38. fejezet

- Igen, én vagyok - szóltam kicsit csalódottan.
- Itt Helen, Harry egyik barátja vagyok, velem beszélgettél, mikor elájultál a kaszinóban, istenem, mindenhol téged kerestünk!
- Kerestünk? - kérdeztem rá a többesszámra döbbenten.
- Harry halálra aggódja magát. Azt mondta, hogy Niallék mindent elmondtak neki.  Ha felvetted volna, amíg hívott, vele is beszélhettél volna.
- HOL VAN MOST? - kiáltottam, hiszen rendesen megdöbbentett amit mondott.
- Úton feléd Alice. Ezért is kérlek, hogy ne menj el onnan ahol vagy. Az apám egy magánnyomozó, Harry lekérette a számod, ezért tudja hol vagy...most le kell tennem ne haragudj. Szia - azzal lecsapta a telefont meg sem várva a millió kérdést ami a fejemben cikázott.
Fel sem fogtam mi történt, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le a szívemről, hiszen elmúlt minden kétségem, minden aggódásom, és az összes rossz érzésem Harryvel kapcsolatban. Azonnal hallani akartam a hangját. Hezitálás nélkül tárcsáztam a számot.
" A hívott szám jelenleg nincs benne a hozzáférhető felhasználók listájában" hallottam a hangot, és akkor eszméltem rá,hogy Harry megváltoztatta a számát, hiszen próbáltam hívni akkor is, mikor azt a szakítólevelet kaptam.
Csalódottan csaptam le a telefont és szidtam magamat, amiért nem vettem fel nekik előbb. De mégis, valahogy megnyugodtam, úgy éreztem, már minden rendben lesz.
Egy dolog még aggasztott persze, az, hogy hogy reagálja majd le, hogy Niall és én...de hiszen én úgy tudtam, ő nem akar látni soha, nem gondoltam volna, hogy ott ez megy. Micsoda kavarás. Miért nem mehetnek néha rendesen a dolgok?
- Kivel beszéltél? - annyira járt az agyam, hogy észre sem vettem, Ian még mindig ott ült a mólón és kíváncsian méregetett.
- Csak egy barátommal. Ne haragudj Ian, de mennem kell, valószínüleg maradok még pár órát, lehet itt is alszom, szóval ha szeretnél, beszélgethetünk még valamikor.
Bólintott, majd nézte, ahogy elmegyek. Hugot kerestem, hogy elmondjam neki a hírt.
Éppen az egyik vitorlás mellett mentem el, mikor összeakadt a tekintetem egy igen furcsa alakkal. Hosszú vörösesbarna szakáll, félelmetesen világoskék szemek, és erős szúrós tekintet. Ahogy belebámult a szemembe, köpött egyet, majd kinyújtotta a nyelvét és lóbálni kezdte, mint azok az utndorító pedofilok a drámákban.
Gyorsan elkaptam a fejem, nem akartam tudni, hogy ki ez az ember, de ha ilyenek itt a halászok, nem szeretnék többjükkel találkozni.
Hugot egy kis fehér épület ablakában láttam meg, éppen a térképet nézegette egy szimpatikus kinézetű emberrel, ami viszonylag megnyugtatott, hogy nem csak olyanok lakják a falut, mint az előbbi férfi. Kiengedtem a kocsiból Dilant, mert nagyon ugatott, és mikor kiugrott hálásan megnyalogatta a kezem, majd bekopogtam az épület ajtaján.
- Gyere be! - szólt egy mély öblös hang, valószínüleg a szimpatikus férfié. Benyitottam majd becsuktam magam mögött az ajtót. A szoba eléggé nyirkos volt, mintha minden nedves lett volna, amihez az ember hozzáér, de hát ez egy kikötő, ezt leszámítva eléggé kellemes helység volt.
- Képzeld Alice, még kb másfél napos út, mire a nagy kikötőbe érünk, ahonnan elvileg indul komp, legalábbis Bernard úgy gondolja.
Bernard a férfi, mosolygott majd bólintott, én meg odamentem és kezet fogtam vele, miközben bemutatkoztam.
- Hugo, van egy jó hírem. Nem kell mennünk sehova - mosolyogtam rá, mire felhúzta a szemöldökét, és elég furcsa kérdő tekintettel bámult rám.
- Harry idejön. Most indult el, nem tudom, mikor van itt, de idejön Hugo, érted? IDEJÖN! - öleltem volna át, de elhúzódott és az arca teljesen zavart lett.
- Ez most azt jeletni, hogy nem megyünk Amerikába? - kiáltott fel.
Nem igazán értettem, mit akar ezzel. Csak azt láttam, ahogy fellágyul az arca, és komolyan megrázza a fejét.
- Te észre sem vetted.
- De mit? - kérdeztem vissza.
- Hallgass már! Hogy lehetsz ilyen önző? Nem csak te akartál menni Amerikába tudod? Nem elmondtam véletlenül, hogy nekem is ez minden vágyam? Hogy kijussak innen? Hogy elmenekülhessek? De nélküled nem sikerült volna ezt megtenni. Sosem mertem volna egyedül nekivágni ennek. Végre találtam egy társat, akinek szüksége volt egy fuvarra, hát gondoltam jó, rendben! Erre csak úgy fogod magad és közlöd, hogy nem megyünk tovább! Nos ennek te nagyon örülsz, de én mondd csak, hová fogok menni innen? Vissza? Érdekel egyáltalán?
Csak némán álltam ott és nem tudtam mit mondjak.
Igaza volt, erre nem is gondoltam. Minden boldogságom eltűnt egy perc alatt és felváltotta a harag, amit magam iránt éreztem, hogy megint önző vagyok, nem is tudok másra gondolni, csak magamra.
Ránéztem Hugora.
- Ne..ne haragu...
- Nem, Alice. Ne kérj bocsánatot. Nem tehetsz róla. Alapból ilyen  vagy és sosem fogsz megváltozni.
Ez a mondata jobban fájt, mintha leordította volna a fejem, talán annál is jobban, ha csak megüt.
Nem szóltam semmit, nem akartam még jobban felbosszantani, így csak néztem, amint faképnél hagy. Beszáltt a kocsiba, bezárkózott és nem is jött ki...És bárcsak ott maradt volna.

- Addig is itt elalszol. Mit mondasz mennyi időbe telik, amíg a barátod ideér?
- 18 óra.. - válaszoltam Bernardnak, aki megágyazott nekem az iroda kanapéján.
- Mi a másik épületben leszünk. Joseph néha járkálni fog, de nem ártalmas.
Mint megtudtam, Joseph a furcsa kinézetű szakállas alak, egy kicsit alkoholista és talán belül sincsenek rendben a dolgai, de remek halász. Tartottam tőle, így kerültem. Nem szerettem volna hozzászólni, főleg a mólós incidens után.
Inkább a nap nagy részét Iannel töltöttem, tényleg nagyon okos fiú, nem itt lenne a helye.
- Hány hónapos? - kérdezett a hasam felé bökve miközben a tengerparton sétáltunk.
- Lassan már nyolc - mondtam halkan.
- És a hajad?
- Kihullott...rák - néztem rá és halványan elmosolyodtam.
A tekintete inkább tükrözött szeretetet, mint aggodalmat, vagy akármilyen sajnálkozást és lélekben nagyon hálás voltam neki ezért.
Egyre többet vagyok rosszul, de nem mutatom. Nem akarom, hogy bárki is segítsen rajtam.. Ha Harry nincs itt, nem, mert akkor semminek nincs értelme. Akkor egyedül kell meghalnom.
- Remélem a gyereked olyan szép lesz, mint te - mondta Ian hirtelen.
- Szépnek látsz? - kérdeztem tűnődve, és nem értettem, hogy szorulhatott ennyi ész, kérdés és szeretet egy 14 éves kisfiúba.
- Szerintem a szépség nem relatív. Szép vagy, mert szép a lelked. Lehet, hogy a külsőd már nem a régi, de biztos vagyok benne Alice, hogy ahogy leépülsz, a bensőd úgy táplálódik. És szerintem gyönyörű vagy. Tudod, te vagy az egyetlen, aki meghallgat. Nem akarom, hogy elmenj. Itt beszélhetnénk örökre.
Ránéztem, és szigorúvá vált a hangom.
- Ian, egyszer mindenki kisétál az életedől. De aki ott van ( itt a szívére mutattam) az ott is marad.
Sokáig nézett és láttam, hogy kissé bepárásodik a szemüvege.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte végül hirtelen.
- Tessék? - a helyzet egyszerre volt mellbevágó, és nevetséges. Mint valami francia vígjáték, sosem tudod mi következik, és mögöttes tartalma is mindig van.
- Csak egyszer! Én, azt hiszem beléd szerettem Alice! Itt maradnál és hozzám jönnél?
A dolog egyre kínosabb lett, így csak mosolyogtam, de belül az agyam forgott, mit mondjak, hogy ne bántsam meg.
- Ian, azt hiszem, mi nem vagyunk egy súlycsoport.
- Pedig vigyáznék rád! A gyereket is vállalnám.
Nevetnem kellett, de tényleg nem akartam a padlóra küldeni..
- Mit szólsz ahhoz, hogy most azt mondom, a bartnőd leszek és ha betöltöd a 18-at visszajövök? - kérdeztem hirtelen. Tudtam, hogy mi megy most le benne és tudtam, hogy úgyis elfelejt.
- Az...az csodálatos lenne - Ian okos volt, de nagyon naív. Mindenesetre akkor éppen boldog.
Esteledett már mikor Ian végre hazament, és én is visszamehettem az irodába. Hűvösödni kezdett az idő, és gyorsan le is akartam feküdni, hogy teljenek az órák és Harry végre legyen itt.
Az úton még rápillantottam a kocsira, amiben Hugo ült és gondoltam teszek egy próbát.
- Hugo - szóltam be az ablakon, de nem válaszolt. Nem érdekel - gondoltam és folytattam.
- Kérlek ne haragudj. Igen, nagyon önző voltam és vagyok és nem kérek felmentést semmi alól. Csak felvállalom. Kérlek, ha van rá mód, vagy esély, bocsáss meg nekem. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy neked is fontos volt ez, és hogy mindent elrontottam, de bármivel jóvá tenném. Mert nálad jobb barátot az ember csak az utcán talál. Ahogy te Dilant.
Hallgattam, majd mikor még mindig nem válaszolt...
- Szeretlek Hugo - suttogtam, és próbáltam nem sírni.
Nincsenek rám jó hatással az érzelemhullámok, mert szédültem, és kezdtem nagyon rosszul lenni. Betámolyogtam az irodába, próbáltam szedni a lépteimet, mert éreztem, hogy valaki figyel, de el is hesegettem a gondolatot, hiszen előfordul ez, ha az ember beteg és idegen helyen van.
Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy aludjak, de előtte úgy döntöttem, megmosakszom. Szerencsére volt egy kis melegvíz a csapban meg egy tükör a falra akasztva, de semmi több. elég egyszerű, de megfelelt, örültem, hogy van.
Belenéztem a tükörbe, és elborzadva vettem le Mary kendőjét.
Nem volt hajam. Már egyáltalán. Az egész fejem kopasz volt, alig pár tincs lógott ki a fejemből, egyszerűen  gusztustalannak éreztem. Szinte csontsovány voltam, kivéve persze az óriási hasamat, amibe a 8 hónapos babám, ki tudja milyen állapotban fekszik. A szemeim alatt fekete karikák voltak és ott abban a percben elgondolkodtam azon, hogy nem is igazán akarok találkozni Harryvel. Mit szólna ha meglátna? Ő nem ebbe az Alice-be szeretett bele. Az önző és beteg Alice-be. Nem. Ő még Bessbe szeretett bele. Amikor még Elizabeth voltam.
Talán életem egyik legrosszabb döntése volt az, hogy valaki más legyek. Sőt, biztos. Én nem Alice vagyok, a gazdag, aki mozarellás szendvicset eszik, és szuper telefonnal járkál. Nem. Én Bessie vagyok, aki az utolsó fillérjeiből vesz feketekávét éjjel a szakadt harisnyájában és a bakancsában.
Teljesen megváltoztam és tönkretettem egy csomó ember életét.
És időm sincs jóvátenni.
Lassan megnyitottam a csapot, és megtöltöttem a markomat vízzel. Nagyon jól esett lemosni az arcomat, olyan érzés volt, mintha az új és hamis énem leszakadt volna rólam. Újra Bess voltam, aki nem igényelte mások segítségét. Csak a szerelmét akarta látni, s már nem számított,gazdag-e vagy szegény, ismert-e vagy nem, kávét iszogat fillérekért, vagy a Starbucksban rendel caffe lattet. Nem számít.
Szinte már úgy éreztem, minden rendben van, mikor egy kéz megfogta a derekamat...

/Harry/

A repülőn ültem. Ha minden jól megy, reggelre ott vagyok, de maximum délutánra. Remélem jól van és semmi baja...

/Alice/

- Hmm... izgató az illatod kislány. És a hasad is... gyere az apuci ölébe.
Joseph hirtelen maga felé rántott, majd erősen megszorított. A lehellete bűzlött az alkoholtól és a hagymától, hányingert keltett bennem.
Lassan közelebb húzódott és a nyelvével végignyalta az arcomat.
- Kevés a friss hús erre... - nyöszörögte a fülembe.
A meglepettségtől és a félelemtől, nem mertem megmozdulni,  nem tudván, hogyan hozom ki a sodrából.
- Mindig is izgattak a terhes nők - ekkor gázolt a tudat az elmémbe, hogy védelmeznem kell a gyereket.
Félelmetes halálsikolyt hallattam, miközben a retkes kezével megpróbálta befogni a számat és az ágyhoz vonszolt.
- Mindjárt...mindjárt sikíthatsz - hassal neki lökött az ágynak és elkezdte kigombolni a sliccét.
- Hagyj békén! - üvöltöttem rá, bízva, hogy valaki meghallja. Rettenetesen meg voltam rémülve. Ekkor viszont Joseph előhúzott valamit a zsebéből. Egy pisztolyt, és a nyakamhoz szorította a csövet.
- Ha még egyszer is megszólalsz, ezzel a kis csinossal fogom kiloccsantani a buta kis agyvelődet a fejeden - nevetett. Kitörtek belőlem a könnyek és nem mertem megszólalni. Csak suttogtam
- Kérlek...hagyj békén.... - alig láttam a könnyeimtől és rosszul lettem megint.
Ekkor kicsapódott az ajtó.
- Ereszd el a lányt - Hugo rontott be rajta, és szinte rögtön letámadta volna Josephet, ha az nem ránt fel az ágyról és szorítja a halántékomhoz a pisztoly töltényét.
- Még egy lépés és a ribanc meghal - olyan volt, mint egy veszett róka, folyt a nyála alig tudta visszaszívni és csak vicsorított.
- Jól van tesó, nyugodj meg...ereszd el a lányt és menj haza - mondta Hugo aggódva, és mindkét kezét felemelte.
- Szóval te szeretted volna magadnak őt... a-aa, a lány már az enyém - mondta Joseph elhúzva.
- Ha nem teszed le azt a fegyvert, elüvöltöm magam és akkor mindenki tudni fogja, mit akartál művelni szegénnyel.
- Ha elüvöltöd magad, azon nyomban lelőlek.
Hugo mélyen belenézett a szemembe, majd válaszolt.
- Állok elébe.
-  Hugo ne! - kiáltottam. De hiába. Minden hiába. Csak annyit láttam, hogy Hugo nyitja a száját, Joseph pedig lő....
A fegyver hallatára Berrnardék rögtön a segítségemre siettek, és Isten mellém állt, mert a tárban nem volt több töltény, Joseph nem tudott mivel fenyegetőzni. Ahogy kiszabadultam a karjaiból Hugohoz futottam .
- Istenem, Hugo! Ne! Kérlek, ne tedd ezt velem! Miért kellett? - a hasába fúródott a golyó, és érinthette valamelyik belső szervét, mert nagyon vérzett.
- Bocsáss meg - suttogta. - Te voltál a legjobb barátom! Menj el Harryvel. És szeresd, mert az a legfontosabb!
Nem tudtam segíteni. A végsőkig mellette maradtam. Dilan is bejött az ajtón, lefeküdt a gazdája mellé, és halk vonítással jelezte a hidegen közeledő és kegyetlen Halált.

Josephet még aznap elvitték a rendőrök, és Hugot is elszállították, Dilant kértem, hagy maradjon velem, mostantól én vagyok a felelős érte.
Lassan mindenki meghal körülöttem. Én vagyok a hibás. Ideje, hogy én is meghaljak.
A tengerparton sétáltam némán, Dilannel az oldalamon, sírni már nem tudtam.
Másnap dél körül járhatott az idő. Már nem hittem semmiben. Se a csodában, sem a boldog végben. Már abban sem, hogy Harry értem jön.
Leültem a homokba és felidéztem a szép emlékeket. Sem Maryt, sem Hugot nem ismertem túl sokáig, de éppen megszerettem  őket annyira, hogy fájjon az elvesztésük. Az emberi szeretet határtalan is tud lenni ez bizonyossá vált.
- Dilan...jobb ha hazamegyünk.
Némán felálltam, de abban a pillanatban a térdeim összecsuklottak. Azt hiszem minden erőmet elvesztettem és nem is próbáltam már annak tűnni. Hagytam, hagy essek el, és jó érzés volt, hogy nem kell erölködnöm. Egy másodperc a halál és nagyon felemelő. Lepergett előttem az élet. És már Melodie-t sem akartam, hogy erre a szörnyű világra szülessen.
Megint lebegtem. Megint a halálközeli állapotban voltam. Boldogan. Talán már Hugot is láttam.
De ekkor nedvességet éreztem az ajkaimon. És suttogást. Valahonnan messziről. De annál nagyobb erővel vonzott vissza a valóságba!
- Alice! Kérlek, szólalj meg! - csak csókolt, és nem tett semmi mást. Pedig látta, hogy nem vagyok magamnál. Éreztem az arcán a párás könnyeket. Éreztem a göndör fürtöket, ahogy megkapaszkodtam bennük. Éreztem az illatát. Mint, mikor Hófehérkét a csók élesztené újjá, olyan volt. Mert a remény megint felcsillant. És tudtam, hogy ez már nem egy foszlány. Ez maga a valóság. Tudtam, hogy nem kell félnem. Hogy az életemnek megint van értelme.
Tudtam, hogy már itt van mellettem és soha többet nem hagy magamra.