43. fejezet - (+Búcsú)

 Mielőtt belekezdenék az utolsó fejezetbe, el szeretném mondani, mennyire hálás vagyok nektek, hogy olvastátok a történetemet, hogy értő figyelemmel álltatok hozzá, és talán rájöttetek azokra a dolgokra, amiket közvetíteni szerettem volna felétek! Mindig becsüljétek meg azt, amitek van, és soha, de soha ne legyetek mások, mint amik vagytok! Az életnek rengeteg értelme lehet, csak ti dönthetitek el, mi fontos nektek és mi nem. És ami fontos arra vigyázzatok, hisz ki tudja, mikor szakít el tőlük a sors! Köszönöm a sok gyönyörű kommentet, az üzeneteket facebookon, és ask.fm-en, hálás vagyok és köszönöm azoknak az embereknek külön, akik bíztattak, és egyszerűen valamilyen hihetetlen módon a példaképüknek neveztek!
Nagyon nehezen fogok megválni ettől a blogtól, mert szinte az életem részévé vált, de egyszer mindennek vége szakad. Nagyon szerettelek titeket és most is szeretlek, köszönöm a lassan 90 000 oldalmegjelenítést, a 174 feliratkozót, a rengeteg kommentet, mindent! Én itt viszlátot mondok, vagyis nem, hiszen megszavaztátok az új blogot, a Pastless Future (Múlttalan Jövő)-t amit már természetesen megnyitottam, a linkje itt van : Pastless Future , remélem, aki itt járt, az mind beleolvas, feliratkozik és élvezi a kicsit light-osabbra tervezett történetet, persze bonyodalomból ott sem lesz hiány!
Nem húzom tovább az időt, köszönök nektek mindent még egyszer, élvezzétek az utolsó részt, és ha hozzáfűzni valótok/búcsúszövegetek vagy más közölni valótok van, nagy nagy szeretettel olvasok minden kommentet! Szeretlek titeket! Ti vagytok az életem!♥
*********************************************************************************

A fájdalmaim egyre nagyobbak lettek a műtőasztalon, sikítani tudtam volna, de a nyugtató nem engedett. És sajnos mást sem.
- Nyomjon! Próbálja meg egy kicsit erősebben Alice! Kérem, így nem tudunk magának segíteni - bíztatott az orvos, és én persze erőlködtem, de annyira gyenge voltam, hogy egyszerűen hiába. Huszonegy órája volt, hogy elkezdtem vajúdni, ráadásul az orvosok nem tudták mitől csupa vér a magzatvizem, felvágni nem akartak, mert tudták, hogy meghalok. Így is elég sok vért vesztettem, az életfunkcióim nem voltak valami stabilak, az egyetlen dolog, ami életben tartott szerintem, az a vágy volt, hogy láthassam a lányom, csak egy pillanatig. Harry végig ott állt mellettem, fogta a kezem, szorította, én pedig annyira fáradt voltam, hogy már csak tartottam, nem voltam képes visszaszorítani. Mikor ránéztem ugyan keveset láttam, mert védőmaszk volt rajta, de az átázott zöld textil arról árulkodott, hogy nagyon izzad, a konectráció miatt, hogy ne hagyja, hogy elhagyjam magam. Nagyon tiszteltem ezért és igyekeztem eleget tenni a vágyának addig a pillanatig, de hirtelen elengedtem a fejem és csak lihegtem, mint aki előtte lefutotta a maratont és hallgattam az egyre lassabban verő szívemet. A szemembe sütött a neonlámpa, így kicsit hunyorítanom kellett, éreztem a nyakamon lefolyó izzadtságot és azt is, hogy a hajam teljesen csatakos.
- Alice - kiáltott rám a nővérke aggódva - Nem adhatja fel, hallja? A kislánya egészséges, nem hagyhatja bent! Kérem! Próbálja meg összeszedni magát!
Mindenki csendben volt, mindenki fáradt volt.
- V...vizet - nyögtem, mire Harry ugrott és rögtön ott termett egy pohárral. Kicsit felemelte a fejem, és beleöntött egy kortyot a számba, aminek a fele ugyan lefolyt az arcomon, pont úgy, mint az izzadtság és a könnyek, csak kicsit hidegebb volt. Tudtam, hogy nincs más hátra, és a többiek is sejthették.
- Csinálja - néztem rá az orvosra.
Hosszan hallgatott, és mélyen belenézett a szemembe, amivel továbbra is bíztattam, majd közel jött, a homlokomra tette a kezét és megsimította.
- Magánál bátrabb nőt nem ismerek. Ezt jól jegyezze meg.
Eleresztettem felé egy halvány mosolyt, majd oldalra fordítottam a fejem. Harry persze, nem értette, hogy mi történik.
- Várjon, mi folyik itt? Milyen bátor? Milyen csinálja? - össze vissza kapkodta a fejét és hallottam, ahogy hüppögni kezd.
Az orvos a vállára tette a kezét.
- Sajnálom. Nem maradhat itt tovább.
Nem volt erőm megfordítani a fejem, csak hallottam, ahogy ordítani kezd, és láttam a műszerekben visszatükröződő képben, hogy közelebb próbál furakodni, de két ápoló ezt nem hagyja.
- Ne, Alice, kérlek ne, Istenem még el sem búcsúztunk! - az én szememből is patakzottak a könnyek, de már mozdulni sem bírtam. Mikor becsukták az ajtót, megint síri csend lett, amit az orvos tört meg.
- Azonnali előkészítést a császármetszéshez.
Gerinctől lefelé elbénítottak ahogy azt szokás, az egész nagyon csenben történt, mintha már előre gyászolnának.
Csodás érzés kerített hatalmába mikor a gyógyszer szétterjedt a testemben, már nem éreztem fájdalmat, nem feszített semmi, könnyű voltam, szinte lebegtem.
Tudtam, hogy nemsokára már ennél is jobb lesz. Imádkozni kezdtem halkan, majd hirtelen eszembe jutott anyám levele.

Alice,

Elképzelni sem tudod, mennyire aggódtam, mikor eltűntél a kórházból, de azt sem, hogy mennyire tisztellek azért, amit tettél! A legbüszkébb anya vagyok, akit csak a hátán hordott a Föld, és talán bíztál benne, hogy ott leszek veled, de ez sajnos nem történhet meg. Tudom, hogy nincs metségem, de talán megpróbálom elmondani. 
Annak, hogy megkerestelek őszintén szólva több oka is volt. Elsősorban el akartam neked valamit mondani. De aztán láttam, hogy mennyire beteg vagy és, hogy mennyire nehéz az életed, ezért úgy döntöttem inkább hallgatok, és melletted maradok. Viszont tudnod kell azt, mi volt a fő oka, hogy megkerestelek. 
Segítséget, vagyis inkább csak egy kis támaszt akartam kérni. 
A világon a legnagyobb vágyam, hogy ott lehessek veled, de sajnos ez lehetetlen, mert az igazság az, hogy én sem vagyok/voltam különb helyzetben, mint te. 
Szívre várok. 
Az enyém már nem működik valami jól, persze soha nem mondtam, nem akartam még több terhet rád rakni. Azt sem tudom, miért írtam neked ezt most meg, talán, hogy fel tudjak sóhajtani, hogy valaki tud róla, mert mikor az ember magában tartja, egy idő után elviselhetetlen a szorító érzés...
Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek! Örökké! És lehet, találkozunk odafenn! Előbb, mint gondolnád! 
Tépd szét ezt a levelet kérlek és viselkedj természetesen! Azt szeretném, ha csak te tudnál erről!
Anya

Ekkor nyomást éreztem a hasamon, nem fájt, csak nyomott, majd a penge végigszaladt a bőrömben és amilyen hirtelen meghallottam Melodie sírását, olyan hirtelen kezdett lejjebb esni a pulzusom, a nővérek és ápolók rohangáltak körülöttem, minden csupa vér volt.
- Hagy nézzem meg - nyögtem gyengén, mire a nővér ellenkezésre nyitotta volna a száját, de az orvos rászólt.
- Adja oda neki.
Leírhatatlan érzés a gyermeked a kezedben tartani. Az aprócska kis kopasz lényt, akivel annyi dolgon mentetek keresztül és csak egymásra számíthattatok. Aki akkor is ott volt, mikor egyedül voltál és akiért ölni és meghalni tudnál, hogy megmentsd.
- Szia Melodie.
Sírtam, mint mindenki, mikor meglátja a kisbabáját, néztem a szemeit, ittam minden pici rezdülését, mert tudtam, hogy nekem már nincsen sok időm,de aztán hirtelen fuldokolni kezdtem.
-Szeretlek kicsim! - suttogtam neki oda, mikor a nővér visszavette, hiszen inkubátorra volt szüksége.
A fuldoklás egyre jobban fojtogatott, aztán elállt, majd a homály is tisztult egy kicsit, és az orvos a fejemhez lépett.
- Szeretne elköszönni Harrytől?
Bólintottam. Aztán hozzátettem.
- Én akarom csinálni!
Most rajta volt a sor, ő is bolintott.
- Ha ez minden vágya...

(Zene)

Harry szoborként ült mellettem a félhomályban, fogta a kezem és a kezemet simogatta.
- Tudod, mikor megismertelek, nem hittem volna, hogy ennyire beléd szeretek.
Elmosolyodtam.
- Én rögtön tetszettem neked? - kérdezte hirtelen.
- Lehetett abban a helyzetben épeszűen gondolkodni? - kérdeztem vissza.
- Jogos.. - nevette el magát - Mindig is megállt a levegő, ha valahol megláttak.
- Ne szállj el magadtól.
Aztán csönd.
- Sok hülyeséget csináltam és sosem bocsátom meg őket magamnak...
- Harry azt akarom, hogy ketten csináljuk - mondtam, majd amikor értetlenül nézett rám a gép főgombja felé legyintettem a fejemmel.
Az arca kifejezéstelenné vált, majd ijedtségbe torkollott.
- Én...én nem biztos, hogy képes vagyok rá...
- Tudom, hogy igen - vágtam a szavába. - Talán bűnteted magad amiatt, ahogy viselkedtél, de egyet tudnod kell. Soha egy pillanatra sem ingottak meg az érzelmeim. Soha..
Rámnézett, a szeme olyan volt, mint akit megváltottak.
- Azt hittem haragszol, vagy...én nem is tudom mit hittem.
- Ha nem szerettelek volna annyira, elindultam volna, hogy megkeresselek? Én nem leszek már de egyet jól jegyezz meg! Örökké szeretni foglak Harry.
Rámborult én pedig megpróbáltam megnyugtatni, amennyire tudtam...
- Nem félsz? - kérdezte könnyes szemmel.
Megráztam a fejem.
- Inkább kiváncsi vagyok. Szeretnék neked mondani valamit.
- Persze, mondd csak, bármit.
Hallgattam, majd sóhajtottam egy halványat.
- Anyámnak rossz a szíve...Ha nem kap donort ő is meghal.
Elhűlve nézett rám, és elmeséltem neki, hogy ez állt a levélben és szét kellett tépnem és úgy kellett viselkednem mintha mi sem történt volna, pedig nagyon nagyon nehéz volt.
- Szeretném, ha megmondanád az orvosoknak, hogy felajánlom a szerveim. Minden szervemet. Meg akarom menteni anyámat!
- Alice.....ne....
Elmosolyodtam, majd folytattam.
- Nem is igazán fogok meghalni. Egy részem majd ott él pár emberben, köztük anyáméban is. De vésd az eszedbe es csak test. Lélek nélkül nincs értelme.
- És akkor te hol leszel? - kérdezte, majd megremegett.
- Ha a kislányunk szemébe nézel, meglátod! Ott leszek. És a szívedben is mindig!
Köhögni kezdtem, egy kis vér jött föl. Sóhajtottam.
- Nincs már sok időnk.
Ahogy a könnyek lefolytak az arcán, megfogtam a kezét, és az enyémmel együtt a kapcsolóra helyeztem.
- Háromra...
- Rögtön elmész? - kérdezte ijedten.
- Valószínüleg - mosolyogtam. Tényleg nem féltem. Tudtam, hogy egy egészséges és gyönyörű kislányt hagytam magam után, 18 videót, amiből meg fogja tudni, mennyire szerettem őt. És tudtam, hogy egy felelősségteljes embert hagyok itt rá, még ha az elején majd csetlik-botlik, tudtam, hogy sosem fogja magára hagyni Melodiet.
- Vigyázz rá kérlek!
Bólogatott, majd nyelt egyet.
- Szeretlek Alice.
- Én is szeretlek Harry.
Nyomott egy utolsó csókot a számra, és nem eresztette el, ott tartotta.
Kéz a kézben, még egy utolsót sóhajtottam.
Majd megnyomtuk a gombot.


/Harry/

Éreztem, ahogy a keze lehullik maga mellé a kapcsolóról, éreztem, ahogy megáll a mellkasa, majd ahogy az ajkai egyre hidegebbek lesznek az enyémek alatt.
Átjárt valami irtózatos fájdalom, de annál nagyobb volt az üresség. Nem tudtam sírni, nem tudtam beszélni, egyszerűen csak csókoltam, patakzó könnyekkel.
Benyitott az orvos, és mikor látta, mi történt, finoman leemelt róla.
- Akarja látni a kislányát?
Bólintottam.
- A szívét....azt kéri, hogy a szívét adják az anyjának. És a szerveit is. Ő kérte.
- Rendben van, erről akkor beszélünk, mikor már jobban van. Kér valami erőset?
Megráztam a fejem.

Úgy mozogtam, mint egy szellem, szinte nem is érzékeltem semmit a külvilágból. Ha a nővérek nem vezetnek,  biztos mindenkinek nekimentem volna.
- Nagyon pici, de egészséges és gyönyörű -mondta az ápolónő, majd a bölcső fölé irányított.
És akkor megláttam.
A lányt, akit a legjobban szeretek. Hirtelen visszatértek belém az érzelmek és elsírtam magam.
Minden kijött belőlem, az elmúlt egy óra, a szülés sőt, ez a csodálatos de mégis szörnyű kilenc hónap.
- Hát szia...itt van apa - gügyögtem neki, mire kinyitotta a szemét.
Az enyémet örökölték, zöldek voltak és nagyok. Gyönyörűek.
- Felvehetem? - kérdeztem a nővért, mire bólintott.
Közelebbről is megvizsgáltam az arcát.
- Melodie Styles - mondtam könnyes szemmel. - Te gyönyörű és csodálatos szerelemgyerek! Apa megvéd. Vigyázok rád, míg csak világ a világ.
És akkor valami olyan dolog történt ami szokatlan egy csecsemőnél.
Elmosolyodott. A felismerés villáma csapott belém. Gyönyörű mosolya volt.

Pont, mint az édesanyjáé.