40. fejezet

Hajnalodott. Harry és én még mindig csak beszélgettünk. Talán azért nem akartunk aludni, mert féltünk, hogy ez megint csak egy álom, és ha felébredünk, nem lesz ott senki. Hozzá vagyunk szokva az érzéshez mindketten.
Holnap lépek be Melodie kilencedik hónapjába. Harry megígérte, hogy elvisz egy orvoshoz, hiszen hetekig nem voltam ultrahangon, azt sem tudom, mi van a kislányunkkal.
- Ha akarod, elintézem, hogy addig halasszunk minden koncertet, amíg....amíg vége nem lesz mindennek.
Megráztam a fejem.
- Nekem már mindegy, de neked nem kell feladnod.
Mint említettem már, mindketten tudtuk, hogy meg fogok halni. Jó lenne azt mondani, hogy csodák vannak, és minden helyre jöhet, de sajnos ez a való élet, itt az ember nem gyógyul fel a leukémiából varázsütésre.
- Másképp is végződhetett volna, ha nem hagylak el...- mondta és csak bámult maga elé. Megsimogattam az arcát.
- Nem a te hibád volt - mondtam, majd közelebb bújtam hozzá az ágyban.
- Ígérd meg nekem, hogy sosem lesz bűntudatod. Azt nem bírnám elviselni. Vigyázni fogok rátok odafentről. De neked nem szabad összetörnöd. Ígérd meg hogy nem fogsz. Rengeteg felelősség lesz rajtad, ott lesz Melodie, a koncertek, a hírneved, újságírók és hazugságok tömkelege. Összeroppannál, ha még az a tudat is emésztene, hogy miattad volt. Inkább nézz rám. Mennyi bűnöm van. Tizennyolc évesen ennyi gondot a nyakadba akasztottam és most arra kérlek, hogy ne omolj össze alattuk. Rettenetes ember vagyok és ezt tudom. - a mellkasára hajtottam a fejem - De hidd el, ha újra kezdhetném, itt mardnék, és eszembe se jutna Londonba tolni a képemet. Nem is tudom, mit vártam...
- Nem vagy szörnyű ember! Ezt azonnal fejezd be! - megfogta az állam és a tekinetemet a sajátjára irányította.
- Soha...soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor, amikor veled lehettem. És igen, talán nagyon fáj, hogy el foglak veszíteni és rettenetesen nehéz lesz feldolgoznom, de soha, egyetlen egy percét sem bántam meg annak, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek. És tudom, hogy rengeteg hülyeséget csináltam, és ha megkérdeznéd miért tettem,  nem tudnék rá válaszolni, csak annyit, hogy 'sajnálom, de megjedtem'. Nem akartam, hogy ez legyen velünk. Kettőnk közül nem te vagy a szörnyű, hanem én. Mert otthagytalak, mikor a legnagyobb szükséged volt rám. Bárcsak visszatekerhetném az időt. Arra az éjszakára, amikor kiugrottam mellőled az ágyból és mindent elrontottam.
Azt vettem észre hirtelen, hogy sír. Már meg sem próbálta magát visszafogni, nem próbált erősnek tűnni.
Hagytam, hogy belefúrja a fejét a vállamba, átöleltem és a göndör fürtjeit simogattam, miközben csitítani próbáltam.
- Sssss...minden rendben van.
- Istenem Alice... - hüppögte. - Nem akarlak elveszíteni. Kérlek maradj itt. Ne hagyj magamra. Nincs értelme az életnek...ha te nem vagy velem - nyelt egyet .
Ekkor már én is sírtam. Azt hiszem az összes fájdalmunk ebben a beszélgetésben bontakozott ki.
- Nem...nem hagylak..vigyázni fogok rád. - szipogtam én is. - Nagyon szeretlek Harry.
Nem tudott válaszolni, de tudtam, hogy ő is így érez.


Reggel kilenc körül lehetett, amikor felkeltünk, és nem térhettem ki a dolog elől, hogy felhívom anyámat és közlöm vele, hol vagyok.
Csörgött a telefon, de nem vette fel.
Aggódni kezdtem, vajon mi lehet vele? Remélem legalább neki nem lesz semmi baja. Minden olyan jól megy eddig....furcsán jól.
- Hogy érzed magad? - ölelt meg Harry és megcsókolt.
- Minden rendben.. vagyis egy kicsit szédülök, de azt sokat szoktam. Mikor megyünk orvoshoz?
- Épp ezt akartam mondani. Nekem el kell mennem próbálni, szóval nem lenne nagy gond, ha Eleanor kísérne el?
Bólintottam, bár egy kicsit csalódott voltam, hogy nem tud eljönni, de nem haragudtam, tudtam, hogy dolga van és tiszteletben tartottam.
- És mikor?
- Délre vagy bejelentve. Gyere, együnk valamit. Le vagy fogyva.
Rég ettem ilyen jóízűen, a szédülésem is elmúlt egy időre.
Minden rendben.
Ennek a dolognak az egyetlen hátránya az, hogy azt hiszem ki fogok készülni idegileg.
Annyira nincsen semmi baj, hogy az már hihetetlen. Ez valami pánikbetegség lehet nálam? Majd megkérdezem az orvost. Mindenesetre próbáltam nyugtatni magam, hogy nem vihar előtti csend mindaz ami most történik.

Harry nem sokkal később el is ment, én pedig percenként hívtam anyámat a hotel telefonjáról, mert az enyém Iannél volt már, de semmi. Komolyan nem fért a fejembe, hogy hol lehet, vagy mit csinál.
Kopogtattak az ajtón, Eleanor volt az és Ben, feljött meglátogatni.
- A mi Alice-ünk újra köztünk van - mosolygott, és óvatosan megölelt. - Kicsit mintha megritkult volna a hajad - bökött oldalba,
Vele együtt nevettem, örültem neki, hogy nem a tragikus oldalát látja a dolognak és, hogy kicsit fel tudok oldódni a társaságukban.
- Mikor láthatlak a medencénél? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Óh, Ben, el kell keserítselek, de így biztosan nem úszom - ráztam a fejem. - Még csak fürdőruhám sincs, mindent Londonban hagytam.
- Elmehetünk vásárolni, ha úgy akarod - szólt közbe Eleanor, de megráztam a fejem.
- Ne haragudj El...de azt hiszem innentől kezdve nem lesz szükségem segítségre. Szörnyű volt, hogy így kihasználtalak titeket. És senki másnak nem adatik meg az, hogy kap egy bankkártyát tele rajta pénzzel, szóval vissza is adom...- elkezdtem kutatni a táskámat, de nem volt benne. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam fel.
Az is Londonban maradt volna?
De hiszen emlékszem, hogy eltettem...
- Mi a baj? - húzta fel El a szemöldökét.
- Nem találom....
- A telefonodban van egy alkalmazás, hogyha beírod a kártyaszámot, mutat egy térképet, hogy éppen hol van...
- Az a helyzet...hogy a telefonomat odaadtam egy kisgyereknek.
- Hogy mit csináltál? - Eleanornak kicsit elborult az arca. - Azt a telefont neked vettem és egy vagyonba került, te meg csak úgy odaadod valaki másnak?
- Én csak....- dadogtam.
- Ne..inkább ne mondj semmit - megrázta a fejét - Semmit nem tudsz megbecsülni, ami nem a te munkád gyümölcse. Megosztottam veled a házamat, adtam neked egy bankkártyát, amit elvesztesz, a méregdrága telefonodat pedig odaadod egy kisgyereknek?! Tudod mit mondok? Semmit nem érdemeltél meg abból, amit kaptál. Talán még Harryt sem - azzal elviharzott és otthagyott megfagyva, esélyt sem adva, hogy valamit mondjak.
Teljesen igaza volt. Nem akartam tovább csökönyös lenni, mert hány ember életében adatik ez meg? Ezek a dolgok csak akkor lettek volna jogosak, ha mindenért én dolgozom meg, de nekem az ölembe pottyantották.
Tényleg nagyon megváltoztam. És nem akartam ilyen lenni.
Bocsánatot kell kérnem..
Felsiettem a lépcsőn, de hirtelen összecsuklottak a lábaim. Ahogy elestem, megkapaszkodtam a korlátban, és szerencsére nem ütöttem meg a hasamat, viszont amit éreztem, az minden kínnál rosszabb volt. Mintha nem lett volna levegő a fejemben, és valami belül csak egyre nőtt és nőtt volna, majdhogynem kinyomta a fejem és elörte a koponyám. A fülemre szorítottam a kezem és sikítani kezdtem. Erre még jobban elkezdett fájni de nem érdekelt, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Nem ájultam el, pedig bár tudtam volna. Ennél a fájalomnál meghalni is jobb.
- Alice, jól vagy? - hallottam Ben hangját, de az mintha valami fal mögül jött volna.
- Csak...csak hívd a mentőket - nyöszörögtem és valami meleget éreztem az arcomon. Odanyúltam és láttam, hogy vér. Sírni igazán nem tudtam csak a könnyeim folytak és nagyon szerettem volna, ha mindennek vége lenne.
Percek múlva jött a mentő, bár ezek a percek nekem óráknak tűntek, addigra szóltak Eleanornak is, aki beszállt velem a kocsiba és ijedten nézte, ahogy belémszúrják az infúziót, és megpróbálják megszűntetni a fájdalmamat.
Szúrást éreztem a fejemen, éreztem, hogy egy gép áthatol a koponyámon és láttam, ahogy El kétségbeesetten felkiált, a vért, ami a mentőorvos köpenyenyére fröccsent és ami a tarkómon csurgott lefelé, és hallottam egy a fúróéhoz hasonlító hangot, de mindez nem érdekelt, mert a fájdalmam és a szorítás elkezdett alábbhagyni, majd teljesen megszűnt és a végére nem érzékeltem mást, csak a mentőautó rázkódását és a sziréna vijjogását.
- Hölgyem, hall engem? - hajolt felém egy férfi, valószínüleg a mentőorvos aki véleményem szerint éppen az életemet mentette meg. Erőtlenül bólintottam, nagyon megviselt a fájdalom, legszívesebben ott abban a pillanatban elaludtam volna, de tudtam valahol, hogy figyelnem kell.
- Mostmár nem lesz semmi baj. Bevisszük a kórházba. Agyvizet kellett leszívnunk ennyi az egész. Hány hónapos a magzat?
- Most lett kilenc - suttogtam.
- Bármely hetes - mondta a férfi a többi ottlévő orvosnak, akik erre megrázták a fejüket.
- Meg fogok halni? - kérdeztem könnyes szemmel.
Hallottam, ahogy Eleanor felzokog, de nem figyeltem, rendíthetetlenül néztem a mentőorvos szemébe. Hirtelen Dr. Mann-t akartam. De tudtam, hogy vele már soha többet nem találkozom.
- Nézze kisasszony, mi mindent megteszünk - mondta a férfi, majd megigazította az infúziómat, de végig kerülte a tekintetemet.

A kórházban kaptam szobát, szerencsére egyedül lehettem benne, az új orvosom dr. Herbert bemutatkozott és igyekezett megnyugtatni engem és Eleanort, közölte, hogy minden rendben lesz, és hogy milyen vizsgálatok elébe kell néznem.
Melodie-val is megvizsgáltak, azt mondták legalább ő egészséges, nincsen különösebb probléma, csak egy kicsit kisebb a kelleténél a baba, de ez megszokott.
- Látszólag minden rendben, de örülnénk, ha vehetnénk egy kis magzatvizet, hogy megvizsgáljuk, nincs-e agyi hátramaradottsága.
Bólintottam, bár ezek után a tűk gondolatára is kirázott a hideg. Most pedig egy igen nagy tű várt rám. Közel fél méteres és vastag, mégis, alig éreztem, mikor belémdöfték. Kicsit hideg volt és nyomott is, de nem volt kellemetlenebb, mint az agyvízleszívás.
Amíg az eredményeket derítették ki, visszatoltak a kórterembe és kettesben hagytak Eleanorral, aki nem szólt semmit, csak leült az ágyam mellé és megfogta a kezem.
Szótlanul nézte a maga előtt lévő legközelebbi pontot, és én is így tettem.
- Egyszer ültem a parkban, egyedül, és láttam, ahogy egy nő a kislányával játszik - szólaltam meg végül. - A gyerek meglátott egy virágot, leguggolt és sokáig nézte. Majd odahívta az anyját és közölte vele, hogy az a virág, az Isten. 'És a fák, és a fű, az ég, az a madár, minden. Isten itt van körülöttünk." ezt mondta neki, miközben körbe mutogatott. És hozzátette, hogy mindent okkal csinál.
Ránéztem El-re de ő még mindig a pontot bámulta. Tudtam, hogy figyel.
- Tudod miért törődtem bele hogy meg kell halnom?
Sűrűbben kezdte venni a levegőt, majd megrázta a fejét.
- Mert akkor Melodie nem születhetne meg és nem vehetem el tőle az esélyét. Igen, annak a kislánynak igaza volt. Mindennek van oka. A tetteinknek is. Annak is, hogy összekevered a dolgokat, és rosszul sülnek el, és annak is, hogy odaadom a telefonom egy kisgyereknek, aki talán sosem fog eljönni abból a faluból.
De tudom, hogy mennyire rosszul esett. Eleanor kérlek bocsáss meg.
Megint sírni kezdett, majd feljajdult és a szájához emelte a kezem, és sokáig ott tartotta.
- Nem lesz semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Biztos vagyok benne, hogy nem fáj annyira, mint ez az előbbi rosszullétem.
- Nem tudom hogy hívjam föl most a fiúkat. Harry bele fog rokkanni - szipogta.
- Tudom - mondtam. - De túl kell esnünk rajta. Ha akarod, beszélek vele én.
- Nem - rázta a fejét - Megoldom.
Ekkor benyitott az orvos, ránézett Eleanorra, aki értette a célzást, felállt egy "akkor most felhívom"-ot mormogott és kiment az ajtón.
- Nos, a babával minden rendben - mondta. - Az egyetlen probléma csak az, hogy mivel eléggé híg a vére a leukémia miatt, a szíve nem tudja rendesen pumpálni, így vagy a kicsi kap vért, vagy az agya. Nagyon sovány, és a kettőt egyszerre nem tudja táplálni.
- És ilyen esetekben mi a teendő?
- Van egy, de az eléggé kockázatos és alá kell írnia, ha elmúlt már tizennyolc.
- Természetesen.
- Szóval, a megoldás a műszív. Ami elég erős ahhoz, hogy két személyt is ellásson vérrel.
- Doktor úr - szólaltam meg hirtelen. - Nem szeretnék beleszólni, de a baba nem rendelkezik saját vérkeringéssel már? Hiszen mindjárt megszületik.
- Neki van és az övé tökéletes. De itt most nem rajta van a hangsúly hanem az ön testén. Az ön szíve, ami nem bírja a dolgot. A műszív sokkal stabilabb, viszont sokkal több veszéllyel is jár.
- Alá kell írnom valamit?
- Egy papírt, amiben hozzájárul a műszív viseléséhez. Az felerősíti a mostani szívet, és képes lesz kihordani a babát.
- És hol vannak a komplikációk? - húztam fel a szemöldököm.
- Az a helyzet, hogy mint minden ilyen szerű dolog, ez is veszélyekkel jár. A szíve lehetséges hogy hozzászokik a segítséghez. És leállhat, ha lekapcsoljuk a gépről. Tehát, ha nincs szerencséje...
- Akkor meghalok  - bólintottam.
- Így viszont a babát megvédi. Ha ezt aláírja, már holnap reggel megkaphatja a szívet.

Láttam, hogy a kezében ott van a papír az aláirandó hellyel. Szótlanul kinyújtottam a kezemet, elvettem, és a feltételeket el sem olvasva ráfirkantottam a nevemet.