13. fejezet

Nagyon büszke vagyok magamra, hogy kaptam negatív kritikát, természetesen abból is építő jellegűt, jó tudni, hogy akinek nem is tetszik, a fejlődésemet kívánja, amiből azt vontam le, hogy lát benne valamit. Remélem nem gondolom rosszul.:) köszönöm hogy kevesebb, mint egy hét alatt megugrottuk a 2000-et és a 21 feliratkozót! Ti adtok nekem erőt!
Az előző részben a bejegyzés elején az idézetnek nagy szerepe volt az egészben, és ennek a bejegyzésnek a végén leírom az okát :) Csodálkoztam, hogy nem ismeritek, de ettől még büszkébb lettem magamra, ha szabad ilyet mondanom. Hogy miért? Olvasd el a részt!:)



A saját izzadságomban fetrengve keltem. Ziháltam, a szívem kalapált, és nem kaptam levegőt. Pislogva nyeltem egyet-kettőt...a számnak rettenetes íze volt. Az időérzékemet teljesen elveszve feküdtem  kiterülve, nem tudtam, holnap van-e vagy ma, éjszaka vagy nappal, álmodom-e vagy ez már a valóság.. Szinte fel sem fogtam mi történik velem, és hol vagyok, az álmom olyan valódinak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna.
Ekkor kezdtem el reménykedni. Talán...talán ő sem ment el. A kezem lassan az ágy másik felére vándorolt, abban bízva, hogy valahol találkozik a testével, hogy megérinthetem és akkor felsóhajthatok. De sajnos az túl szép lett volna. Nem volt mellettem senki. Harry helyett valami nedvesbe nyúltam bele. Mi ez? Felültem.
Rá kellett jöjjek, hogy az egyetlen valóságos dolog, ami az álmom hagyott maga után, az az volt, hogy hánytam. Álmomban. Nevetséges és gusztustalan. Ez megmagyarázta a fertelmes ízt, amit azóta is a számban éreztem. Felállni nem tudtam, hogy eltakarítsam a mocskot így visszazuhantam fekvőhelyzetbe, és a reménytelen gondolataimba merültem.
Nem emlékeztem mikor estem álomba, de tisztán emlékszem, hogy Dr. Mann-t még felhívtam. Kerestem a telefont az ágyban de semmi. Tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt és láttam, hogy a mobil még mindig ott nyugszik mellette a névjegykártyával, amit még a kórházban kaptam. Felkaptam és megnéztem mennyi az idő. 02:12. Remek. Tehát már azt is álmodtam, hogy telefonáltam, majd több hetet előrementem az időben és végül kiderül, hogy alig két óra leforgása alatt produkáltam mindezt. Végigsimítottam a hajamon. Nedves volt az izzadságtól. Szomjas voltam, de nem tudtam segítséget kérni. Lehet, hogy nem elaludtam, hanem elájultam? Azt mondják, az emberek akkor látnak valóságosnak tűnő álmokat, mikor kómába esnek, elaltatják őket, vagy elájulnak. És a szomjúság is jellemző tünet az eszméletvesztés után. Szóval tényleg nem tudtam hova tenni a dolgot. De egyet biztosra vehettem. Nem szóltam senkinek, hogy Harry elment, nincsen semmiféle Helen, sem gerincvizsgálat, sem jó hírek....sem esélyem a túlélésre. Szóval még mindig haldoklom. Persze nem is számítottam másra, az egész túl szép volt, hogy egy része is igaz legyen. Ráadásul a végén még Harry is visszajött. Már egyszer megtette, és tudtam, hogy újra nem fogja. Az, hogy megkérte a kezem...hát mit gondolok én? Hogy egy 18 éves fiú elkötelezi magát és elvesz egy haldokló lányt?  Alice, csak gratulálni tudok az óriási fantáziádnak. Álmodhatsz te itt esküvőröl, Harryről, felépülésről, boldogságról, de vannak emberek, akiknek bizony nem jár happy end. Vannak, akik ezt nem érdemlik meg. Én személy szerint, az adott helyzetben beértem volna egy átlagos élettartammal, már nem érdekelt a boldog vég. Nagyon rossz ember lehettem, hogy ezt sem kaphattam meg. De mit is vártam, aki otthagyta az egyetemet és az otthonát, eldobta a gyógyuláshoz vezető utat, és elment inkább meghalni egy másik országba, mert szégyellte hogy nincs pénze a kezelésre, a nagynénjétől meg kérni nem akart, tudván az így is elég ramaty anyagi helyzetüket, az most magára vessen, fetrengjen a saját mocskában és gondolkodjon a halálán. Mikor úgy éreztem, hogy legalább az életem helyrerázódik, minden összeomlott és ott fekve kezdtem rájönni, hogy egy bizonyos pontnál sosem jutok tovább. Hiába erőlködöm, olyan mintha erős gumikötelek lennének hozzámerősítve amik rántanak rajtam egy nagyot, amint megpróbálom megfeszíteni őket. Ha többet nem rángatnék semmit, talán szimbiózisban is élhetnék velük.
Élhetnék. Egy haldoklónak furcsa kimondani ezt a szót. De ilyenkor konstatálja az ember, hogy minden gazdagságnál sokkal nagyobb kincs az, ha élsz. Szabályokkal vagy anélkül, konzervatívan vagy lázadóan, szabadon, vagy a saját magad börtönében. Mindegy. Mert a cellád kulcsa nálad van, kinyithatod, és lehetsz boldog. De az hogy tudna az lenni, akit napokon belül kivégeznek, ráadásul a kulcsot is elhajította, mert azt hitte az a legjobb? A saját csapdámba estem bele. Azt hittem, egyedül, kulcs nélkül, kirágom magam valahogy, de ha nincs veled legalább egy körömreszelő, esélytelen vagy. Nálam nem volt semmi, és el kellett fogadnom. Nem szabad félnem ettől. Én választottam ezt, én döntöttem így és csakis magamat hibáztathatom.
Fel kellene hívnom Dr. Mann-t. De inkább elvetettem az ötletet. Majd holnap. Mikor másképp látom a dolgokat.
Tiszta fejjel.




Elnézést, hogy rövid a rész, de most betekintést nyerhettetek Alice gondolataiba, ami fontos lesz a következőkben! Ez amolyan bónusz rész! :)

Az idézet pedig egy magyar írótól van, ezeket a sorokat lefordították angolra és beleírták egy könyvbe, ami az álmokról szól. Ez pedig Simonnak ( a 1D x-factorbeli mentorának) kedvenc regénye. Szóval ez csel volt! Remélem, mostmár értitek! :)