33. fejezet

Mary másnap reggel 8-kor már itt volt és a részleteket beszéltük.
- Szóval nem akarod, hogy Niall megtudja. És mi legyen Eleanorral? - vonta fel a szemöldökét.
- Sajnos nagyot csalódtam benne Mary. Csinál, amit csinál, és úgy, ahogy akarja, de azt kell mondjam nem érdekel. Én rontottam el mindent és én is szeretném visszacsinálni. Nem akadályozhat meg benne.

Mary rám mosolygott, majd a fejemre nézett.
- Rossz mi? - kérdezte merengve. - Az ember azt hinné, hogy visszakapja az életét. Hogy ezzel megmenthetik. De egyszer mindennek vége, és így van ez az életünkkel is.
Végigsimított a barackszínű kendőjén, amivel a fejét takarta el. Becsültem, hogy elfogadta a sorsát, hogy nem kűzd ellene és ez annyi erőt adott nekem, hogy szinte a szemeim is könnybelábadtak.
- Neked sincsen már sok ugye? - nem sírtam, és nem féltem beszélni a jövőről. Ezt tovább úgy sem lehet titkolni.
Megrázta a fejét.
- Nem nincsen, de igyekszem kihasználni. Szeretem a kalandokat, és néha még most is bajba sodrom magam. Ezért is mondtam, hogy elviszem Harrynek a levelet. Nincs is jobb, mint egy kis izgalom - mosolygott és teljesen őszintén.
Vele együtt nevettem. Jó volt valakivel beszélgetni, akinek a helyzete azonos az enyémmel. Talán előbb kellett volna hívnom.
- De mint mondtam, sietnünk kell. Hol az a levél? - kérdezte megkomolyodva.
Odaadtam neki, majd folytatta.
- Jövőhéten kell kiutaznom Amerikába egy vizsgálatra, talán egy műtétre is. Akkor megkeresem, mielőtt befektetnének a klinikára.
- Mary - mondtam. - Nagyon köszönöm!
- Ugyan, szóra sem érdemes, hiszen tudom, milyen. Azon a fogadáson mikor láttalak titeket, rájöttem, hogy nálatok jobb párt keresve sem lehetne találni. Mindenetek egymásnak van kitalálva. Gondolom ezt te is tudod. És szeret. Ezt meg mindenki tudja. Ezért viszem el neki a leveledet.
Megcsörrent a telefonom.
- Ez Niall! - emeltem fel a hangom aggódva.
- Nem is zavarok tovább! Megvan a számod, felhívlak, amint Amerikába értem - azzal elment.
Felvettem a telefont.
- Hánykor lesz a kemód? - kérdezte Niall. A hangja fáradt volt, mintha nem aludt volna az éjjel. - Nem biztos, hogy tudok menni.
- Tessék? Nem tudom, valamikor délután. Mi a baj Niall? Ne titkold, tudom, hogy van valami, hallani a hangodon.
- Alice, szeretnék veled beszélni. És szerintem te tudod, hogy miről. Tíz percre be tudok ugrani, de tovább nem.

Nemsokára meg is jött és nem csak a hangja volt fáradt de a kinézete is.
- Alice. El kell mondjak neked valamit.
- Niall, mi olyan fontos, hogy nem is alszol miatta?
Láttam, hogy könnybe szöktek a szemei és lehajtja a fejét.
- Azt hiszem, hazudtam.
- Tessék? - kérdeztem meglepve. - De miről?
Sóhajtott egyet, majd belekezdett a mondókájába.

- Nem miattad jöttem vissza. Vagyis részben igen, de azért, hogy kiderítsem, igaz-e , amit El mondott.
El sem kell titkolnom már, hogy mikor Harry először hagyott ott téged, már akkor is gyengéd szálak fűztek hozzád. Szóval mikor idejöttem és megtudtam, hogy itt vagy egyedül, kihasználtam az alkalmat,  felhívtam a fiúkat, és elmondtam nekik, hogy Eleanor igazat mondott, hogy te tényleg leléptél és én hazarepülök. Azt gondoltam, így semmi és senki nem állhat közénk, simán kibeszélem, hogy nincs gép, és addig veled maradok. De rettenetes lelkiismeret furdalásom van. Már csak azért is, mert a fiúk egyre sűrűbben hívnak, hogy mikor megyek ténylegesen vissza. Azt hiszem gyanítanak valamit. És valljuk be, a mi életünk sem jó így. Látszik rajtad, hogy minden pillanatban Harry után vágyódsz.
- Engem ebből hagyj ki most! Ne magyarázz bele - mondtam nyugodtan, holott annyira mérges voltam, hogy fel tudtam voltna borítani az éjjeliszekrényt. - Nem szeretsz, és ezt akarod elmondani. Amikor megkaptál rájöttél, hogy nem is igazán azt kaptad, amire vágytál. Én ezt elfogadom. De az, hogy te is benne voltál abban, hogy Harry ne tudjon semmiről, hogy tönkreteszed mindkettőnk életét, holott jól tudod, hogy egymásra vágyunk. Nem, Niall, erre nem tudok mit mondani. Menj vissza Amerikába, és ne is beszéljünk erről többet.
- Alice...sajná..
- Tudom - vágtam a szavába. Nem akartam hallani, ahogy kimondja. - Az a legjobb, ha már most nézel gépet, és elmész.
Itt szomorúan felnevetett.
- Két hétre előremenőleg nincs hely egyik gépen sem.
Sajnáltam, de mérges is voltam rá egyszerre. Nem akartam vele beszélni. Mindennél jobban akartam Harryt. Ha megtudja, hogy a körülötte lévő emberek átvágták, csalódott lesz.
Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy talán nem magamat csak kellene ostoroznom, amiatt, hogy ide jutottunk.
- Nem tudok mit mondani Niall. Bérelj egy szobát egy hotelban, pénzed úgyis van elég, vagy esetleg...esetleg elmehetnél autóval.
Erre felkapta a fejét.
- Lehetetlenség - rázta meg a fejét.
Akkor nem tudom..akartam mondani, de nem tettem.
- Ne mondj Harrynek semmit! - szólaltam meg hirtelen.
- Tessék? - nézett rám kérdően.
- Jól hallottad, ne mondj Harrynek egy szót se! Ha megtudja, hogy átvertétek mérhetetlenül csalódott lesz. Engem könnyebb lesz elfelejtenie Niall. De a karrieretekbe kerülhet, ha veled veszik össze. Nem. Nem hagyom! Ígérd meg Niall, hogy nem mondasz neki semmit! Ígérd meg nekem! - felemeltem a hangomat.
Rám nézett és azt hiszem, értette, mire gondolok. Bólintott.
- Ígérem.

Három hét telt el azóta, hogy Mary elment a levéllel és semmi hír nincs róla. Aggódtam. Sokszor csörgettem a telefonján, de nem vette fel.
Végülis, úgyis mindegy már. Hiszen a levélben megírtam neki, hogy lehetséges, mire elolvassa én nem élek.
Van idő.
Csak az volt a baj, hogy engem maga Mary is aggasztott. Hol lehet? Azt mondta, hív, ha kint van Amerikábam. De nem tette és belőle nem nézem ki azt, hogy átver.
Ahogy teltek a hetek, az én hasam kicsiből óriási lett, Melodie a hetedik hónapját töltötte el a hasamban, és eléggé lefárasztott. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy óvni tudjam, és az orvosok szerint túl keveset eszem. De a kislányom még mindig egészséges, és ez a lényeg. Amíg az ő állapota nem rosszabbodik, addig nincs baj.
Esténként úgy aludtam el, hogy a hasamat simogatva énekeltem neki, és éreztem, ahogy mocorog és rugdalózik. Nem volt kellemetlen, sőt, hihetetlen élmény. Biztos voltam benne, hogy Melodie a legjobb ember az életemben.
Másnap reggel váratlan látogató jött el hozzám. Nem ismertem a lányt, de nagyon szép volt.
- Alice Halkins? - kérdezte.
Bólintottam, majd kezet fogtam vele.
- Liza Ewart vagyok. Mary húga.
Lefagyott az arcomról a mosoly. Rögtön a legrosszabbra gondoltam.
- Ülj le kérlek - mondta nekem egy sóhaj kíséretében.
Mikor megtettem, még egyet sóhajtott és az arca komollyá vált.
- A nővérem meghalt. Pont az utazása előtt. Ne neheztelj rám kérlek, hogy nem jöttem előbb, de csak most volt erőm. Kérte, hogy hozzam neked ezt vissza, és hogy ezt is adjam oda.
Elővette a zsebéből a levelet, és Marynek azt a kendőjét, ami akkor volt rajta, mikor nálam volt.
Nem tudtam sírni. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történt.
- Köszönöm - mondtam, majd felnéztem a lány gyönyörű és tiszta tekintetére.
- Nem is maradok tovább - mondta. Sietnem kell. Itt van a londoni temetőben, ha meg akarnád nézni.
És már el is indult ki az ajtón.
- Részvétem! - szóltam utánna. Halvány mosollyal bólintott, majd kiment az ajtón.
Az utolsó esélyem is elszállt. Az utolsó nyitott kapu is bezárult előttem.
Egy maradt még, ami nagyon nehéz és nagyon kockázatos. De Mary szavai még mindig visszhangoztak a fejemben.
" Nálatok jobb párt nehezen találni" ezt mondta és igaza volt. Lassan és nyugodtan összepakoltam minden cuccomat.

A temetőben álltam Mary sírja előtt, ami még friss volt, márvánnyal sem volt még letakarva, csak a kis földkupac jelezte hogy nem rég temették el.
- Mary, köszönöm, hogy eszembe juttattad, mennyit jelent nekem.
Egy könycseppet is elejtettem érte, majd feljebb húztam a vállamon a hátizsákom szárát, a fejemre kötöttem a rámhagyott kendőt és elindultam.
Nem tudtam még, milyen módon jutok el Amerikába.
De meg kellett tennem.