41. fejezet

Harry lihegve rontott be az ajtón, hiába hallottam, hogy egy nővér próbálja visszatartani, miszerint nincsen látogatás ilyenkor.
- Siettem, ahogy csak tudtam - rohant oda hozzám. - Mi volt? Mondott valamit az orvos? - ránézett Eleanorra (aki időközben visszajött és csak mereven bámult maga elé, mert elmondtam, mit tettem az imént), majd a hasamra.
-Ő jól van? 
Bólintottam, majd elmosolyodtam egy picit, hogy átsugározzam rá a nyugodtságot, hogy ne aggódjon, látja, élek és már semmi bajom, csak van egy kötés a fejemen az agyvizem miatt.
- Mi történt?
- Nem tudom Harry. Az orvos valami nyomásról beszélt, meg le kellett szívni az agyvizemet, de még semmi különösebbet nem tud egyikünk sem - bíztatóan ránéztem Eleanorra, aki cseppet sem megkönnyítve a dolgomat, sírásban tört ki?
- Akkor miért sír? - kérdezte Harry csodálkozva.
Sóhajtottam, tudtam, hogy ezt nem kerülhetem el és hazudni sem hazudhatok.
- Ülj le kérlek... - legyintettem a fejemmel az ágy közelében lévő másik szék felé.
Szótlanul tette, majd mikor már leült, rám emelte a tekintetét....

/Harry/

Beszélt hozzám, de nem hallottam mit mond. Három szó cikázott a fejemben össze-vissza, műszív, vérzés, halál.
Megint hülyeséget csinált, mielőtt bárkit is megkérdezett volna! Miért nehezíti meg ennyire a dolgot? Miért nem beszélte meg legalább velem előtte? Eszméletlenül mérges voltam, de nem rá, a világra, a helyzetre, a minket körülvevő emberekre, mindenkire, csak rá és Melodie-ra nem. A világ legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb érzéseinek ezrei játszódtak le bennem és azt hittem, mindjárt felrúgok valamit, annyira nagy fájdalmat okoztak. De nem tettem. Csak felálltam, lassan odasétáltam Alice-hez és átöleltem. Nem tudtam sírni. Nagyon akartam, de nem tudtam. Ő sem sírt, bíztatóan mosolygott, mintha egyszerűen nem akarná, hogy vele együtt éljem meg ezt a nehéz időszakot. Mintha azt akarná, hogy ezt egyedül csinálhassa végig. Valahol igaza volt. De nem adhatja fel! Még van esélye az életre, akkor nem engedheti el magát. Nem teheti.......egyszerűen nem.

/Alice/

Láttam rajta, hogy gyötrődik. Láttam, hogy legszívesebben rombolna és iszonyat jól esett, hogy nem tette, pedig tudtam, éreztem, hogy mennyire fájhat neki. Odajött és átölelt, én pedig mosolyogtam, mint aki nem fél, mint aki tudja mit csinál, pedig nem tudtam. Egy cél vezérelt, megmenteni Melodie-t. Azt az embert, aki semmiről  nem tehet és akinek élnie KELL!
Az nem érdekelt, hogy velem mi van.
Sőt.
Van egy titkom. Egy titkom, amit soha senkinek, sem Harrynek, sem Niallnek, de még El-nek vagy Hugonak sem mondtam el . És  még azoknak sem, akik a kis életem unalmas, vagy éppen izgalmas sorait olvassák. Talán még magamnak sem mertem bevallani, de az, hogy belenyugodtam a dolgokba és hagytam mindent történni, ahogy történnie kell, egyet tudatosított bennem.
Nem akarok élni.
És igen, végül igazam lett. Meg akartam halni. Már attól a naptól kezdve, hogy megírtam azt a listát Michiganben.  Soha, egy percig sem kűzdöttem azért, hogy életben maradjak. Ha az lett volna a szemem előtt, el sem megyek Amerikából. Hagyom, hogy kifizessék a kezelést és hogy meggyógyuljak. De én nem akartam. A történetem elejétől kezdve csak arról beszéltem, hogy az utolsó hónapokat szeretném szebbé tenni(habár ez aligha sikerült). Egy szóval sem említettem soha azt, hogy végülis van másik út is, hogy meggyógyuljak és akkor hogyan tovább. Bennem nincs hogyan tovább. Bennem már csak a vég van. Amit magamnak terveztem.
Ezen akkor gondolkodtam, mikor Hugoval csöndben vettük az irányt Amerika felé, de csak akkor világosodott és fogalmazódott meg bennem mindez, mikor a tükörben néztem magam. Átgondoltam az egész életemet és rájöttem, így végzem, soványan, kopaszon, nem kellek majd senkinek, még Harrynek sem, hiába mondja, tudom, hogy nem, a rajongóknak sem, hiszen rossz hatással vagyok rá, megcsúnyultam és nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat, amit egyfolytában érzek.
És, mint mindig, most is szem előtt tartom azt a dolgot, hogy Melodie nem lenne boldog egy csúnya és beteg anyukával együtt. Harrynek előbb utóbb találnia kell valaki mást, és meg is fogja találni, tudom.
Az én történetem itt ér véget.
Nem féltem, vagyis igen, de attól jobban, hogy lehetnek majd ennél nagyobb fájdalmaim és lehetnék ennél tehetetlenebb az életben valaha. Nem akartam, hogy elesettnek gondoljanak.
Az élet szörnyű nehéz. De az istenért sem fogom  neki megadni azt a luxust, hogy szenvedni lásson valaha is! Soha.
Boldogan és nyugodt szívvel megyek majd el. Tudván, hogy amit itt hagyok, az egyszer még valaki számára nagy kincs lesz.


Másnap nagyon izgultam. Éhes voltam, de nem engedtek enni, a műtét előtt, ami alatt a szívet teszik rám. Mint mondtam, nem féltem, csak izgultam. Furcsa érzés lehet az embernek, ha egy különálló tárgy mozgatja a vérét. Talán egy kicsit kiváncsi is voltam, de ez a szó már nagyon morbid.
Harry egész éjjel  itt ült mellettem, alig aludt, de reggel el kellett mennie dolgozni, így megintcsak Eleanorral voltam és vészeltem át azt a kínosan lassú pár órát, amíg vártunk, hogy bevigyenek a műtőbe.
- Félsz? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Szerinted milyen lesz?
- Pont, mintha valami robot lennék. Lehet, hogy innentől kezdve majd csak olajat ihatok. Platinából lesz a szívem. Tök király - nevettem el magam, és Eleanorból is sikerült kicsikarnom egy halvány, szomorú mosolyt. Tudtam mit érezhet. Még mindig azt hitte, hogy az ő hibája. Nos, részben igen. De mi értelme lenne haragudni? Az élet rövidebb mint hinnénk, és mindig csak a rosszat látjuk benne. Nagyon szeretem Eleanort, attól függetlenül, hogy mit csinált. A testvéremnek tekintem. Örökké.
Kopogtattak az ajtón, azt hittük, hogy az orvos, de nem...
- Szia Niall! - mosolyogtam, mikor megláttam a szőkeséget az ajtóban.
Visszamosolygott, majd odajött,hogy megöleljen.
- Annyira sajnálom- éreztem,hogy rázkódik a válla, sír. Ellöktem magamtól picit, hogy a szemébe nézhessek.
- Mit sajnálsz? - kérdeztem.
- Ezt az egészet - mutatott körbe. - Mi juttattunk ide. Én, meg ő - nézett Eleanorra.
- Nem tehettek róla! Így kellett legyen! Miért nem vagy dolgozni?
- Megszöktem... - mondta, mire megráztam a fejem.
Ekkor jöttek be az orvosok,hogy készen állnak és hogy visznek a műtőbe.
- Maradok. Melletted leszek Alice - mondta Niall, mire elmosolyodtam és bólogattam volna, de az utolsó pillanatban a fejembe villant valami.
Harry.
Még egy helyzet, amikor ő nem volt itt, de Niall igen. Nem, nem akartam megint ezt.
- Niall, biztos észrevették, hogy eltűntél, ugyanis világsztár vagy - mondtam.
- Menj vissza.
- De Alice én..
- Csak menj vissza! - mondtam. - Ezt egyedül akarom csinálni. Úgy romantikusabb - próbáltam viccelődni miközben összeszorítottam a szemem, mikor belémnyomták az infúziót.
- Szeretlek Alice - mondta Eleanor, mikor elkezdték tolni az ágyamat.
- Én is szeretlek Eleanor - kacsintottam, majd dobtam neki egy aprócska puszit, amit ő "elkapott" és az arcára tette. Minidg így köszöntünk el, és eddig ezt nem is említettem. Egyike ez is az élet apróságainak, amit nem veszünk észre, pedig nagyon fontosak.
Ahogy hanyatt feküdtem, nem láttam semmit, csak a neonlámpákat a fejem fölött, amint egyik a másik után halad el, és jön még egy, és még egy, mindegyik megvilágítja az arcomat, majd árnyékot szór rá.
Aztán hirtelen kanyarodtunk. Betoltak egy szobába, ami a műtő volt, egy asztallal, csomó műszerrel és egy nagy vakufénnyel világítós lámpával.
- Egy...kettő...három - majd átemeltek a műtőasztalra.
- Rutin műtét, ha szabad ilyet mondanom, ne aggódjon nem lesz semmi baj - mondta az altatóorvos, majd a számra tett egy maszkot és kérte, hogy lélegezzek. Orron be, szájon ki (semmi, teljesen éber vagyok), orron be(szédülök...azt hiszem nem fogok emlékezni semmire), szájon ki....orron be...szájon...

Nagyon szépet álmodtam. A tengerparon futottam végig, a lakókocsik között, és egy kis Westie kutyával játszottam. Végig a vízben, majd vissza, egy botot dobáltam neki, amit megrágott de nem hozott vissza, ugatott, ugrált és én is táncoltam, nem volt ott senki más, csak az erdő, a lakókocsik, a horvát hegyek, és én..
Nyugalommal töltött el az álom, és nagyon valóságosnak tűnt. Nem volt benne semmi furcsa, semmi olyan, ami miatt az ember tudja, hogy az álom, az álom. Felbukkan egy szörny, vagy valaki repülni kezd... Az emberben tudatosul, hogy álmodik,  mert ilyen nincsen. Ebben nem volt semmi. Talán az altatógáztól nem tudom. Szerettem. Boldog voltam és sokáig ott akartam lenni azon a parton a fülledt melegbe a Westie-vel. De semmi sem tart örökké.

- KÉSZEN VAGYUNK, ÉBREDJEN - hallottam a hangot és rögtön kipattantak a szemeim. Nem is aludtam mélyen, mégsem éreztem semmit abból,amit csináltak velem. Nagyon kába voltam, alig érzékeltem valamit a külvilágból.Fájt a hasam és a mellkasom is szúrt. Ugyanúgy láttam a neonfényeket, mint amikor vittek műteni, csak mostmár nem járt semmin az eszem. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy bármire is gondoljak.
Halványan láttam Eleanor arcát, mosolyogtam, aztán éreztem, ahogy áttesznek az ágyamra - az nagyon fájt - és rögtön be is fordultam. Éreztem a fájdalmat, de örültem neki.
Ha fáj, akkor élek.
Aztán meghallottam a csipogást, ami valószínüleg a műszívem volt, és hallottam, ahogy az orvos szól Eleanornak, hogy minden rendben volt.
Mosolyogtam, de nem volt erőm megszólalni. A csipogás, mint valami altató, úgy szenderített el, a monoton hang, a "minden rendben" érzését keltette fel bennem.
Ki tudja meddig alszom majd. És mikor kelek fel.
Akkor nem is érdekelt.
Nem édekelt semmi.
Még a saját gyerekem sem.
Egyet akartam.
Visszamenni a Westie-hez a tengerpartra, ahol nincs más csak boldogság!