32. fejezet

- Kislányom, tudod, hogy a legjobbat akarom neked, tudod, hogy mindig is azt akartam, de megmondom, ha valami nem tetszik, és ez sajnos egy olyan dolog.
Anyám vagy nem tudta, vagy nem akarta megérteni, hogy mit érzek, vagy mire gondolok, mert egyre jobban rázta a fejét a történet hallatán.
Sajnos sok helyen kicsit megakadtam a mesélésében,  mert magam sem tudtam, hogy ezt azt vajon miért is tettem, és miért pont úgy tettem, ahogy tettem, ezzel nem állt bennem rendesen össze amit mondani akartam. Úgy gondolom, ezt érezni lehet. És azt csak én tudom, mit érzek. Talán szerelmet Niall iránt, de egy sokkal különlegesebb és mélyebb dolgot Harry iránt. Talán kifejezni sem lehet, talán csak velem történik ez.
A lényeg az, ahogy szeretni akartam valakit, és kötődni hozzá, az életem végén pedig lehet, hogy mindegy, ki ez az ember, itt viszont jött Melodie, kire lesz bízva, ha nem élem túl?
Problémák, problémák hátán és én nem tudom megoldani őket. Életemben először. Rengeteg ember boldogtalan most miattam, rengeteg ember gyűlöli magát, és ez kihozza belőlem, hogy az egyetlen dolog, amit én nem utálok saját magamban, az a gyerekem. Jó életet szeretnék neki. Nem olyat, mint amilyen az enyém volt, szeretném, ha lenne egy támasza, ha lenne egy ember, aki törődik vele és akire számíthat.
- Anya..- ez volt az első alkalom, hogy anyának szólítottam. - Segítened kell!
- Én megpróbálok, de nem lesz könnyű, ahogy eddig sem volt az, de azon leszek. Megteszem ami tőlem telik. - ölelt át könnyes szemmel, és én visszaöleltem, és éreztem, hogy jó a karjaiban lenni.

Niall minden nap eljött és minden nap egyre jobban belegabalyodtam a dolgokba, de jól esett, hogy ott volt, hogy fogta a kezemet, hogy nem érezte kínosan magát mikor a második kemót is megkaptam. A kezelés egyre és egyre szörnyűbb lett.
És megkezdődött az a fajta tünet, ami után ha akartam sem tudtam volna letagadni, hogy beteg vagyok, sőt azt sem, hogy mi bajom van.
Egyik este vettem észre, tusolás közben, hogy csomókban hullik a hajam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar elkezdődik, de sajnos szembe kellett néznem a ténnyel, hogy soha többet nem fogok úgy kinézni, ahogy szeretnék. Sokat sírtam, rengeteget, és sajnáltam Niallt mikor csak ült mellettem és nem tudta mit csináljon, hiszen, annyit vígasztalt és én annyiszor nem lettem jobban tőle.
Emiatt is rettenetesen nagy lelkiismeret furdalásom volt. Szeretem Niallt, szeretem a csókjait, sőt, szeretem, mikor kicsit több történik egy csóknál ( ez még régebben történt, nem hinném, hogy bárkinek is lenne gusztusa hozzám most, csomókban hulló hajjal, karikás szemekkel és gebesoványan.) és őt magát is szerettem, mégis, ha azt mondtam volna, hogy nekem ő kell, nem csak nekik, de magamnak is hazudok. Kihasználtam. És szörnyen éreztem magam. Ha pedig megmondtam volna neki, hogy igazából mit érzek, nemhogy nem értette volna, de biztosan nagyon meg is haragszik.
Fene vinné el az önzőségemet. Az egész életemet tönkretettem. És nincs időm helyrehozni.
Ha lenne, valószínüleg nem tudnám, az egyetlen dolog, amit tehetnék, hogy mindenkitől bocsánatot kérnék...
Ekkor jutott eszembe az ötlet.
Hiszen ő levelet írt nekem. Talán megpróbálhatom. Biztos rosszul érinti , hogy noha ő személyesen írt nekem mindig, én anyámmal válaszoltattam neki. Fordított esetben nekem is nagyon rossz lett volna.
- Niall, hoznál nekem egy pohár vizet? - kérdeztem fáradt hangon, hiszen éppen most fejezték be a kezelést.
- Persze, hogyne! - kicsit el volt szenderedve, de amint meghallotta a hangomat rögtön ugrott. Feltápászkodott a fotelből, és elindult. Reméltem, hogy nem jön hamar vissza.
Kevés időm volt. Megnyomtam a nővér hívógombját, szerencsére gyorsan jött, és kértem tőle papírt és valami tollat.
Össze kellett szednem minden gondolatomat, hiszen eszembe jutott: mi történik, ha soha többet nem látom, mielőtt meghalok? Hogy mondom el az érzéseimet, ha nem hajlandó velem szóba állni?
Meg kellett tudnia.

Harry

Ha ezt olvasod, én valószínüleg már nem élek, de ha mégis, meg kell tudnod, hogy én nem kérlek rá, hogy megkeress, az a te jogod, és a te döntésed.
De szeretném, ha a következőket tudnád. 
Megkezdték nálam a kemót, de Melodie egészséges ami azt jelenti, hogy van esélye a túlélésre, nekem viszont már alig. Ezért is írtam az elején, amit írtam. 
Kérlek, keresd meg. Nem szeretném, ha szülő nélkül kellene leélnie az életét, és te azt mondtad még annó, hogy vállalod érte a felelősséget. Kérlek Harry! Szüksége van rád, ahogy nekem is, de azt hiszem teljesen elvesztettelek már. 
A második dolog, hogy ne haragudj senkire aki hazudott neked, mert csak a legjobbat akarták. Talán még nem tudod, de nem jöttem össze senkivel. Nem léptem le sehova. Eleanor és Niall talán ezt mondják neked, de nem így van. Kérlek, tényleg ne haragudj rájuk! Nem akarnál látni most. Ők ettől akarnak téged megóvni. Hogy ne láss így. Szörnyű állapotban vagyok. 
A harmadik, hogy Niall és én...szóval... az hiszem kialakult köztünk valami, ami két oldalú, talán nem helyes, hogy elmondom, de szeretném, ha tudnád. Itt van most velem, ápol, ahogy mindig is tette. 
Minden erőfeszítésemmel próbálok veled kapcsolatba lépni és elmondani neked, hogy valójában te vagy az akire minden pillanatban vágyom, aki kell nekem. Igen, szeretem Niallt, de talán az igaz és egyetlen szerelem az mindig is te voltál nekem. 
Ez a negyedik amit el akartam neked mondani. Hogy szeretlek. Kéne ennél többet ragozni a dolgot? ha akarod elhiszed, ha nem akarod, akkor nem. De minden szavam igaz. 
Ne haragudj rám! 
Egy biztos, hogy az időt nem tudom visszaforgatni sem megállítani, sőt még lassítani sem. A londoni Royal kórházban vagyok. És itt is maradok életem végéig. 
Mint mondtam, nem kérem tőled, hogy gyere ide, csak akartam, hogy tudd mindezt, hogy értesülj arról, mi az igazság. 
Mégegyszer csak annyit, hogy szeretlek. 
Ha nem élek, de szeretnél megkeresni, kérlek tegyél meg nekem valamit. 
Vigyázz Melodie-ra és ha lehet, hetente egyszer hozd el a síromhoz. Vagy mesélj neki rólam. Rosszat, jót mindegy. Mondd el neki, hogy milyennek ismertél meg. Az igazat. Szeretném ha tudná. 
Helyettem is mondd meg neki, hogy soha ne adja fel. 
És hogy a mama nagyon szereti. 
És ha valaha is megkérdezi, hogy neki hol az anyja, mondd neki azt, hogy egy felhőn ülök és igyekszem aranyporral behinteni az életét. 

Szeretlek Harry.


Gyorsan összehajtottam a papírt. Az első fele megvan a dolgoknak.
De hogy kapja meg?
Niall? dehogy.
Anyám? már így is sokat kértem tőle.
Senkire nem számíthatok.

Aztán eszembe jutott a lány, aki azon a fogadáson volt ott.
A száma még mindig a táskámban volt. Hogy is hívták? Nem érdekes. Neki kell segítenie.
Szerencsére simán ment, megtaláltam a számát.
Mary Ewart. Ő volt az utolsó reménységem.

- Halló?
- Mary? Alice vagyok.
- Á, szia! Hogy  vagy? - kérdezte mosolygós hangon.
- Segítened kell nekem valamiben! Azt mondtad, hogy számíthatok rád. - és elmondtam neki a történetet töviről hegyire. Vagyis csak elhadartam, hiszen tudtam, Niall hamarosan visszaér.
Sokáig hallgatott majd megszólalt.
- Holnap ott vagyok. Intézd el, hogy egyedül legyél. Eljuttatom hozzá a leveledet!

Könnyek szöktek a szemembe, mert felgyúlt a remény, hogy talán újra láthatom Őt még a közeledő halálom előtt.
De mire Niall viszajött, úgy tettem mintha minden rendben lenne, holott a lelkem lángolt. Meg kell mondanom neki az érzéseimet.
Még ha ezzel mindent még jobban el is rontok.