Bocsánat!

Ne haragudjatok, hogy nincs rész egy ideje, próbálok írni, de alig jutok géphez, minden percem meg van számolva mindig.
Nagyon zűrös az életem, kórházba kerültem és a vizsgálatok hosszúak és fárasztóak. Minél előbb megpróbálok részt hozni, nekem is fáj, hogy nem írhatok, de tartsatok ki, jön a rész, nem fejezem be a blogot!
Szeretek mindenkit!
Légyszi ne kérdezzétek, hogy mi a bajom, mert nem fogom megmondani!
Csók a szívetekre♥

41. fejezet

Harry lihegve rontott be az ajtón, hiába hallottam, hogy egy nővér próbálja visszatartani, miszerint nincsen látogatás ilyenkor.
- Siettem, ahogy csak tudtam - rohant oda hozzám. - Mi volt? Mondott valamit az orvos? - ránézett Eleanorra (aki időközben visszajött és csak mereven bámult maga elé, mert elmondtam, mit tettem az imént), majd a hasamra.
-Ő jól van? 
Bólintottam, majd elmosolyodtam egy picit, hogy átsugározzam rá a nyugodtságot, hogy ne aggódjon, látja, élek és már semmi bajom, csak van egy kötés a fejemen az agyvizem miatt.
- Mi történt?
- Nem tudom Harry. Az orvos valami nyomásról beszélt, meg le kellett szívni az agyvizemet, de még semmi különösebbet nem tud egyikünk sem - bíztatóan ránéztem Eleanorra, aki cseppet sem megkönnyítve a dolgomat, sírásban tört ki?
- Akkor miért sír? - kérdezte Harry csodálkozva.
Sóhajtottam, tudtam, hogy ezt nem kerülhetem el és hazudni sem hazudhatok.
- Ülj le kérlek... - legyintettem a fejemmel az ágy közelében lévő másik szék felé.
Szótlanul tette, majd mikor már leült, rám emelte a tekintetét....

/Harry/

Beszélt hozzám, de nem hallottam mit mond. Három szó cikázott a fejemben össze-vissza, műszív, vérzés, halál.
Megint hülyeséget csinált, mielőtt bárkit is megkérdezett volna! Miért nehezíti meg ennyire a dolgot? Miért nem beszélte meg legalább velem előtte? Eszméletlenül mérges voltam, de nem rá, a világra, a helyzetre, a minket körülvevő emberekre, mindenkire, csak rá és Melodie-ra nem. A világ legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb érzéseinek ezrei játszódtak le bennem és azt hittem, mindjárt felrúgok valamit, annyira nagy fájdalmat okoztak. De nem tettem. Csak felálltam, lassan odasétáltam Alice-hez és átöleltem. Nem tudtam sírni. Nagyon akartam, de nem tudtam. Ő sem sírt, bíztatóan mosolygott, mintha egyszerűen nem akarná, hogy vele együtt éljem meg ezt a nehéz időszakot. Mintha azt akarná, hogy ezt egyedül csinálhassa végig. Valahol igaza volt. De nem adhatja fel! Még van esélye az életre, akkor nem engedheti el magát. Nem teheti.......egyszerűen nem.

/Alice/

Láttam rajta, hogy gyötrődik. Láttam, hogy legszívesebben rombolna és iszonyat jól esett, hogy nem tette, pedig tudtam, éreztem, hogy mennyire fájhat neki. Odajött és átölelt, én pedig mosolyogtam, mint aki nem fél, mint aki tudja mit csinál, pedig nem tudtam. Egy cél vezérelt, megmenteni Melodie-t. Azt az embert, aki semmiről  nem tehet és akinek élnie KELL!
Az nem érdekelt, hogy velem mi van.
Sőt.
Van egy titkom. Egy titkom, amit soha senkinek, sem Harrynek, sem Niallnek, de még El-nek vagy Hugonak sem mondtam el . És  még azoknak sem, akik a kis életem unalmas, vagy éppen izgalmas sorait olvassák. Talán még magamnak sem mertem bevallani, de az, hogy belenyugodtam a dolgokba és hagytam mindent történni, ahogy történnie kell, egyet tudatosított bennem.
Nem akarok élni.
És igen, végül igazam lett. Meg akartam halni. Már attól a naptól kezdve, hogy megírtam azt a listát Michiganben.  Soha, egy percig sem kűzdöttem azért, hogy életben maradjak. Ha az lett volna a szemem előtt, el sem megyek Amerikából. Hagyom, hogy kifizessék a kezelést és hogy meggyógyuljak. De én nem akartam. A történetem elejétől kezdve csak arról beszéltem, hogy az utolsó hónapokat szeretném szebbé tenni(habár ez aligha sikerült). Egy szóval sem említettem soha azt, hogy végülis van másik út is, hogy meggyógyuljak és akkor hogyan tovább. Bennem nincs hogyan tovább. Bennem már csak a vég van. Amit magamnak terveztem.
Ezen akkor gondolkodtam, mikor Hugoval csöndben vettük az irányt Amerika felé, de csak akkor világosodott és fogalmazódott meg bennem mindez, mikor a tükörben néztem magam. Átgondoltam az egész életemet és rájöttem, így végzem, soványan, kopaszon, nem kellek majd senkinek, még Harrynek sem, hiába mondja, tudom, hogy nem, a rajongóknak sem, hiszen rossz hatással vagyok rá, megcsúnyultam és nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat, amit egyfolytában érzek.
És, mint mindig, most is szem előtt tartom azt a dolgot, hogy Melodie nem lenne boldog egy csúnya és beteg anyukával együtt. Harrynek előbb utóbb találnia kell valaki mást, és meg is fogja találni, tudom.
Az én történetem itt ér véget.
Nem féltem, vagyis igen, de attól jobban, hogy lehetnek majd ennél nagyobb fájdalmaim és lehetnék ennél tehetetlenebb az életben valaha. Nem akartam, hogy elesettnek gondoljanak.
Az élet szörnyű nehéz. De az istenért sem fogom  neki megadni azt a luxust, hogy szenvedni lásson valaha is! Soha.
Boldogan és nyugodt szívvel megyek majd el. Tudván, hogy amit itt hagyok, az egyszer még valaki számára nagy kincs lesz.


Másnap nagyon izgultam. Éhes voltam, de nem engedtek enni, a műtét előtt, ami alatt a szívet teszik rám. Mint mondtam, nem féltem, csak izgultam. Furcsa érzés lehet az embernek, ha egy különálló tárgy mozgatja a vérét. Talán egy kicsit kiváncsi is voltam, de ez a szó már nagyon morbid.
Harry egész éjjel  itt ült mellettem, alig aludt, de reggel el kellett mennie dolgozni, így megintcsak Eleanorral voltam és vészeltem át azt a kínosan lassú pár órát, amíg vártunk, hogy bevigyenek a műtőbe.
- Félsz? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Szerinted milyen lesz?
- Pont, mintha valami robot lennék. Lehet, hogy innentől kezdve majd csak olajat ihatok. Platinából lesz a szívem. Tök király - nevettem el magam, és Eleanorból is sikerült kicsikarnom egy halvány, szomorú mosolyt. Tudtam mit érezhet. Még mindig azt hitte, hogy az ő hibája. Nos, részben igen. De mi értelme lenne haragudni? Az élet rövidebb mint hinnénk, és mindig csak a rosszat látjuk benne. Nagyon szeretem Eleanort, attól függetlenül, hogy mit csinált. A testvéremnek tekintem. Örökké.
Kopogtattak az ajtón, azt hittük, hogy az orvos, de nem...
- Szia Niall! - mosolyogtam, mikor megláttam a szőkeséget az ajtóban.
Visszamosolygott, majd odajött,hogy megöleljen.
- Annyira sajnálom- éreztem,hogy rázkódik a válla, sír. Ellöktem magamtól picit, hogy a szemébe nézhessek.
- Mit sajnálsz? - kérdeztem.
- Ezt az egészet - mutatott körbe. - Mi juttattunk ide. Én, meg ő - nézett Eleanorra.
- Nem tehettek róla! Így kellett legyen! Miért nem vagy dolgozni?
- Megszöktem... - mondta, mire megráztam a fejem.
Ekkor jöttek be az orvosok,hogy készen állnak és hogy visznek a műtőbe.
- Maradok. Melletted leszek Alice - mondta Niall, mire elmosolyodtam és bólogattam volna, de az utolsó pillanatban a fejembe villant valami.
Harry.
Még egy helyzet, amikor ő nem volt itt, de Niall igen. Nem, nem akartam megint ezt.
- Niall, biztos észrevették, hogy eltűntél, ugyanis világsztár vagy - mondtam.
- Menj vissza.
- De Alice én..
- Csak menj vissza! - mondtam. - Ezt egyedül akarom csinálni. Úgy romantikusabb - próbáltam viccelődni miközben összeszorítottam a szemem, mikor belémnyomták az infúziót.
- Szeretlek Alice - mondta Eleanor, mikor elkezdték tolni az ágyamat.
- Én is szeretlek Eleanor - kacsintottam, majd dobtam neki egy aprócska puszit, amit ő "elkapott" és az arcára tette. Minidg így köszöntünk el, és eddig ezt nem is említettem. Egyike ez is az élet apróságainak, amit nem veszünk észre, pedig nagyon fontosak.
Ahogy hanyatt feküdtem, nem láttam semmit, csak a neonlámpákat a fejem fölött, amint egyik a másik után halad el, és jön még egy, és még egy, mindegyik megvilágítja az arcomat, majd árnyékot szór rá.
Aztán hirtelen kanyarodtunk. Betoltak egy szobába, ami a műtő volt, egy asztallal, csomó műszerrel és egy nagy vakufénnyel világítós lámpával.
- Egy...kettő...három - majd átemeltek a műtőasztalra.
- Rutin műtét, ha szabad ilyet mondanom, ne aggódjon nem lesz semmi baj - mondta az altatóorvos, majd a számra tett egy maszkot és kérte, hogy lélegezzek. Orron be, szájon ki (semmi, teljesen éber vagyok), orron be(szédülök...azt hiszem nem fogok emlékezni semmire), szájon ki....orron be...szájon...

Nagyon szépet álmodtam. A tengerparon futottam végig, a lakókocsik között, és egy kis Westie kutyával játszottam. Végig a vízben, majd vissza, egy botot dobáltam neki, amit megrágott de nem hozott vissza, ugatott, ugrált és én is táncoltam, nem volt ott senki más, csak az erdő, a lakókocsik, a horvát hegyek, és én..
Nyugalommal töltött el az álom, és nagyon valóságosnak tűnt. Nem volt benne semmi furcsa, semmi olyan, ami miatt az ember tudja, hogy az álom, az álom. Felbukkan egy szörny, vagy valaki repülni kezd... Az emberben tudatosul, hogy álmodik,  mert ilyen nincsen. Ebben nem volt semmi. Talán az altatógáztól nem tudom. Szerettem. Boldog voltam és sokáig ott akartam lenni azon a parton a fülledt melegbe a Westie-vel. De semmi sem tart örökké.

- KÉSZEN VAGYUNK, ÉBREDJEN - hallottam a hangot és rögtön kipattantak a szemeim. Nem is aludtam mélyen, mégsem éreztem semmit abból,amit csináltak velem. Nagyon kába voltam, alig érzékeltem valamit a külvilágból.Fájt a hasam és a mellkasom is szúrt. Ugyanúgy láttam a neonfényeket, mint amikor vittek műteni, csak mostmár nem járt semmin az eszem. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy bármire is gondoljak.
Halványan láttam Eleanor arcát, mosolyogtam, aztán éreztem, ahogy áttesznek az ágyamra - az nagyon fájt - és rögtön be is fordultam. Éreztem a fájdalmat, de örültem neki.
Ha fáj, akkor élek.
Aztán meghallottam a csipogást, ami valószínüleg a műszívem volt, és hallottam, ahogy az orvos szól Eleanornak, hogy minden rendben volt.
Mosolyogtam, de nem volt erőm megszólalni. A csipogás, mint valami altató, úgy szenderített el, a monoton hang, a "minden rendben" érzését keltette fel bennem.
Ki tudja meddig alszom majd. És mikor kelek fel.
Akkor nem is érdekelt.
Nem édekelt semmi.
Még a saját gyerekem sem.
Egyet akartam.
Visszamenni a Westie-hez a tengerpartra, ahol nincs más csak boldogság!

40. fejezet

Hajnalodott. Harry és én még mindig csak beszélgettünk. Talán azért nem akartunk aludni, mert féltünk, hogy ez megint csak egy álom, és ha felébredünk, nem lesz ott senki. Hozzá vagyunk szokva az érzéshez mindketten.
Holnap lépek be Melodie kilencedik hónapjába. Harry megígérte, hogy elvisz egy orvoshoz, hiszen hetekig nem voltam ultrahangon, azt sem tudom, mi van a kislányunkkal.
- Ha akarod, elintézem, hogy addig halasszunk minden koncertet, amíg....amíg vége nem lesz mindennek.
Megráztam a fejem.
- Nekem már mindegy, de neked nem kell feladnod.
Mint említettem már, mindketten tudtuk, hogy meg fogok halni. Jó lenne azt mondani, hogy csodák vannak, és minden helyre jöhet, de sajnos ez a való élet, itt az ember nem gyógyul fel a leukémiából varázsütésre.
- Másképp is végződhetett volna, ha nem hagylak el...- mondta és csak bámult maga elé. Megsimogattam az arcát.
- Nem a te hibád volt - mondtam, majd közelebb bújtam hozzá az ágyban.
- Ígérd meg nekem, hogy sosem lesz bűntudatod. Azt nem bírnám elviselni. Vigyázni fogok rátok odafentről. De neked nem szabad összetörnöd. Ígérd meg hogy nem fogsz. Rengeteg felelősség lesz rajtad, ott lesz Melodie, a koncertek, a hírneved, újságírók és hazugságok tömkelege. Összeroppannál, ha még az a tudat is emésztene, hogy miattad volt. Inkább nézz rám. Mennyi bűnöm van. Tizennyolc évesen ennyi gondot a nyakadba akasztottam és most arra kérlek, hogy ne omolj össze alattuk. Rettenetes ember vagyok és ezt tudom. - a mellkasára hajtottam a fejem - De hidd el, ha újra kezdhetném, itt mardnék, és eszembe se jutna Londonba tolni a képemet. Nem is tudom, mit vártam...
- Nem vagy szörnyű ember! Ezt azonnal fejezd be! - megfogta az állam és a tekinetemet a sajátjára irányította.
- Soha...soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor, amikor veled lehettem. És igen, talán nagyon fáj, hogy el foglak veszíteni és rettenetesen nehéz lesz feldolgoznom, de soha, egyetlen egy percét sem bántam meg annak, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek. És tudom, hogy rengeteg hülyeséget csináltam, és ha megkérdeznéd miért tettem,  nem tudnék rá válaszolni, csak annyit, hogy 'sajnálom, de megjedtem'. Nem akartam, hogy ez legyen velünk. Kettőnk közül nem te vagy a szörnyű, hanem én. Mert otthagytalak, mikor a legnagyobb szükséged volt rám. Bárcsak visszatekerhetném az időt. Arra az éjszakára, amikor kiugrottam mellőled az ágyból és mindent elrontottam.
Azt vettem észre hirtelen, hogy sír. Már meg sem próbálta magát visszafogni, nem próbált erősnek tűnni.
Hagytam, hogy belefúrja a fejét a vállamba, átöleltem és a göndör fürtjeit simogattam, miközben csitítani próbáltam.
- Sssss...minden rendben van.
- Istenem Alice... - hüppögte. - Nem akarlak elveszíteni. Kérlek maradj itt. Ne hagyj magamra. Nincs értelme az életnek...ha te nem vagy velem - nyelt egyet .
Ekkor már én is sírtam. Azt hiszem az összes fájdalmunk ebben a beszélgetésben bontakozott ki.
- Nem...nem hagylak..vigyázni fogok rád. - szipogtam én is. - Nagyon szeretlek Harry.
Nem tudott válaszolni, de tudtam, hogy ő is így érez.


Reggel kilenc körül lehetett, amikor felkeltünk, és nem térhettem ki a dolog elől, hogy felhívom anyámat és közlöm vele, hol vagyok.
Csörgött a telefon, de nem vette fel.
Aggódni kezdtem, vajon mi lehet vele? Remélem legalább neki nem lesz semmi baja. Minden olyan jól megy eddig....furcsán jól.
- Hogy érzed magad? - ölelt meg Harry és megcsókolt.
- Minden rendben.. vagyis egy kicsit szédülök, de azt sokat szoktam. Mikor megyünk orvoshoz?
- Épp ezt akartam mondani. Nekem el kell mennem próbálni, szóval nem lenne nagy gond, ha Eleanor kísérne el?
Bólintottam, bár egy kicsit csalódott voltam, hogy nem tud eljönni, de nem haragudtam, tudtam, hogy dolga van és tiszteletben tartottam.
- És mikor?
- Délre vagy bejelentve. Gyere, együnk valamit. Le vagy fogyva.
Rég ettem ilyen jóízűen, a szédülésem is elmúlt egy időre.
Minden rendben.
Ennek a dolognak az egyetlen hátránya az, hogy azt hiszem ki fogok készülni idegileg.
Annyira nincsen semmi baj, hogy az már hihetetlen. Ez valami pánikbetegség lehet nálam? Majd megkérdezem az orvost. Mindenesetre próbáltam nyugtatni magam, hogy nem vihar előtti csend mindaz ami most történik.

Harry nem sokkal később el is ment, én pedig percenként hívtam anyámat a hotel telefonjáról, mert az enyém Iannél volt már, de semmi. Komolyan nem fért a fejembe, hogy hol lehet, vagy mit csinál.
Kopogtattak az ajtón, Eleanor volt az és Ben, feljött meglátogatni.
- A mi Alice-ünk újra köztünk van - mosolygott, és óvatosan megölelt. - Kicsit mintha megritkult volna a hajad - bökött oldalba,
Vele együtt nevettem, örültem neki, hogy nem a tragikus oldalát látja a dolognak és, hogy kicsit fel tudok oldódni a társaságukban.
- Mikor láthatlak a medencénél? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Óh, Ben, el kell keserítselek, de így biztosan nem úszom - ráztam a fejem. - Még csak fürdőruhám sincs, mindent Londonban hagytam.
- Elmehetünk vásárolni, ha úgy akarod - szólt közbe Eleanor, de megráztam a fejem.
- Ne haragudj El...de azt hiszem innentől kezdve nem lesz szükségem segítségre. Szörnyű volt, hogy így kihasználtalak titeket. És senki másnak nem adatik meg az, hogy kap egy bankkártyát tele rajta pénzzel, szóval vissza is adom...- elkezdtem kutatni a táskámat, de nem volt benne. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam fel.
Az is Londonban maradt volna?
De hiszen emlékszem, hogy eltettem...
- Mi a baj? - húzta fel El a szemöldökét.
- Nem találom....
- A telefonodban van egy alkalmazás, hogyha beírod a kártyaszámot, mutat egy térképet, hogy éppen hol van...
- Az a helyzet...hogy a telefonomat odaadtam egy kisgyereknek.
- Hogy mit csináltál? - Eleanornak kicsit elborult az arca. - Azt a telefont neked vettem és egy vagyonba került, te meg csak úgy odaadod valaki másnak?
- Én csak....- dadogtam.
- Ne..inkább ne mondj semmit - megrázta a fejét - Semmit nem tudsz megbecsülni, ami nem a te munkád gyümölcse. Megosztottam veled a házamat, adtam neked egy bankkártyát, amit elvesztesz, a méregdrága telefonodat pedig odaadod egy kisgyereknek?! Tudod mit mondok? Semmit nem érdemeltél meg abból, amit kaptál. Talán még Harryt sem - azzal elviharzott és otthagyott megfagyva, esélyt sem adva, hogy valamit mondjak.
Teljesen igaza volt. Nem akartam tovább csökönyös lenni, mert hány ember életében adatik ez meg? Ezek a dolgok csak akkor lettek volna jogosak, ha mindenért én dolgozom meg, de nekem az ölembe pottyantották.
Tényleg nagyon megváltoztam. És nem akartam ilyen lenni.
Bocsánatot kell kérnem..
Felsiettem a lépcsőn, de hirtelen összecsuklottak a lábaim. Ahogy elestem, megkapaszkodtam a korlátban, és szerencsére nem ütöttem meg a hasamat, viszont amit éreztem, az minden kínnál rosszabb volt. Mintha nem lett volna levegő a fejemben, és valami belül csak egyre nőtt és nőtt volna, majdhogynem kinyomta a fejem és elörte a koponyám. A fülemre szorítottam a kezem és sikítani kezdtem. Erre még jobban elkezdett fájni de nem érdekelt, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Nem ájultam el, pedig bár tudtam volna. Ennél a fájalomnál meghalni is jobb.
- Alice, jól vagy? - hallottam Ben hangját, de az mintha valami fal mögül jött volna.
- Csak...csak hívd a mentőket - nyöszörögtem és valami meleget éreztem az arcomon. Odanyúltam és láttam, hogy vér. Sírni igazán nem tudtam csak a könnyeim folytak és nagyon szerettem volna, ha mindennek vége lenne.
Percek múlva jött a mentő, bár ezek a percek nekem óráknak tűntek, addigra szóltak Eleanornak is, aki beszállt velem a kocsiba és ijedten nézte, ahogy belémszúrják az infúziót, és megpróbálják megszűntetni a fájdalmamat.
Szúrást éreztem a fejemen, éreztem, hogy egy gép áthatol a koponyámon és láttam, ahogy El kétségbeesetten felkiált, a vért, ami a mentőorvos köpenyenyére fröccsent és ami a tarkómon csurgott lefelé, és hallottam egy a fúróéhoz hasonlító hangot, de mindez nem érdekelt, mert a fájdalmam és a szorítás elkezdett alábbhagyni, majd teljesen megszűnt és a végére nem érzékeltem mást, csak a mentőautó rázkódását és a sziréna vijjogását.
- Hölgyem, hall engem? - hajolt felém egy férfi, valószínüleg a mentőorvos aki véleményem szerint éppen az életemet mentette meg. Erőtlenül bólintottam, nagyon megviselt a fájdalom, legszívesebben ott abban a pillanatban elaludtam volna, de tudtam valahol, hogy figyelnem kell.
- Mostmár nem lesz semmi baj. Bevisszük a kórházba. Agyvizet kellett leszívnunk ennyi az egész. Hány hónapos a magzat?
- Most lett kilenc - suttogtam.
- Bármely hetes - mondta a férfi a többi ottlévő orvosnak, akik erre megrázták a fejüket.
- Meg fogok halni? - kérdeztem könnyes szemmel.
Hallottam, ahogy Eleanor felzokog, de nem figyeltem, rendíthetetlenül néztem a mentőorvos szemébe. Hirtelen Dr. Mann-t akartam. De tudtam, hogy vele már soha többet nem találkozom.
- Nézze kisasszony, mi mindent megteszünk - mondta a férfi, majd megigazította az infúziómat, de végig kerülte a tekintetemet.

A kórházban kaptam szobát, szerencsére egyedül lehettem benne, az új orvosom dr. Herbert bemutatkozott és igyekezett megnyugtatni engem és Eleanort, közölte, hogy minden rendben lesz, és hogy milyen vizsgálatok elébe kell néznem.
Melodie-val is megvizsgáltak, azt mondták legalább ő egészséges, nincsen különösebb probléma, csak egy kicsit kisebb a kelleténél a baba, de ez megszokott.
- Látszólag minden rendben, de örülnénk, ha vehetnénk egy kis magzatvizet, hogy megvizsgáljuk, nincs-e agyi hátramaradottsága.
Bólintottam, bár ezek után a tűk gondolatára is kirázott a hideg. Most pedig egy igen nagy tű várt rám. Közel fél méteres és vastag, mégis, alig éreztem, mikor belémdöfték. Kicsit hideg volt és nyomott is, de nem volt kellemetlenebb, mint az agyvízleszívás.
Amíg az eredményeket derítették ki, visszatoltak a kórterembe és kettesben hagytak Eleanorral, aki nem szólt semmit, csak leült az ágyam mellé és megfogta a kezem.
Szótlanul nézte a maga előtt lévő legközelebbi pontot, és én is így tettem.
- Egyszer ültem a parkban, egyedül, és láttam, ahogy egy nő a kislányával játszik - szólaltam meg végül. - A gyerek meglátott egy virágot, leguggolt és sokáig nézte. Majd odahívta az anyját és közölte vele, hogy az a virág, az Isten. 'És a fák, és a fű, az ég, az a madár, minden. Isten itt van körülöttünk." ezt mondta neki, miközben körbe mutogatott. És hozzátette, hogy mindent okkal csinál.
Ránéztem El-re de ő még mindig a pontot bámulta. Tudtam, hogy figyel.
- Tudod miért törődtem bele hogy meg kell halnom?
Sűrűbben kezdte venni a levegőt, majd megrázta a fejét.
- Mert akkor Melodie nem születhetne meg és nem vehetem el tőle az esélyét. Igen, annak a kislánynak igaza volt. Mindennek van oka. A tetteinknek is. Annak is, hogy összekevered a dolgokat, és rosszul sülnek el, és annak is, hogy odaadom a telefonom egy kisgyereknek, aki talán sosem fog eljönni abból a faluból.
De tudom, hogy mennyire rosszul esett. Eleanor kérlek bocsáss meg.
Megint sírni kezdett, majd feljajdult és a szájához emelte a kezem, és sokáig ott tartotta.
- Nem lesz semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Biztos vagyok benne, hogy nem fáj annyira, mint ez az előbbi rosszullétem.
- Nem tudom hogy hívjam föl most a fiúkat. Harry bele fog rokkanni - szipogta.
- Tudom - mondtam. - De túl kell esnünk rajta. Ha akarod, beszélek vele én.
- Nem - rázta a fejét - Megoldom.
Ekkor benyitott az orvos, ránézett Eleanorra, aki értette a célzást, felállt egy "akkor most felhívom"-ot mormogott és kiment az ajtón.
- Nos, a babával minden rendben - mondta. - Az egyetlen probléma csak az, hogy mivel eléggé híg a vére a leukémia miatt, a szíve nem tudja rendesen pumpálni, így vagy a kicsi kap vért, vagy az agya. Nagyon sovány, és a kettőt egyszerre nem tudja táplálni.
- És ilyen esetekben mi a teendő?
- Van egy, de az eléggé kockázatos és alá kell írnia, ha elmúlt már tizennyolc.
- Természetesen.
- Szóval, a megoldás a műszív. Ami elég erős ahhoz, hogy két személyt is ellásson vérrel.
- Doktor úr - szólaltam meg hirtelen. - Nem szeretnék beleszólni, de a baba nem rendelkezik saját vérkeringéssel már? Hiszen mindjárt megszületik.
- Neki van és az övé tökéletes. De itt most nem rajta van a hangsúly hanem az ön testén. Az ön szíve, ami nem bírja a dolgot. A műszív sokkal stabilabb, viszont sokkal több veszéllyel is jár.
- Alá kell írnom valamit?
- Egy papírt, amiben hozzájárul a műszív viseléséhez. Az felerősíti a mostani szívet, és képes lesz kihordani a babát.
- És hol vannak a komplikációk? - húztam fel a szemöldököm.
- Az a helyzet, hogy mint minden ilyen szerű dolog, ez is veszélyekkel jár. A szíve lehetséges hogy hozzászokik a segítséghez. És leállhat, ha lekapcsoljuk a gépről. Tehát, ha nincs szerencséje...
- Akkor meghalok  - bólintottam.
- Így viszont a babát megvédi. Ha ezt aláírja, már holnap reggel megkaphatja a szívet.

Láttam, hogy a kezében ott van a papír az aláirandó hellyel. Szótlanul kinyújtottam a kezemet, elvettem, és a feltételeket el sem olvasva ráfirkantottam a nevemet.

39. fejezet

Ébren voltam, de nem nyitottam ki a szemem. Nem, nem, nem akartam,  hogy valaha is vége legyen ennek az álomnak. Csodaszép volt. De tudtam, hogy nem válik valóra. Soha, semmilyen álmom nem válik valóra.
Éreztem, ahogy a napfény az arcomra süt, megmelengette, aztán azt is, ahogy a sós levegő beárad és szétterjed a tüdőmben, ahogy sóhajtok. Hallottam, ahogy a sirályok vijjonak nem is figyelve arra, hogy a lakók közt gyászoló is van, csak buzgón hallatták a hangjukat, jelezvén, hogy az élet megy, és nekünk sem szabad leállni.
Harryvel álmodtam - megint. De ez most annyira valóságosnak tűnt. Eláljultam és megcsókolt. Éreztem az illatát. A hangját is hallottam. És annyira, de annyira szép volt. Szebben csengett a fülemben, mint valaha.
Dilan megmozdult mellettem az ágyban, hallottam, ahogy fel is sóhajt, így tudtam, lassan fel kell kelnem, hogy kivigyem.
Lassan kinyitottam a szemem, bár nem akartam, de tudtam, muszáj. Úgy kell tennem, ahogy a sirályok. Élni tovább.
A hátamra fordultam, felbámultam a plafonra, átgondoltam az utóbbi két napot, és elkergettem a gondolatot a fejemben, miszerint én is öngyilkos leszek.
Hanyagul rátettem a kezem a mellettem fekvő kutyára...
Nem..az nem kutya.
Elfordítottam a fejem és hirtelen megállt bennem a lélegzet.
Félmeztelen test.
Göndör fürtök.
Jellegzetes szuszogás.
Tudtam, hogy alszik, de nem érdekelt, olyan erővel támadták le az ajkaim, hogy abban benne volt az összes megbújó feszültség, ami az utóbbi pár hónapban gyűlt bennem.
- Alice...Alice ..mi a baj? - kérdezte félkómásan. - Jézusom, te sírsz? Mi baj van? - ölelt át és úgy tűnt rögtön kimegy az összes álom a szeméből.
- Itt...itt vagy - hüppögtem és a mondat inkább kérdő volt, mint kijelentő.
Láttam, ahogy halványan elmosolyodik, homlokát az enyémnek támasztotta és a szemembe nézett.
- Itt..és itt is maradok. Soha többé nem hagylak el Alice.
Úgy bújtam hozzá, mintha bármelyik percben elveszthetném megint. Nem akartam elereszteni.
- Csinálok neked reggelit - mondta és kikelt az ágyból...mint mindig, most is pucéran.
Sok volt nekem, megint minden a régi volt, szokatlan és furcsa, boldog is voltam, de a dolog ijesztő is volt egyben. Nem is mond semmit? Nem örül? Vagy már megint végigkómáztam egy hónapot?
Kikeltem az ágyból és követtem őt.
Nem volt konyha, csak egy kis vízforraló az irodában. Harry éppen azzal babrált valamit, mire mögé mentem, és megint átkaroltam. Minden porcikáját úgy éreztem, mintha először érinteném meg. Élmény volt érezni, hogy itt van, hogy nem álom, meg tudom fogni, bele tudok szagolni a bőrébe...
Közölnöm kellett vele egyet s mást és gondoltam, kezdem a legrosszabbal.
- Harry...tudod, volt egy idő, mikor Niall és én...
Az ujját rászorította az ajkaimra és megrázta a fejét.
- Ne magyarázkodj. Te nem tehetsz semmiről. Niall és én elintéztük a problémát, és neked nincs miért bocsánatot kérned. Nagyon szeretlek.
Bólogattam, és magamban fellélegeztem, hogy legalább ez nem kell szorítson belül.
- Én is szeretlek - válaszoltam, majd egy újabb csók után elindultam a kis csap felé.
Megint láttam magam a tükörben, haj nélkül, és torzón, és akaratlanul is elkezdtek folyni a könnyeim.
Ahogy odajött mögém és megsimogatta a vállam, ráborultam.
- Uramisten - sóhajtottam. - Nézd meg mi lett belőlem. A tükrön át bámultam az arcát, ahogy végignézett a fáradt, karikás szemeimen, a sápadt bőrömön és a nagy megnyúlt hasamon. Maga felé fordított.
- Alice. Neked lehet sárga a hajad.
Értetlenül néztem rá, de folytatta.
- Vagy zöld....hajjal vagy anélkül, nekem gyönyörű vagy. Tudod miért nem érdekel, hogy nézel ki?
Megráztam a fejem.
- Mert tudom, hogy ki vagy. És azt is, hogy ki ő..- simogatta meg a hasam.
Hittem neki.
Újra úgy éreztem magunkat mint egy család. És igyekeztem visszavágódni a régi kerékvágásba. Az ember nem tudja leírni, hogy ilyenkor mit érez. Egyszerűen csak megnyugszik. Most már jöhet akármi, nincs probléma. Hisz a célt, amit akartam, elértem. Itt van mellettem, ezért kűzdöttem, ezért voltam képes feladni mindent. És visszakaptam.
Azt hiszem, ha nem lett volna annyi tragédia az életemben, most sokkos állapotban lennék. De így csak belül éreztem azt, hogy újra egészséges vagyok, hogy semmi baj. Ez nagyobb boldogság és tudom, hogy Harry is ezt érezte.
Bernardtól kaptunk reggelit mindketten és Harry intézett egy magánrepülőt is, ami rögtön Amerikába visz minket.
- Harry, ugye tudod, hogy a kutya velünk marad?
- Hát persze - válaszolt, mert tudta, kié volt és hogy az mit tett értem - ez a legkevesebb.
- Egyébként, hogy jutottál ide? - kérdeztem, hiszen nem volt a falu területén, se egy kocsi, se semmi arra utaló jel, hogy valahogyan ideérkezett.
- Az maradjon az én titkom - mosolygott, ami kicsit gyanakvásra késztetett, de végülis nem foglalkoztam vele, a lényeg, hogy itt volt.
Nem volt sok cuccom, hogy összepakoljak, ezért egész gyorsan ment a dolog, viszont, azt nem tudtam, hogy a kocsival mit csinálunk.
Harry kicsit egyedül hagyott vele.
Körbejártam, bemásztam hátulról, leültem a benzines kannákra, beszívtam az illatot, ami büdös lett volna abban az esetben, ha nem kötöttek volna hozzá nagyon mély érzelmek.
Könnybe lábadt a szemem, mert eszembe jutott Hugo... - hirtelen valami nagyon hangosan felzúgott, de nem érdekelt, hogy mi. Át akartam érezni a szellemét az egész helynek.
- Köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értem! - suttogtam csak úgy magamnak, remélve, hogy meghallotta és most boldog ott ahol van.
- Nemsokára találkozunk...
Ekkor neszt hallottam kintől, majd Ian hangja szólt.
- Alice...bejöhetek?
- Egy pillanat...majd én kimegyek jó? - letörölgettem a szemem, majd kiléptem a kocsiból és végleg bezártam az ajtaját.
- Sírtál? Istenem részvétem a barátod miatt. nagyon fájdalmas dolog ami vele történt. De a kocsi itt maradhat. Szívesen elbütykölöm. És Alice... - elkomolyodott az arca és szinte megijedtem a kifejezésétől.
- Igen? - kérdeztem megdöbbenve.
- Tudod, nekem nincs itt túl sok barátom. És Dilan...tudom hogy csak egy kutya...
Ekkor megértettem. Megfogtam Ian állát és tetkintetét a szememhez irányítottam.
- A tiéd - mosolyogtam rá. Biztos voltam benne, hogy Iannél sokkal jobb kezekben lesz, mint nálam.
- És ez is... - nyomtam a kezébe az iPhone-t - Nekem már nincs rá szükégem - nevettem és a fejemre mutattam. Bólintott, majd elvette a telefont. Aztán hirtelen szorosan átölelt.
- A csajom vagy ugye? - szipogta.
- Mindig a csajod leszek! - mondtam neki, majd kibontakoztam a karjaiból. - Ne feledd, hogy sosem szabad feladni Ian! Ne menj a víz közelébe ha nem akarsz. Azt csináld, amit itt benn érzel - és a szívére tettem a kezem.
Harry kijött a házból, és rámmosolyogott. Pakolás közben mesélte, hogy találkozott már Iannal, ő mondta neki, hogy a tengerparton vagyok. Ha ő nem lett volna, talán Harry túl későn érkezik.
Nem ismertem sok ideje, és lehet, hogy csak tizennégy volt, de nagyon megszerettem. Őszintén.
- Indulhatunk? - állt mellém Harry, majd bólintottam.
- Mostmár elárulod, hogy hogy megyünk?
- Azzal - fejével egy nagyobb, nyílt területre bökött, majd mikor odakaptam a fejem, egy középnagy magánrepülőt láttam "parkolni" a réten. Akkor ez volt az a zúgás.
- Király - nevettem.
- Köszönünk mindent Bernard- Harry kezetfogott az öregúrral, aki fogadta aztán megölelt engem.
- Nagyon erős lány vagy. Soha ne add fel! - mondta, majd eleresztett és Harryvel elindultunk a repülő felé.
Ahogy felszálltunk még láttam, ahogy integetnek és én is integettem nekik, majd a gépünket elnyelte egy felső és soha többet nem láttam azt a szörnyű,mégis csodálatos helyet.

Az éjszaka nem aludtam semmit, csak Harryvel beszélgettem, az életről és halálról, hogy mi lesz vele, ha elmegyek, és úgy tűnt, már egyikünket sem zaklatja fel a dolog.
- Felkészültem rá, hogy elkerülhetetlen -mondta. - És inkább annak örülök, hogy most itt vagy. Nem akarok, csak a jelennek élni.
Úgy tűnt, mintha gyugodt lenne, de láttam a szemében,hogy nem az, hogy fáj neki, és hogy ideges. Nem tudtam neki segíteni így csak hozzábújtam és símogattam, és megpróbáltam elkerülni a témát a következő 13 órában.
Az a helyzet, hogy én már teljesen belenyugodtam és nem félek. Már nem vagyok az, aki voltam, megcsúnyultam, Harry hiába hív gyönyörűnek, egy lány nem ilyen és ezt ő is tudja. Csak azt remélem, hogy miután meghalok, talál valaki mást és vele boldogan él.
És hogy vigyáz, a kicsi Melodie-ra.
Talán magamat mér elhagytam de őt nem hagyom meghalni. Joga van az élethez, tudtam, hogy ez a 8 hónap nem volt felesleges. És tudom, hogy Harry vigyázni fog rá. Nála jobb apát el sem tudok képzelni.
Minden rendben lesz velük - ebben a tudatban szenderedtem el.

Hajnalra értünk vissza Las Vegasba, megint a jó meleg, ami átjárja a csontjaid, megint a csodálatos hotel a régi barátok, akik integettek nekem, Ben, az úszómester, aki úgy megölelt, hogy a csontjaim is beleropogtak, nagyon jó érzés volt, hogy újta itt vagyok. Szerettem ezt a helyet.
Nem is jutott eszembe, hogy nekem még lesz egy kínos találkozásom, két emberrel is.
- Nyugodj meg Alice, nem neked kell majd bocsánatot kérned - mondta Harry mikor megfogta a remegő kezem.
Beléptünk az ajtón, Louis a nyakamba ugrott, Zayn is megölelt, Liamtől puszit is kaptam és aztán..
- Szia Alice - mondta Niall szomorúsággal a hangjában. Mindenki elcsendesedett. Megtörölte az izzat kezét a nadrágjában és úgy mondta.
- Sajnálom - őszinte volt, láttam rajta. Csak megráztam a fejem és megöleltem. Aztán néztem, ahogy Harry is kezetfog vele, hogy nincs semmi baj, minden rendben és valamennyire meg is nyugodtam.
- Őhm..Alice? - jött oda Louis. - Tudom, hogy fáradt vagy, de lesz egy bál. Menj fel, és pihend ki magad. És ha van kedved, este gyere el, nem kell sokáig ott lenned, csak itt lesz az étteremben.
- Persze, hogy megyek, van időm pihenni - mosolyogtam, majd elvonultam a (Harryvel közös) szobánkba.
Ahogy a folyosón mentem, egy hangot hallottam a hátam mögött.
- Én nem ezt akartam - megfordultam és Eleanor könnyes tekintetével találtam magam szembe.
- Nem rosszándékból tettem, de kicsúszott a kezemből az irányítás. Kérlek ne haragudj.
Hosszasan néztem rá. Hogyan tudnék haragudni? hiszen itt vagyok.
- Mindig a testvéremként foglak szeretni El - húztam magamhoz.
Kijött belőle minden, sírt a vállamon és én szótlanul hagytam.
- Szakítottam Louis-val - közölte könnyes szemmel. Felhúztam a szemöldököm.
- Nagyon haragszik rám Bess - és megint Bessnek szólít, ez jobban esett, mint valaha.
- Csss.. este beszélek vele rendben?
Bólintott, majd hagyta, hogy elmenjek pihenni.

Estefelé megint Harry mellet keltem, nagyon megijdtem, vissza kellene szoknom már a kerékvágásba.
Még lefekvés előtt megfürödtem, és most Harry volt a soros, addig felvettem a pink ruhát, ami az alkalomra volt kikészítve. Rémesen néztem ki de nem zavart. Mostantól nem zavar semmi.
- Azt vedd le - mondta Harry a kendőmre, mikor ott álltunk egymás előtt készen.
- De a fejem...
- Csak vedd le.. - mondta. - Szeretlek nem érted? nincs mit titkolnod!
Nagy nehezen eleget tettem a kérésének, majd hagytam, hogy megpuszilja a homlokom.
Karonfogva mentünk le az ebédlőbe, ahol már javában táncoltak és valóban, senkit nem zavart az, hogy nincs hajam. Nagyon hálás voltam Harrynek, hogy bíztat, de hiszen azért vagyunk egymásnak, hogy támogassuk a másikat.
- Louis - szóltam a legjobb barátomnak. - Gyere ide.
- Mit szeretnél? Istenem, de csinos vagy!
- Ne hazudj - böktem oldalba. - El-ről akarok veled beszélni.
Elkomorodott az arca.
-Én meg nem szeretnék róla beszélni.
- Louis! Figyelj rám! Látod, mi van velem meg Harryvel? Tudod, mit fog érezni, ha elveszt? Ne csináljátok azt, hogy felesleges dolgok miatt mentek szét! nem éri meg! Nálatok szebb párt még sosem láttam. Mit gondolsz, ki volt nekem a példa a tökéletes szerelemre? Te és Eleanor. Szépen kérlek. Ne tedd, mert nagyon fogod bánni. Tudom, hogy szereted, és ő is téged. Nagyon.
Könnyes lett a szeme kicsit, de letörölte és bólintott.
Lassan sikerülne mindent helyrehozni?
Olyan egyszerűnek tűnik minden. De nem is baj, ennyi nehézség után, amiken és és Harry keresztülmentünk..
- Egy táncra? - lépett oda mellém, majd átkarolt és lassúzni kezdtünk.
- Van számodra egy meglepetésem - mondta.
- Igen, és mi lenne az? - mosolyogtam.
- Majd meglátod. Előbb táncolni akarok a szerelmemmel.

Egészen éjfélig voltunk lenn, de aztán elkezdtem fáradni és szédültem is, Harry ajánlotta, hogy menjünk fel.
- Tudod miért nem haltam bele a depresszióba, hogy nem vagy velem? - mondta, miközben már az ágyban feküdtünk és cirógatott.
- Miért - néztem a szemébe.
- Gyere, megmutatom.
Kiosontunk a folyosóra, majd le a hallba, egy szál pizsamában, aztán Harry levezetett a lépcsőn, ami a pincéhez vitt, ott kinyitott egy ajtót. A szoba üres volt, egy nagy fehér zongorát kivéve.
- Az tartott életben, hogy tudtam ezt még el kell játszanom neked. Mindenképpen.
Minden sora hozzád szól.

I still love you  ( itt van hát a dal amit írtam, bocsánat a minőségért, nem tudok profin hangot készíteni, a zenéjét és a szöveget is én írtam. Kérlek headsettel hallgassátok ha lehet. Ja ésbocsánat,hogy nincs olyan hangom, mint Harrynek..:D)

38. fejezet

- Igen, én vagyok - szóltam kicsit csalódottan.
- Itt Helen, Harry egyik barátja vagyok, velem beszélgettél, mikor elájultál a kaszinóban, istenem, mindenhol téged kerestünk!
- Kerestünk? - kérdeztem rá a többesszámra döbbenten.
- Harry halálra aggódja magát. Azt mondta, hogy Niallék mindent elmondtak neki.  Ha felvetted volna, amíg hívott, vele is beszélhettél volna.
- HOL VAN MOST? - kiáltottam, hiszen rendesen megdöbbentett amit mondott.
- Úton feléd Alice. Ezért is kérlek, hogy ne menj el onnan ahol vagy. Az apám egy magánnyomozó, Harry lekérette a számod, ezért tudja hol vagy...most le kell tennem ne haragudj. Szia - azzal lecsapta a telefont meg sem várva a millió kérdést ami a fejemben cikázott.
Fel sem fogtam mi történt, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le a szívemről, hiszen elmúlt minden kétségem, minden aggódásom, és az összes rossz érzésem Harryvel kapcsolatban. Azonnal hallani akartam a hangját. Hezitálás nélkül tárcsáztam a számot.
" A hívott szám jelenleg nincs benne a hozzáférhető felhasználók listájában" hallottam a hangot, és akkor eszméltem rá,hogy Harry megváltoztatta a számát, hiszen próbáltam hívni akkor is, mikor azt a szakítólevelet kaptam.
Csalódottan csaptam le a telefont és szidtam magamat, amiért nem vettem fel nekik előbb. De mégis, valahogy megnyugodtam, úgy éreztem, már minden rendben lesz.
Egy dolog még aggasztott persze, az, hogy hogy reagálja majd le, hogy Niall és én...de hiszen én úgy tudtam, ő nem akar látni soha, nem gondoltam volna, hogy ott ez megy. Micsoda kavarás. Miért nem mehetnek néha rendesen a dolgok?
- Kivel beszéltél? - annyira járt az agyam, hogy észre sem vettem, Ian még mindig ott ült a mólón és kíváncsian méregetett.
- Csak egy barátommal. Ne haragudj Ian, de mennem kell, valószínüleg maradok még pár órát, lehet itt is alszom, szóval ha szeretnél, beszélgethetünk még valamikor.
Bólintott, majd nézte, ahogy elmegyek. Hugot kerestem, hogy elmondjam neki a hírt.
Éppen az egyik vitorlás mellett mentem el, mikor összeakadt a tekintetem egy igen furcsa alakkal. Hosszú vörösesbarna szakáll, félelmetesen világoskék szemek, és erős szúrós tekintet. Ahogy belebámult a szemembe, köpött egyet, majd kinyújtotta a nyelvét és lóbálni kezdte, mint azok az utndorító pedofilok a drámákban.
Gyorsan elkaptam a fejem, nem akartam tudni, hogy ki ez az ember, de ha ilyenek itt a halászok, nem szeretnék többjükkel találkozni.
Hugot egy kis fehér épület ablakában láttam meg, éppen a térképet nézegette egy szimpatikus kinézetű emberrel, ami viszonylag megnyugtatott, hogy nem csak olyanok lakják a falut, mint az előbbi férfi. Kiengedtem a kocsiból Dilant, mert nagyon ugatott, és mikor kiugrott hálásan megnyalogatta a kezem, majd bekopogtam az épület ajtaján.
- Gyere be! - szólt egy mély öblös hang, valószínüleg a szimpatikus férfié. Benyitottam majd becsuktam magam mögött az ajtót. A szoba eléggé nyirkos volt, mintha minden nedves lett volna, amihez az ember hozzáér, de hát ez egy kikötő, ezt leszámítva eléggé kellemes helység volt.
- Képzeld Alice, még kb másfél napos út, mire a nagy kikötőbe érünk, ahonnan elvileg indul komp, legalábbis Bernard úgy gondolja.
Bernard a férfi, mosolygott majd bólintott, én meg odamentem és kezet fogtam vele, miközben bemutatkoztam.
- Hugo, van egy jó hírem. Nem kell mennünk sehova - mosolyogtam rá, mire felhúzta a szemöldökét, és elég furcsa kérdő tekintettel bámult rám.
- Harry idejön. Most indult el, nem tudom, mikor van itt, de idejön Hugo, érted? IDEJÖN! - öleltem volna át, de elhúzódott és az arca teljesen zavart lett.
- Ez most azt jeletni, hogy nem megyünk Amerikába? - kiáltott fel.
Nem igazán értettem, mit akar ezzel. Csak azt láttam, ahogy fellágyul az arca, és komolyan megrázza a fejét.
- Te észre sem vetted.
- De mit? - kérdeztem vissza.
- Hallgass már! Hogy lehetsz ilyen önző? Nem csak te akartál menni Amerikába tudod? Nem elmondtam véletlenül, hogy nekem is ez minden vágyam? Hogy kijussak innen? Hogy elmenekülhessek? De nélküled nem sikerült volna ezt megtenni. Sosem mertem volna egyedül nekivágni ennek. Végre találtam egy társat, akinek szüksége volt egy fuvarra, hát gondoltam jó, rendben! Erre csak úgy fogod magad és közlöd, hogy nem megyünk tovább! Nos ennek te nagyon örülsz, de én mondd csak, hová fogok menni innen? Vissza? Érdekel egyáltalán?
Csak némán álltam ott és nem tudtam mit mondjak.
Igaza volt, erre nem is gondoltam. Minden boldogságom eltűnt egy perc alatt és felváltotta a harag, amit magam iránt éreztem, hogy megint önző vagyok, nem is tudok másra gondolni, csak magamra.
Ránéztem Hugora.
- Ne..ne haragu...
- Nem, Alice. Ne kérj bocsánatot. Nem tehetsz róla. Alapból ilyen  vagy és sosem fogsz megváltozni.
Ez a mondata jobban fájt, mintha leordította volna a fejem, talán annál is jobban, ha csak megüt.
Nem szóltam semmit, nem akartam még jobban felbosszantani, így csak néztem, amint faképnél hagy. Beszáltt a kocsiba, bezárkózott és nem is jött ki...És bárcsak ott maradt volna.

- Addig is itt elalszol. Mit mondasz mennyi időbe telik, amíg a barátod ideér?
- 18 óra.. - válaszoltam Bernardnak, aki megágyazott nekem az iroda kanapéján.
- Mi a másik épületben leszünk. Joseph néha járkálni fog, de nem ártalmas.
Mint megtudtam, Joseph a furcsa kinézetű szakállas alak, egy kicsit alkoholista és talán belül sincsenek rendben a dolgai, de remek halász. Tartottam tőle, így kerültem. Nem szerettem volna hozzászólni, főleg a mólós incidens után.
Inkább a nap nagy részét Iannel töltöttem, tényleg nagyon okos fiú, nem itt lenne a helye.
- Hány hónapos? - kérdezett a hasam felé bökve miközben a tengerparton sétáltunk.
- Lassan már nyolc - mondtam halkan.
- És a hajad?
- Kihullott...rák - néztem rá és halványan elmosolyodtam.
A tekintete inkább tükrözött szeretetet, mint aggodalmat, vagy akármilyen sajnálkozást és lélekben nagyon hálás voltam neki ezért.
Egyre többet vagyok rosszul, de nem mutatom. Nem akarom, hogy bárki is segítsen rajtam.. Ha Harry nincs itt, nem, mert akkor semminek nincs értelme. Akkor egyedül kell meghalnom.
- Remélem a gyereked olyan szép lesz, mint te - mondta Ian hirtelen.
- Szépnek látsz? - kérdeztem tűnődve, és nem értettem, hogy szorulhatott ennyi ész, kérdés és szeretet egy 14 éves kisfiúba.
- Szerintem a szépség nem relatív. Szép vagy, mert szép a lelked. Lehet, hogy a külsőd már nem a régi, de biztos vagyok benne Alice, hogy ahogy leépülsz, a bensőd úgy táplálódik. És szerintem gyönyörű vagy. Tudod, te vagy az egyetlen, aki meghallgat. Nem akarom, hogy elmenj. Itt beszélhetnénk örökre.
Ránéztem, és szigorúvá vált a hangom.
- Ian, egyszer mindenki kisétál az életedől. De aki ott van ( itt a szívére mutattam) az ott is marad.
Sokáig nézett és láttam, hogy kissé bepárásodik a szemüvege.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte végül hirtelen.
- Tessék? - a helyzet egyszerre volt mellbevágó, és nevetséges. Mint valami francia vígjáték, sosem tudod mi következik, és mögöttes tartalma is mindig van.
- Csak egyszer! Én, azt hiszem beléd szerettem Alice! Itt maradnál és hozzám jönnél?
A dolog egyre kínosabb lett, így csak mosolyogtam, de belül az agyam forgott, mit mondjak, hogy ne bántsam meg.
- Ian, azt hiszem, mi nem vagyunk egy súlycsoport.
- Pedig vigyáznék rád! A gyereket is vállalnám.
Nevetnem kellett, de tényleg nem akartam a padlóra küldeni..
- Mit szólsz ahhoz, hogy most azt mondom, a bartnőd leszek és ha betöltöd a 18-at visszajövök? - kérdeztem hirtelen. Tudtam, hogy mi megy most le benne és tudtam, hogy úgyis elfelejt.
- Az...az csodálatos lenne - Ian okos volt, de nagyon naív. Mindenesetre akkor éppen boldog.
Esteledett már mikor Ian végre hazament, és én is visszamehettem az irodába. Hűvösödni kezdett az idő, és gyorsan le is akartam feküdni, hogy teljenek az órák és Harry végre legyen itt.
Az úton még rápillantottam a kocsira, amiben Hugo ült és gondoltam teszek egy próbát.
- Hugo - szóltam be az ablakon, de nem válaszolt. Nem érdekel - gondoltam és folytattam.
- Kérlek ne haragudj. Igen, nagyon önző voltam és vagyok és nem kérek felmentést semmi alól. Csak felvállalom. Kérlek, ha van rá mód, vagy esély, bocsáss meg nekem. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy neked is fontos volt ez, és hogy mindent elrontottam, de bármivel jóvá tenném. Mert nálad jobb barátot az ember csak az utcán talál. Ahogy te Dilant.
Hallgattam, majd mikor még mindig nem válaszolt...
- Szeretlek Hugo - suttogtam, és próbáltam nem sírni.
Nincsenek rám jó hatással az érzelemhullámok, mert szédültem, és kezdtem nagyon rosszul lenni. Betámolyogtam az irodába, próbáltam szedni a lépteimet, mert éreztem, hogy valaki figyel, de el is hesegettem a gondolatot, hiszen előfordul ez, ha az ember beteg és idegen helyen van.
Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy aludjak, de előtte úgy döntöttem, megmosakszom. Szerencsére volt egy kis melegvíz a csapban meg egy tükör a falra akasztva, de semmi több. elég egyszerű, de megfelelt, örültem, hogy van.
Belenéztem a tükörbe, és elborzadva vettem le Mary kendőjét.
Nem volt hajam. Már egyáltalán. Az egész fejem kopasz volt, alig pár tincs lógott ki a fejemből, egyszerűen  gusztustalannak éreztem. Szinte csontsovány voltam, kivéve persze az óriási hasamat, amibe a 8 hónapos babám, ki tudja milyen állapotban fekszik. A szemeim alatt fekete karikák voltak és ott abban a percben elgondolkodtam azon, hogy nem is igazán akarok találkozni Harryvel. Mit szólna ha meglátna? Ő nem ebbe az Alice-be szeretett bele. Az önző és beteg Alice-be. Nem. Ő még Bessbe szeretett bele. Amikor még Elizabeth voltam.
Talán életem egyik legrosszabb döntése volt az, hogy valaki más legyek. Sőt, biztos. Én nem Alice vagyok, a gazdag, aki mozarellás szendvicset eszik, és szuper telefonnal járkál. Nem. Én Bessie vagyok, aki az utolsó fillérjeiből vesz feketekávét éjjel a szakadt harisnyájában és a bakancsában.
Teljesen megváltoztam és tönkretettem egy csomó ember életét.
És időm sincs jóvátenni.
Lassan megnyitottam a csapot, és megtöltöttem a markomat vízzel. Nagyon jól esett lemosni az arcomat, olyan érzés volt, mintha az új és hamis énem leszakadt volna rólam. Újra Bess voltam, aki nem igényelte mások segítségét. Csak a szerelmét akarta látni, s már nem számított,gazdag-e vagy szegény, ismert-e vagy nem, kávét iszogat fillérekért, vagy a Starbucksban rendel caffe lattet. Nem számít.
Szinte már úgy éreztem, minden rendben van, mikor egy kéz megfogta a derekamat...

/Harry/

A repülőn ültem. Ha minden jól megy, reggelre ott vagyok, de maximum délutánra. Remélem jól van és semmi baja...

/Alice/

- Hmm... izgató az illatod kislány. És a hasad is... gyere az apuci ölébe.
Joseph hirtelen maga felé rántott, majd erősen megszorított. A lehellete bűzlött az alkoholtól és a hagymától, hányingert keltett bennem.
Lassan közelebb húzódott és a nyelvével végignyalta az arcomat.
- Kevés a friss hús erre... - nyöszörögte a fülembe.
A meglepettségtől és a félelemtől, nem mertem megmozdulni,  nem tudván, hogyan hozom ki a sodrából.
- Mindig is izgattak a terhes nők - ekkor gázolt a tudat az elmémbe, hogy védelmeznem kell a gyereket.
Félelmetes halálsikolyt hallattam, miközben a retkes kezével megpróbálta befogni a számat és az ágyhoz vonszolt.
- Mindjárt...mindjárt sikíthatsz - hassal neki lökött az ágynak és elkezdte kigombolni a sliccét.
- Hagyj békén! - üvöltöttem rá, bízva, hogy valaki meghallja. Rettenetesen meg voltam rémülve. Ekkor viszont Joseph előhúzott valamit a zsebéből. Egy pisztolyt, és a nyakamhoz szorította a csövet.
- Ha még egyszer is megszólalsz, ezzel a kis csinossal fogom kiloccsantani a buta kis agyvelődet a fejeden - nevetett. Kitörtek belőlem a könnyek és nem mertem megszólalni. Csak suttogtam
- Kérlek...hagyj békén.... - alig láttam a könnyeimtől és rosszul lettem megint.
Ekkor kicsapódott az ajtó.
- Ereszd el a lányt - Hugo rontott be rajta, és szinte rögtön letámadta volna Josephet, ha az nem ránt fel az ágyról és szorítja a halántékomhoz a pisztoly töltényét.
- Még egy lépés és a ribanc meghal - olyan volt, mint egy veszett róka, folyt a nyála alig tudta visszaszívni és csak vicsorított.
- Jól van tesó, nyugodj meg...ereszd el a lányt és menj haza - mondta Hugo aggódva, és mindkét kezét felemelte.
- Szóval te szeretted volna magadnak őt... a-aa, a lány már az enyém - mondta Joseph elhúzva.
- Ha nem teszed le azt a fegyvert, elüvöltöm magam és akkor mindenki tudni fogja, mit akartál művelni szegénnyel.
- Ha elüvöltöd magad, azon nyomban lelőlek.
Hugo mélyen belenézett a szemembe, majd válaszolt.
- Állok elébe.
-  Hugo ne! - kiáltottam. De hiába. Minden hiába. Csak annyit láttam, hogy Hugo nyitja a száját, Joseph pedig lő....
A fegyver hallatára Berrnardék rögtön a segítségemre siettek, és Isten mellém állt, mert a tárban nem volt több töltény, Joseph nem tudott mivel fenyegetőzni. Ahogy kiszabadultam a karjaiból Hugohoz futottam .
- Istenem, Hugo! Ne! Kérlek, ne tedd ezt velem! Miért kellett? - a hasába fúródott a golyó, és érinthette valamelyik belső szervét, mert nagyon vérzett.
- Bocsáss meg - suttogta. - Te voltál a legjobb barátom! Menj el Harryvel. És szeresd, mert az a legfontosabb!
Nem tudtam segíteni. A végsőkig mellette maradtam. Dilan is bejött az ajtón, lefeküdt a gazdája mellé, és halk vonítással jelezte a hidegen közeledő és kegyetlen Halált.

Josephet még aznap elvitték a rendőrök, és Hugot is elszállították, Dilant kértem, hagy maradjon velem, mostantól én vagyok a felelős érte.
Lassan mindenki meghal körülöttem. Én vagyok a hibás. Ideje, hogy én is meghaljak.
A tengerparton sétáltam némán, Dilannel az oldalamon, sírni már nem tudtam.
Másnap dél körül járhatott az idő. Már nem hittem semmiben. Se a csodában, sem a boldog végben. Már abban sem, hogy Harry értem jön.
Leültem a homokba és felidéztem a szép emlékeket. Sem Maryt, sem Hugot nem ismertem túl sokáig, de éppen megszerettem  őket annyira, hogy fájjon az elvesztésük. Az emberi szeretet határtalan is tud lenni ez bizonyossá vált.
- Dilan...jobb ha hazamegyünk.
Némán felálltam, de abban a pillanatban a térdeim összecsuklottak. Azt hiszem minden erőmet elvesztettem és nem is próbáltam már annak tűnni. Hagytam, hagy essek el, és jó érzés volt, hogy nem kell erölködnöm. Egy másodperc a halál és nagyon felemelő. Lepergett előttem az élet. És már Melodie-t sem akartam, hogy erre a szörnyű világra szülessen.
Megint lebegtem. Megint a halálközeli állapotban voltam. Boldogan. Talán már Hugot is láttam.
De ekkor nedvességet éreztem az ajkaimon. És suttogást. Valahonnan messziről. De annál nagyobb erővel vonzott vissza a valóságba!
- Alice! Kérlek, szólalj meg! - csak csókolt, és nem tett semmi mást. Pedig látta, hogy nem vagyok magamnál. Éreztem az arcán a párás könnyeket. Éreztem a göndör fürtöket, ahogy megkapaszkodtam bennük. Éreztem az illatát. Mint, mikor Hófehérkét a csók élesztené újjá, olyan volt. Mert a remény megint felcsillant. És tudtam, hogy ez már nem egy foszlány. Ez maga a valóság. Tudtam, hogy nem kell félnem. Hogy az életemnek megint van értelme.
Tudtam, hogy már itt van mellettem és soha többet nem hagy magamra.

Twitcam Facebook esemény

https://www.facebook.com/events/504767006219948/  itt az esemény, minden le van írva benne, örülnék, ha egy "ott leszek" "talán" vagy "nem veszek részt" gombbal jeleznétek, hogy lesztek-e csakhogy lássam hányan is lennénk majd. :)
Szombat 19:00 !!
Remélem benéztek!
Puszi :) (és rész, hamarosan, csak ezeregy dolgom van mostanában ://) ♥

37. fejezet

Szótlanul baktattam végig Las Vegas egyik óriási és forgalmas sugárútján, az arcomon nem látszott, de belül lángoltam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, boldogság, bánat, öröm és csalódás, mind-mind egyszerre és azt gondoltam összeroppanok alatta.
Mikor meghallottam Eleanor és Niall meséjét, vagyis az igazságot, megvártam amíg észhez térnek a mű sírásból, nem szóltam semmit, csak felálltam és kisétáltam a hotel ajtaján. Az cikázott a fejemben, hogy ha megbánták volna, akkor eszükbe sem jut egyáltalán megtenni, és elhitetni velem, hogy Alice egyszerűen csak elhagyott, mindezt azért, hogy a saját javukra fordítsák a dolgot. Nem haragudtam rájuk, egyszerűen csak mérhetetlen közömbösséget éreztem irántuk, amire azt mondják még rosszabb, de nem érdekel, hiszen negyed annyit nem fognak szenvedni miattam, mint amennyit én szenvedtem miattuk hónapokig.
A lift előtt még Louis megállított.
- Harry....
- Menj vissza Louis. Nem csinálok semmi hülyeséget, megígérem, de most egyedül szeretnék lenni. Visszajövök, aztán mehet tovább az élet.
Csak némán bólintott, majd hagyta, hogy bemenjek a liftbe.
Szóval éppen egy hangulatos kaszinósor  előtt lépkedtem el, és ekkor már a gyötrődés mellett a mérhetetlen boldogság is utat tört magának a lelkemben, hiszen tudtam, hogy Alice és a gyerek él, aggódni persze még mindig aggódtam, mert arról fogalmam sem volt, milyen állapotban vannak. Mindenesetre sietősre fogtam a lépteimet, mert miután rájöttem, hogy senkitől nem akarom ezek után megkérdezni, hol van most, hiszen úgyis hazudnának valamit, gondoltam, csak magamra számíthatok.
'Negyven lépés után, fordulj jobbra, majd célállomás a harmadik háztömb' jött a hang a GPS-emből, és örültem, hogy viszonylag hamar ideértem.
'Magánnyomozói iroda' ez volt kiírva az épületre és én hezitálás nélkül, egyszerűen besétáltam.
A helységben csend volt és félhomály, kissé rémisztő hangulatot is árasztott de végülis odamentem a recepcióhoz és érdeklődni kezdtem.
- Be van jelentkezve? - kérdezte a portás kissé unottan, mire megráztam a fejem és elkezdtem magyarázkodni, hogy nagyon fontos dologról lenne szó.
-Sajnálom, de ha nincs előre bejelentkezve nem engedhetem be.
Nekem sem kellett több, megfogtam a fickó mellényét, magamhoz rántottam és rekedt hangon, mint egy őrült a képébe sziszegtem.
- El sem tudja képzelni, milyen idegállapotban vagyok jelenleg, szóval ne húzzon fel, ha jót akar magának...
- Eresszen el, különben hívom az őröket  - megpróbálta magát kiszabadítani, de olyan gyorsan tartottam, hogy erre esélye sem volt.
Elkezdtünk egy kisebb fajta dulakodást, amit egy lányhang szakított félbe.
- Harry Styles?
Mindketten odakaptuk a fejünket, és én rögtön felismertem a hang gazdáját.
Azonnal elengedtem a férfit, majd elmorogtam egy bocsánatot.
- Maga ismeri őt? - kérdezte a portás meglepődve.
- Persze, hozzám jött. Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap elmenni, Harry de tudod rengeteg dolgom volt, nagyon bátor húzás volt, hogy idejöttél - jött oda és átölelt, és bár nem értettem mit akar, reméltem, hogy helyesen cselekszünk. Visszaöleltem.
- Apád tud erről, Helen? - kérdezte a portás, mire a lány csak megforgatta a szemét, megfogta a kezem, és magával rántott.
Mikor hallótávolságon kívülre értünk, Helen eleresztett és mosolyogva felém fordult.
- Hát te meg mit keresel itt? Mi van veled? Nem láttalak azóta mióta....tényleg ő hogy van?
- Nem tudom, Helen, ezért jöttem. Beszélnem kell apáddal - nagyjából elhadartam a történetet, amit figyelmesen hallgatott végig.
Akkor láttuk egymást utoljára, mikor Alice kómába esett abban a kaszinóban. Helen éppen vele beszélgetett, és akkor is ő szólt nekem, hogy rosszul lett.
- Tudom, hogy kínos neked, hogy tőled kérek segítséget ahhoz, hogy megtaláljam Alicet, de egyszerűen nem tudtam mást kitalálni - szabadkoztam.
- Ugyan Harry, nem kell emiatt kellemetlenül érezned magad. Ami volt köztünk, az elmúlt és mostmár vele jársz. Nem szabad állandóan visszafelé tekintgetni. Úgysem illettünk volna össze - mosolygott és ahogy láttam, őszintén.
Helennel még az x-factor alatt jártam, de szétmentünk, mert neki nem hiányzott a hírnév, főleg, hogy az apja állandóan inkongnitóban volt a világ legkülönbözőbb pontjain és a lányát is mindenhova vitte magával. Rá kellett jönnünk, hogy a mi életeink sosem, vagy csak nagyon ritkán fognak egymásba fonódni, így nem is eröltettük tovább a dolgot.
- És mit szeretnél most pontosan? - kérdezte Helen, mert mindent elmondtam, csak azt nem, miért jöttem. - A telefonját szeretném lenyomoztatni...úgy tudom, hogy a iPhone-nak lehet. Bólintott.
 - Ehhez nem kell apa, van benne gyakorlatom, segítek.
- Helen, nem akarlak megbántani, vagy valami, de túl sok ideig szenvedtem ahhoz, hogy most is elkerüljem a profi segítséget. Nem azt mondom, hogy nem bízom meg benned, vagy valamit, de kérlek...menjünk biztosra! Sokáig nézett szótlanul, és azt hiszem meglátta a szememben azt az igazi fájdalmat és aggódást, amit éreztem.
 - Te tényleg szereted.
 - Az életemnél is jobban. Ráadásul a gyerekem anyja, és bárhol is vannak, nincs sok idő hátra.

 Végülis elvitt az apjához, aki elkérte a nevét és a telefonszámát, amit kívülről tudam, pötyögött valamit egy számítógépen, majd hidegen közölte, hogy hol van most a telefon pontosan.
 - Ez nem lehet igaz! - kaptam a szám elé a kezem. - NEKI A KÓRHÁZBAN KELLENE LENNIE, ÍGY NEM KAP KEZELÉST!!!
 Szinte sokkos állapotba estem, mikor megtudtam, hogy egyáltalán nincs biztonságban.
 - Hogy tudokna leghamarabb odajutni?
 - Először talán hívd fel - javasolta aggódva Helen - mondd meg neki hogy, ne menjen sehova...
- De nincs nálam a telefonom!
 - Tessék - dobta oda az övét. És tárcsáztam.
Nem is tudom, miért nem jutott ez előbb eszembe.

 /Alice/

 Elég jó volt a hangulatom, mert éreztem, hogy reggel Melodie megint mocorog. Megnyugodtam, hogy legalább ebből nem lett semmi baj, és erősek éreztem magam, persze volt is miért. Nem gondolom magam beképzeltnek, de nem mindenki tudná ezt végigcsinálni. Hugoval rengeteget nevettünk és lassan, de biztosan megéreztük az óceán illatát is.
 - Nem lehetünk messze - mondta Hugo vigyorogva.
- Igen, de a java még csak most jön - sóhajtottam.
Nem tudtam, hogy fogunk átkelni a határon, na meg az óceánon, és azt sem mondhattam, hogy ráérünk még ezen gondolkodni. Megláttuk a nagy végtelen vizet, örömmel felkiáltottunk, még Dilan is érezhette, hogy jó dolog van, mert ő is vakkantott egyet-kettőt. A baj csak az volt, hogy semmi életre utaló jelet nem láttunk a víz körül.
 - Keressünk egy kikötőt - javasoltam. Kicsit félreálltunk , és hamar elment a kedvünk az örömtől, mert a legközelebbi lakott terület, még igen messze volt. Gondoltam, hogy mégsem áll mellénnk a szerencse, de nem volt mit tenni, végig kellett menjünk az egész nyugati parton, hogy odaérjünk.
 - Hugo neked nincs vízumod, hogy jutsz így át? - kérdeztem rá, mert már fúrta az oldalam a dolog egy ideje.
- Nem tudom, mindig megoldom valahogy a dolgaimat, hát ezt is meg fogom. Az a te telefonod? Csak mert csörög - bökött a fejével a hátizsákom kis zsebe felé. Megnéztem a számot.
 - Nem írja ki, hogy ki az - mondtam. Biztosan a kórházból hívnak, vagy téves.
 - Felveszed?
 - Nem hiszem - azzal kinyomtam és folytattuk az utunkat tovább. Gyakrabban kellett ugyan megállnunk miattam, mert a farkaséhség megint visszajött, állandóan ettem, és Hugo figyelmeztetett, hogy ki kellene tartania az ellátmánynak addig, amíg oda nem érünk. De hiába, az éhség ezzel nem tűnt el. Furcsa volt, mert a nap során, még rengetegszer csörgött a telefonom, de már csak azért sem vettem fel, mert nem mertem volna velük beszélni. Otthagytam az életemet és a biztonságomat is. Ahányszor hívtak, annyiszor nyomtam ki újra és újra.
 - Egyébként melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo, mikor már orák múlva is csak csörgött és nem válaszoltam. Nem volt időm válaszolni, mert felkiáltott.
 - Nézd már! Ideértünk!-  És nekem is felderült az arcom, mert megláttam a hajókat, az embereket, ahogy a halat pakolják, ez egy igazi kisváros volt, biztosan minden ember a halászattal foglalkozott, mindig is el szerettem volna jutni, egy ilyen helyre. Ahogy megálltunk és kiszálltunk a kocsiból, megcsapta az orromat az a finom sós levegő, szinte áttisztította a tüdőmet, nagyon felemelő érzés volt.
 - Szóval melyik szolgáltató? - kérdezte Hugo megint, mire megráztam a fejem.
 - Nem tudom, nem értek én ehhez. Egy ideje már nem csörgött ugyan, aminek nagyon örültem, mert nem juttatta eszembe, mekkora gyáva vagyok. Hugo elment, hogy beszéljen valakivel, én pedig elkezdtem a hajók között sétálgatni, majd leültem az egyik móló szélére és elmélyedtem az óceán végtelenségében.

 - Szia, még nem láttalak errefelé, ki vagy? - kérdezte hirtelen egy magas hang, és mikor odanéztem, egy tejfölszőke szemüveges kisfiú állt előttem kiváncsian.
 - Alice Halkins a nevem, és csak most érkeztem, átutazóban vagyok itt - a gyerek látványa akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, nem tudom miért, talán, mert olyan magabiztos volt a suta kinézete ellenére. Ugyanis leült mellém és onnantól kezdve be nem állt a szája egy percre sem. De egyáltalán nem idegesített, mert nagyon okos dolgokat mondott.
 - Én Ian Effort vagyok, még csak 14 éves, egész életemben itt laktam és azzal ütöm el az időt, hogy olyan emberekkel beszélek, mint te. Az apám halász - tette hozzá. - Azt akarja, hogy én is az legyek, de engem nem érdekelnek a halak, ráadásul a víztől is félek, sosem mennék még csak egy csónakkal se ki oda - hadarta lelkesen miközben néha megtörölte az orrát az ingujjában.
- Hanem mi érdekel? - kérdeztem.
 - Hát igazából a számítástechnika. A faluban van egy számítógép, azt szoktam bütykölni és ne áruld el senkinek, de néha hackerkedek is. Nagyon jó szakma és tökéletesen vízmentes. Megnézhetem a telefonodat? Neked biztos van, nekem nincsen de nagyon szeretnék, viszont apa kikötötte, csak akkor kapok, ha majd rendszeresen halászok a többiekkel. Odaadtam neki, majd szórakozottan néztem, ahogy felcsillan a szeme a kütyü láttán.
- Szuper! Ez aztán a technológia! Hogy mikre nem képes ez az emberiség! Szinte csodákat gyártanak és soha senki észre sem veszi. Nagyon szerencsés vagy. Á, látom Amerikába mész, az szuper hely!-  nem nagyon figyeltem, mert nagyon hadart, de az Amerika szónál odakaptam a fejem.
 - Honnan tudod?
 - Hát onnan, hogy ez a szám hívott. Ez amerikai telefonszám. Ilyen körzet nálunk nincsen a Királyságban- a szemem elé tette a telefont, és megrázta azt.
Villámcsapásként hatolt belém a felismerés.
 - Ne haragudj Ian, de el kell intéznem valamit - azzal kikaptam a kezéből a telefont, felálltam és megnyomtam a hívás gombot. Csak szótlanul reménykedtem miközben hallottam, hogy kicsöng, de nem vették fel. Csalódottan sóhajtottam, és éppen letettem volna amikor...
 - Halló? Alice? Te vagy az?