Szavazás

Közvélemény kutatást indítok. Bizonyára tudjátok, hogy a blognak lassan vége van, és bizony szeretnék belekezdeni egy újba is. Két történetet találtam ki:

No.1: Pastless Future - Múlttalan Jövő

Scarlet Benson, Niall Horan barátnője és a 1D jóbarátja nagyon visszafogott szelíd természetű lány, sokat takaró ruhákban, istenhívő és az ujján fogadalomgyűrűt visel. egy szerencsétlen baleset során azonban...nem nem hal meg, ez a történet teljesen más. Scarlett jól van, csak éppen nem emlékszik semmire. De nem csak a fiúkat felejtette el, hanem az egész életét. Scarlet személyisége ugyanis velejéig megváltozik, kicserélődik és onnantól kezdve nem hajlandó csak mélyen kivágott és extra mini ruhákban járni, agyongraffitizni pár templomot majd bemenni és félmeztelen fotókat készíteni magáról a keresztre feszített Jézus mellett, ráadásul rámászik szinte mindenkire de különösen Harry S

tylesra, akinek ugyan tetszik Scarlet új és vadóc énje, de nem akarja megbántani Niallt.
Vajon az öt fiúnak sikerül- e Scarletet visszaterelni, ha nem is a ló másik oldalára, de legalább az arany középútra? :)

No.2. : Changed - Kicserélve

Ki tudja, mire képes az Alkímia. Scarlet Benson egy tudóspalánta és nagyon szeretné tudni, milyen lehet más testben élni és ezt ki máson tenné, mint Louis Tomlinsonon, egy jó barátján. Egy kísérlet alkalmával ez sikerül is neki, de valahogy a dolog visszafelé nem működik. Tehát Scarlet vagy kitalál valamit, vagy kénytelen lesz Louis testében élni, és fordítva, miközben rendesen felforgatják egymás életét...

A ti dolgotok az lesz, hogy szavazzatok a blog oldalán, melyiket olvasnátok szívesebben a közeljövőben. 

A szavazás 2012 szept. 7 (szombat) 19:00-ig tart! 

Hozzáteszem mindkét történetet meg fogom írni, nektek azt kell eldöntenetek, hogy melyiket előbb, mert egyszerre a kettő nem fog menni! 

Minden szavazatot köszönök ! 

Pusszantás :) 

Defective Love - Backstage :)

Sziasztook! :)

Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha csinálnék egy Defective Love Backstage-t, mondjuk twitcamon :)
Megismerhettek, plusz kérdezhettek rólam, az életemről, és persze a blogról.
Meg bármiről tényleg, és persze én is szeretném tudni, kik az olvasóim :)
Komiba írjátok meg,hogy mit szóltok hozzá, hányan néznétek, stb...
A twitcamot a jövőhét végére gondoltam, vagy most hétvége, nekem mindegy :)
Várom a válaszokat, mit szóltok hozzá :)
Köszi, Puszi:)

36. fejezet

Eddig azt gondoltam, az Alkonyat című  film, egy nyálas hülyeség, aminek semmi értelme, de már rájöttem, hogy igenis, ha ennyire szeretsz valakit, bármire képes lennél érte. Napokig nem jöttem ki a szobámból. Nem mentem el az interjúkra, sem a próbákra, sem a fotózásokra, nem érdekelt mi megy a tévében, hogy mit ír rólunk az újság, vagy a twitter, nem érdekelt, miért üvöltöznek a földszinten a többiek és tesznek apróbb szemrehányásokat Niallnek (ezzel is bizonyítva az igazamat, hogy Alice és a gyerekem tényleg nem élnek), és miért hallgatnak el hirtelen, amikor valamelyikük kimondja a nevem, nem érdekelt, ki van a vonal másik végén mikor csörgött a telefonom és még az sem, amikor anyám kopogott be a szobám ajtaján mondván nyissam ki, mert süti van a kezében, a kedvencem és félő, hogy elejti.
Önző vagyok, de már nem érdekel. Akkor kellet volna érdekelnie, mikor még a számomra legfontosabb személy még lélegzett, fejlődött és feltehetőleg boldog volt. Igen, Melodie. És persze a világ leggyönyörűbb nője. Hogy milyennek láttam? A szemei olyanok voltak, mint mikor belenézel a nyugodt, de mégis rejtélyes óceánba, azt gondolod lelátsz az aljáig, de kiderül, hogy az csak egy újabb és újabb áramlat, vagy örvény,sosem tudod megfejteni igazán, mégis elbűvöl és a rabjává válsz. A hajának olyan illata volt, mint mikor a nagy hideg után érzed, hogy jön az enyhülés, olvad a hó, és megjelennek az első napsugarak, és csak akkor érzed azt a jellegzetes "tavasz" illatot, a nevetése olyan csilingelő volt, mint valami angyalé, és mikor sétált, a lábai azonnal be tudtak indítani, lehettem akár az utcán, koncerten, interjún, bárhol.
Ahogy a gondolataim cikáztak róla, beugrottak a képek az emlékeinkről. Az első csókok, mikor letámadtam az ajtóban, a repülőút, mikor elaludt a vállamon, a meglepetésmozi, amit neki szerveztem és aminek az éjszakáján fogant a kis Melodie...
És itt hirtelen változtak a képek, a nap mikor megvágta a lábát, az éjszaka, mikor elmondta, meg fog halni, a pillanatok,m mikor olyanokat mondtam neki, amiket azonnal megbántam, de ki sosem mondtam volna, ezek az események mind eszembe juttatták mennyire nem becsültem meg azt a valakit, aki csak óvni akart, és csak akkor jövök rá, mit veszítettem, mikor már soha többé nem kaphatom vissza. Mert már nincs.
A fejemhez szorítottam a kezem, mert tudtam mi következik.
Az a kép, mikor Alice holtan fekszik valahol, nincs már haja, a szeme nyitva, és teljesen mozdulatlan, és az a hideg némaság veszi körül, ami magát a halált jelenti.
Már napok óta ez megy, és nem tudok uralkodni rajta, újra és újra elképzelem, olyan mint valami szörnyű látomás, amiről tudod, hogy megint el fog jönni, mégis ugyanúgy félsz tőle.
Az oldalamra, a fal felé fordultam, de nem sokáig volt nyugtom, mert kopogtattak az ajtón. Megint.
-Harry kérlek engedj be! - Louis hangja volt az, és mint minden nap, most is belémnyilalt a lelkiismeret furdalás, hisz megütöttem. Nem szóltam semmit.
Ő sem szólalt meg, csak egyszerűen kinyitotta az ajtót. Tehát tudták. Tudták, hogy az ajtó egy percre sem volt bezárva az elmúlt napokban, mégsem jöttek be. Nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e ezért, vagy haragudjak rájuk. Inkább egyiket sem tettem, mert nem is igazán volr erőm hozzá.
Louis nem beszélt semmit, csak leült az ágy szélére és hallgatott. Jól esett, hogy nem kezd bele semmilyen monológba, hogy megérti, hogy fáj nekem, de az életnek mennie kell tovább. Nem néztem rá, még mindig befelé voltam fordulva.
- Csináltunk neked egy kis tacos-t, ha megéheznél. Nem az igazi, mert nem vagyok egy mesterszakács, de talán megfelel.
Újabb hosszas hallgatás után szólaltam meg csak mormogva.
-Köszi...
Ekkor Lou a vállamra tette a kezét, és én akaratlanul is elkezdtem sírni.
-Istenem Alice...- hüppögtem, majd felültem az ágyban. Ekkor találtam magam szembe a legjobb barátom arcával, amiről egy igaz már halványodó, de egész méretes kékes-sárgás folt meredt vissza rám, eszembe juttatva, mekkora szörnyeteg vagyok.
-Sajnálom - suttogtam.
Halványan elmosolyodott és megrázta a fejét.
-Sok minden történt már, mióta nem jössz le, így nem volt időm még csak rágondolni sem. Semmi baj, tudom, hogy nem az igazi Harry vezérelt. Gyere le és egyél.
Sóhajtottam. Az igazság az volt, hogy rettentően éhes voltam, és éreztem a lentről áradó tacos illatot. Nagy nehezen feltápászkodtam és Louis-val elindultunk a lépcső felé.
Lent a hallban mind ott voltak, sőt Eleanor is. Kissé idegesnek tűnt, az arca talán pont olyan volt mint Niallé pár nappal ezelőtt. Beszélgettek, de nem tudam, miről, hiszen az utóbbi időben kiestem a minket körülvevő hírekből. Megpróbáltak oldott hangulatot színlelni, de tudtam, hogy valami még biztos következni fog...


/Louis/
- Egy kicsit telefonálok- mondtam a többieknek, akik bólintottak, én meg kimentem a hotel teraszára és tárcsáztam a pszichológust.
-Hallo? Jónapot, itt Louis Tomlinson. Azért hívom, hogy közöljem, sikerült lecsalogatni az emeletről, és rávenni, hogy egyen valamit. Biztos, hogy most tartja jó ötletnek, hogy elmondjunk neki mindent?
- Igen, éppen eleget hazudtak neki. Mindent tisztázni kell. Meg lesz zavarodva és talán önökre fog haragudni a legjobban, de őszintén bevallom, én is haragudnék, ahogy maga is, szóval azt el kell tűrni. Mindenesetre ha nem tisztázódnak előtte a tények, kikészül. Ennyit tegyenek meg érte!
-Rendben van....viszhall- azzal letettem a telefonom és megint bementem.
Harry szótlanul tömte magába a tacost, a többiek pedig mind felém fordították a tekintetüket, mire alig észrevehetően csak bólintottam, és jeleztem, hogy várjuk meg amíg eszik.
- Harry! -szóltam neki, mikor felállt az asztaltól és egy halk köszönöm kíséretében és megint a szobája felé vette az irányt. - Van valami, amit el kell mondanunk. Pontosabban Niallnek és Eleanornak.
El ekkor lesütötte a szemét. Mikor megtudtam, hogy mi folyik itt valójában, azt mondtam neki, tartsunk szünetet, mert egyszerűen nem tudom hova tenni a dolgot, hogy a barátnőm ilyen helyzetbe keverte a legjobb barátomat.
Harry megforgatta a szemét de lehuppant a kanapéra, mindenkivel szemben, majd mint valami színházban, beintettem Nialléknek.
-Tessék. Kezdjétek!...

/Alice/

Az út, ami izgalmasnak indult, a napok során teljesen unalmassá vált, hiszen Hugoval beszélgettünk, szinte már nem volt semmi amit ne tudtunk volna a másikról, Dilannel játszottam sokat és négyóránként megálltunk, hogy együnk valamit, de ha az ember ezt már harmadik napja csinálja, az egész monotonná válik, és nem élvezed annyira. Ráadásul nem is éreztem magam jól.
- Szólj, ha feljön a reggeli - nézett rám Hugo aggódva.- Akkor megállunk, nehogy a kárpitra hányj.
Végignézve az eléggé koszos textilen, a hányásom lehet csak javított volna rajta, de nem mondtam, csak magamban mosolyogtam.
- Na mivan, megint jó kedved lett? - simogatta meg Hugo a fejem. Nem kell rosszra gondolni, ő az az ember volt, akinek biztos, hogy semmilyen hátsó szándéka nincsen.
- Mikor a húgom meghalt, megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes és ezt a mai napig tartom is - mondta nekem egyszer.
- De miért? - kérdeztem kissé megdöbbenve.
- Egyszer volt egy barátnőm, de nagyon átvert, szakított velem, én meg teljesen összetörtem és a szobámban sírtam. Bella ekkor olyan 7 éves körül lehetett, akkor még egészséges volt, legalábbis nem tudtuk, hogy mégsem az, és éppen bejött a szobámba, meglátta mi történt velem. 16 éves lehettem akkor. Nagyon megviselt az a szakítás. Szóval, megkérdezte mi a baj és mivel nagyon szerettem, elmondtam neki, hogy a bátyját nagyon megbántották. Ekkor, miután megfogadta, hogy egyszer karatés lesz és lerúgja a lány fejét ( itt Hugonak halvány mosolyra húzódott a szája) megígértette velem, hogy rajta kívül sosem lesz nő az életemben. Csak őt szeressem, mert ő nem vág át és benne megbízhatok. És állom a szavam. Tényleg nem bírok szerelmes lenni senkibe. Talán valami kötelék van köztünk még most is - kicsit elbambult, majd megrázta a fejét és rám nevetett.
Csak bízni tudtam benne, hogy ha már én nem leszek, de Melodie megszületik, köztünk is lesz egy ilyen bizonyos kapocs. Annyira szép lenne.
Szóval ezért nem aggódtam, hogy végigsimított rajtam, rámosolyogtam és közöltem vele, hogy nem nincs jó kedvem, még mindig nagyon unatkozom. Ráadásul a benzin is fogyott, így a tempón is lassítani kellett, akkor nem eszik olyan sokat ez az autó.
- Hallgassunk zenét? - vetette fel az ötletet Hugo.
- Ezen megy a rádió? - csodálkoztam el.
- Hogy ne menne? - nevetett. - Sőt, asszem' a kesztyűtartóban van két régi kazetta az egyik Beatles a másik Elvis. Hiába, imádom őket, sosem tudom megunni.
Szótlanul kinyitottam a kesztyűtartót, ahol valóban volt két kazetta, csak teljesen elázva.
- Nem hiszem, hogy ez már használható - mormogtam.
- Hogy ment ez tönkre? Az anyját, ilyen öreg már ez a tragacs? Na.. nem érdekes, akkor nézzük, mi megy a rádióban.
Benyomta a gombot és tényleg felhangzott benne a zene, igaz nem a régi slágerek, hanem nagyon is maiak, Nicki Minaj, Carley Ray Jepsen, Pit Bull...
" És, most tartsunk egy kis szünetet, a délutáni hírek után természetesen folytatjuk a Kívánság Showt, addig is maradjanak velünk - hangzott fel a műsorvezető hangja, majd egy nőé követte őt.
Botrány:
Harry herceg meztelenül billiárdozott igen csapzott állapotban egy hotelban, méghozzá egy igen kihívó hölgy társaságában múlt szombat este. Még nem tudjuk, hogy ez egy újabb románcnak tudható-e be, vagy Harry már megint játszik valakivel, mindenesetre a képek óriási botrányt keltettek így bátyja William herceg aki éppen Katerine hercegnővel van a Briminghami kastélyukban, odarendelte Harryt, és az öcskös biztosan kemény szidásban részesül majd.
Szétszakadva:
Nemrég kezdték pályafutásukat de máris szétválnak útjaik? Az új angol fiúbanda a One Direction akkora lázt keltett a világ tinédzserei között, hogy sokan őrült dolgokra is képesek, hogy láthassák, hallhassák vagy legalább üzenhessenek nekik. A fiúk jelenleg Amerikában tartózkodnak, de egyre több koncertközi eseményt mondanak le. Véleményünk szerint..."

- Jajj, fogd már be a szádat - kiáltotta Hugo, majd átkapcsolt valami másra, mire felüvöltöttem.
- Kapcsolj már vissza te épeszű, hát Harry van a rádióban! - eddig feszültem figyeltem és nagyon ideges lettem, hogy nem hallom mit mondanak.
- Jajj, bocsáss meg - mondta, majd gyorsan visszakapcsolt, mire a női hang folytatta:

"Simon, a fiúk egykori mentora azt nyilatkozta, ha Harry továbbra sem hajlandó részt venni, vagy őt teszik ki a csapatból, vagy az nem folytatja tovább a karrierjét. Jártunk a fiúk szállodájánál is, de sajnálatos módon nem voltak hajlandók nyilatkozni.
- Vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak se a médiára sem a rajongókra - mondta röviden Louis Tomlinson, akiről úgy tudjuk, hogy kapcsolata Eleanor Calderrel éppen szünetel. Reméljük ez változni fog, hiszen náluk szebb álompárt keresve sem lehet találni.  Ennyi voltam mára , este megint jövök az újabb hírekkel, addig is szép estét és jó szórakozást a Kívánság Show-hoz, Meg Teinfield-et hallották."

Hátradőltem az ülésen és elgondolkodtam, mennyi mindenről maradtam le. Harry nem vesz részt semmiben? Istenem, mi baja lehet?
- Tarts ki kérlek! - mondtam hangosan, majd a hirtelen fájdalomtól a hasamhoz kaptam.
- Mi a baj? - nézett rám aggódva Hugo. - Jól vagy? Szólj, ha rosszul vagy!
- Nem, nem semmi bajom...csak Melodie kicsit nagyobbat rúgott a kelleténél - játszottam meg, mert nem mertem megmondani, sem Hugonak, sem magamnak, hogy Melodie bizony már napok óta nem rúgott, sőt, meg sem moccant, egyszer sem.

35. fejezet

Eléggé hamar elaludtunk és másnap Hugoval megbeszéltük a részleteket. Mivel nálam volt még egy nagyon kevés pénz, bevásároltam mindenféle hideg kaját, amivel elindulhatunk, hiszen nem nagyon lesz lehetőségünk megállni sehol.
- Mi lesz, ha ez elfogy? - néztem Hugora és a kajára, amit vettünk.
- Kukázunk - mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Majd hirtelen témát váltott.
- Mondd csak, nem félsz?
- Mégis mitől?
- Itt vagy rákosan, egy gyerekkel a hasadban, nem kapsz orvosi ellátást, és ki tudja mi van vele, vagy, hogy te mikor leszel rosszul.
Megvontam a vállam. Az az igazság, hogy féltem. De soha nem mertem volna bevallani ezt.
- Majd lesz, ami lesz - mondtam egyszerűen és beszálltam a kocsiba. Dilan rögtön mellém ugrott és elhelyezkedett.
Eléggé megkedvelhetett, mert mióta Hugoékat ismertem, nem ment el mellőlem egy percre sem. És én is nagyon megszerettem. Ennek a kutyának, mintha igazán volna lelke, és tudná, mi zajlik a fejemben. Okos, talán okosabb, mint egy ember.
- Akkor? Indulhatunk? - kérdezte Hugo, és beindította a motort.
- Még mindig nem tudom, miért bízom meg benned - néztem rá merengve.
-Akkor ne tedd. De én vagy veled, vagy nélküled, mindenképpen elindulok - kacsintott rám, mire felnevettem és bólintottam.
Csak itt jött a bökkenő.
- Hugo... hogyan fogunk innen kijutni?  - őszintén aggódtam, hiszen ez egy belső udvar volt, látszólag mindenhol falakkal.
- Nyugi, erre gondoltam, meg különben is, hogyan jutott volna be ide a kocsi? Látod azt a ponyvát? Az egy kapu Alice. És mi most kimegyünk rajta.
- De zárva van!
- Bizony.
Akkor esett le, hogy tuéajdonképpen, mit is szeretne csinálni.
- Hugo, kinn az utcán járnak, és ahogy magamat ismerem, elkapnak a rendőrök is, ráadásul ez egy nem éppen nem felismerhető kocsi.
Felsóhajtott.
- Nos, az út, amire a kapu nyílik teljesen lakatlan, hiszen a szomszéd házat holnap lebontják, és le van zárva. Simán kiforulunk és elindulunk..ennyi. Alice, te akarsz belevágni ebbe a nagy kalandba nem? Akkor miért nem vagy hajlandó ellazulni?
"Talán mert élve oda szeretnék jutni" gondoltam, de be kellett látnom, hogy igaza van. Én választottam, és senki nem mondta, hogy ez nem jár kockázatokkal.
Kissé megforgattam a szemem.
- Jó. Igazad van, gyerünk, menjünk - majd kinéztem az ablakon.
- Nem bírod, ha vesztesz mi? - nevetett Hugo, majd beletaposott a gázba.
Félelmetes volt, ahogy ahhoz a kapuhoz közeledtünk. Az út felénél igazán megfordult a fejemben, hogy vajon Hugo igazat mondott-e és tényleg egy kapu van a ponyva mögött? Egy kicsit elbizonytalanodtam, de már nem volt visszaút. Alice, vagy meghalsz, vagy nem.
Óriásit csapódtunk a ponyvába, majd a vaskapuba, ami szerencsére régi volt és úgy, ahogy volt, kitört.
Hugo felröhögött mellettem és huhogott is egyet-kettőt, majd rám nézett.
- Jól vagy? - kérdezte fülig érő szájjal.
- Csodásan - inkább megpróbáltam bátor arcot vágni, mintsem, hogy bevalljam, mennyire megijedtem.
-Remek! Akkor tehát...Irány az Egyesült Államok! - Hugo be volt zsogva, mint egy kisgyerek. - Hol a térkép?
- Itt - dobtam az ölébe.
Egy ideig lapozgatta, majd kissé meghökkenve nézett. Az arcából ítélve nem sokat értett a földrajzhoz, de aztán kiderült, hogy nem erről van szó.
- Te Alice... mégis hogy jutunk át az Atlanti-Óceánon?
- Nyugodj meg, biztosan van valami komp, vagy repülő, ami átvisz... - válaszoltam egyszerűen.
Kicsit furcsán nézett egy darabig, biztos nem tudta, hogy ez nem fog olyan hamar menni, mint ahogy gondolta volna..
- Te tudod, de biztos vagy benne, hogy két hónap alatt kijutsz?
- Hugo, lehet, hogy tovább is élek még, nem kell számolni a napokat - emeltem fel a hangom. Egyre kevésbé szerettem erről beszélni. Egyébként is mi köze hozzá? Még csak két napja ismer, nem kellene ezen lovagolni állandóan.
Nagy nehezen végülis elindultunk és egy ideig mindkettőnk csendben maradt. Aztán Hugo újra megszólalt.
- Tudod, nekem volt egy nővérem. Meghalt. Abban, amiben te is meg fogsz - mondta és láttam, hogy könnyes a szeme.
Értetlenkedve néztem rá.
- Tessék?
- Jól hallottad. Ezért vagyok olyan erőszakos, mert végignéztem és tudom, hogy nem könnyű. De beszélni kell róla! Máshogy nem működik a dolog. Úgy könnyebben jutsz át az ilyen helyzeteken. Szerinted én boldog vagyok, hogy az utcán élek, amikor nem is vagyok idevaló? De beszélek róla, még akkor is ha csak a háromlábú kutyám hallja és máris könnyebb elviselni. Ne hidd azt, hogy másnak könnyű. Nyilvánvalóan, most annak a legnehezebb akiktől megszöktél és otthagytad őket.
Eszembe jutott anyám, dr Mann, a nővérkék, mindenki. Lehajtottam a fejem. Rettenetesen szégyelltem magam, hogy ilyen önző vagyok.
- Mostmár nem foglak visszavinni Alice. Megyünk Amerikába, mert előre kell nézni. De én nem biztos, hogy ezt tettem volna a helyedben.
- De Hugo, te nem értesz semmit. Én szeretem Harryt. A gyermekem apja! Fel tudod ezt fogni? Tudod egyáltalán milyen érzés, a tudat, hogy úgy halok meg, hogy nem tudom mi lesz vele? Kire bízzam? Anyámra aki engem is otthagyott? Harry megmondta, hogy vállalja értünk a felelősséget és hiszek neki. Az meg, hogy Niall és Eleanor bekavartak, nem változtat semmin, ha látja hogy ott vagyok, valami csak lesz. Hátat nem fog nekem fordítani az biztos.
Az utóbbi mondatokat már nem is Hugonak hanem inkább magamnak mondtam és csak reménykedtem benne, hogy így van. Mert, ha nem, akkor bizony tényleg hiába csináltam mindent. Semmi értelme nem lesz az egésznek. Kérlek Harry! Kérlek Istenem!
- Ki az az Eleanor? - kérdezte Hugo meghökkenve.
Nem válaszoltam, csak sóhajtottam és tovább bámultam az ablakon.
- Majd elmondom, ha képes leszek rá.
Már megint azok a fránya könnyek.

/Harry/

Niall ma érkezett haza és ha a többiek nem rángatnak le, ki se megyek a szobából, az biztos. Lent különösen kínos volt a csend, bár mostanában mindig ilyenek, ha köztük vagyok. Nem kell engem sajnálni. Végülis csak otthagytak. Erős depresszióval kűzdök, azt mondják az orvosok. Még csodálkoznak? Azt hittem, hogy a lány akit szeretek, kómában fekszik, vagy már meg is halt, és leveleket írok a holttestének, aztán kiderül, hogy csak lelépett valami senkiházival és a gyerekemmel. Nem emlegeti meg a pasi, ha találkozom vele. Gyűlölöm már most azt az embert. Istenem de vajon Alice-szel mi van? Jól van? Él-e még? Az én életemnek sincsen értelme, ha nem.
Áh kinek is hazudok én? Iszonyúan szeretem. Majd' meghalok belé. Képes lennék a legjobb barátom haját szálanként kitépni. Furcsa. De talán ez a depresszió.
És mintha egy kicsit a pánikbetegség tünetei is megjelennének rajtam. Félek. Mindentől. Attól, hogy kinyílik az ajtó és valami rossz vár rám, attól, hogy sok ember van körülöttem (pedig az mindig van), attól, hogy nem vagyok méltó arra, hogy kinézzek az ablakon, hátha valaki lenézően csak annyit mond.
-Harry, miért tetted ezt azzal a szerencsétlen lánnyal?
Én magam sem értem, miért van ez, de nem is akarom. Csak van és kész. Úgyis a diliházban végzem, ha így folytatom.
- Haver - jött oda hirtelen Niall. - Sajnálom.
Normális esetben azért mondta volna, mert sosem látom Alicet többé. De láttam a szemében valamit. Hogy valamit nem mondott el.
- Niall...mit titkolsz? - néztem a szemébe.
Kicsit meghökkent, és én folytattam.
- Mert tudom, hogy titkolsz valamit - felálltam és egész közel mentem az arcához. Érteztem, ahogy kidagad a halántékomon az ér.
- Miről...miről beszélsz? - kérdezte meghökkenve.
Nekem sem kellett több. Még hazudni mer? Mit képzel magáról? Biztos vagyok benne, hogy tud valamit.
Teljes erőmből nekimentem, mire a fiúk felhördültek, és elkezdtek lerángatni róla.
- Mondd el, hogy mit tudsz, de szemét, mondd el! Látom, ott van a szemedben! Hazudsz - szinte biztos voltam benne, hogy azt titkolja, Alice meghalt. És az egész csak ürügy.
- MÉG A TEMETÉSÉRE SEM ENGEDTEK EL? MI A FENE VAN VELETEK? MENNYIT ÉREK ÉN NEKTEK? NÉZZETEK RÁM, EGY RONCS VAGYOK! MIATTATOK VAGYOK EGY SZÖRNYETEG! - észre sem vettem, hogy sírva üvöltök egyszerűen, csak jöttek a szavak.
- Harry, Harry nyugodj meg! semmi baj! - próbált csitítani Louis, de én csak szó nélkül behúztam neki, mire a fölre rogyott.
- Gyűlöllek titeket.. - mondtam, de mát nem sírtam, a tekintetem ürességet és közömbösséget ábrázott.
Halkan felmentem a lépcsőn, be a szobámba és izomból becsaptam magam után az ajtót. Lerogytam az ágyra és zokogásban törtem ki. Reménytelenül és fájdalommal tele mondtam felváltva Alice és Melodie nevét.
Tehát meghaltak. Itt van vége. Mindennek. Az egész életemnek.

Szavazzatok a Defective Love-ra! :)

Sziasztok! Először is új rész hamarosan!!! Talán még ma!
Másodszor pedig szeretnélek megkérni titeket, hogy ha valóban kedvelitek a történetet, szavazzatok a blogra ezen a linken: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=292158667566903&set=a.291735647609205.62949.256207541162016&type=3&theater

a likeok csak akkor érvényesek, ha az oldalt is likeoljátok! :)

Harmadszor pedig, nagyon hálás vagyok, hogy túl léptük a 40 000-et :) a következő cél az 50, szóval bele kell húznom :)

Tehát mégegyszer, ha tényleg szereted a történetet, kattintasz! Nekem nagyon sokat jelentene! :)

Köszönöm szépen!
És a részt még ma megpróbálom feltenni! ♥

Újabb díjak! 15. 16. és a 17.

Nagyon köszönöm Petrusska.-nak, http://lelkibonbononedirection.blogspot.hu/ - aki ezt a blogot írja, és évi.:)-nek :)

Kérdések No. 1: 

1.Van hobbid? van.
2.Ha Directioner vagy, akkor mióta? 2010.
3.Hányadik blogodat írod? a sokadikat de ez áll hozzám a legközelebb.
4.Szereted az Így jártam anyátokkal sorozatot? láttam egyszer-kétszer és tetszett.
5.Van legjobb barátod? Van, de nincs.
6.Hányadikos vagy? most kezdem a fősulit.
7.Szerelmes vagy? nem
8.Mi a kedvenc tantárgyad a suliban? a nyelvórákat biztos szeretni fogom majd.
9.Szereted a művészeteket? még szép.
10.Szereted Justin Bieber-t? igen
11.Ki a példaképed? JB és az olimpiai helyezettek 

Kérdések No. 2:

1. Milyen élettapasztalataid vannak?  Az első az, hogy a rezsi mindig ki legyen fizetve, még akkor is ha majdnem éhen halok, és soha ne vegyek fel hitelt. A második, hogy ne viseljem mások gondját annyira a szívemen, hogy én magam is belerokkanjak. És hogy legyek erős, mert az a elgfontodabb. 

2. Ha egy napra láthatatlan lennél mit tennél?  Meghallhatnám hogy egyes emberek mit gondolnak rólam valójában. 

3. Ki az akivel lenne egy egy éjszakás kalandod és semmi több?  Nem tudom.. ez azért fura kérdés, mert nem hiszem, hogy be lehetne határolni ezt. 

4. Olvastál-e már olyan blogot amit fiú ír?(kíváncsi lennék rá , mert én nem olvastam) nem. 

5. Kerültél-e már nagyon kínos szituációba , és ha igen mi volt az? Egy barátnőmnél voltam és éppen taglaltam, hogy mennyire csúnya az a pár ahol a férfi alacsonyabb. Aztán ránéztem a szüleire és fülig pirultam mikor észrevettem, hogy a pacák a nő nyakáig ér.

6. Van-e számodra álom pasi? nincs

7. Hogy állsz az állattokkal?  szeretem őket. 

8. Van-e valami One Direction holmid?  Van

9. Volt-e már igaz szerelmed , és ha igen hogy hívták/hívják? nem volt. 

10. Mi a kedvenc idézeted? "Ott állsz, a vihar mozzanatlan szívében. Állsz. Állsz, és mozgatsz" 

11. Elfogadnád a One Direction valamelyik szívtipróját mint a barátod? el.:D

KÉrdések No.3:

1. Van testvéred? van

2. Miért kezdted el ezt a blogot? unatkoztam és ezzel foglaltam le magam. 

3. Hány blogod volt eddig? sok.. azt hiszem három, de az első az ez volt. 

4. Van háziállatod? van 

5. Ki a kedvenced a One Direction-ból? hát az az öt jóképű gyerek. 

6. Hol laksz? Liverpool ( és ha így folytatom, nemsokára London :)) 

7. Hányadikba mész? főiskolára. 

8. Mi a kedvenc idézeted? efentebb leírtam. 

9. Ki a kedvenc énekesnőd? Nicki Minaj, Adele.

10. Ki a példaképed és miért? JB. Hihetetlenül erős, megmaradt önmaga és egy év alatt tornázta fel magát Amerika legsikeresebb előadójává.

11. Gondolkozol egy új blogon? Én mindig gondolkodom valamin..:D 

Ennyi lett volna :) 

Köszönöm mégegyszer! 

34. fejezet

Minden kezdődik elölről. Csak most éppen Londonban ülök, éjjel és ott iszom a keserű kávét, terhes vagyok és nemsokára meghalok.
Na de, miért is vagyok meglepődve? Én akartam kiélni magam a hátralevőkben. Hát most sikerült is.
Átgondoltam a dolgokat, Melodie a hetedik hónapját éli meg a hasamban, ami azt jeletni, hogy van két hónapom,  hogy kijussak Amerikába. Nem volt nálam semmi, csak az útlevelem, meg kivételesen pénz.
Nem szóltam anyámnak, nem szóltam az orvosoknak, szó szerint csak elszöktem, lemondva a kemó kezelésekről, és veszélyeztetve mindkettőnk életét. De miért tettem? Ennyire szeretem Harryt?
Már rengetegszer megkérdeztem magamtól ezt, és nem tudtam, hogy miért teszem megint, mert a válasz mindig ugyanaz volt. Igen, ennyire.
Ráadásul a kezdetektől fogva egyedül csináltam mindent. Akkor mentek simán a dolgok, mikor semmi nem kavart bele. Ez az én utam és nekem kell járnom.
De mégis, mihez kezdjek? Induljak neki gyalog? Most túl gyenge vagyok ehhez. Az eszemet kellene használni, már, ami még megmaradt belőle. Mit tett volna ilyen helyzetben a régi Alice? Amikor még Bess volt?
Akkor eszembe jutott valami, ami más esetben a világ legnagyobb hülyesége lett volna, jelen pillanatban viszont a legértelmesebb, ami eszembe jutott.
Kifizettem a kávét, majd megint kimentem a sötét utcára.
- Alice, te nem vagy normális - mondtam magamnak, miközben a legjelentéktelenebb és legsötétebb kocsi felé vettem az irányt.
Sajnos a rossz előéletembe a sok kocsilopás is beletartozott. Egyszer még valamikor 14-15 éves koromban olyan társaságba keveredtem, ahol ez napi szinten ment. Amerikában simán megúsztuk.
De mi a helyzet ezzel az országgal?
A hátizsákomból kikerestem egy hajtűt és egy rossz kulcsot, továbbá egy rágót, amiből szerencsére sok van ide-oda ragasztva London utcáin és falain.
Nem valami filmbe illő dolog a hajtűs módszer, igazából nagyon egyszerű, nem kell hozzá sok ügyesség.  Pikk-pakk és megvan.
Legalábbis azt hittem. Merthogy, nem gondoltam volna, hogy ezekben az angol autókban nem kapcsol ki a riasztó.
Rettenet hangosan kezdett el szirénázni, és meglepődöttségemben azt sem tudtam, hova fussak, ráadásul a fejem is nagyon fájni kezdett a hirtelen ijedségtől. Kezdtem rosszul érezni magam. Talán nem volt jó döntés nekivágni ennek? Hisz már az elején belebukom.
Rohanni kezdtem, igyekeztem valami sötét kis sarkot elkapni, ahol nem vesznek észre, de nem bírtam sokáig a futást, hisz terhesen ez nem annyira kellemes, sőt, a sok kemó elvette az enegriámat, így kondim sem volt.
Annál jobban megijedtem viszont, mikor a rendőrségi szirénák hangját is meghallottam. Tudtam, hogy ha elkapna soha az életben nem jutok el többet Amerikába.
Pedig nagyon hiányzott az otthonom.
Rám világított a fényszóró, megállt a rendőrkocsi, szerencsére eléggé messze tőlem. Aztán ráeszméltem, hogy valószínüleg már a kórházban is észrevették a nemlétemet és biztosan bejelentettek, mint eltűnt személyt, esetleg szökésben lévőt.
Próbáltam csendben maradni, de mint mindig, most is a legrosszabbkor jött rám a hányinger és a fájdalom.
Felnyögtem, mire az egyik rendőr odakapta a fejét.
- Hé, maga meg kicsoda? - elkezdett jönni felém, majd szaporázta a lépteit, és szinte már futott, mikor megpróbáltam elmenekülni előle.
Majdnem elkapott, mikor hirtelen egy kéz fogta meg a vállamat és maga felé fordított. Egy férfi volt, borostás, és rettentően piszkos, a szagáról nem is beszélve.
- Hát itt vagy Bonnie! - kiáltott fel rám lehelve az ocsmány bűzét. Megpróbáltam kitépni magam a kezéből, de nagyon erősen fogott.
- Maga ismeri? - szólt a rendőr, a - valószínüleg - hajléktalanhoz intézve a kérdést.
- Az unokahúgom. Hogy ne ismerném. Sajnos beteg szegény, amint látja.
- Megpróbált ellopni egy kocsit. Be kell vinnem - a rendőr felemelte a hangját és kissé félrehúzta a kabátját, így én is és a homeless is láthattuk a kivillanó fegyverét. Időközben rájöttem, hogy majd ráér akkor megkérdezni a fickót, hogy ki, amikor már megmentette az életemet, mert úgy tűnt, hogy éppen ezt teszi.
Lassan felemelte a fejét és a pisztolyról a rendőrre nézett.
- És milyen bizonyítéka van rá?
- Ő volt az egyetlen ember a környéken. Észrevettük volna, ha lett volna más is - felelt a biztos úr.
- Nos, ha ennyire kíváncsi a magánéletünkre, engem azért tettek ki az utcára, mert nem találtak elég pénzesnek, ő pedig azért jött velem, mert a betegsége miatt más nem viselte el a családban. Jobb lenne, ha békén hagyná uram. Nagyon vad is tud lenni, ha rájön a rohama.
A rendőr nézett egy darabig, majd megbillegette a fejét.
- Kisasszony, mi történt tulajdonképpen? - kérdezte tőlem.
Ledermedtem. Éppen dilist kellene játszanom és semmi tehetségem a színészkedéshez. Kérdően ránéztem a hajléktalanra. Hál' Istennek, helyettem is megszólalt.
- Hiába, a lány süket-néma. Hiszen hallotta, ahogy felnyögött. Bizonyára valami értelmes dolgot mondott volna, ha hangoskodni akar. Hagyjon minket békén - itt a rendőr vállára tette a kezét és kicsit megpaskolta - és örüljön, hogy van munkája és helye aludni.
Rövid hallgatás után a biztos úr sóhajtott egyet, majd megkérdezte.
- Nem éhesek?
- Uram, mi mindig azok vagyunk.
- Jöjjön, elviszem magukat egy 0-24-esbe. Állom a vacsorát.

Ahogy a hamburgeremet majszoltam, még mindig szótlanul, hiszen néma voltam, azon járt a fejem, hogy vajon, miért tette ez a hajléktalan, hogy nem nyomott föl? És hogyan érte el azt, hogy most egy rendőr fizeti a vacsoránkat? Megannyi kérdés cikázott a fejemben, de nem is igazán akartam megválaszolni őket, hiszen elég volt annyi, hogy nem vagyok sitten és hogy éhen sem halok.
Hirtelen a rendőr rádiójába vágó hang törte meg a csendet.
- Ha nem baj, most megyek - szólt oda a megmentőmnek. - Remélem, visszatalálnak.
- Ne aggódjon, jobban ismerjük az utcát, mint a tenyerünket - mosolygott vissza a hajléktalan barátom.
A biztos úr felém is eleresztett egy mosolyt, amire én bólintottam, majd néztem, ahogy kisétál az ajtón és eltűnik.
Amikor azt gondoltam, hogy már biztosan hallótávolságon kívül van, ránéztem a férfira.
- Köszönöm.
- Igazán nincs mit - mosolygott. - Megtudhatném, hogy miért akartad elvinni azt a kocsit?
- Az egy nagyon hosszú történet.
- Hát..időnk mint a tenger.
- Ki vagy te? - nem így akartam feltenni a kérdést, de jobbat nem tudtam kinyögni.
- Milyen udvariatlan vagyok, hát még be sem mutatkoztam. Hugo vagyok.
- Alice - rámosolyogtam, majd kezet fogtunk - És ha nagyon érdekel, Amerikába mennék.
- És ezt mégis hogyan tervezted el? Benzin? Hogy jutsz át a határon? Na meg az óceánon? El vagy te egy kicsit tébolyodva.
Akkor döbbentem rá, hogy igaza van, nem terveztem el semmit, csak menni akartam. Azzal a kocsival pedig Londonból sem jutottam volna ki. Hát akkor ennyi. Semmi esélyem nincsen, mert ötletem sem volt.
- Nem akartalak megbántani! - szabadkozott Hugo, nyilván az akaratlanul előtörő könnyeimet látva.
- Nem...dehogy bántottál meg! Csak elgondolkoztam azon, hogy mennyire igazad van - szipogtam.
- Na gyere, mutatok valamit.
Az utcán sétáltunk, miközben éppen azt mesélte, hogy került az utcára. Kicsit Aladdinos beütése volt a srácnak, és sokkal öregebbnek tűnt a koránál, pedig váltig állította, hogy csak huszonhét éves.
Nem tudtam, hogy tartanom kell-e tőle, hiszen megmentette az életemet, de mégsem bízhatok egy homelessben.
- Szóval mikor ráeszméltem, hogy se pénzem, se lakásom, csak megvontam a vállamat és maradtam itt. Arról a padlóról, ahol én voltam, úgysem lehetett volna feltápászkodni. De a beszélőkém legalább jó. És megismerkedtem a legjobb barátommal, akivel sosem találkozom, ha nem vagyok éppen az utcán.
Ekkor megálltunk egy sötétebb sikátornál, ahol nem volt semmi, csak egy egyszerű vas ajtó, ami lefelé nyilt, valószínüleg egy pincébe.
- Gyere be nyugodtan, én nem foglak megenni - mondta, mikor meglátta, hogy hezitálok - Ha bántani akartalak volna, már az úton megöllek.
Hittem neki.
Nem pince volt, csak egy belső udvar, aminek a közepén egy Volkswagen állt. Olyan volt, mint a hippiknek anno, kék, és egy kicsit poros.
- Ez az én otthonom, mióta nem a bölcsészkaron próbálnak drogoztatni.
Az ő története talán még az enyémnél is durvább. Elment egyetemre, de rossz társaságba keveredett. És a legrosszabbul járt, mert ráfogták, hogy díler. Kidobták az iskolából, a koleszből, mindenhonnan, és semmi mása nem maradt csak ez az autó.
- Dilan! - kiáltotta. - Gyere elő!
Az út alatt sokat beszélt erről a barátjától és azt gondoltam, hogy ugyanolyan borostás srác, aki vele él, így nagyon meglepődtem, mikor a Dilannek szólított lény kiugrott a kocsiból odavágtázott Hugohoz és nyaldosni kezdte a kezét. Dilan ugyanis egy németjuhász kutya volt, gyönyörű nagy fekete szemekkel és ugyanakkora szívvel.
- Kitették az utcára. Már akkor sem volt meg a lába - mondta Hugo, és akkor vettem észre, hogy Dilan bal hátsó lába hiányzik.
- Biztos a katonaságon "dolgozott".
- Szörnyű, hogy kitették - ráztam a fejem és megsimogattam a kutya fejét.
- De legalább, most itt van velem. Sokmindenre betanítottam, rettentően okos. És a legfontosabb, hogy mindig hű marad azokhoz, akiket szeret és akik szeretik őt.
- Elképeztő, mekkora lelkük van - ebben maximálisan egyetértettem vele.
- Menjünk be az autóba. Van hely bőven neked is, mert látom, van mesélnivalód, és nincs hol aludnod.
- Honnan gondolod? - néztem rá kérdően.
Sokatmondóan nézett a hasamra, amiben Melodie volt, aztán a fejemre, amit még mindig Mary kendője védett.
- Én is elmeséltem az enyémet, akkor te is tartozol eggyel. Ráadásul jó elmondani valakinek.
Megintcsak be kellett látnom, hogy igaza van.
- Megágyazok neked ebben a felében én meg majd alszom az első üléseken, hogy ne zavarjalak.Kicsit kemény ez az összeeszkábált "ágy",és Dilan is hátul szokott aludni, ha téged nem zavar.
- Egyáltalán nem, szeretem a kutyákat - válaszoltam.
Elhelyezkedtünk, a kutya a kezem alá furakodott és én simogattam. Nem tudom miért, de máris úgy éreztem, hogy évek óta ismerjük egymást Hugoval.
- Szóval?
- Az én történetem nem valami érdekes. Rákos vagyok és mikor ezt megtudtam el akartam jönni Amerikából, ide is értem egy barátnőmön keresztül, de megismertem Harry Stylest a One Direction egyik tagját, egymásba szerettünk de mikor megtudta hogy beteg vagyok összezavarodott. Az egész kapcsolatunk a se veled, se nélküled elven alapult, majd egy hazugság miatt annyira összekeveredtek a dolgok, hogy egyáltalán nem tudok vele kapcsolatba lépni, pedig rájöttem, hogy szeretem és nem szeretnék úgy meghalni, hogy ezt nem mondtam el neki.
- És a gyerek?  - bökött fejével a hasamra.
- Az övé - mondtam egyszerűen, és a lelkem tényleg egy kicsit könnyebb lett.
Hugo sokáig nézett rám majd elnevette magát.
- Tényleg nem valami érdekes történet - vele együtt nevettem. Jó volt egy kicsit olyan emberrel beszélgetni, aki nem ítél el és nem kell szégyelnem magamat.
- És ez a  Harry most Amerikában van?
- Turnén - bólintottam.
Azért nem mondtam el neki mindent. Gondoltam, ha összebarátkozunk, szép lassan megtudja a részleteket is.
- Nem félsz, hogy rosszul leszel? - kérdezte hirtelen. - Hogy egyszer csak meghalsz és se magadat se a babát nem tudod megmenteni? Nagyon bátor lehetsz, ha neki mersz vágni ennek. Vagy őrült. Vagy szerelmes.
- Vagy mindhárom egyszerre - sohajtottam.
- Nem is tudom, minek nevezzelek - merengett. - Figyel Alice, tudom, hogy nem nagyon ismerjük egymást, de úgy érzem, magam veled, mintha nem ma találkoztunk volna először. Mintha ezer éve barátok lennénk.
- Én is ugyanezt gondolom - csillant fel a szemem.
- Éppen ezért teszem meg azt, hogy felajánlom neked a segítségemet.
- Hogyan? - kérdeztem. - Mégis, hogy tudnál te segíteni nekem?
- Úgy, hogy eljuttatlak Amerikába.
- És mégis mivel? Éppen te cáfoltad meg az én tervnek nem igazán nevezhető hülyeségemet - ráztam a fejem, mert semmi elképzelésem nem volt arról, hogyan tudna nekem egy hajléktalan segíteni, ha már magamon nem tudok.
- Mit gondolsz min fekszel? Nézz csak magad alá - mondta titokzatosan.
Azt tettem, amit mondott és a pokróc alá pillantottam.
- Ez...ez az amire gondolok? - kérdeztem csodálkozva. Alattam ugyanis vagy 9-10 óriási kanna volt.
- Benzin - bólintott.
- És mégis honnan szerezted? - teljesen elhűltem a látványtól. Nem tudtam elképzelni, hogy kerülhetett ez mind ide. Hiszen egy ilyen helyen a benzin igazi kincs.
- Azt...azt most inkább hagyjuk, az a lényeg, hogy itt van, és a tragacs is működik. Életem legnagyobb kalandjára tartogattam ezt a tíz kannát, de azt hiszem, hogy te jobban megérdemled.
Hihetetlenül nagy hálát éreztem és úgy gondoltam nem vagyok normális, ha ezt az ajánlatot nem fogadom el. Persze a gubancok a határnál még mindig fennálltak, de ha már addig eljutok, az is fél siker.
- El sem hiszem Hugo! Annyira köszönöm!- felugrottam és átöleltem.
- Ugyan, nincs mit.
És Dilan is közénkfurakodott, látszólag boldog volt, hogy mi is azok vagyunk, nyalogatott minket ahol ért.
Akkor, abban a poros kocsiban a háromlábú kutyával a hajléktalan koszos barátommal együtt azt éreztem, hogy igazán, de nagyon boldog vagyok.
És lehet, egy kicsit azt kívántam, bárcsak itt öregednék meg ebben a kocsiban és mindig ezt érezve.