15. fejezet

Teltek-múltak a napok, Niall teljesen berendezkedett és rengeteg dologban segített, de sajnos nem  tudott mindenben, a fürdés például minden nap gondot okozott. Leggyakrabban Danielle jött át, hogy meg tudjak mosakodni úgy félig meddig, de sajnos ő sem mindig ért rá. Két lehetőség maradt tehát, vagy nem fürdök, vagy Niall is és én is félretesszük a személyes dolgainkat. 

-          Én megcsinálom. Attól függ, hogy te mit mondasz. – éppen egy tonhalas szendvicset tömött magába és úgy tűnt jobban lefoglalja a tévéműsor, mint a téma amit nagy nehezen felvetettem neki.  Csak ültem mellette és hitetlenkedve néztem rá, majd a következő pillanatban jobb tárgy híján elkezdtem püffölni a füzetemmel, amibe azóta elkezdtem írni a… nos tehát, a leépülésemet.

-          Niall, csak egy pillanatra , nem tudnád abbahagyni az evést? – minden szavamat egy ütéssel toldottam meg. Védekezőpózban és teliszájjal olyan vicces látványt nyújtott, hogy elgondolkodtam rajtam, tudnék-e rá valaha is igazán haragudni.  Egy ideig nevetett, majd hátradobta magát egyenesen a távirányítóra, ami csatornát váltott.

„És most híreink 30 másodpercben. Az egyre feltörekvő londoni fiúbanda, a One Direction szívtipróját Harry Stylest pár napja lefényképezték egy fiatal hölgy társaságában, mikor éppen egy tolószékkel tolja ki a belvárosi klinikáról a szőkeséget. Csapatunk utánajárt a dolgoknak és megkérdezte Harryt az eseményekről. ’ Apró kis szívesség volt, a lánynak mi voltunk a kedvencei, nyilván boldoggá akartuk tenni, ahogy minden kedves rajongót a Földön! Innen is üzenem nektek, hogy egyszer úgyis találkozunk!’ nevetett majd kacéran belekacsintott a kamerába. Harry-Harry, mi mindig tudtuk, hogy nagy a szíved! Forrásaink szerint Styles jelenleg nem tartózkodik Anglia területén, de megígérte, hogy a szombati nagykoncertre természetesen hazatér, és elkápráztatja a közönséget, meglepő sármosságával és persze a csodálatos hangjával.  Köszönjük a figyelmet, főbb híreinket este hét órakor láthatják megint”

Megsemmisülve ültem a tévé előtt majd hirtelen NIall felé fordultam.

-          Te ezt tudtad? – kérdeztem hitetlenkedve.  Bambán megrázta a fejét. Hittem neki. De ez nem változtatott a tényen, hogy rettenetesen fájt, hogy Harry letagadott. Könnybe szöktek a szemeim, pedig nem akartam mutatni, hogy rossz. Erősnek akartam tűnni. De nem ment. Szipogni kezdtem, Niall erre közelebb húzódott és átkarolt.

-          Figyelj, Alice, ha ez megnyugtat, valószínűleg én is ezt tettem volna. Szerintem nem szeretnéd, hogy az egész ország arra legyen kihegyezve, hogy Harrynek barátnője van, ráadásul nem is egészséges. Pillanatok alatt kiderülne minden, amit te még Harrynek sem akartál elmondani. Mindenki megtudná. Eleanor is. Annak meg most nincs itt az ideje. Én a helyedben inkább megnyugodnék, és egy kicsit hálás is lennék, hogy nem adott ki. Ismerem Harryt. Sosem hazudik kivéve azokat az alkalmakat, amikor meg akar óvni valakit. – bátorítóan rám mosolygott.

Be kellett látnom, hogy igaza van. Nem bírtam volna elviselni, ha bárki is megtudja. Talán azt gondoljátok, hogy önző vagyok. Nem, én csak úgy gondolom, ez olyan, mint az oltás. Ha nem szólnak neked, és csak a rendelőbe belépve tudod meg mi vár rád, el kell fogadnod, hogy nincs visszaút, ráadásul kevesebbet stresszeltél rajta. Könnyebb lesz ez nekik. Niall vállára hajtottam a fejem. Jó volt egy kicsit szeretve lenni.

-          Eljössz a koncertre? – kérdezte hirtelen. Nem tudtam hogy mit válaszoljak.

-          Nem tudom Niall. Azt hiszem, nem mindenki látna most szívesen – mégis mi lenne Harry reakciója, ha meglát? A nyakamba ugrik? Nem mertem elé állni, pedig tudtam, hogy nem is igazán tehetek az egészről. Másfelől még sosem voltam egyetlen koncerten sem.

-          Szerintem meg egy tökéletes alkalom lenne, hogy újra lásd és talán meg is beszélhetitek -  mélyen belenéztem a kék szemeibe.  Egy pillanatig átfutott az agyamon, mi lenne ha…  egyszerűen annyira kedves és segítőkész és ami a legfontosabb, hogy ő nem hagyott ott, amikor Harry igen és máig sem tudom hogy hol van.  Aztán hirtelen megráztam a fejem. Mi a fene van velem tényleg? Talán a betegséggel jár, hogy még én sem tudok kiigazodni magamon.  Hogy tereljem a fejemből a gondolatokat, kiböktem egy „ oké, megyek” – et , de magam sem voltam benne biztos hogy tényleg akarom- e…

Estefelé járt már az idő. Danielle szólt, hogy nem tud átjönni, én pedig már két napja nem fürödtem.  Mit volt mit tenni, Niallre bíztam magam.

-          Gondold azt, hogy a gyereked vagyok. És essünk túl rajta. – hajtottam le a fejem, mikor felvett a székből. Nem a szégyenlőségemről voltam híres, de ez most teljesen más helyzet volt.

-          Nyugodj már meg! Nem foglak megenni! – próbálta oldani a saját feszültségét is. Érdekes. Harry mellett egy kettőre ellazultam.  Sosem éreztem ilyen különös izgalmat. Lehetséges, hogy a sebezhetőségem miatt. Talán valahol mélyen félek. Hiszen akkor azok az emberek munkaidő után bármit megtehettek velem . Ugyanolyan tehetetlen voltam, mint akkor.  De büdösen semmiképpen nem maradhattam.

Niall betett a még száraz kádba, úgy hogy a bekötött lábam kilógjon és lassan elkezdte leszedni rólam a ruhát. Csendben voltunk, én alig mertem megszólalni. Láthatóan ő is eléggé feszültnek érezte magát, de nem állt meg és a tekintete nem időzött sokat egyik testrészemen sem. Nagyon örültem neki, hogy ilyen felnőttesen tudta kezelni a dolgot. Amikor ott feküdtem teljesen pucéran előtte, végigmért és kipirosodva bár, de eközben nevetve megszólalt.

-          Hát…rosszabbra számítottam – belőlem is kitört a kacagás és vele talán a fele feszültség is. Jobban lettem, a szívem már nem vert olyan hevesen, és zihálni sem ziháltam. Fogta a zuhanyrózsát és lefröcskölt a vízzel. – Ilyen melegen jó lesz?

-          Tökéletes – nevettem.  Miután konstatálta, hogy mindenhova jutott víz, rám nyomott egy adag tusfürdőt én meg elkezdtem szétkenni magamon. A meztelenségemnél már jobban zavart az, hogy koszos voltam és ez a fehér habon meg is látszott.  Láthatóan nem érdekelte.

-          Na gyere, lemosom a hátad – lassan megfordított, de felszisszent.

-          Mi a baj? – kérdeztem megijedve.

-          Vörös a hátad. Egy csomó vörös folt van rajta. Nagyon durván néz ki! Nem kéne orvoshoz vigyelek?

„Máris? Ez gyorsabban jön, mint hittem.”gondoltam, majd megnyugtattam, hogy ez csak a betegség első fázisa, hogy foltok jelennek meg a testemen. A vérem miatt van. Felsóhajtott.  Óvatosan elkezdte mosni a hátamat, mintha azt hinné hogy a foltok fájnak is. Nem bántam. Talán fájtak, nem tudom. Mindenesetre jól esett, hogy nem durva.

Miután segített megmosni a hajamat és megtörölközni, bevitt a szobába , letett az ágyra, majd keresett valami ruhát amit felvehetek estére.

-          Ezt eddig hol rejtegetted??? – kitágult szemekkel tartotta a kezében a csipkés francia bugyit, amin még a címke is rajta volt. Nevetnem kellett, majdnem megfulladtam. De teljesen komolyan nézett rám továbbra is. – Azt hittem, csak olyan mamabugyijaid vannak, ami rajtad volt. – mosolyodott el ő is. – Vedd fel a kedvemért!

-          Azok nem mamabugyik voltak ! – már a könnyem is folyt a röhögéstől, mire hozzám vágta azt ami a kezében volt, majd erős ír akcentussal azt kiáltotta, „Ha nem veszed fel, nagyon megbánod”. Nagy nehezen talált egy pólót is, amiben aludhattam, gyorsan felkaptam, majd beburkolóztam a jó meleg takaró alá. Niall elindult kifelé (Ő a vendégszobába rendezkedett be) de utána kiáltottam.

-          Várj! Maradj itt! Nem akarok egyedül aludni – mutattam neki a helyet magam mellett. Nem volt bennem semmi hátsószándék, egyszerűen csak szükségem volt valakire aki elaltat.

-          Alice….ez most komoly? – értetlenkedve nézett rám. Meg volt zavarodva.

-          Gyere már! – kiáltottam rá nevetve. Miután bebújt mellém az ágyba, szorosan hozzábújtam. – Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem! És azt is, hogy türelmes vagy. Nem volt még ilyen megértő barátom Eleanoron kívül – a mellkasára hajtottam a fejem, ő a hajammal babrált valamit és sokáig hallgattunk.  Hirtelen felkacagott.

-          Még szerencse, hogy , nincs meg a vérzésed, abban nem lennék ilyen profi, mint a fürdetésben.

Ráfagyott a mosoly az arcomra, és elszédültem, olyan hirtelen ültem fel az ágyban.

-          Rosszul vagy? – kérdezte Niall ijedten.

-          Hanyadika van? – pörgött az agyam, hogy vajon mikor volt meg utoljára.

Megváltozott az arca, láttam, hogy leesett neki. Próbált valamit habogni, bár nem ment neki, de tudtam mit akar kérdezni és némán bólintottam.

Ahogy a kórházba tartottunk némán ültem a hátsó ülésen és gondolkodtam. Nem tudtam semmi használható okot felhozni. Aztán hirtelen eszembe jutott a Harryvel töltött éjszaka a hátsó kertben. Mi volt? Pokróc…Durex… És én eldobtam ! Csak úgy félrehajítottam. De akkor is, hogy történhetett? Beteg vagyok!  Csak még  nagyobb veszélybe sodortam magam…

Már vagy egy órája ültünk a váróteremben, mire Dr. Mann végre behívott.

-          Nahát, szervusz! – köszönt nekem, Niallel pedig kezet rázott. – Hol van Harry?

-          Az most nem érdekes! – hadartam, majd nem kerülgetve a forró kását, teljesen egyenesen szegeztem az arcába a kérdést.

-          Doktor úr! Leukémiásan teherbe eshet valaki?