Köszönet! :)

Szeretném megköszönni a több mint 4000 látogatót egy hét alatt, és a Díjat pedig külön köszönöm Stawberrynek! 

Ezt kaptam: 

1.Tedd ki a képet a blogodra!

2. Köszönd meg annak, aki küldte!

3. Küldd tovább olyan blogoknak, amikről te gondolod ugyanezt! 

Az én blogjaim a kövezkezők:

Milla

Etuus.

tulipbird

Odavagyok mind a 3  blogért! Frazza♥! A tiédet is imádom, szeretem, mindig olvasom, mikor teszel fel részt, de te már kaptál Stawberrytől díjat :D ♥ Imádás van nektek! És olvassátok tovább, a kommentekkel se legyetek fukarok! Szeretlek titeket! ♥

17. fejezet

Egy kocsiban ébredtem a hátsó ülésen. A fejem mintha fel akart volna robbanni, annyira fájt és mikor megpróbáltam felülni, rettenetesen elszédültem. Hányingerem volt, és ami a legfurcsább, nagyon éhes voltam. Az autó haladt, de nem tudtam ki vezet.  Ha nem lettem volna még kómás egy picit, meg is ijedtem volna, hogy mégis hol a csudában vagyok, de még arra sem volt erőm. Visszadőltem, majd fájdalmasan felnyögtem egy hosszú sóhaj keretében.

-          Jobban vagy? – kérdezte a sofőr és felismertem Milla hangját. – Megijesztettél minket.

-          Iszonyúan fáj a fejem.  – a homlokomra szorítottam a kezem, úgy éreztem, az agyam ide-oda lötyög a koponyámban. – Hol van Harry? Ne, inkább ne is válaszolj.

Nem akartam, hogy kimondja, amit már én is tudtam. Mikor megtudta, hogy a teszt pozitív lett, idegesen elkezdett fel-alá járkálni a helységben, majd belerúgott a mosdóba.

-          Minden a te hibád! – üvöltötte. – Minden! Mégis mit fogok csinálni? Mit fognak mondani az emberek? Láttad a híreket? Láttad mit mondtam? Azért csináltam, hogy megóvjalak! Azért tettem, hogy ne derüljön ki semmi! Azért tettem, mert szeretlek! Eltűntem pár napra, mert nem esett jól, hogy titkolóztál és az sem, hogy aztán úgy üvöltötted bele az egészet a szemembe, mintha rá kellett volna jönnöm. Mintha tudnom kellett volna!  Biztos voltam benne, hogy tudtad, hogy napokon belül úgyis visszajövök! Ehelyett mit csináltál? Ó, igen, megvan, Niallt is ágyba csalogattad! Nem telt volna bele pár hét, és ő is megkap! Igen, ugyanazt mondom, amit akkor abban a buliban! Csak tudod mi fáj a legjobban? Hogy vele kezdettől fogva őszinte voltál! Ő az elejétől tudta! Ne nézz rám így! Fáj érted, annyira fáj, hogy majdnem megszakadok belé. Minden percben üvölteni tudnék! És most is mikor ezeket a szavakat mondom, kést tudnék döfni magamba, hogy enyhítsem a fájdalmat,  amit a hiányod okoz , vagy egyszerűen csak azért mert ez szörnyetegnek érzem magam, mikor ordítanom kell veled! De kérdem én, hol voltam én a kis történetedből? Valahogy kifelejtettél. Jó voltam, mikor csókolózni kellett, jó voltam, mikor kellett valaki az ágyba, de ahogy elmentem, neked Niall is megfelelt! Rögtön! De persze, végül is két legyet egy csapásra nem? Először csak fürdetünk és „cseréljük a pelenkát” aztán csipkés bugyit veszünk fel a kedvéért, amit ÉN vettem neked! Majd becsalogatjuk az ágyba és a mellkasán szépeket álmodunk.  Ha hagytál volna egy kis időt, nem gondolkodásra, hisz nem is volt kérdés, hogy kitartok melletted a végsőkig, de legalább arra, hogy feldolgozzam, hogy elveszítelek, és nem rögtön másban keresni a vigaszt, most minden jobb lenne! És itt ez a gyerek! Mégis mit csinálunk vele?  Szeretjük, amikor még egymásban sem tudunk megbízni? Még arra sem lenne lehetőségünk, hogy együtt szeressük. Vagy ő hal meg, vagy te, vagy mindkettőtök! És ki marad itt teljesen egyedül? Én. Vagy egy babával a nyakamon.

Reszketve néztem rá, aztán a tesztre, majd újra rá. Feltört belőle az összes fájdalom és kín, amire én ugyanúgy nem figyeltem, ahogyan Dr. Mannéra sem.  Nem ő a szörnyeteg, hanem én. Nekem már mindegy, ha meghalok, az nem fáj. Azoknak fog, akik itt maradnak. De féltem tőle. Jobban, mint bármi mástól. És most, hogy kiderült, hogy pozitív lettem, be kellett látnom, hogy igaza van.  Mindent tönkretettem.  Eltaszítottam magamtól Harryt és Niallt, ráadásul ők ketten is egymásnak ugrottak miattam. Csak gondot okozok mindenkinek és most is magamat sajnálom. De többet nem fogom.

Dörömböltek az ajtón, valószínűleg a testőr, mert hallotta az üvöltést, és hogy be van zárva az ajtó.

-          Harry próbálj meg megnyugodni! Nem tehet róla és ezt te is tudod. – Liam hangja csengett kintről. – Alice! Te jól vagy? Nem bántott?

-          Nem…Minden oké! – kiáltottam nagy nehezen vissza, a sírást visszafojtva és a meglepettségtől rekedten. Miért bántott volna?

-          Igen, vele minden tökéletesen rendben van! – Harry még mindig üvöltött, teljesen kiborult. – Kérdezzétek csak, hiszen én törtem össze az ő szívét és nem fordítva.

-          Ami azt illeti Styles, te sem vagy egy angyal! – Paul dörömbölt az ajtón.

-          Elég volt. Hagyjatok békén! Egyikőtök sem tudja miről van szó! Kivéve persze a mi kis Niallünket. – ezt már csak nekem suttogta , vigyázva, hogy a többiek ne hallják. – Továbbra sem fogom elmondani senkinek. Ha bármi segítség kell szólj. Segítek, de nem mint barát, kizárólagosan csak úgy, mint egy bűntárs. Hisz az apja én vagyok. De veled végeztem. Szerettelek, szeretlek most is, tiszta szívemből. Te nem szeretsz engem – azzal elindult az ajtó felé, kirontott azon, majd mindenkit félrelökve elrohant. Kis idő után felmorajlott a rengeteg lány sikítása , gondolom megláthatták.

Igen , így történt minden. Mikor Milla beszaladt és elkapott, mert elkezdtem ledőlni a vécéről, az még tisztán megvolt az emlékezetemben, de a következő pillanattól minden elsötétült. Most meg itt ültem a kocsiban éhesen és szomorúan, és csak azt kívántam, bár visszatekerhetném az életemet. Milyen ironikus. Ha nem lennék beteg, minden boldogan is végződhetett volna. A gondolat, hogy valami nő a hasamban egyszerre rémisztett meg és boldogsággal is táplált. Az, hogy bennem van egy kicsi magamból és Harryből örömet okozott, de féltem tőle. Nem talán nem is én. Őt féltettem. Talán sosem jöhet világra, és ha igen sosem ismerhet meg.. Mindkettőnknek azt kívántam, bárcsak meghalnánk most ebben a pillanatban. Boldogok lehetnénk ketten, szerethetném, mert igen, szeretem, már most szeretem, azt sem tudom fiú-e vagy lány, van-e alakja vagy nincs, de szeretem és óvni akarom. Ő az enyém.

Mikor befordultunk az udvarra, láttam, hogy Harry kocsija már ott áll. Ez meg mit jelentsen? Miért jött ide?

-          Milla, mit keres ez itt? – hajoltam előre, de megrántotta a vállát jelezve, hogy ő sem tudja és nem is érti. Mikor segített kiszállni, Harry az ajtóban termett, és felénk kiáltott:

-          Innentől átveszem én. Majd felügyelek rá – tolókocsistól felvonszoltak a bejárathoz, majd bólintottam Millának, hogy itt hagyhat, nem lesz semmi baj, elköszöntünk és ők elmentek.

-          Miért vagy itt? – kérdeztem.

-          Megmondtam nem? Vállalom a felelősséget. Érted is és a gyerekért is. – ekkor valaki kijött az ajtón, Priscilla személyében, a haja zilált volt, a szoknyája kissé felhúzódva, és egy puszit nyomott Harry arcára, súgott valamit a fülébe majd egy „később találkozunk”-kal távozott. Engem észre sem vett. Harryre néztem, ő lehajtotta a fejét, és csak a földnek mormogta – És természetesen mától külön élettel rendelkezünk. Azért vagyok itt, hogy segítsek és nem azért, hogy kihasználjalak, vagy esetleg fordítva.

Könnybe lábadt a szemem. Nem akartam, hogy lássa, így úgy csináltam mintha köhögnék csak, és némán hagytam, hogy betoljon a házba. Ahogy felcipelt az emeleten, próbáltam kerülni a tekintetét, de az illatát akaratlanul is beszívtam.  Mikor beértünk a szobába letett az ágyra, majd átöltöztetett. Nem volt már sem mérges, sem durva, egyszerűen csak hideg és közömbös, ami még jobban fájt. Néha ha elkaptam a tekintetét, láttam, hogy a zöld szemeiben nincs már ott az a fény, ami eddig, mintha minden reményét elvesztette volna. Olyanok voltunk, mint két idegen. Mint az ápoló és a páciens, akik között semmilyen kapcsolat nincs, nem is volt és nem is lesz soha.

Felpolcolta a lábamat, öntött vizet, hogy tudjak inni, ha éjszaka szomjas vagyok, hozott egy kis ételt is, megvárta még megeszem, megütögette a hátam, mikor félrenyeltem, de nem törődött a könnyeimmel, amik egyre gyűltek a szememben, minden visszafogott hideg mozdulat után.  Mikor mindent jónak látott, leellenőrzött és végzett, kiindult a szobából, de utánaszóltam:

-          Harry? – meg sem fordult, csak megállt, és várt, arra hogy elmondjam.  – De te és Priscilla…szóval ugye nem itt?....

-          Nem – vakkantotta oda a választ, majd kiment és becsukta maga után az ajtót.

16. fejezet

-          Nyugodj meg Alice. Előfordul, hogy a gyógyszertől késik. Emiatt nem kellett volna ideszaladnod. – Dr. Mann hangja nyugodtságot árasztott. De nem hagytam annyiban. Rátenyereltem az asztalra és elértem, hogy a szemembe nézzen.

-          Nem szeretnék több talánt , sem előfordulhat-ot. Tényeket szeretnék. Derítse ki. Ha jól tudom, az a srác itt a hátam mögött ha nem kéri meg önöket, hogy vizsgáljanak meg, maguk tesznek az egészre – olyan ideges voltam,hogy ki tudtam volna rúgni a doktor alól a széket, aki nyugodtan visszapillantott a kartonomra.  – Nos?

Dr. Mann letette a mappát és felsóhajtott. A szemében fáradságot és valami irtózatos fájdalmat láttam. Csak egy pillanatra csillant fel, de már el is tűnt. Értetlenkedve néztem rá. Rettegve. Reméltem, hogy ez a pillantás nem velem volt kapcsolatos. Egy pillanatra képes voltam félretenni a panaszomat és megkérdeztem.

-          Valami baj van doktor úr? Úgy tűnik, nincs teljesen rendben – komolyan érdekelt, mi lehet az a probléma, ami így meglátszik egy örökvidám és mindig nyugodt orvoson.

-          Nagyon kedves vagy, hogy megkérdezed. Egyszerűen csak fárasztó napom volt, ráadásul a héten két kisgyereket is elvesztettünk. Még a munkámnak is annyi lehet, nem tudok koncentrálni, állandóan attól félek, hogy megint elkövetek egy hibát, és az újra egy ártatlan

életbe kerül majd.  Megőrülök belé – lehajtotta és a kezébe temette a fejét. Nem sírt, csak kicsit megdörzsölte a szemeit, majd rám nézett és halványan, de igazán nagyon halványan elmosolyodott.

Nem szóltam semmit, csak hosszan néztem rá. Annyira önző voltam, hogy meg sem láttam mások érzelmeit, nem érdekelt mit gondolnak, vagy min mennek keresztül. Aggódtam, és már nem csak magamért, hanem az én kedvenc doktoromért is.  Átfogtam a vállát. Néha neki is szüksége van valakire. Így maradtunk mozdulatlanul és csöndben átérezve a gyászt a gyerekek halála miatt és Niall is érthette miről van szó, mert lehajtotta a fejét és ő sem szólalt meg. Láttam, ahogy dr. Mann egy bizonyos pontot bámul majd megrázza magát, és megint rám mosolyog.

-          Természetesen, ha akarod, felírok neked egy tesztet, amiből kiderül az eredmény. De előtte fel kell tennem néhány kérdést. Ha a fiatalembert nem zavarja és persze téged sem, maradhat bent - bólintottam Niallnek, hogy bent maradhat, hiszen megbíztam benne, nem volt semmi titkolnivalóm.

-          Nos, hányszor voltál együtt a..- itt Niallre pillantott.

-          Harryvel – vágtam rá.

-          Ó, igen..khm. Szóval hányszor voltál együtt vele?

-          Kétszer.

-          Hány éves Harry?

-          18.

-          Értem, akkor nyilván jól teljesít, nincs vele semmi probléma.

-          Hát…nincsen, tényleg nincsen – elpirultam. Nem akartam azt mondani, hogy a jó az enyhe kifejezés, ha Harryről van szó.

Ezernyi kínos kérdés után, Dr. Mann végre felírt egy speciális terhességi tesztet, ami csak pár nap múlva érkezik meg postán, tehát várnom kellett. Megnézte a foltokat  a hátamon,  továbbá átadta az időpontot is amit még Dr. Starkey írt fel nekem ellenőrzésre, röntgenre és ha aktuális, akkor varratszedésre is. 

Niall kitolt az ajtón, de én még hátraszóltam.

-          Köszönök mindent! És ne aggódjon doktor úr, egyszer minden megoldódik! Nézzen rám, mindjárt meghalok, mégis van okom mosolyogni! – mondtam neki bátorítóan. – Egyébként, ha kérdezhetnék még valamit…Nos, ha esetleg az eredmény pozitív, mi lesz a teendő?

-          Nem találkoztam még olyan emberrel, akinek a leukémia ideje alatt sikerült volna terhességet produkálnia, mindenesetre utánanézek, és minden követ megmozgatok, valami használható ötlet után. Tudja a számom, ha megvan az eredmény, nyugodtan hívjon.

Niall hiába maradt velem ott egész éjszaka és simogatott, vagy a hajamat babrálta, nekem sehogy sem sikerült elaludnom.  Rajta is láttam, hogy csak pislog és nézi a plafont, nyilván az járt a fejében, ami nekem. Mi lesz ha az eredmény valóban pozitív és mégis hogy fogom ezt közölni Harryvel, ha már a betegségemre is így kiakadt?

Elérkezett a szombat is, ami nyüzsgést és stresszt hozott magával, hiszen a fiúknak nagykoncertjük volt, az én tesztem pedig még mindig váratott magára. Mivel Niall reggel 5-től próbán volt, Danielle jött át segíteni és kicsinosítani.

-          Örülsz, hogy Harry végre hazajön és láthatod ugye? Én is mindig így vagyok Liammel. – éppen púderrel fedte le az arcomon lévő apró bőrhibákat. Azt gondoltam annyit mondhatok neki, hogy összekaptunk.

-          Nem hinném, hogy nagyon fog örülni nekem, ugyanis összekaptunk egy jelentéktelen apróságon – válaszoltam és reméltem, hogy nem fog rákérdezni a dologra. Szerencsére aznap Fortuna mellém állt, mert Danielle csak csendben sminkelt tovább. Egy idő után is csak annyit mondott:

-          Mostanra biztosan megbékélt, ne aggódj! Nagyon tüzes vérű, de hamar lenyugszik. Valószínűleg már el is felejtette, hogy haragszik rád.

Ekkor csöngettek. Danielle odaszaladt az ajtóhoz, majd beszélgetett valakivel egy darabig. Mikor becsukta az ajtót és felém fordult, furcsállóan nézett rám. Lassan hozzám sétált, majd könnyedén ledobta az ölembe a kis csomagot, és ebből rögtön rájöttem, hogy mi az.

-          Azt hiszem, már értem. Ilyen esetben én sem tudtam volna mit tenni Harry helyében. Mégis hogy sikerült ezt összehoznotok? – nem volt mérges, csak kiváncsi.

-          Danielle ez még nem biztos. De ő nem tudja. Nem ezen vesztem vele össze. Egyébként, tudod hová ment?

-          Fogalmam sincs. Tényleg. De mindenkit felhívott, hogy jól van és ne aggódjunk. Nem szeretnéd most elvégezni a tesztet? – mutatott rá. Hiába vártam egész héten annyira erre a csomagra, most, hogy a válasz kapujában voltam, mégsem volt elég bátorságom hozzá.

-          Inkább majd a koncert után – halványan mosolyogtam, de belül mindenem égett. Bedobtam a táskámba a tesztet és hagytam, hogy Danielle rám aggassa a bézs színű ruhát, ami kifejezetten jól is állt volna, ha álló helyzetben lettem volna.

Mikor betoltak a nézőtérre és Niall egy biztonsági őrt is állíott mellém kicsit elszomorodtam. Azt gondoltam láthatom Harryt még a koncert előtt. De nem volt erre semmi esély, hiszen én most csak egy ugyanolyan néző vagyok, mint akárki már ebben az óriási stadionban. Tetszett a felvezető zene. Nem nagyon hallottam még a számaikat,de kifejezetten kellemes volt egy kicsit kikapcsolódni.

Láttam ahogy énekelnek és ugrálnak a színpadon, szinte ugyanúgy szekálva egymást, mint a való életben. Örültem, hogy olyan előadók, akik megmaradnak önmaguk. Remekül éreztem magam, mind az öt fiú nagyon tehetséges volt. Persze Harryt néztem a legtöbbet. Kicsit mintha fogyott volna. Aggódtam érte, hogy nincs-e baja, hiszen, sosem mosnám le magamról a szégyent, hogy miattam menjem tönkre ez a kincs fiú.

-          Következő számunkat a Moments-et pedig egy bizonyos lánynak küldjük, vagyis neki szól, nem rég lépett be az életünkbe, de fenekestül fel is forgatta azt. A nevét nem mondjuk,de biztos tudja, hogy róla van szó. Itt ül a sorok között. – Louis hangja csengett a mikrofonba és addig nem is nagyon érdekelt, hogy kiről van szó, amíg össze nem akadt a tekintetem Harryével.

Egy pillantás. Annyi szó, annyi érzés van benne, hogy szinte rögtön kiolvasod a másik gondolatait. Azonnal tudtam, hogy nekem szól. Láttam, hogy megbocsátott, úgy értem reméltem, hogy azt tette. Szinte mint egy szenvedélybeteg, úgy kapaszkodtam a tekintetébe, mintha soha nem akarnék elszakadni tőle. Megint felgyúlt bennem az a bizonyos érzés, amit Harry után éreztem. És most sem tehettem ellene semmit. Halványan elmosolyodott, majd mintha a szájával egy „szeretlek”-et próbált volna észrevétlenül formázni, de szinte biztos voltam benne, hogy csak képzelődtem. Többet viszont nem tudtam kiolvasni a szemeiből, mert a dal elkezdődött és ő a közönség felé fordult.

A koncert után rögtön a színfalakhoz tolattam magam az őrrel. Egyenesen Harry felé vettük az irányt, de furcsállva vettem észre, hogy mintha nem is érdekelné, hogy ott vagyok.  Kikerült,mint egy kukát,  észre sem vett, vagy csak átnézett rajtam, nem tudom, mindenesetre nagyon fájt, hogy megint ezt csinálja. Ekkor hirtelen Niall termett mögöttem.

-          Tetszett a dal? – nézett a szemembe.

-          Te voltál?- értetlenkedve pillantottam rá.

-          Persze, hogy én, ki más? – nevetett, de aztán ráfagyott az arcára a mosoly, ahogy rádöbbent, mire gondolok. – Oh. Én azt hittem, hogy te is úgy érzel… úgy értem..- teljesen elvörösödött, megrázta a fejét majd egy „reménytelen vagy”-gyal távozott.

-          Niall! Én nem akartam.  Én nem gondoltam, hogy te.. – de nem nézett vissza. Szép. Mindent elrontottam és mindent egy valaki miatt.

Meg sem várva, hogy a biztonságiőr odatoljon, magamtól gurultam, egyenese Harry lábai elé.

-          Tudom, hogy nem szeretnél, de beszélnünk kell – megpróbáltam olyan hivatalosnak tűnni és határozottnak, amilyennek csak tudtam.

-          Miért nem beszélsz a drágalátos Niall barátocskáddal? Vele alszol mostanában nem?

-          Te…te meg miről beszélsz?  - pislogtam. Niall elmondta neki? Istenem, mekkora egy barom voltam. De most nem ennek volt itt az ideje. Nem is a veszekedésnek. Kirántottam a táskémból a tesztet és Harry felé nyújtottam.

Kikerekedtek a szemei, a többiek is láthatták, hogy valami nincs rendben, mert eloldalogtak a közelünkből.

-          Mostmár hajlandó vagy szóbaállni velem? – szinte már szigorúan néztem rá.

Szótlanul megfogott és villámgyorsan ,amilyen gyorsan csak lehetett, a  rokkant vécébe tolt és magunkra zárta az ajtót.

-          Mi a fene történt? Minek az? Ugye nem?

-          Nem tudom, Harry, de meg kell néznünk.

Szótlanul, de szinte gyűlölködve pillantott a hasamra, majd újra rám és így szólt:

-          Akkor csináld , addig elfordulok.

Remegő kézzel téptem fel a csomagolást, majd vettem használatba a kis lázmérőnek tűnő tesztet. Mikor végeztem egy darabig meredtem rá.

-          Már megfordulhatsz- motyogtam Harrynek. – Még nem tudom.

Megfordult, majd várt. És én is.

-          Látsz már valamit?- Kérdezte idegeskedve.

-          Még nem..vagyis….- pislogtam egyet kettőt.  Harry szeme kikerekedett. Fehér lett mint egy hulla, és megsemmisülve kérdezte.

-          Mi van? Istenem Alice, kérlek, mondd már el, hogy mi van?

15. fejezet

Teltek-múltak a napok, Niall teljesen berendezkedett és rengeteg dologban segített, de sajnos nem  tudott mindenben, a fürdés például minden nap gondot okozott. Leggyakrabban Danielle jött át, hogy meg tudjak mosakodni úgy félig meddig, de sajnos ő sem mindig ért rá. Két lehetőség maradt tehát, vagy nem fürdök, vagy Niall is és én is félretesszük a személyes dolgainkat. 

-          Én megcsinálom. Attól függ, hogy te mit mondasz. – éppen egy tonhalas szendvicset tömött magába és úgy tűnt jobban lefoglalja a tévéműsor, mint a téma amit nagy nehezen felvetettem neki.  Csak ültem mellette és hitetlenkedve néztem rá, majd a következő pillanatban jobb tárgy híján elkezdtem püffölni a füzetemmel, amibe azóta elkezdtem írni a… nos tehát, a leépülésemet.

-          Niall, csak egy pillanatra , nem tudnád abbahagyni az evést? – minden szavamat egy ütéssel toldottam meg. Védekezőpózban és teliszájjal olyan vicces látványt nyújtott, hogy elgondolkodtam rajtam, tudnék-e rá valaha is igazán haragudni.  Egy ideig nevetett, majd hátradobta magát egyenesen a távirányítóra, ami csatornát váltott.

„És most híreink 30 másodpercben. Az egyre feltörekvő londoni fiúbanda, a One Direction szívtipróját Harry Stylest pár napja lefényképezték egy fiatal hölgy társaságában, mikor éppen egy tolószékkel tolja ki a belvárosi klinikáról a szőkeséget. Csapatunk utánajárt a dolgoknak és megkérdezte Harryt az eseményekről. ’ Apró kis szívesség volt, a lánynak mi voltunk a kedvencei, nyilván boldoggá akartuk tenni, ahogy minden kedves rajongót a Földön! Innen is üzenem nektek, hogy egyszer úgyis találkozunk!’ nevetett majd kacéran belekacsintott a kamerába. Harry-Harry, mi mindig tudtuk, hogy nagy a szíved! Forrásaink szerint Styles jelenleg nem tartózkodik Anglia területén, de megígérte, hogy a szombati nagykoncertre természetesen hazatér, és elkápráztatja a közönséget, meglepő sármosságával és persze a csodálatos hangjával.  Köszönjük a figyelmet, főbb híreinket este hét órakor láthatják megint”

Megsemmisülve ültem a tévé előtt majd hirtelen NIall felé fordultam.

-          Te ezt tudtad? – kérdeztem hitetlenkedve.  Bambán megrázta a fejét. Hittem neki. De ez nem változtatott a tényen, hogy rettenetesen fájt, hogy Harry letagadott. Könnybe szöktek a szemeim, pedig nem akartam mutatni, hogy rossz. Erősnek akartam tűnni. De nem ment. Szipogni kezdtem, Niall erre közelebb húzódott és átkarolt.

-          Figyelj, Alice, ha ez megnyugtat, valószínűleg én is ezt tettem volna. Szerintem nem szeretnéd, hogy az egész ország arra legyen kihegyezve, hogy Harrynek barátnője van, ráadásul nem is egészséges. Pillanatok alatt kiderülne minden, amit te még Harrynek sem akartál elmondani. Mindenki megtudná. Eleanor is. Annak meg most nincs itt az ideje. Én a helyedben inkább megnyugodnék, és egy kicsit hálás is lennék, hogy nem adott ki. Ismerem Harryt. Sosem hazudik kivéve azokat az alkalmakat, amikor meg akar óvni valakit. – bátorítóan rám mosolygott.

Be kellett látnom, hogy igaza van. Nem bírtam volna elviselni, ha bárki is megtudja. Talán azt gondoljátok, hogy önző vagyok. Nem, én csak úgy gondolom, ez olyan, mint az oltás. Ha nem szólnak neked, és csak a rendelőbe belépve tudod meg mi vár rád, el kell fogadnod, hogy nincs visszaút, ráadásul kevesebbet stresszeltél rajta. Könnyebb lesz ez nekik. Niall vállára hajtottam a fejem. Jó volt egy kicsit szeretve lenni.

-          Eljössz a koncertre? – kérdezte hirtelen. Nem tudtam hogy mit válaszoljak.

-          Nem tudom Niall. Azt hiszem, nem mindenki látna most szívesen – mégis mi lenne Harry reakciója, ha meglát? A nyakamba ugrik? Nem mertem elé állni, pedig tudtam, hogy nem is igazán tehetek az egészről. Másfelől még sosem voltam egyetlen koncerten sem.

-          Szerintem meg egy tökéletes alkalom lenne, hogy újra lásd és talán meg is beszélhetitek -  mélyen belenéztem a kék szemeibe.  Egy pillanatig átfutott az agyamon, mi lenne ha…  egyszerűen annyira kedves és segítőkész és ami a legfontosabb, hogy ő nem hagyott ott, amikor Harry igen és máig sem tudom hogy hol van.  Aztán hirtelen megráztam a fejem. Mi a fene van velem tényleg? Talán a betegséggel jár, hogy még én sem tudok kiigazodni magamon.  Hogy tereljem a fejemből a gondolatokat, kiböktem egy „ oké, megyek” – et , de magam sem voltam benne biztos hogy tényleg akarom- e…

Estefelé járt már az idő. Danielle szólt, hogy nem tud átjönni, én pedig már két napja nem fürödtem.  Mit volt mit tenni, Niallre bíztam magam.

-          Gondold azt, hogy a gyereked vagyok. És essünk túl rajta. – hajtottam le a fejem, mikor felvett a székből. Nem a szégyenlőségemről voltam híres, de ez most teljesen más helyzet volt.

-          Nyugodj már meg! Nem foglak megenni! – próbálta oldani a saját feszültségét is. Érdekes. Harry mellett egy kettőre ellazultam.  Sosem éreztem ilyen különös izgalmat. Lehetséges, hogy a sebezhetőségem miatt. Talán valahol mélyen félek. Hiszen akkor azok az emberek munkaidő után bármit megtehettek velem . Ugyanolyan tehetetlen voltam, mint akkor.  De büdösen semmiképpen nem maradhattam.

Niall betett a még száraz kádba, úgy hogy a bekötött lábam kilógjon és lassan elkezdte leszedni rólam a ruhát. Csendben voltunk, én alig mertem megszólalni. Láthatóan ő is eléggé feszültnek érezte magát, de nem állt meg és a tekintete nem időzött sokat egyik testrészemen sem. Nagyon örültem neki, hogy ilyen felnőttesen tudta kezelni a dolgot. Amikor ott feküdtem teljesen pucéran előtte, végigmért és kipirosodva bár, de eközben nevetve megszólalt.

-          Hát…rosszabbra számítottam – belőlem is kitört a kacagás és vele talán a fele feszültség is. Jobban lettem, a szívem már nem vert olyan hevesen, és zihálni sem ziháltam. Fogta a zuhanyrózsát és lefröcskölt a vízzel. – Ilyen melegen jó lesz?

-          Tökéletes – nevettem.  Miután konstatálta, hogy mindenhova jutott víz, rám nyomott egy adag tusfürdőt én meg elkezdtem szétkenni magamon. A meztelenségemnél már jobban zavart az, hogy koszos voltam és ez a fehér habon meg is látszott.  Láthatóan nem érdekelte.

-          Na gyere, lemosom a hátad – lassan megfordított, de felszisszent.

-          Mi a baj? – kérdeztem megijedve.

-          Vörös a hátad. Egy csomó vörös folt van rajta. Nagyon durván néz ki! Nem kéne orvoshoz vigyelek?

„Máris? Ez gyorsabban jön, mint hittem.”gondoltam, majd megnyugtattam, hogy ez csak a betegség első fázisa, hogy foltok jelennek meg a testemen. A vérem miatt van. Felsóhajtott.  Óvatosan elkezdte mosni a hátamat, mintha azt hinné hogy a foltok fájnak is. Nem bántam. Talán fájtak, nem tudom. Mindenesetre jól esett, hogy nem durva.

Miután segített megmosni a hajamat és megtörölközni, bevitt a szobába , letett az ágyra, majd keresett valami ruhát amit felvehetek estére.

-          Ezt eddig hol rejtegetted??? – kitágult szemekkel tartotta a kezében a csipkés francia bugyit, amin még a címke is rajta volt. Nevetnem kellett, majdnem megfulladtam. De teljesen komolyan nézett rám továbbra is. – Azt hittem, csak olyan mamabugyijaid vannak, ami rajtad volt. – mosolyodott el ő is. – Vedd fel a kedvemért!

-          Azok nem mamabugyik voltak ! – már a könnyem is folyt a röhögéstől, mire hozzám vágta azt ami a kezében volt, majd erős ír akcentussal azt kiáltotta, „Ha nem veszed fel, nagyon megbánod”. Nagy nehezen talált egy pólót is, amiben aludhattam, gyorsan felkaptam, majd beburkolóztam a jó meleg takaró alá. Niall elindult kifelé (Ő a vendégszobába rendezkedett be) de utána kiáltottam.

-          Várj! Maradj itt! Nem akarok egyedül aludni – mutattam neki a helyet magam mellett. Nem volt bennem semmi hátsószándék, egyszerűen csak szükségem volt valakire aki elaltat.

-          Alice….ez most komoly? – értetlenkedve nézett rám. Meg volt zavarodva.

-          Gyere már! – kiáltottam rá nevetve. Miután bebújt mellém az ágyba, szorosan hozzábújtam. – Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem! És azt is, hogy türelmes vagy. Nem volt még ilyen megértő barátom Eleanoron kívül – a mellkasára hajtottam a fejem, ő a hajammal babrált valamit és sokáig hallgattunk.  Hirtelen felkacagott.

-          Még szerencse, hogy , nincs meg a vérzésed, abban nem lennék ilyen profi, mint a fürdetésben.

Ráfagyott a mosoly az arcomra, és elszédültem, olyan hirtelen ültem fel az ágyban.

-          Rosszul vagy? – kérdezte Niall ijedten.

-          Hanyadika van? – pörgött az agyam, hogy vajon mikor volt meg utoljára.

Megváltozott az arca, láttam, hogy leesett neki. Próbált valamit habogni, bár nem ment neki, de tudtam mit akar kérdezni és némán bólintottam.

Ahogy a kórházba tartottunk némán ültem a hátsó ülésen és gondolkodtam. Nem tudtam semmi használható okot felhozni. Aztán hirtelen eszembe jutott a Harryvel töltött éjszaka a hátsó kertben. Mi volt? Pokróc…Durex… És én eldobtam ! Csak úgy félrehajítottam. De akkor is, hogy történhetett? Beteg vagyok!  Csak még  nagyobb veszélybe sodortam magam…

Már vagy egy órája ültünk a váróteremben, mire Dr. Mann végre behívott.

-          Nahát, szervusz! – köszönt nekem, Niallel pedig kezet rázott. – Hol van Harry?

-          Az most nem érdekes! – hadartam, majd nem kerülgetve a forró kását, teljesen egyenesen szegeztem az arcába a kérdést.

-          Doktor úr! Leukémiásan teherbe eshet valaki?

14. fejezet

Lassan elérkezett a reggel is. Még egyszer átgondoltam az álmomat, vagy látomásomat, vagy már nem is tudtam minek nevezzem és arra jutottam, hogy az állapotnapló nem is olyan rossz ötlet. Leírni az összes érzésemet,  mind fizikait, mind lelkit. „Talán ki is adják”  gondoltam és elmosolyodtam. Természetesen erre semmi esély sem volt.  De ha nem adom ki magamból őket, a csontvelődaganatom mellé még meg is őrülök. Már csak nevetni tudtam magamon.  Egy szó mint száz, jó lenne megosztani valakivel és kit érdekel, hogy az csak egy füzet nem?

Neszt hallottam lentről. Valaki bejött a házba. Imádkoztam, hogy Harry legyen az. Mindennél jobban szükségem lett volna rá.

-         - Alice! Drágám! – a földszintről  Eleanor hangja csendült  fel.

-         - Itt vagyok fenn!  - kiáltottam de görcsberándult a gyomrom. Nem tudhatja meg mi történt.

Hallottam, ahogy feldobog a lépcsőn és láttam, amint benyit a szobába. Gyorsan az éjjeli kis „balesetemre” rántottam a takaróm. Nem akartam, hogy miattam aggódja agyon magát.

-          Csak elköszönni jöttem! Vigyázz magadra! És a továbbiakban próbáld meg elkerülni a balesetveszélyes helyeket. Nem akarom, hogy kinyírd magad! – segített felülni, majd átölelt. – És megígérem, hogy többet foglak keresni, de nagyon elfoglalt vagyok, tudod Amerika mindig nyüzsög. Velem együtt.  De legalább tudom, hogy jó kezekben maradsz itt.  Jól összegabalyodtatok Harryvel, pedig megmondtam, hogy vigyázz vele nem?  Ne érts félre, nincs ellenemre, sőt örülök neki.  – nevetett én meg erőltetetten mosolyogtam, és reméltem, hogy elég hitelesen.

-        -  Apropó! Hol van? – nézett körbe kíváncsiskodva.

-        -  Kicsoda? – gratulálok Alice, persze, buktasd csak le magad! Így kell ezt csinálni!

-        -  Hát Harry! Merre bújkál?

„Na vajon merre bújkál, Alice?” kérdeztem magam. Kattogott az agyam mit mondjak, majdnem elájultam, és szerintem izzadtam is egy kicsit . Végül kiböktem a legötletesebb dolgot, ami használhatónak tűnt.

-         - Elment boltba…Igen boltba – bólogattam inkább magamnak, mint neki és kicsit büszke voltam magamra.  Csakhogy teljesen feleslegesen.

-         - Valóban? Ebben az esetben, ha nem baj megvárom veled, el akarok tőle is köszönni, mégis csak ő rendezte úgy a dolgokat, hogy hazajöhessek!

Normális esetben sosem kívántam volna, hogy azonnal menjen el, de a jelen helyzetben nem volt valami könnyű a dolgom.  Harry után ő volt az az ember, akit meg akartam óvni a betegségemtől. Tudtam, hogyha rájön, hogy Harry elment , itt marad és azt nem akartam. Neki már volt egy élete, munkája, híres volt, rajongók és fotósok vették körbe. És hiába szeretett annyira, én ebbe az életbe már nem fértem bele. Ráadásul rákérdezett volna, hogy miért ment el, akkor el kellett volna mondanom neki, hogy beteg vagyok , minden kiderül és azt nem hagyhattam. Nem lettem volna képes nézni, ahogy abban a tudatban kell élnie, hogy meghalok.  Nem, ez így pont jó. A gondolatmenetemből kizökkentve megszólalt.

-          -Nem hívnád fel? Tudod nagyon sietek, Lou mindjárt idejön kocsival és nem akarom a gépet sem lekésni. 

Bólintottam. De, persze természetesen felhívom. Hogyne. Ebből hogy fogom kiásni magam. Remegve odanyúltam a telefonomért és eszeveszetten elkezdtem kutatni a névjegyzékben valami használható névért. Aztán hallottam, hogy Eleanor keze türelmetlenül elkezd dobogni az ágytámlán, így fogtam és találomra kiválasztottam egy számot.

-       -   Halló? – Niall hangja csengett bele a vonalba. Reménykedtem benne, hogy leesik neki a tantusz,mert különben nem tudtam, mit fogok csinálni.

-        -  Harry? Szia drágám! Csak azért hívlak, hogy hol tartasz. Itt van Eleanor és szeretne tőled elköszönni! Nemsokára ki kell mennie a reptérre, szóval jó lenne ha sietnél! – hadartam. Kérlek Niall, kérlek!

-          -Alice? Azt hiszem rossz számot hí…

-        -  Ó, igazán? Nahát, milyen kedves tőled! Nem semmi baj, vidd csak! Nagyon jól esik  – Eleanorra pillantottam. Várakozva nézett, de mosolygott.  A hangom úgy csengett, mint egy szerelmes és boldog kislányé.

-          -Alice? Mi bajod? Várj, ne mondj semmit, azonnal odamegyek. 

-        -  Nem kell sietned! – kiáltottam bele a telefonba. Egyre kínosabban éreztem magam. – Biztosan meg fogja érteni! Jajj, ne legyél már ilyen buta, nem kell riasztanod a többieket, tőlük már elköszönt! – próbáltam némi információt átjuttatni Niallnek is remélve, hogy tényleg nem csinál majd semmi hülyeséget. – Oké, persze, megértem! Átadom! Igen-igen ő is! Oké, Szeretlek! – majd lecsaptam a telefont.

-         - Na? – kíváncsiskodott Eleanor.

-          -Elvitte a ruhákat a mosodába, mert az itthoni gépet nem tudta beindítani. De üdvözletét küldi, és nagyon örül, hogy el tudtál jönni! – válaszoltam, és igyekeztem nyugodtnak tűnni.

-          -Ó, tényleg? Nem baj, majd legközelebb. – kissé elszontyolodott.  De legalább nem kérdezősködött, és ennek örültem.

EgEgy megváltás volt a dudaszó, amit Louis kocsija adott ki. Azt hittem sosem jön el ez a pillanat. 

-        -  Mennem kell! Vigyázz magadra! – Eleanor még egyszer átölelt, majd kilibbent a szobából. Lentről még hallottam a hangját.

-         - Áh, szia Niall! Alicet jöttél meglátogatni? Pont jókor, nem nagyon akartam egyedül hagyni, Harry éppen vásárolni van! Legalább nem lesz magányos. – hallottam, ahogy becsapódik az ajtó és fellélegeztem.

-          -Alice! Hol vagy? – kiáltott Niall. Megforgattam a szemem.

-        -  Mégis hol lennék? Itt vagyok fent! – hallottam, ahogy feldobog a lépcsőn majd benyitott.

-        -  Ez meg mi a fészkes fene volt? – vont kérdőre és csípőre tette a kezét. Ha nem lett volna komoly a dolog, el is nevetem magam. Ott állt előttem egy szál sortban és fehér pólóban.  Biztosan ebben aludt.  Muszáj volt mondanom valamit, és mivel már jobbat úgy sem tudtam, az igazságnál döntöttem.

-          -Niall ne akadj ki! Harryvel beszélgettünk az éjszaka. Mondtam neki valamit, amin eléggé kiakadt, és elment.  Nem tudom hova. Azért hívtalak, mert nem akartam, hogy Eleanor aggódjon.  – tudtam, hogy a következő kérdése az lesz, hogy Harry mégis MIÉRT hagyott itt, így vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem és felkészültem.

-        -  Szóval elmondtad neki, hogy nincs sok hátra… - kipattant a szemem és egy tökéletesen nyugodt és egyáltalán nem leglepett Niallel találtam magam szemben.

-          -Te ezt…ezt…honnan? – dadogtam. 

-        -  Ugyan már, szerinted ki szólt az orvosoknak, hogy vizsgálják meg a véred, mert ez nem normális? Ha nem kérem meg őket,  sosem jut eszükbe megnézni, mi bajod.  Ráfogták volna arra, hogy túl vérzékeny vagy.  De gondoltam, jobb biztosra menni. És mivel én kértem, nekem elmondták az eredményt is. Nyugodj meg, ők sem, és én sem szóltunk senki másnak. Azért meg tudom érteni Harryt. Tudod ő nagyon érzékeny. Legalább higgadtan mondtad neki?

-        -  Nem igazán…- hajtottam le a fejem.  Elmeséltem, hogy történt. Türelmesen végighallgatta aztán sóhajtott egyet, majd le akart ülni az ágyra, hogy megöleljen de nem hagytam.

-          -Jobb, ha ide nem ülsz le. – felhúztam a takarót az ágy másik felén. – Nem tudtam felkelni, hogy eltakarítsam. Tudom, hogy kínos, de ez van… - próbáltam kerülni a szemkontaktust. Niall sóhajtott egyet.

-        -  Na jó. Hiába értem meg Harryt, ha visszajön, megölöm – azzal kivett az ágyból és betett a tolókocsiba.  Némán néztem, ahogy lehúzza az ágyneműt, kiviszi a szennyesbe, majd újat rak fel. Honnan gondolta, hogy vissza fog jönni egyáltalán?

-          -Vissza szeretnél feküdni, vagy levigyelek inkább. – nézett rám a munkától kissé kipirulva. Addig észre sem vettem, hogy milyen vonzó. Úristen Alice! Már megint mi a jó fenét gondolsz? Verd ki a fejedből ezt azonnal! 

-       -   Hogy őszinte legyek, egy kicsit szomjas vagyok, na meg enni sem ettem már egy jó ideje. – rám mosolygott, majd  levitt a nappaliba és a kanapéra tett. Öntött egy kis vizet, nézte ahogy kiiszom, majd felállt és kifelé vette az irányt.

-         - Most hová mész? – nem akartam egyedül maradni. Jól esett, hogy segített.

-        -  Szerzek valami kaját, ugyanis az ott üres – fejével a hűtő felé biccentett és mosolygott. – Na meg szükségem lesz pár göncömre, amíg nálad időzöm.  – értetlenül néztem rá, mire megint megszólalt. – Jajj, hisz azt gondoltad, hogy egyedül megállod a helyed? Itt maradok és segítek mindenben. Tudom, hogy nem vagyok egy Harry, (itt félszegen kihúzta magát) de ha nincs ló, talán jó lesz a szamár is egy ideig – azzal becsukta maga után az ajtót.

-          -Dehogy vagy te szamár – suttogtam magamnak, majd mosolyogva hátradőltem a kanapén. 

13. fejezet

Nagyon büszke vagyok magamra, hogy kaptam negatív kritikát, természetesen abból is építő jellegűt, jó tudni, hogy akinek nem is tetszik, a fejlődésemet kívánja, amiből azt vontam le, hogy lát benne valamit. Remélem nem gondolom rosszul.:) köszönöm hogy kevesebb, mint egy hét alatt megugrottuk a 2000-et és a 21 feliratkozót! Ti adtok nekem erőt!
Az előző részben a bejegyzés elején az idézetnek nagy szerepe volt az egészben, és ennek a bejegyzésnek a végén leírom az okát :) Csodálkoztam, hogy nem ismeritek, de ettől még büszkébb lettem magamra, ha szabad ilyet mondanom. Hogy miért? Olvasd el a részt!:)



A saját izzadságomban fetrengve keltem. Ziháltam, a szívem kalapált, és nem kaptam levegőt. Pislogva nyeltem egyet-kettőt...a számnak rettenetes íze volt. Az időérzékemet teljesen elveszve feküdtem  kiterülve, nem tudtam, holnap van-e vagy ma, éjszaka vagy nappal, álmodom-e vagy ez már a valóság.. Szinte fel sem fogtam mi történik velem, és hol vagyok, az álmom olyan valódinak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna.
Ekkor kezdtem el reménykedni. Talán...talán ő sem ment el. A kezem lassan az ágy másik felére vándorolt, abban bízva, hogy valahol találkozik a testével, hogy megérinthetem és akkor felsóhajthatok. De sajnos az túl szép lett volna. Nem volt mellettem senki. Harry helyett valami nedvesbe nyúltam bele. Mi ez? Felültem.
Rá kellett jöjjek, hogy az egyetlen valóságos dolog, ami az álmom hagyott maga után, az az volt, hogy hánytam. Álmomban. Nevetséges és gusztustalan. Ez megmagyarázta a fertelmes ízt, amit azóta is a számban éreztem. Felállni nem tudtam, hogy eltakarítsam a mocskot így visszazuhantam fekvőhelyzetbe, és a reménytelen gondolataimba merültem.
Nem emlékeztem mikor estem álomba, de tisztán emlékszem, hogy Dr. Mann-t még felhívtam. Kerestem a telefont az ágyban de semmi. Tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt és láttam, hogy a mobil még mindig ott nyugszik mellette a névjegykártyával, amit még a kórházban kaptam. Felkaptam és megnéztem mennyi az idő. 02:12. Remek. Tehát már azt is álmodtam, hogy telefonáltam, majd több hetet előrementem az időben és végül kiderül, hogy alig két óra leforgása alatt produkáltam mindezt. Végigsimítottam a hajamon. Nedves volt az izzadságtól. Szomjas voltam, de nem tudtam segítséget kérni. Lehet, hogy nem elaludtam, hanem elájultam? Azt mondják, az emberek akkor látnak valóságosnak tűnő álmokat, mikor kómába esnek, elaltatják őket, vagy elájulnak. És a szomjúság is jellemző tünet az eszméletvesztés után. Szóval tényleg nem tudtam hova tenni a dolgot. De egyet biztosra vehettem. Nem szóltam senkinek, hogy Harry elment, nincsen semmiféle Helen, sem gerincvizsgálat, sem jó hírek....sem esélyem a túlélésre. Szóval még mindig haldoklom. Persze nem is számítottam másra, az egész túl szép volt, hogy egy része is igaz legyen. Ráadásul a végén még Harry is visszajött. Már egyszer megtette, és tudtam, hogy újra nem fogja. Az, hogy megkérte a kezem...hát mit gondolok én? Hogy egy 18 éves fiú elkötelezi magát és elvesz egy haldokló lányt?  Alice, csak gratulálni tudok az óriási fantáziádnak. Álmodhatsz te itt esküvőröl, Harryről, felépülésről, boldogságról, de vannak emberek, akiknek bizony nem jár happy end. Vannak, akik ezt nem érdemlik meg. Én személy szerint, az adott helyzetben beértem volna egy átlagos élettartammal, már nem érdekelt a boldog vég. Nagyon rossz ember lehettem, hogy ezt sem kaphattam meg. De mit is vártam, aki otthagyta az egyetemet és az otthonát, eldobta a gyógyuláshoz vezető utat, és elment inkább meghalni egy másik országba, mert szégyellte hogy nincs pénze a kezelésre, a nagynénjétől meg kérni nem akart, tudván az így is elég ramaty anyagi helyzetüket, az most magára vessen, fetrengjen a saját mocskában és gondolkodjon a halálán. Mikor úgy éreztem, hogy legalább az életem helyrerázódik, minden összeomlott és ott fekve kezdtem rájönni, hogy egy bizonyos pontnál sosem jutok tovább. Hiába erőlködöm, olyan mintha erős gumikötelek lennének hozzámerősítve amik rántanak rajtam egy nagyot, amint megpróbálom megfeszíteni őket. Ha többet nem rángatnék semmit, talán szimbiózisban is élhetnék velük.
Élhetnék. Egy haldoklónak furcsa kimondani ezt a szót. De ilyenkor konstatálja az ember, hogy minden gazdagságnál sokkal nagyobb kincs az, ha élsz. Szabályokkal vagy anélkül, konzervatívan vagy lázadóan, szabadon, vagy a saját magad börtönében. Mindegy. Mert a cellád kulcsa nálad van, kinyithatod, és lehetsz boldog. De az hogy tudna az lenni, akit napokon belül kivégeznek, ráadásul a kulcsot is elhajította, mert azt hitte az a legjobb? A saját csapdámba estem bele. Azt hittem, egyedül, kulcs nélkül, kirágom magam valahogy, de ha nincs veled legalább egy körömreszelő, esélytelen vagy. Nálam nem volt semmi, és el kellett fogadnom. Nem szabad félnem ettől. Én választottam ezt, én döntöttem így és csakis magamat hibáztathatom.
Fel kellene hívnom Dr. Mann-t. De inkább elvetettem az ötletet. Majd holnap. Mikor másképp látom a dolgokat.
Tiszta fejjel.




Elnézést, hogy rövid a rész, de most betekintést nyerhettetek Alice gondolataiba, ami fontos lesz a következőkben! Ez amolyan bónusz rész! :)

Az idézet pedig egy magyar írótól van, ezeket a sorokat lefordították angolra és beleírták egy könyvbe, ami az álmokról szól. Ez pedig Simonnak ( a 1D x-factorbeli mentorának) kedvenc regénye. Szóval ez csel volt! Remélem, mostmár értitek! :)

12. fejezet

Köszönöm a sok pozitív visszajelzést, nagyon jól esnek! Ne spóroljatok a kommentárokkal! Értetek csinálom! Jó olvasást!

"Ott állsz a vihar dobbanatlan szívében.

Állsz.

Állsz és mozgatsz."

/Harry/
Beugrottam a kocsiba, és meg sem álltam egészen addig, amíg teljesen lakatlan területre nem értem.A kezemmel  a kormányon dobogtam és az ájulás kerülgetett, olyan ideges voltam és akkora fájdalom uralkodott el felettem.  Befordultam egy kis földúton mit sem törődve azzal, hogy éjszaka van, leállítottam a motort, lekapcsoltam a világítást, kiszálltam vettem egy nagy levegőt, és üvölteni kezdtem. Nem kell értelmes dolgokra gondolni, csak úgy össze vissza, szavakat, néha mondatokat, de legtöbbször csak az 'á' hang jött ki a torkomon. Felkaptam egy pár kisebb botot amit találtam a földön és mind a kocsimhoz vagdostam, az irataimat amit a kesztyűtartóban voltak, kivettem és összetéptem, a CD-ket ripityára törtem. Semmi mást nem akartam, csak rongálni.
- Ezt neked te szemét szar! Azt hiszed, hogy van bármi értéked ezen a világon? Semmi! Csak egy rakás fém vagy! - rúgtam bele a kocsim visszapillantójába. Hihetetlen hogy az emberben mennyi energia képes felgyűni, csak azért mert mérges, megbántott, vagy esetleg nagyon szomorú. Ezért nem akartam ottmaradni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fájt, amit mondott. És nem tudtam, hogy fogok eléállni ezek után. Mi lehet vele? Biztos azt gondolja cserben hagytam. Nem akartam, de nem tudtam visszamenni. Időre volt szükségem. Talán önzőség de így van.
Miután kicsit megnyugodtam, illetve már alábhagyott a rongálási vágyam, visszaültem, hátradőltem a kezembe temettem az arcom és visszagondoltam az elmúlt hetekre. Észre sem vettem, hogy a könnyek patakokban folynak a szememből, de nem is érdekelt. 'Érzéketlen szörny vagy' mondta az egyik felem, de a másik ellenkezett ' Nem tudod végignézni ahogy meghal!!' .. Zokogtam. Előre hátra döltem az ülésen, mint egy őrült, és rázkódtam a a sírástól. Szükségem volt valakire, aki enyhít ezen a kínon. Valakire, aki megért. Ezért beindítottam a motort és gázt adtam.

Megálltam a ház előtt, kiszálltam a kocsiból és dörömbölni kezdtem az ajtón. Egyre jobban kopogtam annál jobban tört ki belőlem megint a sírás.
- Nyissátok már ki! - kiáltottam.
Mikor anyám kitárta az ajtót, álmosan és kócosan a nyakába ugrottam és még keservesebb zokogásban törtem ki. Ettől ő persze halálrarémült, betámogatott az ajtón és nyorsan leültetett.
- Meg...meg fog halni! .. a kezembe temettem az arcom. Talán az váltotta ki belőlem az újabb hisztériát, hogy olyan ember állt előttem, aki elől sosem titkoltam el egyetlen érzelmemet sem.
- Kisfiam, mi a baj? - nagyon rémült volt a hangja. - Mi történt? Ki fog meghalni? Nyugodj meg és próbáld elmagyarázni, hogy segíthessek - az hogy ilyen rossz állapotban látott, őt is nagyon megviselte és könnybe szöktek a szemei. Átölelt.
- Alice... meghal. És én úgy viselkedtem vele,hogy sosem fogom megbocsátani magamnak! Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit normális esetben soha.. Istenem...
- De ki az az Alice? - kérdezte csodálkozva.
- A lány anya, az az ember akit én szeretek - minden szónál megcsuklott a hangom.
- Istenem drágám! - kapta a szájához a kezét. - maradj itt, főzök neked egy teát. Mesélj el mindent.

-És aztán elrohantam. Tönkretettem a kocsit, széttéptem minden iratomat, majd idejöttem. Innentől te is tudod - fejeztem be a történetet, és láttam, hogy anya sír. Mindent elmondam neki, attól a naptól kezdve, hogy Alicet megismertem. Azután már csak néztem magam elé és olyasféle ürességet éreztem, mintha már nem is lenne.
- Kisfiam...Én csak azt tudom tanácsolni, hogy ha te ezt a lányt ennyire szereted, akkor elengeded... - erre felkaptam a fejem. - ..de természetesen csak mikor már muszáj. Ha a te helyedben lennék, minden eszközt megragadnék, hogy magamhoz kössem. Amíg nem késő. És amikor már tudnám, hogy mindent megtettem érte és , hogy boldog, akkor nekem is könnyebb lenne elengedni.
Ebből az elejtett mondatából tudtam, hogy mit mire ért, ránéztem, és elmosolyodtam.
- Köszönöm! - mondtam.
- De most jobb, hogyha felmész a szobádba, és kipihened magad. Sok volt ez mára neked - mosolygott vissza.
Az ágyamban fekve azon gondolkoztam még egy darabig, hogy mit csinálnék a szüleim nélkül.

/Alice/
Miután Dr. Mann megérkezett a lakásra és jobbnak látta, hogy nyugtatóinjekciót ad, mert szerinte sokkos állapotba kerültem (de persze mitől is ne) és megkértem,hogy ne szóljön erről senkinek, majd sikerült elaludnom, másnap reggel arra keltem hogy egy pohár víz van az ágyamon és egy levél, hogy nemsokára érkezik egy ápoló, aki gondomat viseli a következő hetekben.

Felültem az ágyban, és a pontra meredtem, ahol Harryt utoljára láttam. Talán nem így kellett volna elmondanom neki. Mégis csak egy 18 éves forróvérű fiú, néha komolytalan gondolatokkal, szinte még gyerek, nyilván megijesztette a dolog. Nem is számíthattam volna másra. Attól függetlenül, hogy elmondhatatlanul fájt, hogy elment, arra kellett koncentrálnom, hogy felépüljek.
Nem sokkal azután, hogy felkeltem, be is jött az ápoló, egy nagyon kedves arcú nő, segített megmosdani, és átöltöztetett. A neve Helen volt. Elmeséltem neki mindent. Jó volt valakinek elmondani.
- Tudod, nekem is volt egy ilyen nagy szerelmem - kezdett mesélni. - De az már régen történt. Egy színházban ismerkedtünk meg. Nagyon szerettem. Aztán, mikor megtudta, hogy terhes vagyok, elhagyott. Mint kiderült, felesége volt, és 4 gyereke. Hidd el, hogy tudom, mit érzel. De feladni sosem szabad, értesz engem? Soha!
- Nem bántad meg, hogy leálltál vele? - kérdeztem csodálkozva.
- Nos talán rossz emlékek is fűznek hozzá. De van tőle egy gyönyörű fiam, aki életem legszebb ajándéka és ez mind azért van, mert találkoztam vele. Ha újra csinálhatnám, ugyanezt tenném.
Jó volt hallani tőle. És rájöttem, hogy talán jobb lett volna ha kizárom Harryt az életemből... de igen valószínüleg én sem tennék másképp, ha elölről kezdhetném.
Hirtelen hányinger fogott el. Annyira, hogy szólni se tudtam, de már jött ki minden. Helen odatartott egy lavort (honnan tudhatta, hogy hányingerem lesz majd? ) és fogta  a hajamat, hogy ne legyen tiszta mocsok. Zavarban éreztem magam, pedig tudtam, hogy ápoló és ez a dolga.
Miután eltakarított mindent, visszafektetett az ágyba, mert azt látta a legjobbnak, ha pihenek. Csinált ennivalót, valami zöldségleves félét, ami könnyű volt és nagyon jól esett. Nem nagyon tudtam enni mostanában.

Pár nap elteltével viszont kezdtem megunni a monoton életet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire unalmas lesz a felépülésem. Vagy a haldoklásom. Ki tudja. Amíg kába voltam, átestem egy gerincvelő vizsgálaton, hogy milyen jellegű a daganat, erről nem is tudtam addig. Most jöttek meg az eredmények és Dr. Mann bíztató dolgokkal árasztott el.
- Nos úgy tűnik, hogy ez a leukémiádnak egy gyógyítható fajtája, amint teljesen összeforrt a seb, elkezdjük a kemoterápiát. Ennek viszont következményei is vannak. Hajhullás, és mégnagyobb vérzékenységi hajlam, ezért nagyon kell vigyáznod magadra! Hányingered is sokat lesz, a gyógyszer átjárja majd a tested. Először naponta 10 perccel kezdjük a terápiát, aztán növeljük, végül megint csökkenteni fogjuk, ez vezet majd a teljes felépülésed felé. Talán a hajad hullása lesz rád a legnagyobb hatással és a közérzeted sem lesz a legjobb, de ha minden rendben megy, túl is élheted. Egy szó mint száz, a folyamatot elhúzza akár így történnek a dolgok, akár másképp.
Nem tudtam, hová legyek a boldogságtól. Lehet, hogy mégsem kell elűnnöm? Lehet minden jóra folrul? Megpróbáltam a legpozitívabban gondolkodni.
- Mindenesetre vegyél egy füzetet, és írj naplót az állapotodról, ebből én is tudok tájékozódni, havonta fogom átolvasni.
Hevesen bólogattam. Hónapok óta először csillant fel bennem a remény, hogy élhetek.
Időközben megtanultam egyedül hajtani a kerekesszéket, és megtapasztaltam, hogy hiába tűnik könnyűnek, nagyon bonyolult.
Persze minden percben Harry járt az eszemben. Mikor lefeküdtem és nem tudtam aludni, néztem a plafont,meg sem próbáltam kiverni őt a fejmemből. Ilyenkor úgy éreztem, hogy inkább meghalnék, minthogy nélküle kelljen élnem.
Egyik délután aztán mikor a kertben gyakoroltam a kanyarodást, valaki tekintetét éreztem a hátamon. Nem voltam benne biztos hogy figyelnek és inkább én sem fordultam meg, ha van is ott valaki, majd idejön ha akar. Aznap nem ment valami túl jól, ahogy fogtam a kerekeket, nem akart a szék megmozdulni.
- Francba - dünnyögtem, sóhajtottam egyet, majd hátradőltem. Ekkor hallottam meg a lépteit. Lassúak voltak, de határozottak. Megköszörülte a torkát,  majd mögülem odanyúlt a kerekekhez, úgy, mintha ő ülne benne.
- Jobb kéz hátra, bal kéz előre és már kanyarodsz is - majd megfogta a kezeimet odahelyezte őket majd rájuk tette az övéit is. Megmutatta, hogy kell, de addigra már egyikünk sem a székkel volt elfoglalva, ugyanis nagyobb igényt tartottam arra, hogy a szám a szájára szorítsam. Mikor vége volt ennek a hosszú és mindent elmondó csóknak, ennyit bírtam kinyögni:
- Vigyázz Styles, a végén még rájössz, hogy nem énekes, hanem orvos kellett volna hogy legyél! - nevettem. -Visszajöttél - tettem hozzá.
- Vissza - és eleresztett felém egy mosolyt.
- Örökre?
Bólintott.
- Hogy bebizonyítsam, nem hazudok, a napokban elköteleztem magam valamire - megkerülte a tolókocsit mígnem szembe került velem és letérdelt, hogy a szemem az ő szeme magasságában lehessen. - Azt mondtam örökre. És állom a szavam. Nem tudom, hogy nálad az örökre meddig fog tartani. De bármi legyen is, teszek róla, hogy a hátralévő életed ezen időszaka a lehető legboldogabb legyen - nem igazán értettem mit akar ezzel.
Egészen addig, míg a zsebéből elő nem vett egy kis dobozt, felémnyújtotta majd felhajtotta a tetejét. Kikerekedtek a szemeim.

- Elizabeth Alice Halkins. Leszel a feleségem?