1. fejezet

'-Eljutni Angliába
-Elmenni az összes Harry Potter forgatási helyszínre
-Nyaralni menni
-Mosolyogni minden nap
-Nem elfelejteni : Egyszer élsz, hát merj nagyot álmodni!
-Találni egy helyes fiút, akivel együtt lehetek életem végéig  Szeretni valakit míg a halál el nem választ.'

Éjjel 2 órakor ültem egy lepukkant kis kávézóban, és egyre a listámat írtam.
Mióta rájöttem, hogy az élet rövid, és becsülni kell minden percét, elhatároztam, hogy az enyém azzal fog telni, hogy a kisebb nagyobb álmaimat váltom valóra. Nem, nem volt pénzem. Egy árva fontom se. De a szerencsémben bíztam. Az volt. Legalábbis reméltem.
Másnap hajnalban terveztem kimenni a repülőtérre. Eleanor mondta, hogy küld pénzt, és azzal a géppel megyek amelyikkel akarok, de nem fogadtam el. Jó barátnőm volt, de jobb ha egyedül állom meg a helyem.
Ha elég ideig várok, csak megüresedik egy hely és akkor beférek valamelyik gépre.
Csörgött a telefonom. Megint ő. Vonakodva vettem fel.
 - Felesleges hívnod, nem megyek vissza.
 - Jól meggondoltad? - a nagynéném volt a legaggódóbb és egyszerre az utolsó élő rokonom. Vagyis nem, hazudok, van valahol egy anyám, de remélem nem épp a közelemben. 15 év van köztünk. Azt hiszem, egy elszakadt óvszer vagyok. Mikor 2 évesen otthagyott egyedül a nővére háza előtt, akkor láttam utoljára, de szerencsére nem emlékszem rá. - Nem hagyhatod ott a Michigant. Milyen nehezen jutottál be, és most csak úgy eldobod magadtól. Legalább maradnál itthon velünk.- hangja sírósra változott.
- Nem lehet, és ezt te is tudod. Tudod, miért döntöttem így, és hogy annak az egyetemnek semmi értelme. Most le kell tennem, holnap indulok a reptérre. Ha találok gépet, felszállás előtt felhívlak. Szeretlek. - letettem. Nem bírtam volna egy hosszabb beszélgetést.
' Remélhetőleg hamarosan kipipálhatom az Angliás részt.' gondoltam, majd a spórolt pénzemből kifizettem a kávét, felkaptam a hátizsákom és a gitáromat, és kiléptem az éjszakába.
Természetesen Michigan sosem aludt. Éjjelente ugyan előjöttek a furcsább alakok, de a sugárutakon ez nem volt jellemző.
Ahogy caflattam a járdán, és gondolkodtam az életem kisebb nagyobb dolgain, elestem, és kiszakadt a nadrágom. Az utolsó. Remek.
De nem nagyon érdekelt, tovább kellett mennem, mert buszra nem volt pénzem, taxira meg főleg, így gyalogolva próbáltam kijutni a repülőtérre. Tehát a vállamnál kicsit lejjebb érő, seszínű kócos hajamat a fülem mögé tűrtem ahogy szoktam, összeszedtem magam, és megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, egy pár mégis végigcsorgott az arcomon, Az ember néha próbál erősnek tűnni, de nem mindig megy neki. Szükségem volt valakire. De várnom kellett. Ahogy mindig. 18 éve csak várok valamire. És tegnaptól értelmet nyert a várakozás. Csak a dolog rémisztő is egyben, ezért inkább az oda vezető utat teszem szebbé. Erről a dologról viszont többet nem beszélek, mindennek megvan a maga ideje, semmit nem kell elsietni. A lényeg az, hogy az életem egy fontos fordulópontjához értem, talán a csúcspontjához, és innentől az út lefele
visz. Félelmetes.
De a lista, félig-meddig kész, ha minden jól megy, pár napon belül már Angliában leszek, végre újra láthatom Eleanort, és megismerhetem az új barátját, akiről mesélt. Azt mondja popsztár a pasi. Meglátjuk!
Egyébként még be sem mutatkoztam. Elizabeth Alice Halkins a nevem. A barátaimnak csak Bess vagyok. Az Alice-t pedig a nagynéném adta nekem, mert a családjukban szokás két nevet viselni. Szerettem volna azt használni. De valamiért senki nem hívott úgy.

*

Mikor kiértem a reptérre, hulla fáradt voltam. Nem akartam mást, csak leülni egy padra és pihenni egy kicsit. Reggel 6 óra volt, és szemet se aludtam.

- Leülhetek? - kérdeztem egy idős hölgytől.

- Persze aranyom. Látom fáradt vagy. A sok gond. Én is itt  ülök órák óta, nem akarom kidobni a felesleges Londoni jegyemet, de úgy tűnik, muszáj lesz...

Emlékeztek, amit a szerencséről mondtam, meg arról, hogy a dolgok okkal történnek? Igazam volt. Ez a hölgy rám várt.

Pár órán belül, a gépen ültem, küldtem egy sms-t Eleanornak és felhívtam a nagynénémet. Vigyázz Anglia, jövök!

A világ legboldogabb emberének éreztem magam akkor!