6. fejezet

A következő hetekben, sorra kipipálhattam a Harry Potter forgatási helyszíneket a listámon, mert Eleanor Danielle és Milla ezzel leptek meg. Tudták, mennyire szeretném látni ezeket a helyeket, így mindennap elvittek valahová, és ezek életem legszebb együtt töltött napjai voltak.
Bár egy dolog nagyon idegesített. Akárhányszor Harry Potter volt a téma, mindig eszembe jutott valaki. Igen. Harryt azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Egy percre sem. Ami a legérdekesebb volt, hogy a két legszélsőségesebb érzelem olyan intenzíven váltakozott bennem, hogy azt hittem, megőrültem. Egyik pillanatban olyan mély gyűlöletet éreztem iránta, hogy a gyomrom is felkavargott viszont ez a kavargás hirtelen bizsergéssé változott a másik pillanatban, és olyan erős vonzalommá alakult, hogy ha azon az éjszakán lettünk volna, mikor összevesztem vele, gondolkodás nélkül hagytam volna magam. Az az igazság, hogy ezek az érzések nagyon lefárasztottak. A szemem karikás lett tőlük, és nem néztem ki valami jól. Egyre sápattabb lettem, vagyis inkább szürkébb. Talán beteg leszek. És ezt Eleanor is észrevette.

- Ki kéne mozdulnunk, csak kettem Be... Alice. Istenem még mindig nem tudom megszokni ezt a nevet!

- Pedig kicsinek, mindig így hívtál. - mosolyogtam. - Hova szeretnél menni?



- Tudok egy helyet. Viszünk egy pokrócot, és beszélgetünk. Érzem, hogy mostanában nincs veled rendben valami. Ismerlek. Elmegyünk arra a helyre és mindent kitálalsz.



( aznap délután)



- Szóval összegezzük.. Neked egyszerre tetszik is a pasi, és közben utálod is? - Eleanor próbálta megérteni, de nem hiszem, hogy sikerült neki hisz én sem tudtam valami remekül megfogalmazni az érzéseim.

- Nem ilyen egyszerű... de dióhéjban.. igen talán így van. - bambultam.

Csak pislogtunk egymásra, annyira, hogy ő elmosolyodott aztán én is, aztán mindketten óriási nevetésben törtünk ki. De olyan igazi fuldoklós nevetés volt. Nagyon jól esett, hiányzott már egy ilyen nap kettesben.

Hirtelen, Eleanor telefonja megcsörrent. Hivatalosan beszélt, és mikor letette nem tűnt valami vidámnak.

- Lesz egy hosszabb kimozdulásom. Amerikába kell mennem, a Barbra House nyári kollekciójának a bemutatására. És fotózásra is...- közölte kissé feszüten. Hihetetlen, hogy egy pillanat mennyire meg tudja változtatni a hangulatot. Tudtam, hogy ha Amerikába megy, egy ideig nem jön vissza.

- Nem tudnék veled menni? - kérdeztem.

- Nem, pedig kérdeztem, hallottad. Ilyenkor utálom az életet. - őszintén látszott az arcán a szomorúság.

-Gondolj bele, legalább van kire hagynod a házat! - vigyorodtam el! Próbáltam oldani a hangulatot. - Menjünk, későre jár, és lehet, hogy már aggódnak értünk... neked meg találkád van még ma Louissal ha jól tudom.
- Hát...ha nem baj! Olyan rég voltam vele kettesben. - pirult el.
Végignéztem a legjobb barátnőmön, és visszagondoltam azokra a pillanatokra, amiko még kicsik voltunk, és a csuklónkon próbálgattuk, milyen lehet csókolózni... most meg lám, lassan felnőtté vált, gyönyörű, és biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy kell elszédítenie Louist. Olyan szép szerelmet, mint a kettejüké, még soha nem láttam. Persze Liam és Danielle is ugyanígy volt ezzel, de Eleanorék között valami rejtélyes kötődés alakult ki, mint akik soha nem akarnák egymást elveszteni. Nem csak egy pár voltak, de barátok, testvérek, társak mindenben. Én is ilyet kerestem. És reménykedtem benne, hogy hamarosan megtalálom. Ha nem, akkor tényleg nincs értelme a hátralévő életemnek.

Hazafelé én vezettem, mert megígértem, hogy hazaviszem a kocsit. Kitettem El-t Louiséknál, aztán a mi házunk felé vettem az irányt. Sötét volt már, és az eső is szemerkélt, kicsi köd is volt, így bekapcsoltam a fényszórót.
Mikor befordultam az udvarba, az autó lámpái a falnak verődtek és én egy alakot láttam a háznak támaszkodva.
Kiszálltam a kocsiból, leállítottam a motort, de a fényszórókat égve hagytam. Ekkor már szakadt az eső, így a fény inkább az vízcseppeket világította meg, és ez az esőfüggöny eléggé eltakarta, pont annyira, hogy ne lássam ki az. De a testtartását jól ismertem. Ugyanaz a hanyag, zsebretett kéz, és a háta is olyan lazán támaszkodott a ház falának, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy ő itt ál és nézi ahogy elmegyek mellette.
Mert úgy haladtam el, mint aki észre sem veszi, hogy ott van... de a szemét végig magamon éreztem.
- Számítottam rá, hogy egyedül jössz. - mondta.
- Mit akarsz Harry? - fordultam végre felé.
- Megkérdezni, miért nem szólsz hozzám hetek óta. - végigmért, de nem látszott dühösnek.
- Nagyon jól tudod, miért.
- Jajj Alice, csak vicceltem. Te is tudod, hogy nem voltam magamnál.
- Engem nem érdekel a monológod Harry. És te sem érdekelsz ( ezzel a mondatommal inkább magamat győzködtem, mintsem őt.) és egyébként is, már megismerkedtem egy fiúval, aki helyes, okos és kedves, és képzeld, nem kérte, hogy feküdjek le vele!
Tudtam, hogy hazudok, és hogy ebből soha nem fogok jól kijönni, de éppen a " húzd be azon a kicseszett ajtón,és teperd le azonnal" énem és a gyomorbizsergésem volt fölényben, és minden erőmmel aazon voltam, hogy kűzdjek ellene.
Láttam, hogy az arca elborul egy pillanatra, majd kérdően felvonja a szemöldökét.
- És mégis kicsoda?
- Csak egy srác, a könyvtárban ismertem, nagyon tanult, és nem olyan paraszt, mint amilyen te vagy. -vágtam hozzá.
- Hiszem ha látom, mosolyodott el, majd közelebb hajolt.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy valami engem is hajt, valami, amit nem értettem soha, de olyan erővel tolt felé, mint ha Harry szája és az enyém, két különböző pólusú mágnes lennének.
Hála istennek, mielőtt bármi is történt volna, megjelent egy paparazzi, én kapcsoltam , elrántottam a fejem, villámgyorsan behátráltam a házba, majd becsaptam az ajtót Harry orra előtt.
Háttal nekitámaszkodtam,majd végigcsúsztam rajta míg le nem ültem, átkaroltam a térdemet, és csendes, de keserves sírásba folyottam az egyre kitörő fájdalmamat.