37. fejezet

Szótlanul baktattam végig Las Vegas egyik óriási és forgalmas sugárútján, az arcomon nem látszott, de belül lángoltam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, boldogság, bánat, öröm és csalódás, mind-mind egyszerre és azt gondoltam összeroppanok alatta.
Mikor meghallottam Eleanor és Niall meséjét, vagyis az igazságot, megvártam amíg észhez térnek a mű sírásból, nem szóltam semmit, csak felálltam és kisétáltam a hotel ajtaján. Az cikázott a fejemben, hogy ha megbánták volna, akkor eszükbe sem jut egyáltalán megtenni, és elhitetni velem, hogy Alice egyszerűen csak elhagyott, mindezt azért, hogy a saját javukra fordítsák a dolgot. Nem haragudtam rájuk, egyszerűen csak mérhetetlen közömbösséget éreztem irántuk, amire azt mondják még rosszabb, de nem érdekel, hiszen negyed annyit nem fognak szenvedni miattam, mint amennyit én szenvedtem miattuk hónapokig.
A lift előtt még Louis megállított.
- Harry....
- Menj vissza Louis. Nem csinálok semmi hülyeséget, megígérem, de most egyedül szeretnék lenni. Visszajövök, aztán mehet tovább az élet.
Csak némán bólintott, majd hagyta, hogy bemenjek a liftbe.
Szóval éppen egy hangulatos kaszinósor  előtt lépkedtem el, és ekkor már a gyötrődés mellett a mérhetetlen boldogság is utat tört magának a lelkemben, hiszen tudtam, hogy Alice és a gyerek él, aggódni persze még mindig aggódtam, mert arról fogalmam sem volt, milyen állapotban vannak. Mindenesetre sietősre fogtam a lépteimet, mert miután rájöttem, hogy senkitől nem akarom ezek után megkérdezni, hol van most, hiszen úgyis hazudnának valamit, gondoltam, csak magamra számíthatok.
'Negyven lépés után, fordulj jobbra, majd célállomás a harmadik háztömb' jött a hang a GPS-emből, és örültem, hogy viszonylag hamar ideértem.
'Magánnyomozói iroda' ez volt kiírva az épületre és én hezitálás nélkül, egyszerűen besétáltam.
A helységben csend volt és félhomály, kissé rémisztő hangulatot is árasztott de végülis odamentem a recepcióhoz és érdeklődni kezdtem.
- Be van jelentkezve? - kérdezte a portás kissé unottan, mire megráztam a fejem és elkezdtem magyarázkodni, hogy nagyon fontos dologról lenne szó.
-Sajnálom, de ha nincs előre bejelentkezve nem engedhetem be.
Nekem sem kellett több, megfogtam a fickó mellényét, magamhoz rántottam és rekedt hangon, mint egy őrült a képébe sziszegtem.
- El sem tudja képzelni, milyen idegállapotban vagyok jelenleg, szóval ne húzzon fel, ha jót akar magának...
- Eresszen el, különben hívom az őröket  - megpróbálta magát kiszabadítani, de olyan gyorsan tartottam, hogy erre esélye sem volt.
Elkezdtünk egy kisebb fajta dulakodást, amit egy lányhang szakított félbe.
- Harry Styles?
Mindketten odakaptuk a fejünket, és én rögtön felismertem a hang gazdáját.
Azonnal elengedtem a férfit, majd elmorogtam egy bocsánatot.
- Maga ismeri őt? - kérdezte a portás meglepődve.
- Persze, hozzám jött. Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap elmenni, Harry de tudod rengeteg dolgom volt, nagyon bátor húzás volt, hogy idejöttél - jött oda és átölelt, és bár nem értettem mit akar, reméltem, hogy helyesen cselekszünk. Visszaöleltem.
- Apád tud erről, Helen? - kérdezte a portás, mire a lány csak megforgatta a szemét, megfogta a kezem, és magával rántott.
Mikor hallótávolságon kívülre értünk, Helen eleresztett és mosolyogva felém fordult.
- Hát te meg mit keresel itt? Mi van veled? Nem láttalak azóta mióta....tényleg ő hogy van?
- Nem tudom, Helen, ezért jöttem. Beszélnem kell apáddal - nagyjából elhadartam a történetet, amit figyelmesen hallgatott végig.
Akkor láttuk egymást utoljára, mikor Alice kómába esett abban a kaszinóban. Helen éppen vele beszélgetett, és akkor is ő szólt nekem, hogy rosszul lett.
- Tudom, hogy kínos neked, hogy tőled kérek segítséget ahhoz, hogy megtaláljam Alicet, de egyszerűen nem tudtam mást kitalálni - szabadkoztam.
- Ugyan Harry, nem kell emiatt kellemetlenül érezned magad. Ami volt köztünk, az elmúlt és mostmár vele jársz. Nem szabad állandóan visszafelé tekintgetni. Úgysem illettünk volna össze - mosolygott és ahogy láttam, őszintén.
Helennel még az x-factor alatt jártam, de szétmentünk, mert neki nem hiányzott a hírnév, főleg, hogy az apja állandóan inkongnitóban volt a világ legkülönbözőbb pontjain és a lányát is mindenhova vitte magával. Rá kellett jönnünk, hogy a mi életeink sosem, vagy csak nagyon ritkán fognak egymásba fonódni, így nem is eröltettük tovább a dolgot.
- És mit szeretnél most pontosan? - kérdezte Helen, mert mindent elmondtam, csak azt nem, miért jöttem. - A telefonját szeretném lenyomoztatni...úgy tudom, hogy a iPhone-nak lehet. Bólintott.
 - Ehhez nem kell apa, van benne gyakorlatom, segítek.
- Helen, nem akarlak megbántani, vagy valami, de túl sok ideig szenvedtem ahhoz, hogy most is elkerüljem a profi segítséget. Nem azt mondom, hogy nem bízom meg benned, vagy valamit, de kérlek...menjünk biztosra! Sokáig nézett szótlanul, és azt hiszem meglátta a szememben azt az igazi fájdalmat és aggódást, amit éreztem.
 - Te tényleg szereted.
 - Az életemnél is jobban. Ráadásul a gyerekem anyja, és bárhol is vannak, nincs sok idő hátra.

 Végülis elvitt az apjához, aki elkérte a nevét és a telefonszámát, amit kívülről tudam, pötyögött valamit egy számítógépen, majd hidegen közölte, hogy hol van most a telefon pontosan.
 - Ez nem lehet igaz! - kaptam a szám elé a kezem. - NEKI A KÓRHÁZBAN KELLENE LENNIE, ÍGY NEM KAP KEZELÉST!!!
 Szinte sokkos állapotba estem, mikor megtudtam, hogy egyáltalán nincs biztonságban.
 - Hogy tudokna leghamarabb odajutni?
 - Először talán hívd fel - javasolta aggódva Helen - mondd meg neki hogy, ne menjen sehova...
- De nincs nálam a telefonom!
 - Tessék - dobta oda az övét. És tárcsáztam.
Nem is tudom, miért nem jutott ez előbb eszembe.

 /Alice/

 Elég jó volt a hangulatom, mert éreztem, hogy reggel Melodie megint mocorog. Megnyugodtam, hogy legalább ebből nem lett semmi baj, és erősek éreztem magam, persze volt is miért. Nem gondolom magam beképzeltnek, de nem mindenki tudná ezt végigcsinálni. Hugoval rengeteget nevettünk és lassan, de biztosan megéreztük az óceán illatát is.
 - Nem lehetünk messze - mondta Hugo vigyorogva.
- Igen, de a java még csak most jön - sóhajtottam.
Nem tudtam, hogy fogunk átkelni a határon, na meg az óceánon, és azt sem mondhattam, hogy ráérünk még ezen gondolkodni. Megláttuk a nagy végtelen vizet, örömmel felkiáltottunk, még Dilan is érezhette, hogy jó dolog van, mert ő is vakkantott egyet-kettőt. A baj csak az volt, hogy semmi életre utaló jelet nem láttunk a víz körül.
 - Keressünk egy kikötőt - javasoltam. Kicsit félreálltunk , és hamar elment a kedvünk az örömtől, mert a legközelebbi lakott terület, még igen messze volt. Gondoltam, hogy mégsem áll mellénnk a szerencse, de nem volt mit tenni, végig kellett menjünk az egész nyugati parton, hogy odaérjünk.
 - Hugo neked nincs vízumod, hogy jutsz így át? - kérdeztem rá, mert már fúrta az oldalam a dolog egy ideje.
- Nem tudom, mindig megoldom valahogy a dolgaimat, hát ezt is meg fogom. Az a te telefonod? Csak mert csörög - bökött a fejével a hátizsákom kis zsebe felé. Megnéztem a számot.
 - Nem írja ki, hogy ki az - mondtam. Biztosan a kórházból hívnak, vagy téves.
 - Felveszed?
 - Nem hiszem - azzal kinyomtam és folytattuk az utunkat tovább. Gyakrabban kellett ugyan megállnunk miattam, mert a farkaséhség megint visszajött, állandóan ettem, és Hugo figyelmeztetett, hogy ki kellene tartania az ellátmánynak addig, amíg oda nem érünk. De hiába, az éhség ezzel nem tűnt el. Furcsa volt, mert a nap során, még rengetegszer csörgött a telefonom, de már csak azért sem vettem fel, mert nem mertem volna velük beszélni. Otthagytam az életemet és a biztonságomat is. Ahányszor hívtak, annyiszor nyomtam ki újra és újra.
 - Egyébként melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo, mikor már orák múlva is csak csörgött és nem válaszoltam. Nem volt időm válaszolni, mert felkiáltott.
 - Nézd már! Ideértünk!-  És nekem is felderült az arcom, mert megláttam a hajókat, az embereket, ahogy a halat pakolják, ez egy igazi kisváros volt, biztosan minden ember a halászattal foglalkozott, mindig is el szerettem volna jutni, egy ilyen helyre. Ahogy megálltunk és kiszálltunk a kocsiból, megcsapta az orromat az a finom sós levegő, szinte áttisztította a tüdőmet, nagyon felemelő érzés volt.
 - Szóval melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo megint, mire megráztam a fejem.
 - Nem tudom, nem értek én ehhez. Egy ideje már nem csörgött ugyan, aminek nagyon örültem, mert nem juttatta eszembe, mekkora gyáva vagyok. Hugo elment, hogy beszéljen valakivel, én pedig elkezdtem a hajók között sétálgatni, majd leültem az egyik móló szélére és elmélyedtem az óceán végtelenségében.

 - Szia, még nem láttalak errefelé, ki vagy? - kérdezte hirtelen egy magas hang, és mikor odanéztem, egy tejfölszőke szemüveges kisfiú állt előttem kiváncsian.
 - Alice Halkins a nevem, és csak most érkeztem, átutazóban vagyok itt - a gyerek látványa akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, nem tudom miért, talán, mert olyan magabiztos volt a suta kinézete ellenére. Ugyanis leült mellém és onnantól kezdve be nem állt a szája egy percre sem. De egyáltalán nem idegesített, mert nagyon okos dolgokat mondott.
 - Én Ian Effort vagyok, még csak 14 éves, egész életemben itt laktam és azzal ütöm el az időt, hogy olyan emberekkel beszélek, mint te. Az apám halász - tette hozzá. - Azt akarja, hogy én is az legyek, de engem nem érdekelnek a halak, ráadásul a víztől is félek, sosem mennék még csak egy csónakkal se ki oda - hadarta lelkesen miközben néha megtörölte az orrát az ingujjában.
- Hanem mi érdekel? - kérdeztem.
 - Hát igazából a számítástechnika. A faluban van egy számítógép, azt szoktam bütykölni és ne áruld el senkinek, de néha hackerkedek is. Nagyon jó szakma és tökéletesen vízmentes. Megnézhetem a telefonodat? Neked biztos van, nekem nincsen de nagyon szeretnék, viszont apa kikötötte, csak akkor kapok, ha majd rendszeresen halászok a többiekkel. Odaadtam neki, majd szórakozottan néztem, ahogy felcsillan a szeme a kütyü láttán.
- Szuper! Ez aztán a technológia! Hogy mikre nem képes ez az emberiség! Szinte csodákat gyártanak és soha senki észre sem veszi. Nagyon szerencsés vagy. Á, látom Amerikába mész, az szuper hely!-  nem nagyon figyeltem, mert nagyon hadart, de az Amerika szónál odakaptam a fejem.
 - Honnan tudod?
 - Hát onnan, hogy ez a szám hívott. Ez amerikai telefonszám. Ilyen körzet nálunk nincsen a Királyságban- a szemem elé tette a telefont, és megrázta azt.
Villámcsapásként hatolt belém a felismerés.
 - Ne haragudj Ian, de el kell intéznem valamit - azzal kikaptam a kezéből a telefont, felálltam és megnyomtam a hívás gombot. Csak szótlanul reménykedtem miközben hallottam, hogy kicsöng, de nem vették fel. Csalódottan sóhajtottam, és éppen letettem volna amikor...
 - Halló? Alice? Te vagy az?