17. fejezet

Egy kocsiban ébredtem a hátsó ülésen. A fejem mintha fel akart volna robbanni, annyira fájt és mikor megpróbáltam felülni, rettenetesen elszédültem. Hányingerem volt, és ami a legfurcsább, nagyon éhes voltam. Az autó haladt, de nem tudtam ki vezet.  Ha nem lettem volna még kómás egy picit, meg is ijedtem volna, hogy mégis hol a csudában vagyok, de még arra sem volt erőm. Visszadőltem, majd fájdalmasan felnyögtem egy hosszú sóhaj keretében.

-          Jobban vagy? – kérdezte a sofőr és felismertem Milla hangját. – Megijesztettél minket.

-          Iszonyúan fáj a fejem.  – a homlokomra szorítottam a kezem, úgy éreztem, az agyam ide-oda lötyög a koponyámban. – Hol van Harry? Ne, inkább ne is válaszolj.

Nem akartam, hogy kimondja, amit már én is tudtam. Mikor megtudta, hogy a teszt pozitív lett, idegesen elkezdett fel-alá járkálni a helységben, majd belerúgott a mosdóba.

-          Minden a te hibád! – üvöltötte. – Minden! Mégis mit fogok csinálni? Mit fognak mondani az emberek? Láttad a híreket? Láttad mit mondtam? Azért csináltam, hogy megóvjalak! Azért tettem, hogy ne derüljön ki semmi! Azért tettem, mert szeretlek! Eltűntem pár napra, mert nem esett jól, hogy titkolóztál és az sem, hogy aztán úgy üvöltötted bele az egészet a szemembe, mintha rá kellett volna jönnöm. Mintha tudnom kellett volna!  Biztos voltam benne, hogy tudtad, hogy napokon belül úgyis visszajövök! Ehelyett mit csináltál? Ó, igen, megvan, Niallt is ágyba csalogattad! Nem telt volna bele pár hét, és ő is megkap! Igen, ugyanazt mondom, amit akkor abban a buliban! Csak tudod mi fáj a legjobban? Hogy vele kezdettől fogva őszinte voltál! Ő az elejétől tudta! Ne nézz rám így! Fáj érted, annyira fáj, hogy majdnem megszakadok belé. Minden percben üvölteni tudnék! És most is mikor ezeket a szavakat mondom, kést tudnék döfni magamba, hogy enyhítsem a fájdalmat,  amit a hiányod okoz , vagy egyszerűen csak azért mert ez szörnyetegnek érzem magam, mikor ordítanom kell veled! De kérdem én, hol voltam én a kis történetedből? Valahogy kifelejtettél. Jó voltam, mikor csókolózni kellett, jó voltam, mikor kellett valaki az ágyba, de ahogy elmentem, neked Niall is megfelelt! Rögtön! De persze, végül is két legyet egy csapásra nem? Először csak fürdetünk és „cseréljük a pelenkát” aztán csipkés bugyit veszünk fel a kedvéért, amit ÉN vettem neked! Majd becsalogatjuk az ágyba és a mellkasán szépeket álmodunk.  Ha hagytál volna egy kis időt, nem gondolkodásra, hisz nem is volt kérdés, hogy kitartok melletted a végsőkig, de legalább arra, hogy feldolgozzam, hogy elveszítelek, és nem rögtön másban keresni a vigaszt, most minden jobb lenne! És itt ez a gyerek! Mégis mit csinálunk vele?  Szeretjük, amikor még egymásban sem tudunk megbízni? Még arra sem lenne lehetőségünk, hogy együtt szeressük. Vagy ő hal meg, vagy te, vagy mindkettőtök! És ki marad itt teljesen egyedül? Én. Vagy egy babával a nyakamon.

Reszketve néztem rá, aztán a tesztre, majd újra rá. Feltört belőle az összes fájdalom és kín, amire én ugyanúgy nem figyeltem, ahogyan Dr. Mannéra sem.  Nem ő a szörnyeteg, hanem én. Nekem már mindegy, ha meghalok, az nem fáj. Azoknak fog, akik itt maradnak. De féltem tőle. Jobban, mint bármi mástól. És most, hogy kiderült, hogy pozitív lettem, be kellett látnom, hogy igaza van.  Mindent tönkretettem.  Eltaszítottam magamtól Harryt és Niallt, ráadásul ők ketten is egymásnak ugrottak miattam. Csak gondot okozok mindenkinek és most is magamat sajnálom. De többet nem fogom.

Dörömböltek az ajtón, valószínűleg a testőr, mert hallotta az üvöltést, és hogy be van zárva az ajtó.

-          Harry próbálj meg megnyugodni! Nem tehet róla és ezt te is tudod. – Liam hangja csengett kintről. – Alice! Te jól vagy? Nem bántott?

-          Nem…Minden oké! – kiáltottam nagy nehezen vissza, a sírást visszafojtva és a meglepettségtől rekedten. Miért bántott volna?

-          Igen, vele minden tökéletesen rendben van! – Harry még mindig üvöltött, teljesen kiborult. – Kérdezzétek csak, hiszen én törtem össze az ő szívét és nem fordítva.

-          Ami azt illeti Styles, te sem vagy egy angyal! – Paul dörömbölt az ajtón.

-          Elég volt. Hagyjatok békén! Egyikőtök sem tudja miről van szó! Kivéve persze a mi kis Niallünket. – ezt már csak nekem suttogta , vigyázva, hogy a többiek ne hallják. – Továbbra sem fogom elmondani senkinek. Ha bármi segítség kell szólj. Segítek, de nem mint barát, kizárólagosan csak úgy, mint egy bűntárs. Hisz az apja én vagyok. De veled végeztem. Szerettelek, szeretlek most is, tiszta szívemből. Te nem szeretsz engem – azzal elindult az ajtó felé, kirontott azon, majd mindenkit félrelökve elrohant. Kis idő után felmorajlott a rengeteg lány sikítása , gondolom megláthatták.

Igen , így történt minden. Mikor Milla beszaladt és elkapott, mert elkezdtem ledőlni a vécéről, az még tisztán megvolt az emlékezetemben, de a következő pillanattól minden elsötétült. Most meg itt ültem a kocsiban éhesen és szomorúan, és csak azt kívántam, bár visszatekerhetném az életemet. Milyen ironikus. Ha nem lennék beteg, minden boldogan is végződhetett volna. A gondolat, hogy valami nő a hasamban egyszerre rémisztett meg és boldogsággal is táplált. Az, hogy bennem van egy kicsi magamból és Harryből örömet okozott, de féltem tőle. Nem talán nem is én. Őt féltettem. Talán sosem jöhet világra, és ha igen sosem ismerhet meg.. Mindkettőnknek azt kívántam, bárcsak meghalnánk most ebben a pillanatban. Boldogok lehetnénk ketten, szerethetném, mert igen, szeretem, már most szeretem, azt sem tudom fiú-e vagy lány, van-e alakja vagy nincs, de szeretem és óvni akarom. Ő az enyém.

Mikor befordultunk az udvarra, láttam, hogy Harry kocsija már ott áll. Ez meg mit jelentsen? Miért jött ide?

-          Milla, mit keres ez itt? – hajoltam előre, de megrántotta a vállát jelezve, hogy ő sem tudja és nem is érti. Mikor segített kiszállni, Harry az ajtóban termett, és felénk kiáltott:

-          Innentől átveszem én. Majd felügyelek rá – tolókocsistól felvonszoltak a bejárathoz, majd bólintottam Millának, hogy itt hagyhat, nem lesz semmi baj, elköszöntünk és ők elmentek.

-          Miért vagy itt? – kérdeztem.

-          Megmondtam nem? Vállalom a felelősséget. Érted is és a gyerekért is. – ekkor valaki kijött az ajtón, Priscilla személyében, a haja zilált volt, a szoknyája kissé felhúzódva, és egy puszit nyomott Harry arcára, súgott valamit a fülébe majd egy „később találkozunk”-kal távozott. Engem észre sem vett. Harryre néztem, ő lehajtotta a fejét, és csak a földnek mormogta – És természetesen mától külön élettel rendelkezünk. Azért vagyok itt, hogy segítsek és nem azért, hogy kihasználjalak, vagy esetleg fordítva.

Könnybe lábadt a szemem. Nem akartam, hogy lássa, így úgy csináltam mintha köhögnék csak, és némán hagytam, hogy betoljon a házba. Ahogy felcipelt az emeleten, próbáltam kerülni a tekintetét, de az illatát akaratlanul is beszívtam.  Mikor beértünk a szobába letett az ágyra, majd átöltöztetett. Nem volt már sem mérges, sem durva, egyszerűen csak hideg és közömbös, ami még jobban fájt. Néha ha elkaptam a tekintetét, láttam, hogy a zöld szemeiben nincs már ott az a fény, ami eddig, mintha minden reményét elvesztette volna. Olyanok voltunk, mint két idegen. Mint az ápoló és a páciens, akik között semmilyen kapcsolat nincs, nem is volt és nem is lesz soha.

Felpolcolta a lábamat, öntött vizet, hogy tudjak inni, ha éjszaka szomjas vagyok, hozott egy kis ételt is, megvárta még megeszem, megütögette a hátam, mikor félrenyeltem, de nem törődött a könnyeimmel, amik egyre gyűltek a szememben, minden visszafogott hideg mozdulat után.  Mikor mindent jónak látott, leellenőrzött és végzett, kiindult a szobából, de utánaszóltam:

-          Harry? – meg sem fordult, csak megállt, és várt, arra hogy elmondjam.  – De te és Priscilla…szóval ugye nem itt?....

-          Nem – vakkantotta oda a választ, majd kiment és becsukta maga után az ajtót.