit mondott az orvos? Te előre úgy tervezel, hogy meghalsz. Kést forgarsz a szívemben megint. Hányszor lehetnél még terhes? Megmenekülnél, nem lennél beteg és nem kéne soha többet ilyesmiken aggódnod - megint felemelte a hangját, én pedig szótlanul hallgattam.
- Nem értelek Harry. Pár nappal ezelőtt azt mondtad, hogy felelősséget vállalsz a gyerekért is és értem is. Most itt fekszel és szinte üvöltesz, hogy tűntessék el belőlem a babát. Mégis mit szerenél? Én nem akarok veszekedni, de el kellene döntened, hogy mit érzel. Kiakadtál tegnap nem? Ha nem lennének érzéseid a gyerek felé, sosem néztél volna úgy rám a rendelőben - nem tudtam rajta kiigazodni és nem mondott soha semmi konkrétat.
- Tudod, mit gondolok? Te vagy az akit nem akarlak elveszíteni és nem a gyerek. Ha te nem vagy, akkor gyerek sincs! Gondolkozz! Ennyit ér az életed, hogy meghalsz csakhogy az élhessen?  - a fejével a hasam felé bökött.
Az? Nagyon ideges lettem. Mégis minek képzeli magát? A saját gyerekéről beszél! A lányáról vagy a fiáról. Kimásztam az ágyból, mert nem bírtam vele lenni tovább egy légtérben.
- Azt hittem, szíved azért még van - majd becsaptam magam mögött az ajtóm.

Átmentem Millához kicsit beszélgetni, hogy kitisztuljon a fejem. Nem nagyon érdekelt már ki tudja és ki nem, elmondtam neki mindent töviről-hegyire, tudtam, hogy megért majd, hiszen ő vitt haza, ő volt az egyetlen, aki segített. Mikor megtudta sírva ugrott a nyakamba és tudtam, hogy nincs visszaút. Mindenki megtudja és én leszek az, aki dönt. Nem bízom Harryre, a kisbaba az enyém, és mindent megteszek, hogy túlélje.
Ekkor kopogtattak az ajtón és Niall jött be. Magam sem tudtam, mit teszek, de odaszaladtam hozzá és a nyakába ugrottam.
- Ne haragudj rám ! Annyira hülye vagyok, hogy az elmondhatatlan.
- Alice, te ne beszélj, nem tehetsz semmiről, én voltam a barom! Te Harryt szereted és ő is téged!
- Nem tudom Niall.. - elmeséltem neki, amit Harry mondott és ami miatt eljöttem. Niall átölelt, őszintén  én örültem hogy nem haragszik, és jó volt a karjaiban lenni.
- Lesz ma egy sajtótájékoztatónk. Eljöhetnél - nézett rám a gyönyörű kék szemeivel. Annyira megnyugtató volt a közelsége. És mégis, valamilyen titokzatos erő Harry mellett akart tartani. Megráztam a fejem.
- Itthon maradok, Millával majd nézzük a tévében. Megígérem - adtam egy kedves kis puszit az arcára. Szinte testvéri szeretet alakult ki köztünk az együtt töltött hetekben. Örültem, hogy nem olyan makacs, mint Harry és megbocsátó, mert erre most nagy szükségem volt. Hogy úgy legyen mellettem valaki, hogy nem harcolunk. ..

Millával tehát, bevackoltunk este a televízió elé, és bekapcsoltuk a BBC-t, mert a fiúkat ott is adták. Néztük, ahogy besétálnak és ahogy rajongók visító hada teszi a magasba a kezét egyszerre "Love you One Direction" és "Marry me!" táblákkal együtt. Mindig tiszteltem őket, hogy felnőttesen kezelik a rajongókat és a hírnevet, nem úgy, mint egyes dolgokat. Ekkor megszólalt a bemondó.
"Ma este remek izgalmakban lesz részünk a One Directionnel. A srácok mesélnek a közelgő turnéjukról, egyénileg beszámolnak a mindennapjaikról és a tájékoztató végén a rajongók kérdezhetnek is tőlük! (sikítás és morajlás). Valamint Harry Stylesnak fontos bejelenteni valója van a jövőre nézve. Harry, csak nem megint rosszalkodtál?" A rajongók felszisszentek a legrosszabbra számítva és én is felültem az egyébként henye pózomból. Ekkor Harry felállt és megköszörülte a torkát.
- Nos. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szeretem minden rajongómat, el sem tudjátok képzelni mennyire hálás vagyok ezért. Nyilván, mindenkivel megtörtént már, hogy kishíján elvesztett valakit, akit nagyon szeretett. Velem éppen ez történik most. Megismertem egy lányt ( hújjogás, fütyülés, itt-ott sírás.) akit azóta is jobban szeretek, mint saját magamat és az nagy szó...(nevetés)...
Jómagam ültem a képernyő előtt, megdermedve, Milla pedig ugyanígy, majd hirtelen megbökött.
- Azt hiszem...azt hiszem, hogy ez neked szól! - köpnyi-nyelni nem tudott ő sem, csak teljesen ledöbbenve bámulta, amint Harry elmondja a nevem, mit sem törődve azzal, hogy a rajngók, egyre durvább szavakat löktek felé és majdnem eluralkodott a káosz, de végül kivitték a rendbontót és a többiek megint csendben hallgattak. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy mit akar mondani, és hogy bejelenti, amit meg sem beszéltünk.
Villámgyorsan összekaptam magam és kirángattam Millát is az ajtón, beugrottunk a kocsiba és padlógázt adtam.
- Milla, hol van a sajtótájékoztató?
- A Time Square-en, a moziban - üvöltött, de nem értettem, hogy miért. Talán ő is úgy izgult, mint én. Aztán rájöttem, hogy én is üvöltöttem.
Berontottunk egy szál mackónadrágba és toppba, Millát felismerték az őrök,így szerencsére bejutottunk. Egy kis bejáraton keresztül,  már mi is élőben figyelhettük Harryt. A szemei könnyesek voltak és úgy láttam, hogy a közönségből is sokan sírtak.
- Mikor megtudtam, hogy leukémiás aztán hogy gyereket is vár, szörnyen viselkedtem vele, úgy ahogy sosem érdemelte volna meg. Értsétek meg, nagyon meg voltam ijedve. Ma is veszekedtünk és megint olyanokat mondtam neki, amiért otthagyott, meg is értem, hisz azt mondtam, minden sokkal jobb lenne a gyerek nélkül. (Közönség felhördül és az újságírók vadul jegyzetelnek.) Ő most nem lehet itt, de remélem, hall engem, és lát, látja, hogy megbánok mindent és hogy szeretem.Igen, jól hallod. Szeretlek, jobban, mint akárki mást. - Könnyek szöktek a szemembe és megsemmisülten hallgattam a vallomását. Remegő szájjal... - Alice betegsége annyira súlyos, hogy valószínüleg elveszítem, - az arcáról megállás nélkül folytak a könnyek és a fiúk is megdöbbenve nézték őt, kivéve persze Niallt. Köhintett, majd folytatta. - Az orvos három lehetőséget vázolt fel nekünk. Vagy a baba éli túl és Alice megy, vagy Alice élheti túl, de akkor a baba megy, Vagy mindketten mennek. Rettenetes dolog, ha az embernek a számára két legfontosabb ember között kell döntenie. De mielőtt eljöttem ide, elmentem a kórházba és az orvosunkkal megbeszéltem egy negyedik lehetőséget. Neki is el fogom mondani. Vállalom a gyereket és szívem minden szeretetével oda leszek érte, ha megszületik, ha nem. Nem bírtam tovább magamban tartani. Ők a családom. És életük végéig szeretni fogom őket.
Ekkor tudatlanul, de felém kapta a fejét. Könnyes szemmel rámosolyogtam ő szipogni kezdett és csak annyit szólt:
- Itt vagy.
A teremben lévő összes ember felém fordította a fejét és csodálkozva néztek rám. Harry mosolygott miközben sírt és intett a fejével, hogy menjek oda. A szeme megnyugtató volt, hogy nem lesz semmi baj.
Annyira erőtlen voltam, hogy segíteni kellett, hogy felmenjek a lépcsőn, de inkább az izgalomtól, mint a rosszulléttől. Síri csend volt a teremben, Harry magához húzott azt hittem megcsókol, de ehelyett kifordult a közönség felé.
- Ők lennének azok - majd csak ez után adott egy kis csókot az ajkaimra.
Rettenetesen hiányzott. Visszacsókoltam és hallottam, ahogy a rajongók könnyes üvöltésben törnek ki, tapsolnak, ujjonganak, és csak nagyon kevesen kiabálják hogy "büdös ringyó". Nem érdekelt. Jó volt, hogy Harry felvállalt, hogy erős volt és hogy megint együtt vagyunk.
A közelgő halálom gondolatát is könnyebb volt elviselni attól a pillanattól kezdve.

18. fejezet

Mára voltam beutalva varratszedésre, Dr. Starkey azt mondta, hogy utána már járhatok mankóval, esetleg szabadon is. Harry bevitt a kórházba és megígérte, hogy mellettem marad, bár a szemkontaktust kerülte és még mindig hideg volt velem, jól esett, hogy félre tudja tenni a sérelmeit. Mikor behívtak, ő is jött velem, felsegített a vizsgáló asztalra és várt. Leszedték a kötést a lábamról. Dr. Starkey nagyon meg volt lepve.

-          Szépen gyógyul! Kiszedjük a varratokat és mehetsz is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz! Most szorítsd össze a fogad, ez picit fájni fog – tényleg nagyon rossz volt, becsuktam a szemem és próbáltam hang nélkül kibírni. Harry végig fogta a kezem, nem is fogta, szinte szorította, annál jobban , minél jobban tartottam magam és néha egy két nyüszítést is kiadtam magamból.

-          Már nincs sok, bírd ki! – suttogta a fülembe és azt láttam rajta, mintha ő is kicsit átérezné a dolgokat, amiket én. Talán még lehet, hogy nem veszett el a remény? Talán még lehet belőlünk valami? Talán megbocsát? Csak arra tudtam gondolni, de ha nem az sem baj, itt van velem és az a lényeg. Hiszen megmondta. Azt mondta végig kitart mellettem.

-          Szeretlek – suttogtam, de mintha észre sem vette volna.

-          Most ne beszélj – csak ennyit mondott. Tudtam, hogy nem hisz nekem. De nem tehettem róla. Nekem Niall egy barát volt semmi több. Csak szükségem volt valakire. Harry nem érti és soha nem is értheti, milyen érzés, mikor egyedül fekszel a szobádban és arra gondolsz, mi van ha másnap nem kelsz fel? Kellett valaki, de nem arra, amire ő gondolta. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg ezt neki, de most nem is erre koncentráltam, csak kapaszkodtam az ágy szélébe és Harry kezébe, vártam, hogy vége legyen a fájdalomnak.

-          Így ni. Készen is vagyunk – mondta Dr. Starkey és valóban, már nem éreztem semmit, szinte felemelő érzés volt, hogy nem fájt. Alig pár percbe tellett, de nekem óráknak tűntek. Bárcsak az életemet is így élném. Hosszabbnak gondolnám. De arra nem vagyok képes, hiszen élni szeretnék, és amit szeret az ember, annak mindig vége, gyorsabban, mint gondolná, és tudtam, hogy engem már kerget a Halál. Még nem kapott el, de kerget.

-          Nem teszünk rá kötést, nézd meg, hogy fel tudsz – e állni, talán mankóval először egyszerűbb lesz.

Egészen jól ment, nem éreztem fájdalmat és nagyon boldog voltam, hogy végre nem kell majd egész nap egy székben ülnöm, vagy feküdnöm tehetetlenül.  Letettem a mankót, megpróbáltam úgy járni és csodák csodájára sikerült, bár egy kicsit sántikáltam.

-          Nagyon köszönök, mindent! – borultam Dr. Starkey nyakába. – Soha ilyen gondoskodó csapattal nem találkoztam még.!

-          Nos, Alice ez részben a te érdemed, hiszem rekordidő alatt épült fel a lábad! Apropó, Dr. Mann megkért, hogy kérdezzem meg, megjött- e már a teszt és ha igen, sürgősen tudasd vele, mert utánanézett pár dolognak és ha pozitív, gyorsan kell cselekedni.

Hát persze, a teszt! Ki is ment a fejemből, hogy szólnom kell róla. Vajon mi lehet olyan sürgős? Istenem, milyen feledékeny vagyok!

-          Dr. Starkey, dolgozik ma Dr. Mann? – kérdeztem hadarva.

-          Természetesen, akarod, hogy felhívjam az osztályt és megkérdezzem mikor fogad? Mit mondjak neki a tesztről?

-          Csak mondja, hogy pozitív lett és amikor csak hív, ott vagyok.

Végül is, mivel a doktorúr éppen kemoterápiázott egy beteget, azt üzente, hogy este menjünk vissza, akkor mindent elmond, mit talált a dologról és, hogy mi lesz a kezelés menete. Azt is üzente, hogy ne aggódjak, mindent megtesz, és hogy köszöni, hogy nem ítéltem el, amiatt, hogy egyre kevésbé bírja lelkileg a munkáját. Neki sem lehet könnyű. Embereket kezelni és életben tartani, küzdeni az oldalukon a végsőkig, miközben tudja, hogy mindez úgyis reménytelen és maximum csak húzni tudja a dolgot, rettenetes érzés.

Ha ehhez a részhez érsz kattints rá a linkre és hallgatsd a számot, úgy olvass tovább! ( Ha leáll indítsd újra :)) nem kötelező, de érdemes : Aláfestő zene

Ahogy Harryvel hazafelé vettük az irányt, megint szótlanul, szinte vágni lehetett a csendet köztünk, eszembe jutott Niall. Bocsánatot kell kérnem tőle. Ott volt mellettem, mikor senki más, ápolt, amikor azt hittem már semmi sem lesz rendben, és én összetörtem a szívét. Az övét is. Rendbe kell hoznom, legalább vele a dolgokat, hiszen ha valaki,ő tényleg nem tehet semmiről.

-          Őő…Harry? Meg tudnánk állni a házatoknál? – kérdeztem nagyon halkan. Alig beszéltünk a két napban. Szinte nem is szóltunk egymáshoz.  – Szeretnék… nos, szeretnék bocsánatot kérni Nialltől. Egy idióta voltam, hogy ezt tettem vele.

Nem szólt semmit, csak lassan bekanyarodott egy utcán, és a 1D bázisa felé vette az irányt. Utáltam, hogy nem beszél velem. És gondoltam, egy próbát megér.

-          Figyelj. Attól még, hogy te így döntöttél, beszélhetnénk egymással. Sokszor zavar ez a kínos csend köztünk.

-          És mégis, miről szeretnél beszélgetni? Majd Niallel kitársalgod magad. Oda tartunk nem? Végülis igazad van. Ő megérdemli, hogy bocsánatot kérj tőle – nem bírtam tovább. Felé fordultam és rászegeztem a tekintetemet.  Nyugodt voltam, megőriztem minden higgadtságom. Eszembe jutott, mit mondott Niall arról, hogy Harry érzékeny.

-          És mégis, miért kéne bocsánatot kérnem? Nem hagytál szóhoz jutni. Gondolj vissza arra az éjszakára. Kiugrottál az ágyból és Ericcel kezdtél el dobálózni felém, holott nagyon jól tudtad, hogy semmi értelme nem volt. Higgadtan akartam közölni veled, és nagyon nehéz volt rávennem magam, hogy kinyögjem. Neked sem ment volna, hidd el. Aztán otthagytál. Nem is érdekelt, hogy mi van velem. Még az országból is eltűntél. És mégis mit kellett volna csinálnom? Fel akartalak hívni. De nem volt hozzá bátorságom. Azt hittem haragszol. Lelkiismeret furdalásom volt. Annyit tudtam, hogy szeretlek, és mikor megláttam azt a hírt, azt hittem le akarsz tagadni. És igen, Niall volt az, aki nem hagyott cserben. Ő volt az, aki ott volt, amikor te nem, segített, mikor más nem, átölelt, mikor én csak rád vágytam minden pillanatban. Tudod mit mondott ilyenkor? Nem, most lehet azt gondolod, hogy uszítgatott ellened. Szó sincs róla. Arra bíztatott, hogy ne adjam fel, mert visszajössz és boldogok leszünk egyszer megint. Mindennap elmondta ezt, tartva bennem a reményt. Aztán mint kiderült, ő is érzett valamit. El tudod képzelni, mekkora erő kell ahhoz, hogy úgy tégy boldoggá valakit, hogy te nem lehetsz az? Ezért arra kérlek, hogy ne haragudj rá. Ha velem nem tudod rendezni a problémádat, legalább vele beszélj, mert ő az egyetlen ember, aki hármunk közül nem ludas. Semennyire sem.

Nem nézett rám. Csak fogta a kormányt, vezetett, majd sóhajtott egy nagyot.

-          Talán megpróbálok vele beszélni – be kellett látnia, hogy igazam van. Nekem ennyi elég volt.

-          És egyébként nem tőlem tudja, hogy beteg vagyok. Az orvosok mondták meg neki – tettem hozzá.  – Te vagy az egyetlen akinek elmondtam.

Megcsörrent a telefonom. Dr. Mann volt az.

-          Szia Alice, az a helyzet, hogy ha nem baj, vissza kellene jönni azonnal. Fontos dolgot kell mondanom. Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdezte, a hangja sürgető volt.

-          Nem,  rögtön indulunk, nem sokára ott leszünk – lecsaptam a telefont. – Azt mondta, most kell visszamenni, mert sürgős – Harry szeme egy kicsit kikerekedett. Mintha aggódott volna. Megfordult és padlógázt adott. Mikor ideges, mindig rettenetesen gyorsan vezet.

Sajnálattal kellett konstatálnom, hogy a Niallel való beszélgetést el kellett halasztanom, de most a kórház fontosabb volt.  Kicsit megijedtem. Vajon mit akar mondani? Nem akartam a legrosszabbra gondolni. Nem akartam megválni a gyerektől.

Bementünk a rendelőbe, dr. Mann leültetett minket, és komolyan a szemembe nézett.

-          Utánanéztem mindennek. Veszélyes dolog előtt állunk. Meg kell nézetni hány hetes a baba. És ha még nem késő, azonnali abortuszt javaslok.

-          Tessék? – kapta fel Harry a fejét. – Ismételje meg.

-          A gyereket el kell távolítani Alice-ből… figyeljetek, elmondom a lehetőségeket.  Három opció van. Az első, ha megcsinálják az abortuszt, elkezdjük a kemoterápiát és talán kitolhatjuk Alice életét fél évvel. A második, ha hagyjuk a babát fejlődni , és Alice nem kap kezelést. A gyerek túléli majd, de Alice, minden energiáját az ő táplálásába fogja befektetni, ezzel minden erejét elveszti és csoda lenne ha életben maradna.  A harmadik opció ugyanez, csak kezeléssel. A magzat fejlődésére ez nagyon rossz hatással lehet, de van rá esély, hogy megszületik, viszont császármetszést kell alkalmaznunk, mert Alicenek nem lesz ereje szülni. Viszont…nos viszont akkor valószínűleg elvérzik.

Egymásra néztünk Harryvel. A szám kiszáradt, könnybe lábadt a szemem. Láttam, hogy Harry is ugyanígy érez. Aggódva nézett rám, de annyira, ahogy az utóbbi napokban egyszer sem. Láttam a szemében megvillanni azt, hogy nem vagyok közömbös, hogy számítok neki valamit. Én is és a gyerek is.

-          Kaptok gondolkodási időt, hogy eldöntsétek. Három napot tudok adni. Többet nem.  Gyertek vissza utána. És nagyon sajnálom. Irtózatosan, de nincs más megoldás.

Most már ténylegesen hazafelé tartottunk. Nem kapott fel a lépcső alján, de feltámogatott, hiszen még sántítottam.  Be akartam menni a szobámba, de Harry visszarántott. Láttam, hogy könnyek csorognak az arcán. Közel hajolt az arcomhoz, és eltűrte a szememből a hajam.  Annyira gyengéden érintett meg, mintha üvegből lennék, ami bármelyik percben összetörhet.

-          Nagyon sajnálom – suttogta. Akkor sem tudott volna hangosan beszélni, ha akart volna. – Nem akarlak elveszíteni.  Igazán nem akarlak. Nem tudom, mit tegyek.

Átöleltem. Elgyengült. Teljesen összeomlott ennyi rossz hír után. Most nekem kellett erősnek lennem.  Behúztam a szobába és lefektettem.

-          Ssssh… - csitítottam. – Nincs semmi baj – Nekem is könnybe lábadtak a szemeim.  A homlokomat az övéhez szorítottam, nem csókoltam meg, nem kezdeményeztem semmilyen testi kontaktust.  Hagytam, hogy álomba sírja magát mellettem.