43. fejezet - (+Búcsú)

 Mielőtt belekezdenék az utolsó fejezetbe, el szeretném mondani, mennyire hálás vagyok nektek, hogy olvastátok a történetemet, hogy értő figyelemmel álltatok hozzá, és talán rájöttetek azokra a dolgokra, amiket közvetíteni szerettem volna felétek! Mindig becsüljétek meg azt, amitek van, és soha, de soha ne legyetek mások, mint amik vagytok! Az életnek rengeteg értelme lehet, csak ti dönthetitek el, mi fontos nektek és mi nem. És ami fontos arra vigyázzatok, hisz ki tudja, mikor szakít el tőlük a sors! Köszönöm a sok gyönyörű kommentet, az üzeneteket facebookon, és ask.fm-en, hálás vagyok és köszönöm azoknak az embereknek külön, akik bíztattak, és egyszerűen valamilyen hihetetlen módon a példaképüknek neveztek!
Nagyon nehezen fogok megválni ettől a blogtól, mert szinte az életem részévé vált, de egyszer mindennek vége szakad. Nagyon szerettelek titeket és most is szeretlek, köszönöm a lassan 90 000 oldalmegjelenítést, a 174 feliratkozót, a rengeteg kommentet, mindent! Én itt viszlátot mondok, vagyis nem, hiszen megszavaztátok az új blogot, a Pastless Future (Múlttalan Jövő)-t amit már természetesen megnyitottam, a linkje itt van : Pastless Future , remélem, aki itt járt, az mind beleolvas, feliratkozik és élvezi a kicsit light-osabbra tervezett történetet, persze bonyodalomból ott sem lesz hiány!
Nem húzom tovább az időt, köszönök nektek mindent még egyszer, élvezzétek az utolsó részt, és ha hozzáfűzni valótok/búcsúszövegetek vagy más közölni valótok van, nagy nagy szeretettel olvasok minden kommentet! Szeretlek titeket! Ti vagytok az életem!♥
*********************************************************************************

A fájdalmaim egyre nagyobbak lettek a műtőasztalon, sikítani tudtam volna, de a nyugtató nem engedett. És sajnos mást sem.
- Nyomjon! Próbálja meg egy kicsit erősebben Alice! Kérem, így nem tudunk magának segíteni - bíztatott az orvos, és én persze erőlködtem, de annyira gyenge voltam, hogy egyszerűen hiába. Huszonegy órája volt, hogy elkezdtem vajúdni, ráadásul az orvosok nem tudták mitől csupa vér a magzatvizem, felvágni nem akartak, mert tudták, hogy meghalok. Így is elég sok vért vesztettem, az életfunkcióim nem voltak valami stabilak, az egyetlen dolog, ami életben tartott szerintem, az a vágy volt, hogy láthassam a lányom, csak egy pillanatig. Harry végig ott állt mellettem, fogta a kezem, szorította, én pedig annyira fáradt voltam, hogy már csak tartottam, nem voltam képes visszaszorítani. Mikor ránéztem ugyan keveset láttam, mert védőmaszk volt rajta, de az átázott zöld textil arról árulkodott, hogy nagyon izzad, a konectráció miatt, hogy ne hagyja, hogy elhagyjam magam. Nagyon tiszteltem ezért és igyekeztem eleget tenni a vágyának addig a pillanatig, de hirtelen elengedtem a fejem és csak lihegtem, mint aki előtte lefutotta a maratont és hallgattam az egyre lassabban verő szívemet. A szemembe sütött a neonlámpa, így kicsit hunyorítanom kellett, éreztem a nyakamon lefolyó izzadtságot és azt is, hogy a hajam teljesen csatakos.
- Alice - kiáltott rám a nővérke aggódva - Nem adhatja fel, hallja? A kislánya egészséges, nem hagyhatja bent! Kérem! Próbálja meg összeszedni magát!
Mindenki csendben volt, mindenki fáradt volt.
- V...vizet - nyögtem, mire Harry ugrott és rögtön ott termett egy pohárral. Kicsit felemelte a fejem, és beleöntött egy kortyot a számba, aminek a fele ugyan lefolyt az arcomon, pont úgy, mint az izzadtság és a könnyek, csak kicsit hidegebb volt. Tudtam, hogy nincs más hátra, és a többiek is sejthették.
- Csinálja - néztem rá az orvosra.
Hosszan hallgatott, és mélyen belenézett a szemembe, amivel továbbra is bíztattam, majd közel jött, a homlokomra tette a kezét és megsimította.
- Magánál bátrabb nőt nem ismerek. Ezt jól jegyezze meg.
Eleresztettem felé egy halvány mosolyt, majd oldalra fordítottam a fejem. Harry persze, nem értette, hogy mi történik.
- Várjon, mi folyik itt? Milyen bátor? Milyen csinálja? - össze vissza kapkodta a fejét és hallottam, ahogy hüppögni kezd.
Az orvos a vállára tette a kezét.
- Sajnálom. Nem maradhat itt tovább.
Nem volt erőm megfordítani a fejem, csak hallottam, ahogy ordítani kezd, és láttam a műszerekben visszatükröződő képben, hogy közelebb próbál furakodni, de két ápoló ezt nem hagyja.
- Ne, Alice, kérlek ne, Istenem még el sem búcsúztunk! - az én szememből is patakzottak a könnyek, de már mozdulni sem bírtam. Mikor becsukták az ajtót, megint síri csend lett, amit az orvos tört meg.
- Azonnali előkészítést a császármetszéshez.
Gerinctől lefelé elbénítottak ahogy azt szokás, az egész nagyon csenben történt, mintha már előre gyászolnának.
Csodás érzés kerített hatalmába mikor a gyógyszer szétterjedt a testemben, már nem éreztem fájdalmat, nem feszített semmi, könnyű voltam, szinte lebegtem.
Tudtam, hogy nemsokára már ennél is jobb lesz. Imádkozni kezdtem halkan, majd hirtelen eszembe jutott anyám levele.

Alice,

Elképzelni sem tudod, mennyire aggódtam, mikor eltűntél a kórházból, de azt sem, hogy mennyire tisztellek azért, amit tettél! A legbüszkébb anya vagyok, akit csak a hátán hordott a Föld, és talán bíztál benne, hogy ott leszek veled, de ez sajnos nem történhet meg. Tudom, hogy nincs metségem, de talán megpróbálom elmondani. 
Annak, hogy megkerestelek őszintén szólva több oka is volt. Elsősorban el akartam neked valamit mondani. De aztán láttam, hogy mennyire beteg vagy és, hogy mennyire nehéz az életed, ezért úgy döntöttem inkább hallgatok, és melletted maradok. Viszont tudnod kell azt, mi volt a fő oka, hogy megkerestelek. 
Segítséget, vagyis inkább csak egy kis támaszt akartam kérni. 
A világon a legnagyobb vágyam, hogy ott lehessek veled, de sajnos ez lehetetlen, mert az igazság az, hogy én sem vagyok/voltam különb helyzetben, mint te. 
Szívre várok. 
Az enyém már nem működik valami jól, persze soha nem mondtam, nem akartam még több terhet rád rakni. Azt sem tudom, miért írtam neked ezt most meg, talán, hogy fel tudjak sóhajtani, hogy valaki tud róla, mert mikor az ember magában tartja, egy idő után elviselhetetlen a szorító érzés...
Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek! Örökké! És lehet, találkozunk odafenn! Előbb, mint gondolnád! 
Tépd szét ezt a levelet kérlek és viselkedj természetesen! Azt szeretném, ha csak te tudnál erről!
Anya

Ekkor nyomást éreztem a hasamon, nem fájt, csak nyomott, majd a penge végigszaladt a bőrömben és amilyen hirtelen meghallottam Melodie sírását, olyan hirtelen kezdett lejjebb esni a pulzusom, a nővérek és ápolók rohangáltak körülöttem, minden csupa vér volt.
- Hagy nézzem meg - nyögtem gyengén, mire a nővér ellenkezésre nyitotta volna a száját, de az orvos rászólt.
- Adja oda neki.
Leírhatatlan érzés a gyermeked a kezedben tartani. Az aprócska kis kopasz lényt, akivel annyi dolgon mentetek keresztül és csak egymásra számíthattatok. Aki akkor is ott volt, mikor egyedül voltál és akiért ölni és meghalni tudnál, hogy megmentsd.
- Szia Melodie.
Sírtam, mint mindenki, mikor meglátja a kisbabáját, néztem a szemeit, ittam minden pici rezdülését, mert tudtam, hogy nekem már nincsen sok időm,de aztán hirtelen fuldokolni kezdtem.
-Szeretlek kicsim! - suttogtam neki oda, mikor a nővér visszavette, hiszen inkubátorra volt szüksége.
A fuldoklás egyre jobban fojtogatott, aztán elállt, majd a homály is tisztult egy kicsit, és az orvos a fejemhez lépett.
- Szeretne elköszönni Harrytől?
Bólintottam. Aztán hozzátettem.
- Én akarom csinálni!
Most rajta volt a sor, ő is bolintott.
- Ha ez minden vágya...

(Zene)

Harry szoborként ült mellettem a félhomályban, fogta a kezem és a kezemet simogatta.
- Tudod, mikor megismertelek, nem hittem volna, hogy ennyire beléd szeretek.
Elmosolyodtam.
- Én rögtön tetszettem neked? - kérdezte hirtelen.
- Lehetett abban a helyzetben épeszűen gondolkodni? - kérdeztem vissza.
- Jogos.. - nevette el magát - Mindig is megállt a levegő, ha valahol megláttak.
- Ne szállj el magadtól.
Aztán csönd.
- Sok hülyeséget csináltam és sosem bocsátom meg őket magamnak...
- Harry azt akarom, hogy ketten csináljuk - mondtam, majd amikor értetlenül nézett rám a gép főgombja felé legyintettem a fejemmel.
Az arca kifejezéstelenné vált, majd ijedtségbe torkollott.
- Én...én nem biztos, hogy képes vagyok rá...
- Tudom, hogy igen - vágtam a szavába. - Talán bűnteted magad amiatt, ahogy viselkedtél, de egyet tudnod kell. Soha egy pillanatra sem ingottak meg az érzelmeim. Soha..
Rámnézett, a szeme olyan volt, mint akit megváltottak.
- Azt hittem haragszol, vagy...én nem is tudom mit hittem.
- Ha nem szerettelek volna annyira, elindultam volna, hogy megkeresselek? Én nem leszek már de egyet jól jegyezz meg! Örökké szeretni foglak Harry.
Rámborult én pedig megpróbáltam megnyugtatni, amennyire tudtam...
- Nem félsz? - kérdezte könnyes szemmel.
Megráztam a fejem.
- Inkább kiváncsi vagyok. Szeretnék neked mondani valamit.
- Persze, mondd csak, bármit.
Hallgattam, majd sóhajtottam egy halványat.
- Anyámnak rossz a szíve...Ha nem kap donort ő is meghal.
Elhűlve nézett rám, és elmeséltem neki, hogy ez állt a levélben és szét kellett tépnem és úgy kellett viselkednem mintha mi sem történt volna, pedig nagyon nagyon nehéz volt.
- Szeretném, ha megmondanád az orvosoknak, hogy felajánlom a szerveim. Minden szervemet. Meg akarom menteni anyámat!
- Alice.....ne....
Elmosolyodtam, majd folytattam.
- Nem is igazán fogok meghalni. Egy részem majd ott él pár emberben, köztük anyáméban is. De vésd az eszedbe es csak test. Lélek nélkül nincs értelme.
- És akkor te hol leszel? - kérdezte, majd megremegett.
- Ha a kislányunk szemébe nézel, meglátod! Ott leszek. És a szívedben is mindig!
Köhögni kezdtem, egy kis vér jött föl. Sóhajtottam.
- Nincs már sok időnk.
Ahogy a könnyek lefolytak az arcán, megfogtam a kezét, és az enyémmel együtt a kapcsolóra helyeztem.
- Háromra...
- Rögtön elmész? - kérdezte ijedten.
- Valószínüleg - mosolyogtam. Tényleg nem féltem. Tudtam, hogy egy egészséges és gyönyörű kislányt hagytam magam után, 18 videót, amiből meg fogja tudni, mennyire szerettem őt. És tudtam, hogy egy felelősségteljes embert hagyok itt rá, még ha az elején majd csetlik-botlik, tudtam, hogy sosem fogja magára hagyni Melodiet.
- Vigyázz rá kérlek!
Bólogatott, majd nyelt egyet.
- Szeretlek Alice.
- Én is szeretlek Harry.
Nyomott egy utolsó csókot a számra, és nem eresztette el, ott tartotta.
Kéz a kézben, még egy utolsót sóhajtottam.
Majd megnyomtuk a gombot.


/Harry/

Éreztem, ahogy a keze lehullik maga mellé a kapcsolóról, éreztem, ahogy megáll a mellkasa, majd ahogy az ajkai egyre hidegebbek lesznek az enyémek alatt.
Átjárt valami irtózatos fájdalom, de annál nagyobb volt az üresség. Nem tudtam sírni, nem tudtam beszélni, egyszerűen csak csókoltam, patakzó könnyekkel.
Benyitott az orvos, és mikor látta, mi történt, finoman leemelt róla.
- Akarja látni a kislányát?
Bólintottam.
- A szívét....azt kéri, hogy a szívét adják az anyjának. És a szerveit is. Ő kérte.
- Rendben van, erről akkor beszélünk, mikor már jobban van. Kér valami erőset?
Megráztam a fejem.

Úgy mozogtam, mint egy szellem, szinte nem is érzékeltem semmit a külvilágból. Ha a nővérek nem vezetnek,  biztos mindenkinek nekimentem volna.
- Nagyon pici, de egészséges és gyönyörű -mondta az ápolónő, majd a bölcső fölé irányított.
És akkor megláttam.
A lányt, akit a legjobban szeretek. Hirtelen visszatértek belém az érzelmek és elsírtam magam.
Minden kijött belőlem, az elmúlt egy óra, a szülés sőt, ez a csodálatos de mégis szörnyű kilenc hónap.
- Hát szia...itt van apa - gügyögtem neki, mire kinyitotta a szemét.
Az enyémet örökölték, zöldek voltak és nagyok. Gyönyörűek.
- Felvehetem? - kérdeztem a nővért, mire bólintott.
Közelebbről is megvizsgáltam az arcát.
- Melodie Styles - mondtam könnyes szemmel. - Te gyönyörű és csodálatos szerelemgyerek! Apa megvéd. Vigyázok rád, míg csak világ a világ.
És akkor valami olyan dolog történt ami szokatlan egy csecsemőnél.
Elmosolyodott. A felismerés villáma csapott belém. Gyönyörű mosolya volt.

Pont, mint az édesanyjáé.

42. fejezet

- Meglepetéés! - mosolyogva néztem végig az öt fiún, akik minden nap bejöttek meglátogatni és mindig ezzel a felkiáltással üdvözöltek.
Két hét telt el a műtét óta, egyre jobban és jobban lettem. Az intenzívről átvittek a sürgősségi osztályra, így már mindenki tudhatta, hogy nem vagyok életveszélyben.
Harry mindennap eljött és ült velem órákig, miközben gondterhelten a csöveket nézte meg a műszívemet, ami a testemen kívül dobogott, és figyelte a szívritmusom minden egyes rezdülését. Ha egy dobbanás kimaradt, vagy esetleg gyorsult az ütem, azonnal vigyázba helyezte magát, és aggódtam érte, hogy ilyen komolyan veszi a dolgot.
A nőgyógyász is rendszeresen látogatott, elmondta, hogy ha érzek fájásokat azonnal szóljak, mert Melodie már bármelyik nap jelezhet, hogy kibújna.
Furcsa, hogy milyen gyorsan eltelt az a kilenc hónap. Tényleg az van amit mondanak. Kettőt pislogsz és már jön is a baba.
- Biztos gyönyörű lesz - simogatta meg Harry a homlokomat, mostanában sokat voltunk kettesben, szerettük volna minél több időt együtt tölteni, hiszen az idő gyorsult és tudtuk, hogy nem kerülhetjük el a napot.
Hogy féltem - e tőle?
Persze, hogy féltem, mindenki félne. De nem zaklattam fel magam rajta. Próbáltam minél nyugodtabb látszatot kelteni, hogy senki ne aggódjon értem jobban, mint amennyire kellene.
- Kitaláltam valamit Harry - mondtam neki egyik nap hirtelen, mikor elment a nőgyógyász és csodálkozva bólogatott, hogy egy ilyen beteg lányban mint én, hogy növekedhet ilyen egészséges baba.
Harry kérdően húzta fel a szemöldökét.
-  Szeretnék neki videónaplót csinálni. Minden születésnapjára egyet, egészen a tizennyolcadikig. Sok dolog van, amit el szeretnék neki mondani, és ami csak kettőnkre tartozna. És szeretném, ha tudná, hogy ki volt az anyja. Szeretném, ha nem haragudna rám, és azt is el szeretném neki mondani, hogy semmi nem az ő hibája, ha esetleg magát okolná bizonyos dolgok miatt.

Harry némán hallgatott végig, majd bólintott és láttam, jó ötletnek találja a dolgot, sőt mintha kicsit fel is oldódott volna, hogy nem neki kell majd vele olyan dolgokat közölnie, hogy Melodie ne ijedjen meg az első menzeszétől, vagy ha rátalál a szerelem... ez mind az anya dolga és szerettem volna én elmondani neki.
Így hát, délutánra már volt is kamera, hihetetlen, hogy Harry ilyen gyorsan intézkedik, azonnal  neki is állhattam a naplók készítésének.
Ez azért is volt jó, mert lefoglaltam magam, nem gondoltam a halálra, legalább addig, amíg a videókat csináltam. És a második dolog, hogy - mivel Harryt kiküldtem - olyankor azt éreztem, hogy kettesben vagyok vele. Talán könnyebb lesz elviselnie, hogy nincs anyukája, ha tud mindenről.
Az elsőt volt a legnehezebb megcsinálni, hiszen mit mondjak egy egy éves gyereknek?

- Szia kicsim, anya vagyok! Biztos vagyok benne, hogy látod ezt a videót és abban is, hogy nem igazán köt le, de pár év múlva nézd meg ezeket is, amikor már érdekel, hogy ki vagyok, miért vagyok és hol vagyok most... 

Minden egyes videót a születésnapi üdvözletemmel fejeztem be, a tizennyilcadikat pedig különösen hosszúra csináltam.
Elmeséltem neki mindent az életemről, hogy hogy találkoztam az apjával, hogy mikor és hogyan került ő a képbe, hogy már előtte is beteg voltam (bár ezt minden videóban elmondtam neki, hogy tudja, nem kell magát okolnia semmiért), elmeséltem Eleanort, anyámat, tényleg mindent.
És sokkal jobban éreztem magam.
Persze rengeteg videó volt még hátra, mert nem sorban csináltam.
Először az elsőt, aztán a tizennyolcadikat.
Majd egyet még...de azt nem neki.
Az a videó Harrynek szólt. nem tudott róla, de a felvételek közé rejtettem.

- Szia Harry! Csak el akarom mondani neked, hogy még mindig nagyon szeretlek. Talán nehéz elhinned, de mindig ott vagyok veled, és vigyázok rád, lehet, nem látsz, de ha nagyon figyelsz, érezhetsz! És az a legfontosabb! Akkor te is rájössz, hogy a test igen, de a lélek sosem hal meg és a fizikai dolgok nem számítanak. Ne próbálj megváltozni senki kedvéért. Maradj az aki vagy! Az a szeretnivaló, és magávalragadó fiú, akibe beleszerettem! És őrizd meg a szemtelenségedet! Tudom, hogy egyszer jönni fog egy másik lány, akit ugyanúgy zavarba hozol majd, de jól válaszd meg, Melodie miatt is, és magad miatt is. Téged nem érdemel meg akárki! Azzal legyél aki azért szeret mert Harry vagy. Nem Harry Styles. Csak simán Harry. 
Akkor én majd eltűnök. 
De akárhová is megyek, ott is szeretni foglak. 
Feltétel nélkül!

Minden időmet lekötötte ezeknek a videóknak a készítése, így lassacskán észrevettem, hogy nem vagyok már olyan sokat Harryvel, és már csak minden másnap jönnek be hozzám. Nem érdekelt, muszáj volt megcsinálnom a videókat, Melodie érdekében.
Egy nap viszont, Harry bejött az egyik videóm közepén (azt hiszem Melodie 15. születésnapjára csináltam azt) egy papírral a kezében.
- Ez egy levél - mondta. - Anyukádtól jött.

Ekkor eszembe ötlött, hogy otthagytam a személyt, aki mindig ott állt mellettem a bajban, és már nincs elég pénze, hogy ideutazzon.
Remegve kezdtem el olvasni a levelet, de azt most nem árulom el, hogy mi volt benne.
Mindenesetre megdöbbenve tettem le a kezemből, majd szó nélkül széttéptem a papírt. Nem volt bennem se düh, sem harag, egyszerűen csak meg kellett tennem. Az viszont biztos, hogy minden sorára emlékezni fogok. Soha nem felejtem el, amíg élek.
Hihetetlen, hogy az ember még a halála előtt közvetlenül is milyen új, és megdöbbentő dolgokat tud meg.
- Mi állt benne? Baj van? - kérdezte Harry, de megráztam a fejem. Mosolyogva a kezébe nyomtam a darabokat majd kértem, hogy dobja ki őket.
- Szeretném ha elmondanád, hogy mi volt a levélben - emelte fel a hangját, mire nevetni kezdtem.
- Harry, tényleg nem volt semmi érdekes. Azt hiszem búcsúlevél akart lenni, de eléggé viccesre sikeredett. Anyám jól van, talán még ide is utazik majd, lehet, sikerül összegyűjtenie a pénzt. Mindenesetre én nagyon remélem.
- Hiányzik?
- Hogyne hiányozna? - kérdeztem vissza, de a gyanakodó tekintetével találtam szembe magam. Azt hitte hazudok. Mindegy, higgyen amit akar én nem változtatom meg a véleményét.
- Hogy haladsz a videókkal?  - kérdezte hirtelen.
- Egészen jól, már csak kettő van hátra.
- Nagyon lefoglal téged, és látom örülsz is neki, hogy csinálhatod - mosolygott én pedig bőszen bólogattam.
- Köszönöm Harry.
- De mit?
- Mindent - akkor megértette mire mondom, és mint valami mágnes, olyan hevesen tapadt a szája hirtelen az enyémhez.
Talán még sosem volt ilyen intenzív csókunk, a szívritmusom gyorsulni kezdett, Harry pedig vetkőzni, levette a kabátját, aztán a pólóját, miközben össze-vissza csókolt és ölelt, ahol csak ért...
- Harry, hagyd abba! - emeltem fel a hangom nagyon hirtelen.
Ijedten leszállt rólam, rám nézett és tekintete aggódó lett.
- Nem akarod ugye? Előttem ne szégyelld magad!
- Nem semmi ilyesmi.. hívnod kell egy nővért gyorsan.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Azt hiszem elfolyt a magzatvizem - mondtam remegve és valamiért egyre rosszabbul lettem.
Harry megnyomta a csengőt, a nővér rögtön ott termett, majd mikor látta a helyzetet, csipogott az orvosnak.
- Félrehúzom a takarót, hogy a doktor úr belátást nyerjen - mondta a nővér, majd felemelte a fehér paplant.
Megdöbbenve kapott a szája elé, és pont annyira megijedt, ahogy én.
Nem magzatvíz volt.
Vér.
Riadtan néztem, ahogy a piros folt terjed a lepedőn, és tudtam, hogy valami elkezdődött.
Melodie - kicsi drága Melodie! 
Ezt kettőnknek kell végigcsinálnunk. 
Ügyes legyél! 
Szeretlek!

Bocsánat!

Ne haragudjatok, hogy nincs rész egy ideje, próbálok írni, de alig jutok géphez, minden percem meg van számolva mindig.
Nagyon zűrös az életem, kórházba kerültem és a vizsgálatok hosszúak és fárasztóak. Minél előbb megpróbálok részt hozni, nekem is fáj, hogy nem írhatok, de tartsatok ki, jön a rész, nem fejezem be a blogot!
Szeretek mindenkit!
Légyszi ne kérdezzétek, hogy mi a bajom, mert nem fogom megmondani!
Csók a szívetekre♥