31. fejezet

/Niall/



Hazafelé menet a kocsiban még mindig azon a csókon gondolkodtam, amire már azóta vágytam, mióta Alicet megismertem. Most, hogy megkaptam mégis bűntudatom támadt. Bár elfogadta a csókot, látszott, hogy boldogtalan, hogy nem én kellek neki. Ettől mérhetetlenül elöntött a bánat, hogy csak nekem nincs szerencsém a nőkkel, pedig Alice megérdemelt volna, talán jobban, mint Harryt és igen, én is úgy gondolom, hogy kijárt volna a szerelem. Én mindig ott álltam Alice oldalán. Mikor megvágta a lábát, mikor felébredt, mikor Harry otthagyta, és most is én jöttem ide. Nem tudom, hogy elmondjam-e neki hogy Eleanor hazudott. Ha nem szólnék Harrynek, el tudnék jönni néha és láthatnám Alicet, segíthetnék neki, ahogy mindig is, ez neki is biztosan jól esne, viszont egy áruló lennék. Két barátot is becsapnék. És magamat is.
De a kedvességnek is van határa. Sosem voltam még önző, sosem akartam még a saját magam javát a többiekkel szemben, és sosem értem el vele semmit. Itt az ideje, hogy azt csináljam, ami nekem jó. Nem szólok senkinek. Mégis mi történne? Bizonytalanul rámarkoltam a kormányra és bekanyarodtam a házunk elé. ..

/Alice/



Az ágyon feküdve és a hasamat simogatva, és könnyezve, az örömtől és a bánattól is egyszerre. Szeretem Niallt. Igen, szerelemből. De a Harryvel való kapcsolatom sokkal több. Az már több mint szerelem. Ennyire nem akartam kötődni valakihez, hisz tudtam, hogy meghalok, de nem sikerült. Jobban hiányzott mint a saját életem. Nem tudom, hogy hívják azt az érzést és azt sem, hogy tapasztalta-e már valaki. De amikor úgy érzed, ha választanod kellene, hogy törlöd a vele eltöltött emlékeket, vagy halj meg, te a halált választanád, az azt hiszem már nem csak szimplán szerelem. Nehéz ezt elmondani, vagy leírni, mert sem neve sincsen, és nem is olyan sűrűn érzik ezt az emberek, azt hiszem.
Attól függetlenül, hogy Melody Niall "hatására" mozdult meg, minden pici nesze és rúgása is Harryt idézte elő. A gyerek mozgása teljesen olyan volt, mint az apja jelleme. Nagyon finom nagyon gyengéd, van mikor bizonytalan, de olyan is mikor határozott. Nem volt kellemetlen érzés, inkább furcsa és nagyon jó. Ezek hozták elő a könnyeket. Aztán a gondolataim folytatták, ahogy szokták. Az egyetlen dolog ami boldogsággal töltött el, az a tudat volt, hogy Melody él.

Dr. Mann ekkor jött be az ajtón, oldalán egy másik orvossal ( a nőgyógyásszal gondolom) és közölte, hogy most megnézik, hogy Melody milyen állapotban van.
Felfektettek egy ágyra, fel kellett tennem a lábamat a két tartóra, majd legyőznöm a zavartságom hiszen mégis csak egy idegen férfi szemlélgetett odalent, ami nem egy kellemes élmény semelyik nő életében. Oldalra fordítottam a fejemet és megpróbáltam nyugodt maradni, nem megérezni a feszítő érzést, amint vizsgálnak és szép dolgokra gondolni.
- Nos, a baba úgy tűnik egészséges a reflexei normálisak, bár a kemózás nem fog neki jót tenni. Könnyen lehet, hogy a sok gyógyszer majd valami szellemi, esetleg testi elváltozást eredményezhet, bár szellemit gyakrabban, a testi csak az esetek 4-5 százalékában fordul elő. Mindenesetre felvitetlek a szülészetre, hogy ultrahangot csináljanak veled, abból többet fogunk tudni majd. És mikor tisztábban látunk talán kezelni is tudjuk majd a dolgot. Ne aggódjon, elsőre nem tapasztalok semmi bajt - mosolygott az orvos és ettől hirtelen jobb lett a kedvem. Megnyugodtam, hogy talán Melody túléli és ami még jobb, esélye van az eglszslges életre

Anyám aznap is jött, ahogy mindig, elmeséltem neki hogy mit mondott az orvos, de a Nialles dologról egy szót sem szóltam. Magam sem tudom, miért, de éreztem, hogy nem tetszene neki a dolog, hogy le akarna beszélni, de nekem szükségem volt valakire.. Teljesen be volt zsongva, hogy Melody mozog, és hogy ő nagymama lesz, én pedig mosolyogtam, mert szórakoztatott a lelkessége. Az ultrahang csak másnap volt, így hát megettem a jól megérdemelt mozarellás szendvicsemet, bár Emily váltig állította, hogy egészségesebb lenne ha a kórházi kaján élnék, hiszen ők tudják mi a jó nekem, de hiába, mert engem nem vitt rá a lélek, hogy megegyek valamit, amiről nem tudom, hogy mi az.
- Pedig biztos, hogy nem tesz jót a gyereknek, hogy őt is sajttal meg zsemlével tömöd - rázta a fejét.
- Ha majd szüksége van valamire, jelez. Nem láttad még a "Nicsak, ki beszél?" című filmet? Pedig az pont ugyanolyan.
- Az csak egy film Alice! Kérlek! Lemegyek és hozok neked valami rendes ennivalót.

Kihasználtam az időt, amíg nem volt ott, tárcsáztam Niallt aki szerencsére felvette.
- Hol vagy? - kérdeztem.
- Most fordultam be a házunk elé. Miért kell valami? visszamenjek?
- Csak el akartam mondani, hogy köszönöm, hogy megkerestél és hogy megint mellettem állsz. Nagyon sokat jelent ez nekem, ahogy te is - komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire boldoggá teszel most ezzel Alice! Holnap is bemegyek! Mindennap! Látni szeretnélek. Volt nálad az orvos, hogy megnézze, mi van Melodyval?
- Igen, azt mondta, hogy nem érez rendellenességet, szörnyű volt az a vizsgálat, az ellenségemnek nem kívánom. De holnap visznek ultrahangozni.
- Ott kellett volna marandom - szégyenkezve mondta, mintha cserbenhagyott volna.
- Már így is sokat tettél értem Niall! De most le kell tennem.
- Várj Alice! - sokáig csöndben maradt, aztán csak ennyit mondott. - Szeretlek!
- Igen Niall, azt hiszem én is. - azzal letettem a telefont.
Sóhajtottam egyet, de az újra induló gondolatmenetemből anyám zökkentett ki.
- Niall? Nem értem... Mit művelsz? - nem volt szemrehányás a hangjában, de éreztem, hogy nem tetszik neki a dolog. El kell mondanom neki.

/Niall/


- Igen Niall, azt hiszem én is!... Ez a mondat járt a fejemben, és teljesen elbambultam a kocsiban ülve. A hangja őszinte volt, engem mégis furdallt a lelkiismeret, mert tudtam, mi vár rám ha bemegyek a házba.
Szerelmes voltam Alicebe de éppen átvágni készülöm az egyik legjobb barátomat, a társamat, a kollégámat, azt az embert, akivel együtt megváltozott az életünk. Akivel annyi kalandot éltem át, és élek azóta is, és aki most is be van zárkózva a házunk falai közé,
Nagy nehezen kikászálódtam az ülésről és becsaptam a kocsiajtót.
Beléptem a házba, ami most üres volt, messze a barátaimtól, hiszen ők Amerikában készültek a következő koncertre, és egyedül éreztem magam. Három ember boldogsága függött tőlem. Ha Harryét teszem tönkre, azt sosem bocsátom meg magamnak, Aliceét sosem tenném, de ha megint összehozom őket.... akkor én maradok boldogtalan. Ahogy mindig.
Felvettem a telefont és tárcsáztam.
- Hallo? - szólt bele Louis.
- Én vagyok...
- Végre valahára! Tudnád tartani egy kicsit, mert éppen sütök.
- Hogy mit csinálsz?
- Gondoltam, hogy valami finomsággal csalogatom ki, de elégettem. - Louis mióta Harry depressziós, minden idejét azzal tölti, hogy a kedvére tegyen. Ő igazi barát. Ellentétben velem. Egyre jobban szégyelltem magam.
Csörgést hallottam a telefonban, pohártörést és némi káromkodást is Louis csak azután szólalt meg.
- Itt vagyok, mondhatod! Na mi van! Rögtön vinnem kell neki a hírt. Nem hiszem, hogy sokáig bírja. Bent fekszik az ágyában már hetek óta, alig eszik és mintha beteg is lenne, de nem akar szólni. Nagyon aggódom érte.
Még egyszer lefuttattam, a fejemben a dolgokat, összeszorítottam a szemem. Nem bírtam kimondani. Szétvetett az idegesség és a fájdalom. De meg kellett tennem.
- Louis.... Eleanornak igaza volt. Amint tudok, visszarepülök. Sajnálom.
Ezzel le is tettem a telefont. Nem bírtam volna megvárni a választ.
Ledobtam magam a kanapéra és a kezembe temettem az arcom. Hagytam, hogy a könnyek elárasszák a tenyeremet.

30. fejezet

Soha nem adatott meg nekem az, hogy kisirjam magam az anyám vállán, de ezzel az alkalommal mindent bepótoltam. Kijött belölem az összes fájdalom és félelem, csalódás, minden. És Emily nem szólt semmit csak hagyta, hogy hüppögjek és folyjanak a könnyeim, és kezével a hátamat simogatta.
- A legjobb barátnőm volt - hajtogattam magam elé könnyes szemekkel.
- Tudom kicsim...
- Miért tette? - a kezembe temettem az arcom. Csalódtam, fájt és haragudtam egyszerre, pont arra az emberre, akire azt hittem mindig számithatok.
De hiszen végül is, ez igaz volt. Megosztotta velem a házát a kocsiját, a barátait, mindenét. Köszönettel tartozom neki. És megint csak elrontottam mindent. Az adott pillanatban viszont ez egyáltalán nem érdekelt. Azt én is megtettem volna a helyében, ha minden fordítva lenne, ezt viszont amit művelt velem, úgy éreztem, sosem tudom megbocsátani neki. Valahol átéreztem a helyzetét, hiszen a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, de ezt most nagyon elrontotta.
- Segítesz nekem elérni Harryt ugye? Írsz neki levelet igaz? - néztem anyámra, aki csak bőszen bólogatott.
- Hát persze! Ez a legkevesebb - mondta könnyes szemmel. - Mindent megteszek!

És így is történt.
Anyám, ahol csak tudott, intézkedett, megírta a levelet, telefonált, de amikor az ember lánya csak egy civil, szinte lehetetlen küldetés egy popsztárral kapcsolatba lépni. Mindenesetre láttam rajta, hogy nagyon igyekszik, fel alá futkos és közben bennem tartja a lelket. Talán megkedveltem. Igen, határozottan.
Sajnos a stresszel együtt a rosszulléteim is sűrűbbek lettek, volt, hogy lábra sem tudtam állni, de Emliy akkor is ott volt mellettem, simogatott, néha énekelt és az izzadságot is törölgette a homlokomról. Talán kezd kialakulni egy igazi, anya-lánya kapcsolat...

Így teltek el a napok, mikor végülis dr. Mann megjelent a kórteremben, és bejelentette a híreket.
- A rosszulléteidet és a rohamaidat tekintve az orvosi tanács úgy döntött Alice, hogy nem várhatunk tovább, el kell kezdenünk kemózni téged. Mostmár a te életed a tét, téged kell megmentenünk. Sajnálom.
Ellenkezni nem tudtam, nagyon gyenge voltam, a szám ki volt száradva, de a tudatom teljesen tiszta volt, mindent értettem, tudtam, hogy mire készülnek és az egyetlen jel, hogy én ezt nem akarom, hiszen Melody ( éreztem, hogy lány lesz) életébe kerülhet, csak a legördülő könnycseppek voltak az arcomon.
- Doktor Úr! Nem lehetne valami...
- Kérem Emily értse meg! Ha várunk, ha hagyjuk rosszabbodni az állapotát, azzal csak rontunk a helyzeten. Így segíthetünk - dr. Mann szeme is csillogott. Nem volt mit tenni.
Még aznap délután behozták az infúziót és a karomba döfték. A gyomrom összeszűkült, mikor felültettek, és láttam, amint a nővérke lassan a karom felé nyúl, belémdöfi a tűt, mire felszisszentek, el akarom rántani, de nem lehet, engedelmeskednem kell, majd ahogy a sebtapaszokkal a vénámat rögzíti és felágaskodik, hogy megindítsa a folyadékot, ami nekem orvosság, a gyermekemnek pedig méreg. A keze lassan fordult el a nyitó szelepen, majd láttam, ahogy végigfolyik a műanyag csövön és éreztem a hideget, amint elérte a karomat. Sírni kezdtem, mire anyám leült mellém és átölelt.
- Hidd el Alice, minden rendben lesz, csak bízz bennünk. Jót akarunk neked - dr Mann végigsimitott a hajamon...a hajamon, ami már nem lesz többé. Kihullik, a szememen karikák lesznek, és alig fogok tudni magamról.
Öt perc sem kellett hozzá, hogy elkezdjem érezni a hányingert, és kiderült, hogy a nővér nem véletlenül tartotta elém a kezelés alatt végig, azt a vödröt. Szükség volt rá. Rengetegszer. Szédültem, a semmit is ki akartam hányni, azt kívántam inkább ölnének meg. Már nem érek semmit. Már nem számít senki. És legalább a kisbabámmal együtt halok meg. Egyre jobban kábultam, láttam, hogy ez megijeszti az orvosokat, de nem történt komolyabb baj, nem ájultam el, minden rendben ment, azt leszámítva, hogy életem legszörnyűbb 30 perce volt. Kábán feküdtem az ágyon, aludni akartam, de féltem, hogy a hányinger nem enged, oldalra hajtottam a fejem, ha esetleg jönne.
Azon gondolkodtam, hogy talán jobb is így, hogy Harry tudni sem akar rólam, hiszen ha így látna, undorodna... én már nem az az Alice vagyok, aki régebben. Sőt, nem is Alice voltam. Bess voltam, újra, a céltalan, reménytelen de mégis kűzdő Bess. Összehúztam a szemöldököm, visszatartottam az öklendezést, és elhatároztam, hogy soha nem adom fel. Nem hagyom el magam. Nem szabad.
A lelkemben mintha évek óta lappangó energia szabadult volna fel,  egy hosszú sóhajtásként jött ki és megnyugodtam. Piciny mosoly hagyta el a számat és úgy maradtam. Mint egy megfagyott hulla.
Félreértés ne essék, éltem, lélegeztem, éreztem, csak éppen erőt. Lehet, hogy igazából halál közeli állapotban voltam, mert boldogsággal töltött el, hogy elhagyhatom a földet, de valami visszarántott és csak lebegtem a két dimenzió között. Hittem Istenben. Talán abban a pillanatban jobban, mint valaha.  Éreztem, hogy létezik, hogy van, hogy megtalált és szeret. Megbocsátja az összes hibámat, amit elkövettem és arra int, hogy én is bocsássak meg. Bocsássak meg Eleanornak, az anyámnak, Harrynek, mindenkinek.
Megtettem.

Csak másnapra kezdtem visszatérni önmagamhoz, hogy mi történt az előző kezelés után, arról senkinek nem beszéltem. Valahogy éreztem, jobb, ha megtartom magamnak. Nem volt senki a kórteremben, csak a tévé ment, én erőtlenül feltápászkodtam, és próbáltam egyenesen maradni, hogy ne szédüljek.
Hirtelen megpillantottam a telefont, a kis szekrényen az ágy mellett.
"Talán egy próbát megér..." - gondoltam.
A kezembe vettem a telefont és a keresőbe beírtam a H betűt, természetesen elsőnek adta ki Őt.
A vonal süket volt. Remek.  Vártam még egy kicsit, majd hirtelen meghallottam a hangot, ami jelzi, hogy kicsöng. Reménykedni kezdtem, az arcom felragyogott. És hirtelen beleszólt valaki.
- Heló, Molly Edwarts vagyok, ha nem vettem fel, hagyj üzenetet. - majd a vonal megszakadt.
Elakadt a lélegzetem, azt hittem, ő lesz az, és az adott pillanatban legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefont. Meg is tettem.  Úgysem kellett már, minek? Az egyetlen ember aki számít nekem valamit, az már nincs benne.
Visszvágodtam a párnámra, majd behúnytam a szemem. Pár másodpercre rá éreztem, hogy valaki figyel. Nem nyitottam ki, nem akartam megijeszteni senkit. Hallottam, ahogy besétál halkan és leül a mellettem lévő székre. Biztos anyám az. Hát persze. Megfordultam és tényleg álomba szenderültem.

- Melody!
-Mama!
- Ne félj!
- Nem félek mama! 
- Látod azt a kis alagutat ott? 
- Látom! Olyan gyönyörű. 
- A másik oldalán virágok vannak. 
- Mama komolyan! Megyünk játszani? Kérlek, hagy játszam picit! 
- Nem bánom. Gyere fogd meg a kezem. 
Ekkor hirtelen megnyílt alattam a föld, és forróság lett. A tűz szinte az égig hatolt és valami megrántott, kitépve a kezemet Melodyéból. 
- Mama! Segíts! 
- Melody! Kincsem! Fuss, menekülj!
Ekkor láttam, hogy elkapja a gyereket, majd lassan megnézi a fehér bőrét, a göndör fürtjeit és a zöld szemeket, amiket Melody Tőle örökölt! 
- Harry! - kiáltottam. Felém fordította az arcát és a szemei utálatot sugároztak. Nem...nem akartam, hogy megmentsen. Tudtam, hogy a pokolba való vagyok. Csak így menthetem meg a gyerekemet. 
- Vigyázz rá! - suttogtam, majd a forró föld összecsapott a fejem felett. 

Erre riadtam fel.

Izzadtam, a fejemről folyt a veríték , végig akartam simítani a homlokomat, de valaki a kezemet fogta....
- Te meg mit keresel itt? - nagyon sokkolt a látvány, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára öleltem át.
- Elmenjek? - nézett rám meghökkenve.
- Jajj, nem! Nem, dehogy is! Örülök! De...hol va...
- Ne...ne beszéljünk erről. Alice.. ha szeretne, ő lenne itt most, és nem én. Ő bekajálta Eleanor hülyeségét. Én idejöttem, hogy utánanézzek. És nem hiába. Tudtam, éreztem, hogy valami nincsen rendjén. Nem uszítalak. De mióta találkoztunk mardos a vágy! Nem akarok tőled semmit... - emelte fel a kezét, mikor szóra nyitottam volna a számat. - Csak arra vágyom, hogy nézhesselek, vagy foghassam a kezed, mint annak idején, vagy...
És akkor Niall Horan nem fejezte be a mondatot. Nem fejezte be, mert megcsókolt. Szenvedélyesen, és szeretetteljesen.
És ezzel egyidőben Melody megmozdult a hasamban, élete első jeleit megadva magáról.

29. fejezet

Mikor ezt olvasod, te már Londonban vagy, ébren, és remélem, hogy jól, mert nem bírnám ki, ha másképpen lenne. Bizonyára már találkoztál anyukáddal, beszéltél is vele, (remélem, minden rendben nagyjából), és bízom benne, hogy nem neheztelsz rám amiatt, hogy megkerestem és elértem, hogy megtegyétek az első lépéseket egymás felé. Ez neked is sokkal jobb, és neki is. Nagyon hosszan beszélgettem vele rólad és az ő életéről, kérlek ne haragudj rá, ha nem hagy ott, te most valahol egy intézetben aszódnál, mondhatni az életedet, a gyerekkorodat mentette meg. És lehet, hogy neki nem hiszed el, de nekem tedd meg! Nagyon szeret téged! Mindennél jobban!
Mikor Eleanorral beszéltem és kérdeztelek a hogylétedről, elmondása szerint akkor is az ágyad mellett ült és imádkozott. Nem akart újra elveszíteni. Vissza akart kapni, helyre akarta és akarja hozni, csak rajtad múlik, hogy mi  lesz.
Most is, ebben a pillanatban is csak reménykedni tudok, hogy jól vagy és semmi bajod és nem úgy kell megtörténnie a legrosszabbnak, hogy nem lehetek veled.
Hogy van a baba? Hívj fel, akár éjjel is, szeretném hallani a hangodat, rettenetesen hiányzol. Mikor ezt a levelet írom, már egy hete alszol, és az orvosok nem tudnak mondani biztosat. Halálra izgulom magam, de nem engednek haza. Ha nem beszélhetek veled hamarosan, abba beleőrüök....főleg hogy...
Be kell neked vallanom valamit.
Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy ezt a levelet már soha nem olvasod el, soha nem mosolyogsz vagy sírsz rajta, vagy talán még csak kézbe sem veszed és nem azért mert Emily nem adja oda. Az orvosok azt mondták minden rendben lesz, én mégis minden nap és annak minden percében csak rád gondolok, és nem kifejezetten a rosszra. Te adod nekem az erőt, ha nem megy valami, ha úgy érzem minden összeomlik, elég ha csak eszembe jutsz és jobban érzem magam.
Viszont belegondolni is rémes, mi lenne, ha nem lennél már ezen a földön. Nem tudok többet írni.. Szeretlek tiszta szívemből. Imádkozom érted, minden este mikor lemegy a nap. Légy jó és vigyázz magadra és a babára! 
Hiányzol... Harry

A fogalmazása összevisszaságát a bánatából származó zavartságának tudtam be és és könnyes szemmel tettem le a papírt. Bűntudatom támadt. Megint előjött a maró érzés, hogy nem kellett volna közel engednem magamhoz őt. Talán minden jobb lenne ha azon az estén inkább Ericet csókolom tovább és engedem be az ajtón..Harry most nem szenvedne és én sem lennék annyi ember terhére.. De a múltat nem tudom megváltoztatni, megtettem, amit megtettem, és nem bántam meg igaz ezzel sokmindenkinek ártottam, de az önzőség nagyobb volt bennem.
Ekkor jutott eszembe, hogy ez a levél akkori, mikor én még csak egy hete...
- Jézusom. Mi lehet vele most? - mondtam ki hangosan, majd a telefonom után kapkodtam, de az nem volt sehol...Biztos Eleanor tette el.. nem lehet igaz.. miért nem akarja, hogy felhívjam? Valamit titkolnak?
Ahhoz, hogy megtudjam a választ, olvasnom kellett.
Kinyitottam a második levelét.


Szerelmem! 


Mindennap írok Eleanornak, hogy hívjon, mi van, de nem válaszol, és nagyon aggódom, Mi lehet veled édes Istenem? A tegnapi koncert ramatyul sikerült, nem tudtam koncentrálni, elestem, nem jöttek ki a hangok... Ez a harmadik hét, hogy itt vagyunk és 12 napja nem hallottam felőled semmit. Próbálkozom, minél többször írok El-nek de semmi reakció. Remélem nem azért, amire gondolok! 
Fogalmam sincs, hogy miért írom ezt a levelet, hiszen lehet, hogy már nem is élsz, de úgy érzem erőt ad, ha írok Neked, és tartja bennem a reményt, hogy van egyáltalán kinek írnom! 
Ma megpróbálok beszélni a szervezőkkel, hogy halasszunk mert haza kellene repülnöm, remélem sikerrel járok, bár nagyon félnék az úttol, nem tudom mi várna rám ott Londonban. 
Azon gondolkodom, mi lesz velem akkor ha már nem leszel. Menne tovább az élet? Nem hiszem. Körülöttem biztosan megállna minden. Fogalmam sincs, hogyan dolgoznám fel ezt az egészet. Csak tudnám, Eleanor miért nem enged kapcsolatba lépni veled! Még jó, hogy anyukádon keresztül talán meg tudod kapni ezeket! Kérlek tarts ki! Kérlek Alice! 
Szeretlek!


Harry


Elolvastam a következőt és az azutánit is,  félelmetes és depresszív hangvételű levelek követték egymást, amiben Harry már nem is értelmes dolgokról írt, csak, hogy szépen süt a nap, és hogy a többiek elmentek bulizni, de ő nem ment velük...és a legrosszabb az volt, hogy ezekben már úgy beszélt rólam, mint egy halottról. 

Nagyon féltem.
Az utolsó levél következett.
Rövid volt, és a kézírásból látszott, hogy feldúlt.

Alice! 


Ez az utolsó levél, amit írni fogok neked. A legutolsó. Mérhetetlenül fáj, hogy ezt tetted, de megértem. Remélem boldog vagy. Többet nem kereslek. Élj, amíg lehet, remélem a babánk szép és egészséges lesz...Azért örülnék, ha valahonnan megtudná, ki az apja.


Harry voltam...utoljára.


Döbbenten meredtem a levélre. Mi a fene folyik itt? Miért hallgattak erről? Bontatlan leveleket kaptam, ami azt jelenti, hogy anyám nem tud semmit, ha tudta volna, nem adja oda a leveleket. Mozgást hallottam az ajtó felől.

Felkaptam a fejem és Eleanorral találtam magam szemben. Elborult az arcom, és mérhetetlenül dühös lettem rá, az ő keze volt a dologban. Biztos volam benne. De volt egy tervem.
- El, felhívhatnánk Harryt? - kérdeztem úgy, mintha mi sem történt volna.
- Alice, tudod, hogy ilyenkor Amerikában éjjel van - megköszörülte a torkát és a kezét a szája elé tette.
- Most írta a levelében, hogy akármikor hívhatom, de nem találtam a mobilomat. Szegény nagyon aggódik - most megvagy Eleanor, csak tudnám miért tetted.
- Hát... mindenesetre megpróbálhatom.. igen igen én tettem el, nem akartam, hogy akárki is zaklasson. - legnagyobb meglepetésemre elővette a telefonomat és tárcsázott. Látszott a félelem a tekintetén, de aztán felsóhajtott.
- Nem veszi fel. Látod? Mondtam, hogy éjjel van. Ne zaklassuk.
- Nem veszi fel, mert dühös rám, ugye El? Mit mondtál neki? Elárulnád, hogy mit tettem? - odavetettem elé az utolsó levelét és megvártam, míg a szemével átfutja. Mikor felnézett a szeme könnyes volt és a szája remegett.
- Alice...annyira sajnálom.
- Tűnj el innen - mondtam hidegen.
- Kérlek...
- Azt mondtam tűnj el!
- El akartam mondani! De nem azért tettem, hogy szétválasszalak titeket. Láttam, hogy mennyire szenved. Meg kell értened! Azt mondta, hogy felébredtél, jól vagy, de új életet akarsz kezdeni nélküle. Hogy nem akarod, hogy neki rossz legyen!
- AZT NEM AKAROM, HOGY TÖBBET A SZEMEM ELÉ KERÜLJ! - üvöltöttem, majd láttam, ahogy lesokkol, percekig bámul, majd megfordul és elmegy.
A telefonomat otthagyta az ágyam szélén.
Felkaptam és betárcsáztam anyám számát.