34. fejezet

Minden kezdődik elölről. Csak most éppen Londonban ülök, éjjel és ott iszom a keserű kávét, terhes vagyok és nemsokára meghalok.
Na de, miért is vagyok meglepődve? Én akartam kiélni magam a hátralevőkben. Hát most sikerült is.
Átgondoltam a dolgokat, Melodie a hetedik hónapját éli meg a hasamban, ami azt jeletni, hogy van két hónapom,  hogy kijussak Amerikába. Nem volt nálam semmi, csak az útlevelem, meg kivételesen pénz.
Nem szóltam anyámnak, nem szóltam az orvosoknak, szó szerint csak elszöktem, lemondva a kemó kezelésekről, és veszélyeztetve mindkettőnk életét. De miért tettem? Ennyire szeretem Harryt?
Már rengetegszer megkérdeztem magamtól ezt, és nem tudtam, hogy miért teszem megint, mert a válasz mindig ugyanaz volt. Igen, ennyire.
Ráadásul a kezdetektől fogva egyedül csináltam mindent. Akkor mentek simán a dolgok, mikor semmi nem kavart bele. Ez az én utam és nekem kell járnom.
De mégis, mihez kezdjek? Induljak neki gyalog? Most túl gyenge vagyok ehhez. Az eszemet kellene használni, már, ami még megmaradt belőle. Mit tett volna ilyen helyzetben a régi Alice? Amikor még Bess volt?
Akkor eszembe jutott valami, ami más esetben a világ legnagyobb hülyesége lett volna, jelen pillanatban viszont a legértelmesebb, ami eszembe jutott.
Kifizettem a kávét, majd megint kimentem a sötét utcára.
- Alice, te nem vagy normális - mondtam magamnak, miközben a legjelentéktelenebb és legsötétebb kocsi felé vettem az irányt.
Sajnos a rossz előéletembe a sok kocsilopás is beletartozott. Egyszer még valamikor 14-15 éves koromban olyan társaságba keveredtem, ahol ez napi szinten ment. Amerikában simán megúsztuk.
De mi a helyzet ezzel az országgal?
A hátizsákomból kikerestem egy hajtűt és egy rossz kulcsot, továbbá egy rágót, amiből szerencsére sok van ide-oda ragasztva London utcáin és falain.
Nem valami filmbe illő dolog a hajtűs módszer, igazából nagyon egyszerű, nem kell hozzá sok ügyesség.  Pikk-pakk és megvan.
Legalábbis azt hittem. Merthogy, nem gondoltam volna, hogy ezekben az angol autókban nem kapcsol ki a riasztó.
Rettenet hangosan kezdett el szirénázni, és meglepődöttségemben azt sem tudtam, hova fussak, ráadásul a fejem is nagyon fájni kezdett a hirtelen ijedségtől. Kezdtem rosszul érezni magam. Talán nem volt jó döntés nekivágni ennek? Hisz már az elején belebukom.
Rohanni kezdtem, igyekeztem valami sötét kis sarkot elkapni, ahol nem vesznek észre, de nem bírtam sokáig a futást, hisz terhesen ez nem annyira kellemes, sőt, a sok kemó elvette az enegriámat, így kondim sem volt.
Annál jobban megijedtem viszont, mikor a rendőrségi szirénák hangját is meghallottam. Tudtam, hogy ha elkapna soha az életben nem jutok el többet Amerikába.
Pedig nagyon hiányzott az otthonom.
Rám világított a fényszóró, megállt a rendőrkocsi, szerencsére eléggé messze tőlem. Aztán ráeszméltem, hogy valószínüleg már a kórházban is észrevették a nemlétemet és biztosan bejelentettek, mint eltűnt személyt, esetleg szökésben lévőt.
Próbáltam csendben maradni, de mint mindig, most is a legrosszabbkor jött rám a hányinger és a fájdalom.
Felnyögtem, mire az egyik rendőr odakapta a fejét.
- Hé, maga meg kicsoda? - elkezdett jönni felém, majd szaporázta a lépteit, és szinte már futott, mikor megpróbáltam elmenekülni előle.
Majdnem elkapott, mikor hirtelen egy kéz fogta meg a vállamat és maga felé fordított. Egy férfi volt, borostás, és rettentően piszkos, a szagáról nem is beszélve.
- Hát itt vagy Bonnie! - kiáltott fel rám lehelve az ocsmány bűzét. Megpróbáltam kitépni magam a kezéből, de nagyon erősen fogott.
- Maga ismeri? - szólt a rendőr, a - valószínüleg - hajléktalanhoz intézve a kérdést.
- Az unokahúgom. Hogy ne ismerném. Sajnos beteg szegény, amint látja.
- Megpróbált ellopni egy kocsit. Be kell vinnem - a rendőr felemelte a hangját és kissé félrehúzta a kabátját, így én is és a homeless is láthattuk a kivillanó fegyverét. Időközben rájöttem, hogy majd ráér akkor megkérdezni a fickót, hogy ki, amikor már megmentette az életemet, mert úgy tűnt, hogy éppen ezt teszi.
Lassan felemelte a fejét és a pisztolyról a rendőrre nézett.
- És milyen bizonyítéka van rá?
- Ő volt az egyetlen ember a környéken. Észrevettük volna, ha lett volna más is - felelt a biztos úr.
- Nos, ha ennyire kíváncsi a magánéletünkre, engem azért tettek ki az utcára, mert nem találtak elég pénzesnek, ő pedig azért jött velem, mert a betegsége miatt más nem viselte el a családban. Jobb lenne, ha békén hagyná uram. Nagyon vad is tud lenni, ha rájön a rohama.
A rendőr nézett egy darabig, majd megbillegette a fejét.
- Kisasszony, mi történt tulajdonképpen? - kérdezte tőlem.
Ledermedtem. Éppen dilist kellene játszanom és semmi tehetségem a színészkedéshez. Kérdően ránéztem a hajléktalanra. Hál' Istennek, helyettem is megszólalt.
- Hiába, a lány süket-néma. Hiszen hallotta, ahogy felnyögött. Bizonyára valami értelmes dolgot mondott volna, ha hangoskodni akar. Hagyjon minket békén - itt a rendőr vállára tette a kezét és kicsit megpaskolta - és örüljön, hogy van munkája és helye aludni.
Rövid hallgatás után a biztos úr sóhajtott egyet, majd megkérdezte.
- Nem éhesek?
- Uram, mi mindig azok vagyunk.
- Jöjjön, elviszem magukat egy 0-24-esbe. Állom a vacsorát.

Ahogy a hamburgeremet majszoltam, még mindig szótlanul, hiszen néma voltam, azon járt a fejem, hogy vajon, miért tette ez a hajléktalan, hogy nem nyomott föl? És hogyan érte el azt, hogy most egy rendőr fizeti a vacsoránkat? Megannyi kérdés cikázott a fejemben, de nem is igazán akartam megválaszolni őket, hiszen elég volt annyi, hogy nem vagyok sitten és hogy éhen sem halok.
Hirtelen a rendőr rádiójába vágó hang törte meg a csendet.
- Ha nem baj, most megyek - szólt oda a megmentőmnek. - Remélem, visszatalálnak.
- Ne aggódjon, jobban ismerjük az utcát, mint a tenyerünket - mosolygott vissza a hajléktalan barátom.
A biztos úr felém is eleresztett egy mosolyt, amire én bólintottam, majd néztem, ahogy kisétál az ajtón és eltűnik.
Amikor azt gondoltam, hogy már biztosan hallótávolságon kívül van, ránéztem a férfira.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit - mosolygott. - Megtudhatném, hogy miért akartad elvinni azt a kocsit?
- Az egy nagyon hosszú történet.
- Hát..időnk mint a tenger.
- Ki vagy te? - nem így akartam feltenni a kérdést, de jobbat nem tudtam kinyögni.
- Milyen udvariatlan vagyok, hát még be sem mutatkoztam. Hugo vagyok.
- Alice - rámosolyogtam, majd kezet fogtunk - És ha nagyon érdekel, Amerikába mennék.
- És ezt mégis hogyan tervezted el? Benzin? Hogy jutsz át a határon? Na meg az óceánon? El vagy te egy kicsit tébolyodva.
Akkor döbbentem rá, hogy igaza van, nem terveztem el semmit, csak menni akartam. Azzal a kocsival pedig Londonból sem jutottam volna ki. Hát akkor ennyi. Semmi esélyem nincsen, mert ötletem sem volt.
- Nem akartalak megbántani! - szabadkozott Hugo, nyilván az akaratlanul előtörő könnyeimet látva.
- Nem...dehogy bántottál meg! Csak elgondolkoztam azon, hogy mennyire igazad van - szipogtam.
- Na gyere, mutatok valamit.
Az utcán sétáltunk, miközben éppen azt mesélte, hogy került az utcára. Kicsit Aladdinos beütése volt a srácnak, és sokkal öregebbnek tűnt a koránál, pedig váltig állította, hogy csak huszonhét éves.
Nem tudtam, hogy tartanom kell-e tőle, hiszen megmentette az életemet, de mégsem bízhatok egy homelessben.
- Szóval mikor ráeszméltem, hogy se pénzem, se lakásom, csak megvontam a vállamat és maradtam itt. Arról a padlóról, ahol én voltam, úgysem lehetett volna feltápászkodni. De a beszélőkém legalább jó. És megismerkedtem a legjobb barátommal, akivel sosem találkozom, ha nem vagyok éppen az utcán.
Ekkor megálltunk egy sötétebb sikátornál, ahol nem volt semmi, csak egy egyszerű vas ajtó, ami lefelé nyilt, valószínüleg egy pincébe.
- Gyere be nyugodtan, én nem foglak megenni - mondta, mikor meglátta, hogy hezitálok - Ha bántani akartalak volna, már az úton megöllek.
Hittem neki.
Nem pince volt, csak egy belső udvar, aminek a közepén egy Volkswagen állt. Olyan volt, mint a hippiknek anno, kék, és egy kicsit poros.
- Ez az én otthonom, mióta nem a bölcsészkaron próbálnak drogoztatni.
Az ő története talán még az enyémnél is durvább. Elment egyetemre, de rossz társaságba keveredett. És a legrosszabbul járt, mert ráfogták, hogy díler. Kidobták az iskolából, a koleszből, mindenhonnan, és semmi mása nem maradt csak ez az autó.
- Dilan! - kiáltotta. - Gyere elő!
Az út alatt sokat beszélt erről a barátjától és azt gondoltam, hogy ugyanolyan borostás srác, aki vele él, így nagyon meglepődtem, mikor a Dilannek szólított lény kiugrott a kocsiból odavágtázott Hugohoz és nyaldosni kezdte a kezét. Dilan ugyanis egy németjuhász kutya volt, gyönyörű nagy fekete szemekkel és ugyanakkora szívvel.
- Kitették az utcára. Már akkor sem volt meg a lába - mondta Hugo, és akkor vettem észre, hogy Dilan bal hátsó lába hiányzik.
- Biztos a katonaságon "dolgozott".
- Szörnyű, hogy kitették - ráztam a fejem és megsimogattam a kutya fejét.
- De legalább, most itt van velem. Sokmindenre betanítottam, rettentően okos. És a legfontosabb, hogy mindig hű marad azokhoz, akiket szeret és akik szeretik őt.
- Elképeztő, mekkora lelkük van - ebben maximálisan egyetértettem vele.
- Menjünk be az autóba. Van hely bőven neked is, mert látom, van mesélnivalód, és nincs hol aludnod.
- Honnan gondolod? - néztem rá kérdően.
Sokatmondóan nézett a hasamra, amiben Melodie volt, aztán a fejemre, amit még mindig Mary kendője védett.
- Én is elmeséltem az enyémet, akkor te is tartozol eggyel. Ráadásul jó elmondani valakinek.
Megintcsak be kellett látnom, hogy igaza van.
- Megágyazok neked ebben a felében én meg majd alszom az első üléseken, hogy ne zavarjalak.Kicsit kemény ez az összeeszkábált "ágy",és Dilan is hátul szokott aludni, ha téged nem zavar.
- Egyáltalán nem, szeretem a kutyákat - válaszoltam.
Elhelyezkedtünk, a kutya a kezem alá furakodott és én simogattam. Nem tudom miért, de máris úgy éreztem, hogy évek óta ismerjük egymást Hugoval.
- Szóval?
- Az én történetem nem valami érdekes. Rákos vagyok és mikor ezt megtudtam el akartam jönni Amerikából, ide is értem egy barátnőmön keresztül, de megismertem Harry Stylest a One Direction egyik tagját, egymásba szerettünk de mikor megtudta hogy beteg vagyok összezavarodott. Az egész kapcsolatunk a se veled, se nélküled elven alapult, majd egy hazugság miatt annyira összekeveredtek a dolgok, hogy egyáltalán nem tudok vele kapcsolatba lépni, pedig rájöttem, hogy szeretem és nem szeretnék úgy meghalni, hogy ezt nem mondtam el neki.
- És a gyerek?  - bökött fejével a hasamra.
- Az övé - mondtam egyszerűen, és a lelkem tényleg egy kicsit könnyebb lett.
Hugo sokáig nézett rám majd elnevette magát.
- Tényleg nem valami érdekes történet - vele együtt nevettem. Jó volt egy kicsit olyan emberrel beszélgetni, aki nem ítél el és nem kell szégyelnem magamat.
- És ez a  Harry most Amerikában van?
- Turnén - bólintottam.
Azért nem mondtam el neki mindent. Gondoltam, ha összebarátkozunk, szép lassan megtudja a részleteket is.
- Nem félsz, hogy rosszul leszel? - kérdezte hirtelen. - Hogy egyszer csak meghalsz és se magadat se a babát nem tudod megmenteni? Nagyon bátor lehetsz, ha neki mersz vágni ennek. Vagy őrült. Vagy szerelmes.
- Vagy mindhárom egyszerre - sohajtottam.
- Nem is tudom, minek nevezzelek - merengett. - Figyel Alice, tudom, hogy nem nagyon ismerjük egymást, de úgy érzem, magam veled, mintha nem ma találkoztunk volna először. Mintha ezer éve barátok lennénk.
- Én is ugyanezt gondolom - csillant fel a szemem.
- Éppen ezért teszem meg azt, hogy felajánlom neked a segítségemet.
- Hogyan? - kérdeztem. - Mégis, hogy tudnál te segíteni nekem?
- Úgy, hogy eljuttatlak Amerikába.
- És mégis mivel? Éppen te cáfoltad meg az én tervnek nem igazán nevezhető hülyeségemet - ráztam a fejem, mert semmi elképzelésem nem volt arról, hogyan tudna nekem egy hajléktalan segíteni, ha már magamon nem tudok.
- Mit gondolsz min fekszel? Nézz csak magad alá - mondta titokzatosan.
Azt tettem, amit mondott és a pokróc alá pillantottam.
- Ez...ez az amire gondolok? - kérdeztem csodálkozva. Alattam ugyanis vagy 9-10 óriási kanna volt.
- Benzin - bólintott.
- És mégis honnan szerezted? - teljesen elhűltem a látványtól. Nem tudtam elképzelni, hogy kerülhetett ez mind ide. Hiszen egy ilyen helyen a benzin igazi kincs.
- Azt...azt most inkább hagyjuk, az a lényeg, hogy itt van, és a tragacs is működik. Életem legnagyobb kalandjára tartogattam ezt a tíz kannát, de azt hiszem, hogy te jobban megérdemled.
Hihetetlenül nagy hálát éreztem és úgy gondoltam nem vagyok normális, ha ezt az ajánlatot nem fogadom el. Persze a gubancok a határnál még mindig fennálltak, de ha már addig eljutok, az is fél siker.
- El sem hiszem Hugo! Annyira köszönöm!- felugrottam és átöleltem.
- Ugyan, nincs mit.
És Dilan is közénkfurakodott, látszólag boldog volt, hogy mi is azok vagyunk, nyalogatott minket ahol ért.
Akkor, abban a poros kocsiban a háromlábú kutyával a hajléktalan koszos barátommal együtt azt éreztem, hogy igazán, de nagyon boldog vagyok.
És lehet, egy kicsit azt kívántam, bárcsak itt öregednék meg ebben a kocsiban és mindig ezt érezve.