18. fejezet

Mára voltam beutalva varratszedésre, Dr. Starkey azt mondta, hogy utána már járhatok mankóval, esetleg szabadon is. Harry bevitt a kórházba és megígérte, hogy mellettem marad, bár a szemkontaktust kerülte és még mindig hideg volt velem, jól esett, hogy félre tudja tenni a sérelmeit. Mikor behívtak, ő is jött velem, felsegített a vizsgáló asztalra és várt. Leszedték a kötést a lábamról. Dr. Starkey nagyon meg volt lepve.

-          Szépen gyógyul! Kiszedjük a varratokat és mehetsz is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz! Most szorítsd össze a fogad, ez picit fájni fog – tényleg nagyon rossz volt, becsuktam a szemem és próbáltam hang nélkül kibírni. Harry végig fogta a kezem, nem is fogta, szinte szorította, annál jobban , minél jobban tartottam magam és néha egy két nyüszítést is kiadtam magamból.

-          Már nincs sok, bírd ki! – suttogta a fülembe és azt láttam rajta, mintha ő is kicsit átérezné a dolgokat, amiket én. Talán még lehet, hogy nem veszett el a remény? Talán még lehet belőlünk valami? Talán megbocsát? Csak arra tudtam gondolni, de ha nem az sem baj, itt van velem és az a lényeg. Hiszen megmondta. Azt mondta végig kitart mellettem.

-          Szeretlek – suttogtam, de mintha észre sem vette volna.

-          Most ne beszélj – csak ennyit mondott. Tudtam, hogy nem hisz nekem. De nem tehettem róla. Nekem Niall egy barát volt semmi több. Csak szükségem volt valakire. Harry nem érti és soha nem is értheti, milyen érzés, mikor egyedül fekszel a szobádban és arra gondolsz, mi van ha másnap nem kelsz fel? Kellett valaki, de nem arra, amire ő gondolta. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg ezt neki, de most nem is erre koncentráltam, csak kapaszkodtam az ágy szélébe és Harry kezébe, vártam, hogy vége legyen a fájdalomnak.

-          Így ni. Készen is vagyunk – mondta Dr. Starkey és valóban, már nem éreztem semmit, szinte felemelő érzés volt, hogy nem fájt. Alig pár percbe tellett, de nekem óráknak tűntek. Bárcsak az életemet is így élném. Hosszabbnak gondolnám. De arra nem vagyok képes, hiszen élni szeretnék, és amit szeret az ember, annak mindig vége, gyorsabban, mint gondolná, és tudtam, hogy engem már kerget a Halál. Még nem kapott el, de kerget.

-          Nem teszünk rá kötést, nézd meg, hogy fel tudsz – e állni, talán mankóval először egyszerűbb lesz.

Egészen jól ment, nem éreztem fájdalmat és nagyon boldog voltam, hogy végre nem kell majd egész nap egy székben ülnöm, vagy feküdnöm tehetetlenül.  Letettem a mankót, megpróbáltam úgy járni és csodák csodájára sikerült, bár egy kicsit sántikáltam.

-          Nagyon köszönök, mindent! – borultam Dr. Starkey nyakába. – Soha ilyen gondoskodó csapattal nem találkoztam még.!

-          Nos, Alice ez részben a te érdemed, hiszem rekordidő alatt épült fel a lábad! Apropó, Dr. Mann megkért, hogy kérdezzem meg, megjött- e már a teszt és ha igen, sürgősen tudasd vele, mert utánanézett pár dolognak és ha pozitív, gyorsan kell cselekedni.

Hát persze, a teszt! Ki is ment a fejemből, hogy szólnom kell róla. Vajon mi lehet olyan sürgős? Istenem, milyen feledékeny vagyok!

-          Dr. Starkey, dolgozik ma Dr. Mann? – kérdeztem hadarva.

-          Természetesen, akarod, hogy felhívjam az osztályt és megkérdezzem mikor fogad? Mit mondjak neki a tesztről?

-          Csak mondja, hogy pozitív lett és amikor csak hív, ott vagyok.

Végül is, mivel a doktorúr éppen kemoterápiázott egy beteget, azt üzente, hogy este menjünk vissza, akkor mindent elmond, mit talált a dologról és, hogy mi lesz a kezelés menete. Azt is üzente, hogy ne aggódjak, mindent megtesz, és hogy köszöni, hogy nem ítéltem el, amiatt, hogy egyre kevésbé bírja lelkileg a munkáját. Neki sem lehet könnyű. Embereket kezelni és életben tartani, küzdeni az oldalukon a végsőkig, miközben tudja, hogy mindez úgyis reménytelen és maximum csak húzni tudja a dolgot, rettenetes érzés.

Ha ehhez a részhez érsz kattints rá a linkre és hallgatsd a számot, úgy olvass tovább! ( Ha leáll indítsd újra :)) nem kötelező, de érdemes : Aláfestő zene

Ahogy Harryvel hazafelé vettük az irányt, megint szótlanul, szinte vágni lehetett a csendet köztünk, eszembe jutott Niall. Bocsánatot kell kérnem tőle. Ott volt mellettem, mikor senki más, ápolt, amikor azt hittem már semmi sem lesz rendben, és én összetörtem a szívét. Az övét is. Rendbe kell hoznom, legalább vele a dolgokat, hiszen ha valaki,ő tényleg nem tehet semmiről.

-          Őő…Harry? Meg tudnánk állni a házatoknál? – kérdeztem nagyon halkan. Alig beszéltünk a két napban. Szinte nem is szóltunk egymáshoz.  – Szeretnék… nos, szeretnék bocsánatot kérni Nialltől. Egy idióta voltam, hogy ezt tettem vele.

Nem szólt semmit, csak lassan bekanyarodott egy utcán, és a 1D bázisa felé vette az irányt. Utáltam, hogy nem beszél velem. És gondoltam, egy próbát megér.

-          Figyelj. Attól még, hogy te így döntöttél, beszélhetnénk egymással. Sokszor zavar ez a kínos csend köztünk.

-          És mégis, miről szeretnél beszélgetni? Majd Niallel kitársalgod magad. Oda tartunk nem? Végülis igazad van. Ő megérdemli, hogy bocsánatot kérj tőle – nem bírtam tovább. Felé fordultam és rászegeztem a tekintetemet.  Nyugodt voltam, megőriztem minden higgadtságom. Eszembe jutott, mit mondott Niall arról, hogy Harry érzékeny.

-          És mégis, miért kéne bocsánatot kérnem? Nem hagytál szóhoz jutni. Gondolj vissza arra az éjszakára. Kiugrottál az ágyból és Ericcel kezdtél el dobálózni felém, holott nagyon jól tudtad, hogy semmi értelme nem volt. Higgadtan akartam közölni veled, és nagyon nehéz volt rávennem magam, hogy kinyögjem. Neked sem ment volna, hidd el. Aztán otthagytál. Nem is érdekelt, hogy mi van velem. Még az országból is eltűntél. És mégis mit kellett volna csinálnom? Fel akartalak hívni. De nem volt hozzá bátorságom. Azt hittem haragszol. Lelkiismeret furdalásom volt. Annyit tudtam, hogy szeretlek, és mikor megláttam azt a hírt, azt hittem le akarsz tagadni. És igen, Niall volt az, aki nem hagyott cserben. Ő volt az, aki ott volt, amikor te nem, segített, mikor más nem, átölelt, mikor én csak rád vágytam minden pillanatban. Tudod mit mondott ilyenkor? Nem, most lehet azt gondolod, hogy uszítgatott ellened. Szó sincs róla. Arra bíztatott, hogy ne adjam fel, mert visszajössz és boldogok leszünk egyszer megint. Mindennap elmondta ezt, tartva bennem a reményt. Aztán mint kiderült, ő is érzett valamit. El tudod képzelni, mekkora erő kell ahhoz, hogy úgy tégy boldoggá valakit, hogy te nem lehetsz az? Ezért arra kérlek, hogy ne haragudj rá. Ha velem nem tudod rendezni a problémádat, legalább vele beszélj, mert ő az egyetlen ember, aki hármunk közül nem ludas. Semennyire sem.

Nem nézett rám. Csak fogta a kormányt, vezetett, majd sóhajtott egy nagyot.

-          Talán megpróbálok vele beszélni – be kellett látnia, hogy igazam van. Nekem ennyi elég volt.

-          És egyébként nem tőlem tudja, hogy beteg vagyok. Az orvosok mondták meg neki – tettem hozzá.  – Te vagy az egyetlen akinek elmondtam.

Megcsörrent a telefonom. Dr. Mann volt az.

-          Szia Alice, az a helyzet, hogy ha nem baj, vissza kellene jönni azonnal. Fontos dolgot kell mondanom. Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdezte, a hangja sürgető volt.

-          Nem,  rögtön indulunk, nem sokára ott leszünk – lecsaptam a telefont. – Azt mondta, most kell visszamenni, mert sürgős – Harry szeme egy kicsit kikerekedett. Mintha aggódott volna. Megfordult és padlógázt adott. Mikor ideges, mindig rettenetesen gyorsan vezet.

Sajnálattal kellett konstatálnom, hogy a Niallel való beszélgetést el kellett halasztanom, de most a kórház fontosabb volt.  Kicsit megijedtem. Vajon mit akar mondani? Nem akartam a legrosszabbra gondolni. Nem akartam megválni a gyerektől.

Bementünk a rendelőbe, dr. Mann leültetett minket, és komolyan a szemembe nézett.

-          Utánanéztem mindennek. Veszélyes dolog előtt állunk. Meg kell nézetni hány hetes a baba. És ha még nem késő, azonnali abortuszt javaslok.

-          Tessék? – kapta fel Harry a fejét. – Ismételje meg.

-          A gyereket el kell távolítani Alice-ből… figyeljetek, elmondom a lehetőségeket.  Három opció van. Az első, ha megcsinálják az abortuszt, elkezdjük a kemoterápiát és talán kitolhatjuk Alice életét fél évvel. A második, ha hagyjuk a babát fejlődni , és Alice nem kap kezelést. A gyerek túléli majd, de Alice, minden energiáját az ő táplálásába fogja befektetni, ezzel minden erejét elveszti és csoda lenne ha életben maradna.  A harmadik opció ugyanez, csak kezeléssel. A magzat fejlődésére ez nagyon rossz hatással lehet, de van rá esély, hogy megszületik, viszont császármetszést kell alkalmaznunk, mert Alicenek nem lesz ereje szülni. Viszont…nos viszont akkor valószínűleg elvérzik.

Egymásra néztünk Harryvel. A szám kiszáradt, könnybe lábadt a szemem. Láttam, hogy Harry is ugyanígy érez. Aggódva nézett rám, de annyira, ahogy az utóbbi napokban egyszer sem. Láttam a szemében megvillanni azt, hogy nem vagyok közömbös, hogy számítok neki valamit. Én is és a gyerek is.

-          Kaptok gondolkodási időt, hogy eldöntsétek. Három napot tudok adni. Többet nem.  Gyertek vissza utána. És nagyon sajnálom. Irtózatosan, de nincs más megoldás.

Most már ténylegesen hazafelé tartottunk. Nem kapott fel a lépcső alján, de feltámogatott, hiszen még sántítottam.  Be akartam menni a szobámba, de Harry visszarántott. Láttam, hogy könnyek csorognak az arcán. Közel hajolt az arcomhoz, és eltűrte a szememből a hajam.  Annyira gyengéden érintett meg, mintha üvegből lennék, ami bármelyik percben összetörhet.

-          Nagyon sajnálom – suttogta. Akkor sem tudott volna hangosan beszélni, ha akart volna. – Nem akarlak elveszíteni.  Igazán nem akarlak. Nem tudom, mit tegyek.

Átöleltem. Elgyengült. Teljesen összeomlott ennyi rossz hír után. Most nekem kellett erősnek lennem.  Behúztam a szobába és lefektettem.

-          Ssssh… - csitítottam. – Nincs semmi baj – Nekem is könnybe lábadtak a szemeim.  A homlokomat az övéhez szorítottam, nem csókoltam meg, nem kezdeményeztem semmilyen testi kontaktust.  Hagytam, hogy álomba sírja magát mellettem.