14. fejezet

Lassan elérkezett a reggel is. Még egyszer átgondoltam az álmomat, vagy látomásomat, vagy már nem is tudtam minek nevezzem és arra jutottam, hogy az állapotnapló nem is olyan rossz ötlet. Leírni az összes érzésemet,  mind fizikait, mind lelkit. „Talán ki is adják”  gondoltam és elmosolyodtam. Természetesen erre semmi esély sem volt.  De ha nem adom ki magamból őket, a csontvelődaganatom mellé még meg is őrülök. Már csak nevetni tudtam magamon.  Egy szó mint száz, jó lenne megosztani valakivel és kit érdekel, hogy az csak egy füzet nem?

Neszt hallottam lentről. Valaki bejött a házba. Imádkoztam, hogy Harry legyen az. Mindennél jobban szükségem lett volna rá.

-         - Alice! Drágám! – a földszintről  Eleanor hangja csendült  fel.

-         - Itt vagyok fenn!  - kiáltottam de görcsberándult a gyomrom. Nem tudhatja meg mi történt.

Hallottam, ahogy feldobog a lépcsőn és láttam, amint benyit a szobába. Gyorsan az éjjeli kis „balesetemre” rántottam a takaróm. Nem akartam, hogy miattam aggódja agyon magát.

-          Csak elköszönni jöttem! Vigyázz magadra! És a továbbiakban próbáld meg elkerülni a balesetveszélyes helyeket. Nem akarom, hogy kinyírd magad! – segített felülni, majd átölelt. – És megígérem, hogy többet foglak keresni, de nagyon elfoglalt vagyok, tudod Amerika mindig nyüzsög. Velem együtt.  De legalább tudom, hogy jó kezekben maradsz itt.  Jól összegabalyodtatok Harryvel, pedig megmondtam, hogy vigyázz vele nem?  Ne érts félre, nincs ellenemre, sőt örülök neki.  – nevetett én meg erőltetetten mosolyogtam, és reméltem, hogy elég hitelesen.

-        -  Apropó! Hol van? – nézett körbe kíváncsiskodva.

-        -  Kicsoda? – gratulálok Alice, persze, buktasd csak le magad! Így kell ezt csinálni!

-        -  Hát Harry! Merre bújkál?

„Na vajon merre bújkál, Alice?” kérdeztem magam. Kattogott az agyam mit mondjak, majdnem elájultam, és szerintem izzadtam is egy kicsit . Végül kiböktem a legötletesebb dolgot, ami használhatónak tűnt.

-         - Elment boltba…Igen boltba – bólogattam inkább magamnak, mint neki és kicsit büszke voltam magamra.  Csakhogy teljesen feleslegesen.

-         - Valóban? Ebben az esetben, ha nem baj megvárom veled, el akarok tőle is köszönni, mégis csak ő rendezte úgy a dolgokat, hogy hazajöhessek!

Normális esetben sosem kívántam volna, hogy azonnal menjen el, de a jelen helyzetben nem volt valami könnyű a dolgom.  Harry után ő volt az az ember, akit meg akartam óvni a betegségemtől. Tudtam, hogyha rájön, hogy Harry elment , itt marad és azt nem akartam. Neki már volt egy élete, munkája, híres volt, rajongók és fotósok vették körbe. És hiába szeretett annyira, én ebbe az életbe már nem fértem bele. Ráadásul rákérdezett volna, hogy miért ment el, akkor el kellett volna mondanom neki, hogy beteg vagyok , minden kiderül és azt nem hagyhattam. Nem lettem volna képes nézni, ahogy abban a tudatban kell élnie, hogy meghalok.  Nem, ez így pont jó. A gondolatmenetemből kizökkentve megszólalt.

-          -Nem hívnád fel? Tudod nagyon sietek, Lou mindjárt idejön kocsival és nem akarom a gépet sem lekésni. 

Bólintottam. De, persze természetesen felhívom. Hogyne. Ebből hogy fogom kiásni magam. Remegve odanyúltam a telefonomért és eszeveszetten elkezdtem kutatni a névjegyzékben valami használható névért. Aztán hallottam, hogy Eleanor keze türelmetlenül elkezd dobogni az ágytámlán, így fogtam és találomra kiválasztottam egy számot.

-       -   Halló? – Niall hangja csengett bele a vonalba. Reménykedtem benne, hogy leesik neki a tantusz,mert különben nem tudtam, mit fogok csinálni.

-        -  Harry? Szia drágám! Csak azért hívlak, hogy hol tartasz. Itt van Eleanor és szeretne tőled elköszönni! Nemsokára ki kell mennie a reptérre, szóval jó lenne ha sietnél! – hadartam. Kérlek Niall, kérlek!

-          -Alice? Azt hiszem rossz számot hí…

-        -  Ó, igazán? Nahát, milyen kedves tőled! Nem semmi baj, vidd csak! Nagyon jól esik  – Eleanorra pillantottam. Várakozva nézett, de mosolygott.  A hangom úgy csengett, mint egy szerelmes és boldog kislányé.

-          -Alice? Mi bajod? Várj, ne mondj semmit, azonnal odamegyek. 

-        -  Nem kell sietned! – kiáltottam bele a telefonba. Egyre kínosabban éreztem magam. – Biztosan meg fogja érteni! Jajj, ne legyél már ilyen buta, nem kell riasztanod a többieket, tőlük már elköszönt! – próbáltam némi információt átjuttatni Niallnek is remélve, hogy tényleg nem csinál majd semmi hülyeséget. – Oké, persze, megértem! Átadom! Igen-igen ő is! Oké, Szeretlek! – majd lecsaptam a telefont.

-         - Na? – kíváncsiskodott Eleanor.

-          -Elvitte a ruhákat a mosodába, mert az itthoni gépet nem tudta beindítani. De üdvözletét küldi, és nagyon örül, hogy el tudtál jönni! – válaszoltam, és igyekeztem nyugodtnak tűnni.

-          -Ó, tényleg? Nem baj, majd legközelebb. – kissé elszontyolodott.  De legalább nem kérdezősködött, és ennek örültem.

EgEgy megváltás volt a dudaszó, amit Louis kocsija adott ki. Azt hittem sosem jön el ez a pillanat. 

-        -  Mennem kell! Vigyázz magadra! – Eleanor még egyszer átölelt, majd kilibbent a szobából. Lentről még hallottam a hangját.

-         - Áh, szia Niall! Alicet jöttél meglátogatni? Pont jókor, nem nagyon akartam egyedül hagyni, Harry éppen vásárolni van! Legalább nem lesz magányos. – hallottam, ahogy becsapódik az ajtó és fellélegeztem.

-          -Alice! Hol vagy? – kiáltott Niall. Megforgattam a szemem.

-        -  Mégis hol lennék? Itt vagyok fent! – hallottam, ahogy feldobog a lépcsőn majd benyitott.

-        -  Ez meg mi a fészkes fene volt? – vont kérdőre és csípőre tette a kezét. Ha nem lett volna komoly a dolog, el is nevetem magam. Ott állt előttem egy szál sortban és fehér pólóban.  Biztosan ebben aludt.  Muszáj volt mondanom valamit, és mivel már jobbat úgy sem tudtam, az igazságnál döntöttem.

-          -Niall ne akadj ki! Harryvel beszélgettünk az éjszaka. Mondtam neki valamit, amin eléggé kiakadt, és elment.  Nem tudom hova. Azért hívtalak, mert nem akartam, hogy Eleanor aggódjon.  – tudtam, hogy a következő kérdése az lesz, hogy Harry mégis MIÉRT hagyott itt, így vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem és felkészültem.

-        -  Szóval elmondtad neki, hogy nincs sok hátra… - kipattant a szemem és egy tökéletesen nyugodt és egyáltalán nem leglepett Niallel találtam magam szemben.

-          -Te ezt…ezt…honnan? – dadogtam. 

-        -  Ugyan már, szerinted ki szólt az orvosoknak, hogy vizsgálják meg a véred, mert ez nem normális? Ha nem kérem meg őket,  sosem jut eszükbe megnézni, mi bajod.  Ráfogták volna arra, hogy túl vérzékeny vagy.  De gondoltam, jobb biztosra menni. És mivel én kértem, nekem elmondták az eredményt is. Nyugodj meg, ők sem, és én sem szóltunk senki másnak. Azért meg tudom érteni Harryt. Tudod ő nagyon érzékeny. Legalább higgadtan mondtad neki?

-        -  Nem igazán…- hajtottam le a fejem.  Elmeséltem, hogy történt. Türelmesen végighallgatta aztán sóhajtott egyet, majd le akart ülni az ágyra, hogy megöleljen de nem hagytam.

-          -Jobb, ha ide nem ülsz le. – felhúztam a takarót az ágy másik felén. – Nem tudtam felkelni, hogy eltakarítsam. Tudom, hogy kínos, de ez van… - próbáltam kerülni a szemkontaktust. Niall sóhajtott egyet.

-        -  Na jó. Hiába értem meg Harryt, ha visszajön, megölöm – azzal kivett az ágyból és betett a tolókocsiba.  Némán néztem, ahogy lehúzza az ágyneműt, kiviszi a szennyesbe, majd újat rak fel. Honnan gondolta, hogy vissza fog jönni egyáltalán?

-          -Vissza szeretnél feküdni, vagy levigyelek inkább. – nézett rám a munkától kissé kipirulva. Addig észre sem vettem, hogy milyen vonzó. Úristen Alice! Már megint mi a jó fenét gondolsz? Verd ki a fejedből ezt azonnal! 

-       -   Hogy őszinte legyek, egy kicsit szomjas vagyok, na meg enni sem ettem már egy jó ideje. – rám mosolygott, majd  levitt a nappaliba és a kanapéra tett. Öntött egy kis vizet, nézte ahogy kiiszom, majd felállt és kifelé vette az irányt.

-         - Most hová mész? – nem akartam egyedül maradni. Jól esett, hogy segített.

-        -  Szerzek valami kaját, ugyanis az ott üres – fejével a hűtő felé biccentett és mosolygott. – Na meg szükségem lesz pár göncömre, amíg nálad időzöm.  – értetlenül néztem rá, mire megint megszólalt. – Jajj, hisz azt gondoltad, hogy egyedül megállod a helyed? Itt maradok és segítek mindenben. Tudom, hogy nem vagyok egy Harry, (itt félszegen kihúzta magát) de ha nincs ló, talán jó lesz a szamár is egy ideig – azzal becsukta maga után az ajtót.

-          -Dehogy vagy te szamár – suttogtam magamnak, majd mosolyogva hátradőltem a kanapén.