31. fejezet

/Niall/



Hazafelé menet a kocsiban még mindig azon a csókon gondolkodtam, amire már azóta vágytam, mióta Alicet megismertem. Most, hogy megkaptam mégis bűntudatom támadt. Bár elfogadta a csókot, látszott, hogy boldogtalan, hogy nem én kellek neki. Ettől mérhetetlenül elöntött a bánat, hogy csak nekem nincs szerencsém a nőkkel, pedig Alice megérdemelt volna, talán jobban, mint Harryt és igen, én is úgy gondolom, hogy kijárt volna a szerelem. Én mindig ott álltam Alice oldalán. Mikor megvágta a lábát, mikor felébredt, mikor Harry otthagyta, és most is én jöttem ide. Nem tudom, hogy elmondjam-e neki hogy Eleanor hazudott. Ha nem szólnék Harrynek, el tudnék jönni néha és láthatnám Alicet, segíthetnék neki, ahogy mindig is, ez neki is biztosan jól esne, viszont egy áruló lennék. Két barátot is becsapnék. És magamat is.
De a kedvességnek is van határa. Sosem voltam még önző, sosem akartam még a saját magam javát a többiekkel szemben, és sosem értem el vele semmit. Itt az ideje, hogy azt csináljam, ami nekem jó. Nem szólok senkinek. Mégis mi történne? Bizonytalanul rámarkoltam a kormányra és bekanyarodtam a házunk elé. ..

/Alice/



Az ágyon feküdve és a hasamat simogatva, és könnyezve, az örömtől és a bánattól is egyszerre. Szeretem Niallt. Igen, szerelemből. De a Harryvel való kapcsolatom sokkal több. Az már több mint szerelem. Ennyire nem akartam kötődni valakihez, hisz tudtam, hogy meghalok, de nem sikerült. Jobban hiányzott mint a saját életem. Nem tudom, hogy hívják azt az érzést és azt sem, hogy tapasztalta-e már valaki. De amikor úgy érzed, ha választanod kellene, hogy törlöd a vele eltöltött emlékeket, vagy halj meg, te a halált választanád, az azt hiszem már nem csak szimplán szerelem. Nehéz ezt elmondani, vagy leírni, mert sem neve sincsen, és nem is olyan sűrűn érzik ezt az emberek, azt hiszem.
Attól függetlenül, hogy Melody Niall "hatására" mozdult meg, minden pici nesze és rúgása is Harryt idézte elő. A gyerek mozgása teljesen olyan volt, mint az apja jelleme. Nagyon finom nagyon gyengéd, van mikor bizonytalan, de olyan is mikor határozott. Nem volt kellemetlen érzés, inkább furcsa és nagyon jó. Ezek hozták elő a könnyeket. Aztán a gondolataim folytatták, ahogy szokták. Az egyetlen dolog ami boldogsággal töltött el, az a tudat volt, hogy Melody él.

Dr. Mann ekkor jött be az ajtón, oldalán egy másik orvossal ( a nőgyógyásszal gondolom) és közölte, hogy most megnézik, hogy Melody milyen állapotban van.
Felfektettek egy ágyra, fel kellett tennem a lábamat a két tartóra, majd legyőznöm a zavartságom hiszen mégis csak egy idegen férfi szemlélgetett odalent, ami nem egy kellemes élmény semelyik nő életében. Oldalra fordítottam a fejemet és megpróbáltam nyugodt maradni, nem megérezni a feszítő érzést, amint vizsgálnak és szép dolgokra gondolni.
- Nos, a baba úgy tűnik egészséges a reflexei normálisak, bár a kemózás nem fog neki jót tenni. Könnyen lehet, hogy a sok gyógyszer majd valami szellemi, esetleg testi elváltozást eredményezhet, bár szellemit gyakrabban, a testi csak az esetek 4-5 százalékában fordul elő. Mindenesetre felvitetlek a szülészetre, hogy ultrahangot csináljanak veled, abból többet fogunk tudni majd. És mikor tisztábban látunk talán kezelni is tudjuk majd a dolgot. Ne aggódjon, elsőre nem tapasztalok semmi bajt - mosolygott az orvos és ettől hirtelen jobb lett a kedvem. Megnyugodtam, hogy talán Melody túléli és ami még jobb, esélye van az eglszslges életre

Anyám aznap is jött, ahogy mindig, elmeséltem neki hogy mit mondott az orvos, de a Nialles dologról egy szót sem szóltam. Magam sem tudom, miért, de éreztem, hogy nem tetszene neki a dolog, hogy le akarna beszélni, de nekem szükségem volt valakire.. Teljesen be volt zsongva, hogy Melody mozog, és hogy ő nagymama lesz, én pedig mosolyogtam, mert szórakoztatott a lelkessége. Az ultrahang csak másnap volt, így hát megettem a jól megérdemelt mozarellás szendvicsemet, bár Emily váltig állította, hogy egészségesebb lenne ha a kórházi kaján élnék, hiszen ők tudják mi a jó nekem, de hiába, mert engem nem vitt rá a lélek, hogy megegyek valamit, amiről nem tudom, hogy mi az.
- Pedig biztos, hogy nem tesz jót a gyereknek, hogy őt is sajttal meg zsemlével tömöd - rázta a fejét.
- Ha majd szüksége van valamire, jelez. Nem láttad még a "Nicsak, ki beszél?" című filmet? Pedig az pont ugyanolyan.
- Az csak egy film Alice! Kérlek! Lemegyek és hozok neked valami rendes ennivalót.

Kihasználtam az időt, amíg nem volt ott, tárcsáztam Niallt aki szerencsére felvette.
- Hol vagy? - kérdeztem.
- Most fordultam be a házunk elé. Miért kell valami? visszamenjek?
- Csak el akartam mondani, hogy köszönöm, hogy megkerestél és hogy megint mellettem állsz. Nagyon sokat jelent ez nekem, ahogy te is - komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- El sem tudod hinni, hogy mennyire boldoggá teszel most ezzel Alice! Holnap is bemegyek! Mindennap! Látni szeretnélek. Volt nálad az orvos, hogy megnézze, mi van Melodyval?
- Igen, azt mondta, hogy nem érez rendellenességet, szörnyű volt az a vizsgálat, az ellenségemnek nem kívánom. De holnap visznek ultrahangozni.
- Ott kellett volna marandom - szégyenkezve mondta, mintha cserbenhagyott volna.
- Már így is sokat tettél értem Niall! De most le kell tennem.
- Várj Alice! - sokáig csöndben maradt, aztán csak ennyit mondott. - Szeretlek!
- Igen Niall, azt hiszem én is. - azzal letettem a telefont.
Sóhajtottam egyet, de az újra induló gondolatmenetemből anyám zökkentett ki.
- Niall? Nem értem... Mit művelsz? - nem volt szemrehányás a hangjában, de éreztem, hogy nem tetszik neki a dolog. El kell mondanom neki.

/Niall/


- Igen Niall, azt hiszem én is!... Ez a mondat járt a fejemben, és teljesen elbambultam a kocsiban ülve. A hangja őszinte volt, engem mégis furdallt a lelkiismeret, mert tudtam, mi vár rám ha bemegyek a házba.
Szerelmes voltam Alicebe de éppen átvágni készülöm az egyik legjobb barátomat, a társamat, a kollégámat, azt az embert, akivel együtt megváltozott az életünk. Akivel annyi kalandot éltem át, és élek azóta is, és aki most is be van zárkózva a házunk falai közé,
Nagy nehezen kikászálódtam az ülésről és becsaptam a kocsiajtót.
Beléptem a házba, ami most üres volt, messze a barátaimtól, hiszen ők Amerikában készültek a következő koncertre, és egyedül éreztem magam. Három ember boldogsága függött tőlem. Ha Harryét teszem tönkre, azt sosem bocsátom meg magamnak, Aliceét sosem tenném, de ha megint összehozom őket.... akkor én maradok boldogtalan. Ahogy mindig.
Felvettem a telefont és tárcsáztam.
- Hallo? - szólt bele Louis.
- Én vagyok...
- Végre valahára! Tudnád tartani egy kicsit, mert éppen sütök.
- Hogy mit csinálsz?
- Gondoltam, hogy valami finomsággal csalogatom ki, de elégettem. - Louis mióta Harry depressziós, minden idejét azzal tölti, hogy a kedvére tegyen. Ő igazi barát. Ellentétben velem. Egyre jobban szégyelltem magam.
Csörgést hallottam a telefonban, pohártörést és némi káromkodást is Louis csak azután szólalt meg.
- Itt vagyok, mondhatod! Na mi van! Rögtön vinnem kell neki a hírt. Nem hiszem, hogy sokáig bírja. Bent fekszik az ágyában már hetek óta, alig eszik és mintha beteg is lenne, de nem akar szólni. Nagyon aggódom érte.
Még egyszer lefuttattam, a fejemben a dolgokat, összeszorítottam a szemem. Nem bírtam kimondani. Szétvetett az idegesség és a fájdalom. De meg kellett tennem.
- Louis.... Eleanornak igaza volt. Amint tudok, visszarepülök. Sajnálom.
Ezzel le is tettem a telefont. Nem bírtam volna megvárni a választ.
Ledobtam magam a kanapéra és a kezembe temettem az arcom. Hagytam, hogy a könnyek elárasszák a tenyeremet.

30. fejezet

Soha nem adatott meg nekem az, hogy kisirjam magam az anyám vállán, de ezzel az alkalommal mindent bepótoltam. Kijött belölem az összes fájdalom és félelem, csalódás, minden. És Emily nem szólt semmit csak hagyta, hogy hüppögjek és folyjanak a könnyeim, és kezével a hátamat simogatta.
- A legjobb barátnőm volt - hajtogattam magam elé könnyes szemekkel.
- Tudom kicsim...
- Miért tette? - a kezembe temettem az arcom. Csalódtam, fájt és haragudtam egyszerre, pont arra az emberre, akire azt hittem mindig számithatok.
De hiszen végül is, ez igaz volt. Megosztotta velem a házát a kocsiját, a barátait, mindenét. Köszönettel tartozom neki. És megint csak elrontottam mindent. Az adott pillanatban viszont ez egyáltalán nem érdekelt. Azt én is megtettem volna a helyében, ha minden fordítva lenne, ezt viszont amit művelt velem, úgy éreztem, sosem tudom megbocsátani neki. Valahol átéreztem a helyzetét, hiszen a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, de ezt most nagyon elrontotta.
- Segítesz nekem elérni Harryt ugye? Írsz neki levelet igaz? - néztem anyámra, aki csak bőszen bólogatott.
- Hát persze! Ez a legkevesebb - mondta könnyes szemmel. - Mindent megteszek!

És így is történt.
Anyám, ahol csak tudott, intézkedett, megírta a levelet, telefonált, de amikor az ember lánya csak egy civil, szinte lehetetlen küldetés egy popsztárral kapcsolatba lépni. Mindenesetre láttam rajta, hogy nagyon igyekszik, fel alá futkos és közben bennem tartja a lelket. Talán megkedveltem. Igen, határozottan.
Sajnos a stresszel együtt a rosszulléteim is sűrűbbek lettek, volt, hogy lábra sem tudtam állni, de Emliy akkor is ott volt mellettem, simogatott, néha énekelt és az izzadságot is törölgette a homlokomról. Talán kezd kialakulni egy igazi, anya-lánya kapcsolat...

Így teltek el a napok, mikor végülis dr. Mann megjelent a kórteremben, és bejelentette a híreket.
- A rosszulléteidet és a rohamaidat tekintve az orvosi tanács úgy döntött Alice, hogy nem várhatunk tovább, el kell kezdenünk kemózni téged. Mostmár a te életed a tét, téged kell megmentenünk. Sajnálom.
Ellenkezni nem tudtam, nagyon gyenge voltam, a szám ki volt száradva, de a tudatom teljesen tiszta volt, mindent értettem, tudtam, hogy mire készülnek és az egyetlen jel, hogy én ezt nem akarom, hiszen Melody ( éreztem, hogy lány lesz) életébe kerülhet, csak a legördülő könnycseppek voltak az arcomon.
- Doktor Úr! Nem lehetne valami...
- Kérem Emily értse meg! Ha várunk, ha hagyjuk rosszabbodni az állapotát, azzal csak rontunk a helyzeten. Így segíthetünk - dr. Mann szeme is csillogott. Nem volt mit tenni.
Még aznap délután behozták az infúziót és a karomba döfték. A gyomrom összeszűkült, mikor felültettek, és láttam, amint a nővérke lassan a karom felé nyúl, belémdöfi a tűt, mire felszisszentek, el akarom rántani, de nem lehet, engedelmeskednem kell, majd ahogy a sebtapaszokkal a vénámat rögzíti és felágaskodik, hogy megindítsa a folyadékot, ami nekem orvosság, a gyermekemnek pedig méreg. A keze lassan fordult el a nyitó szelepen, majd láttam, ahogy végigfolyik a műanyag csövön és éreztem a hideget, amint elérte a karomat. Sírni kezdtem, mire anyám leült mellém és átölelt.
- Hidd el Alice, minden rendben lesz, csak bízz bennünk. Jót akarunk neked - dr Mann végigsimitott a hajamon...a hajamon, ami már nem lesz többé. Kihullik, a szememen karikák lesznek, és alig fogok tudni magamról.
Öt perc sem kellett hozzá, hogy elkezdjem érezni a hányingert, és kiderült, hogy a nővér nem véletlenül tartotta elém a kezelés alatt végig, azt a vödröt. Szükség volt rá. Rengetegszer. Szédültem, a semmit is ki akartam hányni, azt kívántam inkább ölnének meg. Már nem érek semmit. Már nem számít senki. És legalább a kisbabámmal együtt halok meg. Egyre jobban kábultam, láttam, hogy ez megijeszti az orvosokat, de nem történt komolyabb baj, nem ájultam el, minden rendben ment, azt leszámítva, hogy életem legszörnyűbb 30 perce volt. Kábán feküdtem az ágyon, aludni akartam, de féltem, hogy a hányinger nem enged, oldalra hajtottam a fejem, ha esetleg jönne.
Azon gondolkodtam, hogy talán jobb is így, hogy Harry tudni sem akar rólam, hiszen ha így látna, undorodna... én már nem az az Alice vagyok, aki régebben. Sőt, nem is Alice voltam. Bess voltam, újra, a céltalan, reménytelen de mégis kűzdő Bess. Összehúztam a szemöldököm, visszatartottam az öklendezést, és elhatároztam, hogy soha nem adom fel. Nem hagyom el magam. Nem szabad.
A lelkemben mintha évek óta lappangó energia szabadult volna fel,  egy hosszú sóhajtásként jött ki és megnyugodtam. Piciny mosoly hagyta el a számat és úgy maradtam. Mint egy megfagyott hulla.
Félreértés ne essék, éltem, lélegeztem, éreztem, csak éppen erőt. Lehet, hogy igazából halál közeli állapotban voltam, mert boldogsággal töltött el, hogy elhagyhatom a földet, de valami visszarántott és csak lebegtem a két dimenzió között. Hittem Istenben. Talán abban a pillanatban jobban, mint valaha.  Éreztem, hogy létezik, hogy van, hogy megtalált és szeret. Megbocsátja az összes hibámat, amit elkövettem és arra int, hogy én is bocsássak meg. Bocsássak meg Eleanornak, az anyámnak, Harrynek, mindenkinek.
Megtettem.

Csak másnapra kezdtem visszatérni önmagamhoz, hogy mi történt az előző kezelés után, arról senkinek nem beszéltem. Valahogy éreztem, jobb, ha megtartom magamnak. Nem volt senki a kórteremben, csak a tévé ment, én erőtlenül feltápászkodtam, és próbáltam egyenesen maradni, hogy ne szédüljek.
Hirtelen megpillantottam a telefont, a kis szekrényen az ágy mellett.
"Talán egy próbát megér..." - gondoltam.
A kezembe vettem a telefont és a keresőbe beírtam a H betűt, természetesen elsőnek adta ki Őt.
A vonal süket volt. Remek.  Vártam még egy kicsit, majd hirtelen meghallottam a hangot, ami jelzi, hogy kicsöng. Reménykedni kezdtem, az arcom felragyogott. És hirtelen beleszólt valaki.
- Heló, Molly Edwarts vagyok, ha nem vettem fel, hagyj üzenetet. - majd a vonal megszakadt.
Elakadt a lélegzetem, azt hittem, ő lesz az, és az adott pillanatban legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefont. Meg is tettem.  Úgysem kellett már, minek? Az egyetlen ember aki számít nekem valamit, az már nincs benne.
Visszvágodtam a párnámra, majd behúnytam a szemem. Pár másodpercre rá éreztem, hogy valaki figyel. Nem nyitottam ki, nem akartam megijeszteni senkit. Hallottam, ahogy besétál halkan és leül a mellettem lévő székre. Biztos anyám az. Hát persze. Megfordultam és tényleg álomba szenderültem.

- Melody!
-Mama!
- Ne félj!
- Nem félek mama! 
- Látod azt a kis alagutat ott? 
- Látom! Olyan gyönyörű. 
- A másik oldalán virágok vannak. 
- Mama komolyan! Megyünk játszani? Kérlek, hagy játszam picit! 
- Nem bánom. Gyere fogd meg a kezem. 
Ekkor hirtelen megnyílt alattam a föld, és forróság lett. A tűz szinte az égig hatolt és valami megrántott, kitépve a kezemet Melodyéból. 
- Mama! Segíts! 
- Melody! Kincsem! Fuss, menekülj!
Ekkor láttam, hogy elkapja a gyereket, majd lassan megnézi a fehér bőrét, a göndör fürtjeit és a zöld szemeket, amiket Melody Tőle örökölt! 
- Harry! - kiáltottam. Felém fordította az arcát és a szemei utálatot sugároztak. Nem...nem akartam, hogy megmentsen. Tudtam, hogy a pokolba való vagyok. Csak így menthetem meg a gyerekemet. 
- Vigyázz rá! - suttogtam, majd a forró föld összecsapott a fejem felett. 

Erre riadtam fel.

Izzadtam, a fejemről folyt a veríték , végig akartam simítani a homlokomat, de valaki a kezemet fogta....
- Te meg mit keresel itt? - nagyon sokkolt a látvány, hónapok teltek el azóta, hogy utoljára öleltem át.
- Elmenjek? - nézett rám meghökkenve.
- Jajj, nem! Nem, dehogy is! Örülök! De...hol va...
- Ne...ne beszéljünk erről. Alice.. ha szeretne, ő lenne itt most, és nem én. Ő bekajálta Eleanor hülyeségét. Én idejöttem, hogy utánanézzek. És nem hiába. Tudtam, éreztem, hogy valami nincsen rendjén. Nem uszítalak. De mióta találkoztunk mardos a vágy! Nem akarok tőled semmit... - emelte fel a kezét, mikor szóra nyitottam volna a számat. - Csak arra vágyom, hogy nézhesselek, vagy foghassam a kezed, mint annak idején, vagy...
És akkor Niall Horan nem fejezte be a mondatot. Nem fejezte be, mert megcsókolt. Szenvedélyesen, és szeretetteljesen.
És ezzel egyidőben Melody megmozdult a hasamban, élete első jeleit megadva magáról.

29. fejezet

Mikor ezt olvasod, te már Londonban vagy, ébren, és remélem, hogy jól, mert nem bírnám ki, ha másképpen lenne. Bizonyára már találkoztál anyukáddal, beszéltél is vele, (remélem, minden rendben nagyjából), és bízom benne, hogy nem neheztelsz rám amiatt, hogy megkerestem és elértem, hogy megtegyétek az első lépéseket egymás felé. Ez neked is sokkal jobb, és neki is. Nagyon hosszan beszélgettem vele rólad és az ő életéről, kérlek ne haragudj rá, ha nem hagy ott, te most valahol egy intézetben aszódnál, mondhatni az életedet, a gyerekkorodat mentette meg. És lehet, hogy neki nem hiszed el, de nekem tedd meg! Nagyon szeret téged! Mindennél jobban!
Mikor Eleanorral beszéltem és kérdeztelek a hogylétedről, elmondása szerint akkor is az ágyad mellett ült és imádkozott. Nem akart újra elveszíteni. Vissza akart kapni, helyre akarta és akarja hozni, csak rajtad múlik, hogy mi  lesz.
Most is, ebben a pillanatban is csak reménykedni tudok, hogy jól vagy és semmi bajod és nem úgy kell megtörténnie a legrosszabbnak, hogy nem lehetek veled.
Hogy van a baba? Hívj fel, akár éjjel is, szeretném hallani a hangodat, rettenetesen hiányzol. Mikor ezt a levelet írom, már egy hete alszol, és az orvosok nem tudnak mondani biztosat. Halálra izgulom magam, de nem engednek haza. Ha nem beszélhetek veled hamarosan, abba beleőrüök....főleg hogy...
Be kell neked vallanom valamit.
Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy ezt a levelet már soha nem olvasod el, soha nem mosolyogsz vagy sírsz rajta, vagy talán még csak kézbe sem veszed és nem azért mert Emily nem adja oda. Az orvosok azt mondták minden rendben lesz, én mégis minden nap és annak minden percében csak rád gondolok, és nem kifejezetten a rosszra. Te adod nekem az erőt, ha nem megy valami, ha úgy érzem minden összeomlik, elég ha csak eszembe jutsz és jobban érzem magam.
Viszont belegondolni is rémes, mi lenne, ha nem lennél már ezen a földön. Nem tudok többet írni.. Szeretlek tiszta szívemből. Imádkozom érted, minden este mikor lemegy a nap. Légy jó és vigyázz magadra és a babára! 
Hiányzol... Harry

A fogalmazása összevisszaságát a bánatából származó zavartságának tudtam be és és könnyes szemmel tettem le a papírt. Bűntudatom támadt. Megint előjött a maró érzés, hogy nem kellett volna közel engednem magamhoz őt. Talán minden jobb lenne ha azon az estén inkább Ericet csókolom tovább és engedem be az ajtón..Harry most nem szenvedne és én sem lennék annyi ember terhére.. De a múltat nem tudom megváltoztatni, megtettem, amit megtettem, és nem bántam meg igaz ezzel sokmindenkinek ártottam, de az önzőség nagyobb volt bennem.
Ekkor jutott eszembe, hogy ez a levél akkori, mikor én még csak egy hete...
- Jézusom. Mi lehet vele most? - mondtam ki hangosan, majd a telefonom után kapkodtam, de az nem volt sehol...Biztos Eleanor tette el.. nem lehet igaz.. miért nem akarja, hogy felhívjam? Valamit titkolnak?
Ahhoz, hogy megtudjam a választ, olvasnom kellett.
Kinyitottam a második levelét.


Szerelmem! 


Mindennap írok Eleanornak, hogy hívjon, mi van, de nem válaszol, és nagyon aggódom, Mi lehet veled édes Istenem? A tegnapi koncert ramatyul sikerült, nem tudtam koncentrálni, elestem, nem jöttek ki a hangok... Ez a harmadik hét, hogy itt vagyunk és 12 napja nem hallottam felőled semmit. Próbálkozom, minél többször írok El-nek de semmi reakció. Remélem nem azért, amire gondolok! 
Fogalmam sincs, hogy miért írom ezt a levelet, hiszen lehet, hogy már nem is élsz, de úgy érzem erőt ad, ha írok Neked, és tartja bennem a reményt, hogy van egyáltalán kinek írnom! 
Ma megpróbálok beszélni a szervezőkkel, hogy halasszunk mert haza kellene repülnöm, remélem sikerrel járok, bár nagyon félnék az úttol, nem tudom mi várna rám ott Londonban. 
Azon gondolkodom, mi lesz velem akkor ha már nem leszel. Menne tovább az élet? Nem hiszem. Körülöttem biztosan megállna minden. Fogalmam sincs, hogyan dolgoznám fel ezt az egészet. Csak tudnám, Eleanor miért nem enged kapcsolatba lépni veled! Még jó, hogy anyukádon keresztül talán meg tudod kapni ezeket! Kérlek tarts ki! Kérlek Alice! 
Szeretlek!


Harry


Elolvastam a következőt és az azutánit is,  félelmetes és depresszív hangvételű levelek követték egymást, amiben Harry már nem is értelmes dolgokról írt, csak, hogy szépen süt a nap, és hogy a többiek elmentek bulizni, de ő nem ment velük...és a legrosszabb az volt, hogy ezekben már úgy beszélt rólam, mint egy halottról. 

Nagyon féltem.
Az utolsó levél következett.
Rövid volt, és a kézírásból látszott, hogy feldúlt.

Alice! 


Ez az utolsó levél, amit írni fogok neked. A legutolsó. Mérhetetlenül fáj, hogy ezt tetted, de megértem. Remélem boldog vagy. Többet nem kereslek. Élj, amíg lehet, remélem a babánk szép és egészséges lesz...Azért örülnék, ha valahonnan megtudná, ki az apja.


Harry voltam...utoljára.


Döbbenten meredtem a levélre. Mi a fene folyik itt? Miért hallgattak erről? Bontatlan leveleket kaptam, ami azt jelenti, hogy anyám nem tud semmit, ha tudta volna, nem adja oda a leveleket. Mozgást hallottam az ajtó felől.

Felkaptam a fejem és Eleanorral találtam magam szemben. Elborult az arcom, és mérhetetlenül dühös lettem rá, az ő keze volt a dologban. Biztos volam benne. De volt egy tervem.
- El, felhívhatnánk Harryt? - kérdeztem úgy, mintha mi sem történt volna.
- Alice, tudod, hogy ilyenkor Amerikában éjjel van - megköszörülte a torkát és a kezét a szája elé tette.
- Most írta a levelében, hogy akármikor hívhatom, de nem találtam a mobilomat. Szegény nagyon aggódik - most megvagy Eleanor, csak tudnám miért tetted.
- Hát... mindenesetre megpróbálhatom.. igen igen én tettem el, nem akartam, hogy akárki is zaklasson. - legnagyobb meglepetésemre elővette a telefonomat és tárcsázott. Látszott a félelem a tekintetén, de aztán felsóhajtott.
- Nem veszi fel. Látod? Mondtam, hogy éjjel van. Ne zaklassuk.
- Nem veszi fel, mert dühös rám, ugye El? Mit mondtál neki? Elárulnád, hogy mit tettem? - odavetettem elé az utolsó levelét és megvártam, míg a szemével átfutja. Mikor felnézett a szeme könnyes volt és a szája remegett.
- Alice...annyira sajnálom.
- Tűnj el innen - mondtam hidegen.
- Kérlek...
- Azt mondtam tűnj el!
- El akartam mondani! De nem azért tettem, hogy szétválasszalak titeket. Láttam, hogy mennyire szenved. Meg kell értened! Azt mondta, hogy felébredtél, jól vagy, de új életet akarsz kezdeni nélküle. Hogy nem akarod, hogy neki rossz legyen!
- AZT NEM AKAROM, HOGY TÖBBET A SZEMEM ELÉ KERÜLJ! - üvöltöttem, majd láttam, ahogy lesokkol, percekig bámul, majd megfordul és elmegy.
A telefonomat otthagyta az ágyam szélén.
Felkaptam és betárcsáztam anyám számát.

28. fejezet

Éreztél már olyan igazi, mély és csendes nyugalmat? Azt a meghittet, mikor kiülsz egy mező, vagy a tengerpart szélére, eggyé válsz a természettel, vagy zenélsz, vagy rajzolsz, fotózol...bármit csinálsz az te vagy és ez jó.
Nos, pont ilyen érzés volt. Lebegtem. Mindig is szerettem úszni és olyan volt, mintha a víz alatt is levegőt kapnék és csak élvezném a nyugalmat amit a mélység áraszt magából. Boldog voltam, könnyű és szabad. Nem voltak gondok,  nem volt betegség, nem volt baba, sem anyám sem Harry. Csak én voltam és a csend. Láttam ahogy a fény sugarai átütnek a vizen és megvilágítják az arcomat. Várjunk csak... látok valamit..de..de hiszen ez én vagyok. Látom magamat kívülről... De ha az a lány én vagyok akkor ki vagyok most? Zavaros... nyugtalankodni kezdtem. Nem értettem, miért nem én vagyok én. Alig kaptam levegőt, a szédülés szélsebesen tért vissza és meleget éreztem az orromnál. Hangok..mik ezek a furcsa hangok? Valaki ordít. Hagyja abba! Ez tól hangos, túl sok! Hol a csendem? Hol a nyugalmam?
Zuhanni kezdtem.
Egyre gyorsabban , hallottam ahogy a szél elsuhan a fülem mellett és nem tetszett. Mi ez a csipogás? Egy perc nyugtom sem lehet?
Szúró fájdalmakat éreztem és köhögni kezdtem. Sírni támadt kedvem, de valami nem engedte.
- Alice! Alice, nyugodj meg shh..ne siírj nincs semmi baj! - Eleanor hangját hallottam. Hirtelen minden visszajött, tudtam, hogy mi van velem, hogy ki vagyok, de hogy mi történt és hol vagyok, arra nem emlékeztem. Kinyitottam a szemem és homályosan láttam, hogy El fölém hajol majd rákiált valakire.
- Doktor úr, kinyitotta a szemét. Azt hiszem hallja amit mondok neki.
- Talán...lehetséges... - valaki egy lámpával hajolt felém, mire elrántottam a fejem. Meg akar vakítani? - Alice, hallasz engem? Nem muszáj beszélned, csak jelezd, hogy érted, amit mondok.
Lassan bólintottam, mire Eleanor zokogásban tört ki, az orvos pedig felsóhajtott. A kezemmel El ujjait kerestem, amik ott nyugodtak az ágyon, és amennyire tudtam, megszorítottam őket. Egy könycsepp gördült ki a szememből, de mosolyogtam, próbáltam erősnek tűnni. Eleanor közel hajolt az aromhoz, egy puszit nyomott rá, és a fülembe suttogta.
- Köszönöm, hogy nem most hagytál itt!

***

Mikor jobban lettem Eleanor mindent elmesélt, a karom remegni kezdett valamitől, aztán elájultam és mentőhelikpoterrel szállítottak ide vissza Londonba. Dr. Mann az életemet mentette meg, és mint kiderült számomra, másfél hónapot töltöttem mesterséges kómában a rohamok elkerülése végett, Harry már rég elment turnézni és a baba eközben a negyedik hónapba lépett, ami a hasamon is meglátszott, kerek volt, bár még nem nagy darab.
- Fogalmunk sincs,miért voltak rohamaid, mindenesetre talán a pszihéd miatt. Harrynek jobban kellett volna vigyáznia rád.
- Harry csak és kizárólag jót akart nekem - szögeztem le. Dr Mann annyiszor mondta már ezt, hogy komolyan kezdett idegesíteni. - Eleanor, mikor hívhatom fel?
- Nem tudom, Alice, azt hiszem éppen koncerje van.
Iszonyú lelkiismeret furdalásom volt, hogy elrontottam a pihenést, hogy ott kellett hagynom a hotelt és a barátaimat, de úgy tűnik nem haragudtak, mert mindig jött valami levél, vagy képeslap, hogy remélik jól vagyok és hogy gyógyuljak meg... Egyedül Harry felől nem volt semmi hír, persze láttam a tévében, olvastam újságokban róla, de sem egy telefon, sem egy levél, de még csak egy interjúban sem említett meg. Felfogtam annak, hogy meg akar óvni a mocsoktól, de rosszul esett.

Mígnem egyik nap, mikor El éppen etetni próbált, látogatóm érkezett.
- Őőő...azt hiszem én most kettesben hagylak titeket... - a barátnőm köhintett egyet majd kiment a kórteremből, egyedül hagyva engem Emilyvel...az anyámmal.
- Jól vagy?  - kérdezte aggódva.
Némán bólintottam, gyenge voltam ahhoz, hogy gonoszkodjak vele, és jól esett hogy megkérdezte.
- Rendszeresen látogattalak..nem tudom, Eleanor mondta-e...
- Nem említette...
- Ohh..
Kínos csend következett, azon gondolkoztam, hogy kezeljem a helyzetet, amiben még sosem voltam. Furcsa ha az embernek hirtelen lesz anyja..
- Nem ülsz le? - törtem meg a csendet, hogy oldjam a feszültséget, mert nem lett volna rám jó hatással. Újjabb hoszzú hallgatás után végre ő szólalt meg.
- Alice...én nem akartalak elhagyni téged. De nem volt más...
- Tudod mit? Inkább csak borítsunk rá fátylat - vágtam a szavába, mire csodálkozva nézett. - Neked nem kell magyarázkodnom én meg hajlandó vagyok úgy tenni, mintha megszoktam volna, hogy egy szülő avatkozik bele az ügyes-bajos dolgaimba...rendben?
Láttam, hogy mellbe vágta amit mondtam, hogy nem tudja kezelni azt, hogy nyugodt vagyok, de aztán elmosolyodott. És - életemben először - az anyám megölelt.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen boldog vagyok most! - suttogta remegő hangon.
Elengedett, és megtörölte a szemeit.
- Egyébként, ha Harry nincs, nem tudnám hol vagy. Ő keresett meg és szólt. A repülőjegyet is ő intézte..és a szállásomat is állja.. Azt mondta, szükslged lehet rám. És ha nem lenne bátorságom bejárni hozzád, nos ő arra is gondolt és az összes ajándékot és levelet hozzám küldte el, hogy átadjam neked - majd egy köteg papírt húzott elő a kabátja alól. Mindet Harry küldte.
Akkor hát ezért nem üzent máshogy. Össze akart hozni, anyámat és engem.
- Nem bontod fel őket?
- Majd ha egyedül leszek...
- Az ajándékok is nálam vannak, ha jövök legközelebb, akkor hozom őket - feltápászkodott az ágyam széléről és sóhajtott egyet. - Nagyon örülök, hogy felébredtél. Reméltem, hogy nem lesz semmi. Annyira aggódtam.
- Már mész is? - kérdeztem bár csak a formaságok miatt. Szerettem volna végre egyedül lenni, hogy elolvashassam, Harry mit írt.
- Állásinterjúra kell mennem, de megígérem, hogy holnap már jövök.
- Akkor...szia...

- Na mi volt? Beszéltetek? Ritka normális egy nő, szinte mindennap meglátogatott. És vallásos lehet, mert imádkozott is - Eleanor szinte majdhogynem kiugrott a bőréből. Őt jobban izgatta ez az anya téma, mint engem.
- Nem tudtam miről beszélni vele El, de megkíméltem magam attól, hogy magyarázkodjon. Azzal nem jön helyre a múlt - válaszoltam, miközben a gusztustalan kórházi kaját turkáltam.
- Nem ízlik mi? Szerintem sem valami bizalomgerjesztő... - grimaszolt.
- El...nem tudnál..
- Mozarellásat? Oké, legyen, elmegyek egyért - mosolyodott el, tudta, hogy mire gondolok.
Ahogy a szendvicsemet majszoltam és a tévét néztem, egy pillanatig úgy éreztem, mintha arany életem lenne. Hiába, észre kell venni az apró örömöket. És minden rosszban van valami jó, legalább élvezhetem a semmittevést.
- Mikor kezdenek kemózni? - kérdezte hirtelen El, a könyvéből felnézve.
- Egy hónap múlva...legalábbis Dr Mann ezt mondta nekem.
- Tudod, szerintem, ha fiú lesz, nevezd el Harry után. Annyi lány van oda érte, hogy nem árt belőle még egy - nevetett.
Ekkor jutott eszembe, mennyire is hiányzik nekem Harry. Az érintése a hangja, a lénye..mindene.
Szemeim a leveleire tévedtek...
- Eleanor, ne haragudj, de magamra tudnál hagyni egy időre? - kértem. Látta, hogy miért teszem, így szó nélkül felállt, és kijelentette, hogy ő úgyis boltba ment volna éppen, szóval, majd jön...sokára..

Kissé remegő kézzel nyúltam az első levélhez. 2012. július 2-a ( egy hónapja). Felnyitottam a borítékot és kihajtottam a benne lévő papírt. Olvasni kezdtem.

Drága kedves egyetlen Szerelmem!.........

27. fejezet

Másnap reggel, Harry, mint egy kisfiú, úgy kelt fel, fütyörészett, mosolygott, néha még táncikált is örömében. Én az ágyban felülve néztem őt, Átfogtam a lábamat és a fejem a térdeimre hajtottam. Nevetve konstatáltam, hogy ez volt az, ami hiányzott neki, hogy megérintsem, hogy úgy viselkedjünk egymással, mint férfi és nő, és bevallom, nekem is jót tett. Szinte már el is felejtettem, hogy ilyet is csinál az ember, ha szerelmes. Ő is észrevette a vidám  arcom, mert felkapott, megpörgetett, és egy gyendéd puszit nyomott a számra. Szerettem őt. Rájöttem, hogy mindennél jobban. Teljesen kivirultam és akárhányszor összeakadt a tekintetünk, mindkettőnk arcára mosoly ült ki.
- Na, mit szólsz, a lány az enyém, te bájgúnár! - kiáltotta Harry oda kajánul Alannek mikor reggelizni indultunk, majd látványosan megcsókolt. Megráztam a fejem és odaballagtam a hozzá.
- Ennek meg mi baja? - kérdezte meglepetten Alan.
- Mondjuk úgy, hogy visszakapta az igényeinek megfelelő életét. Ne haragudj rá, a fellegekben jár, és konkrétan azt gondolta, hogy le akarsz csapni a kezéről - nevetésben törtünk ki mindketten.
- Alice, ha akarnálak sem lennék rá képes, hogy lecsapjalak a kezéről...
- Ezt hogy érted? - húztam fel a szemöldököm.
- Úgy, hogy melegebb vagyok a kályhánál is - csillant fel a szeme, hogy van végre akinek elmondhatja - és már választottam is van!
- Kicsoda? Ugye nem kell féltékenykednem? - öleltem át mosolyogva.
- Dehogy.. Ismered a gondnok gyereket? Tudod azt a furcsát, aki lent lakik az alagsorban.
- Azt a negyven cm karvastagsággal rendelkező mindenest?
- Aki a múltkor kiszabadította Drue-t az ételliftből..
- Persze - nevettem, szinte már könnyeztem belé. - Nem beszéltem sokat vele, de igen ismerem.
- Na...hát ő lenne az - Alan elpirult én meg végigsimítottam az arcán.
- Ha bármiben segítség kéne Alan, nekem mindenképpen szólj, oké? Harryre pedig ne neheztelj, mert eléggé féltékeny típus. Főleg hogy...- itt megakadtam. Mindenki tudta, hogy mi bajom van, mégis nehezen mondtam ki.
- Tudom...Alice, annyira hiányoznál.. Mégis kivel beszélgetnék? Rajtad kívül senki nem tudja, ezt. Olyan nehéz néha...de menj, mert a te kis Harry barátod eléggé megorrolt rám úgy tűnik megint - arra pillantottam, amerre Alan mutatott és felnevettem, mikor Harry idegesen motyogva magában, dobol az asztalon, amit lefoglalt nekünk.  Odalibbentem, leültem és elkezdtem megkenni egy málnalekváros kenyeret.
- Erről beszélek - mondta elutasítóan. - Hogy bizonyítsam be, hogy én szeretlek, és az enyém vagy?
- Mondjuk úgy, Harold, hogy megbízol bennem, és nem sajátítasz ki - néztem rá jelentőségteljesen, és tudtam, hogy tudja, hogy igazam van, mert csak csendben rágott tovább.
- Egyébként is meleg - folytattam egy pár perc múlva.
- Haha, a legjobb csajozós szöveg, amit valaha hallottam. Én is szedtem már fel így nőt.
Éppen a teámba kortyoltam bele, de ahogy meghallottam ezt, ki is köptem és iszonyú nevetésben törtem ki. Elképzeltem, hogy Harry úgy arat sikert, hogy langyosnak tetteti magát.
- Ez...sajnos...már...nem...fog...többet beválni - fuldokoltam.
Hirtelen felállt és megcsókolta a felső ajkamat.
- Lekváros volt - húzta fel a szemöldökét, mire odalba bokszoltam, aztán megöleltem.
- Mit tervezel mára? - kérdezte.
- Nem nagyon gondolkoztam rajta, mert Eleanor ma jön, tudod, és látni szeretném, mikor megjelenik....

Ebben a pillanatban rontott be a barátnőm, szinte végszóra. Sikítani kezdett, mint egy kislány, és a nyakamba ugrott. Szorosan átöleltem, nem tudtam, hova legyek a boldogságtól. Nagyon nagy szükségem volt egy régi barátra.
- Annyira...annyira hiányoztál!! Nem megyek sehova innen, remélem tudod. Kitartok melletted, itt maradok a végsőkig.
Meg sem tudtam szólalni, csak a könnyeimmel és a nevetésemmel kűzködve bólogattam.
- Szóval, mi a program mára? - nézett felváltva Harryre és rám is.
- Alice épp azt taglalta, hogy nem tudja, mert téged vár és erre jelentél meg - nevetett a barátom. - De ebben az esetben azt ajánlom, pihenjetek egy kicsit, napozzatok, koktélozzatok, este pedig lemegyünk a játéktermübe. Azt mondták, nagyon pöpec a hely.

Eleanorral egész nap azt tettük, amit Harry mondott, csináltunk nekem twittert vagy mit,  jól lebarnultunk, talán én le is égtem egy picit, de ez jól jött, mert este mikor felvettem a fehér ruhámat, remekül passzolt a barna bőrhöz. A foltok a hátamon nem igazán zavartak, ha vannak, hát legyenek, eltűntetni úgy sem tudom őket.
A játékterem eléggé hangulatos volt, a sok újgazdag sznob ellenére is, volt ott bár, és amíg Harryék letámadták a gépeket, én leültem az egyik magasított székre és kértem egy kólát.
- Szia - köszönt rám egy barna velem körülbelül egykorú hosszú hajú lány. Megakadt a szemem a feltünően szép arcán, és a csinos megjelenésén.
- Heló - mosolyogtam vissza.
- Stefanie vagyok, te meg gondolom Alice - nagyon kedves lány volt. - Az öcsémmel vagyok itt és a szüleimmel, régről ismerem Harryt is. Nem tudod, hol van?
- Azt hiszem, hogy valahol Eleanorral gépezik. Megkeresed őket?
- Nem, megvárom itt, veled is szerettem volna beszélgetni. Mióta vagy vele együtt?
- Kérdezz kettő könnyebbet, de azt hiszem lassan ez a harmadik hónap. Nem számolom, a kapcsolatunk nem erre épül, te honnan ismered? - kissé szédülni kezdtem, talán a kólától, vagy szorított a ruha, nem tudom. Mindenesetre amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is múlt.
- Nem hinném, hogy szeretnéd tudni. Kedves vagy és szimpatikus - hajtotta le a fejét.
- Nem vagyok az a féltékeny típus ha erre gondolsz! - nevettem, majd a szemeimmel az övéit kerestem. - Mondd el!
Felnézett, majd félős tekintettel nyílt szóra a szája, de hirtelen valami elvette a figyelmét.
- Alice....a karod... - ijedten kaptam oda a fejemet, de a hirtelen mozdulattól a szédülés visszajött és elhúzott magával, ájultan rogytam a székről a földre, de az ütést már nem éreztem.

26. fejezet

Harry azt gondolta felkavartak a dolgok, pedig egyáltalán nem éreztem így. Gondoltam, ráérek problémázni, akkor amikor majd a hívására kerül a sor. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem gondoltam rá minden egyes nap. De inkább a nyugalomba helyeztem a meglévő energiáimat, ahogy az orvos mondta és azzal töltöttem az időm, hogy megismerkedtem a hotelban lévő emberekkel, akik később a barátaim lettek. Ott volt Drue a szakács, aki mindig hozott valami finomságot, ha éhes voltam, Bill, az úszómester és persze Alan a csomaghordozó fiú, akivel mindig nagyokat beszélgettem az élet kérdéseiről és válaszairól. Sehogy sem értettem, hogy kerül egy ilyen okos fiú egy szállodába, mint inas. Egész nap csak állt és várta, hogy csettintsenek, majd mikor megtették ugrott, aztán megint várt. A matematikához olyan esze volt, hogy csak ámultam és bámultam és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy jó körülmények között élek, azt hittem Alan boldogtalan, de mint kiderült, egyáltalán nem az.
- Nagyon jól megfizetnek és szeretem csinálni. A matekozást fele ennyire nem élvezném. Így nincsen semmi gondom, van egy kis lakásom, és boldog vagyok - nevetett rám. Talán vele töltöttem el a legtöbb időt. És ezt Harry nem nagyon szívlelte.

- Csip-csip-csip, állandóan csak csacsogsz vele, ha eltűnsz, már meg se kell kérdeznem, hol vagy. Hozzám mikor is szóltál utoljára? - kérdezte idegesen, mikor egyik este lenn vacsozáztunk. A pizzát is félrenyelte, annyira hevesen támadt nekem.
- Harold, nem kellene felizgatnod magad, mert nem tesz jót az egészségednek - megőriztem a nyugalmamat, egyrészt azért, mert nem volt kedvem veszekedni, másrész azért, mert gyerekesnek tartottam. Semmi oka nem volt rá, hogy féltékeny legyen. Leszoktam a pizzáról, inkább halat ettem, hogy pótoljam a fehérjét.
Nemtetszését kifejezve feltámaszkodott az asztalra majd felállt.
- Már meg ne haragudj, de meddig is vagyok itt? Ja, hogy még egy hét? Azért hoztalak ide, hogy együtt lehessünk, nem azért, hogy ezzel a bájgúnárral beszélgess. Elcsavarja a fejed én meg már eszedbe sem jutok.
Erre már én is feszült lettem. Mit kavarja fel ennyire a port?
- Nem olyan jó dolog nekem sem az, hogy egész nap a gép előtt ülsz, a telefonod nyomogatod, twitterezel, vagy mi és akkor sem beszélgetnél velem, ha nyaggatnálak érte. Ilyenkor megérthetnéd, miért keresek valakit, aki meghallgat..
- Ó igen? Akkor azt ajánlom, szaladj most is oda hozzá, és panaszkodd el neki, milyen egy szemét vagyok, talán ad valami jó kis tanácsot - komolyan nem értettem, mit problémázikk ezen. De ki akartam állni magam mellett, ezért én is felkeltem az asztaltól.
- Rendben.
-Helyes!
-Helyes. - majd néztem, ahogy elrohan. Oda a közös vacsora.

Felmentem a szobába, Harry nem volt ott, nem is nagyon érdekelt, hogy hova ment. Felhívtam Eleanort, aki közölte, hogy holnap érkezik, és én nagyon de nagyon örültem ennek a hírnek.
- Egy bálna vagyok, El, meg sem fogsz ismerni. Ráadásul Harryvel is összevesztem..megint.
- Menj már, még csak a második hónap elején vagy. Hasad sincsen csak úgy érzed, de be fusztráld magad! Már megint mit csinált?
- Rátört a féltékenységi roham és ki akarja nyírni a csomaghordozó fiút. Majdcsak túl lesz rajta. Bár elkelne néha egy kis támasz tőle.
- Azt láttam, hogy nagyon sokat gépezik. Jó is, hogy nincs twittered, mert....- itt elhallgatott.
- Mert?
- Nos, Alice, sokaknak nem tetszik, hogy idézem "ribanc módjára felcsináltattad magad Harryvel." Sok ember nem kedvel téged és Harry csak győz védeni téged. Szeretne ő megóvni, csak nem tudja, hogyan és kicsit mintha kezdene kicsúszni a dolog a kezéből.
Meglepődtem, azon, amit mondott, de legalább megértettem, hogy Harry miért nem közli velem ezt, mikor megkérdezem, hogy mit csinál. Arra pedig előre fel voltam készülve, hogy bántani fognak, nem foglalkoztam vele, de nagyon rosszul esett.
- El, most le kell tennem, majd hívlak, rendben? Ha nem akkor holnap úgyis találkozunk!
- De ugye nincs semmi baj?
- Minden rendben. Csak lemegyek úszni - letettem a telefont, majd felrángattam magamra a bikinimet és kiosontam a folyósóra.

Már sötét volt a wellness részben, de azért óvatosan benyitottam. A medence alján volt csak fény, a vizilámpa miatt.
- Alice te vagy az? - kérdezte valaki hirtelen, mire ijedtemben ugrottam egyet, aztán megláttam, hogy csak Bill az.
- A frászt hozod rám! - nevettem. - Azt hittem valaki más az.
- Ki lenne itt rajtam kívül ilyenkor? Megjegyzem neked sem szabadna. Tizenegy után nincs fürdés, épp most zárok.
- Nem lehetne, csak egy kicsit... - megpróbáltam minél szebben nézni rá, mire láttam, hogy megenyhül az arca. Sóhajtott, majd elmosolyodott.
- Egy óra múlva tűnés innen! - és felém dobta a kulcsokat. - Az ajtót ne felejtsd el bezárni - azzal kiment.
A holdfény tükröződött a vízen és barázdás lett, mikor belementem. Nagyon szerettem úszni, főleg lemerülni. Fejest ugrottam és élveztem, ahogy vizes lesz a hajam az arcom, mindenem. Ilyenkor kitisztulnak a gondolataim. Elúsztam a medence másik végéig, majd felbukkantam. Tudtam hogy egyedül vagyok így elkezdtem lubickolni, mint egy kislány, sellőnek képzeltem magam, akinek semmi gondja, csak úszik és egy gyönyörű másik világban él valahol az óceán mélyén. Néha belőlem is elő kellett törjön az infantilis énem. Az álomvilágom nélkül egy percig sem bírtam volna ki. Észre sem vettem, hogy figyelnek.
- Esetleg csatlakozhatnék? -kérdezte valaki és én felsikoltottam. Ma más másodszorra hozzák rám a frászt. A hangom még sokáig vízhangzott, aztán teljesen eltünt és megláttam Harryt, amint fürdőnadrágban és egy fehér pólóban feszít a medence szélén.
- Megijesztettél...-most kicsit sem voltam vicces kedvemben, nem úgy, mint az előbb Billel.
- Csak egy fürdőző vagyok, aki úszni vágyik.
- Mióta vagy itt?
- Néhány perce... figyeltelek. Gyönyörű vagy, amikor nem tudsz magadról - erre lekapta magáról a pólót elővillantva a már szinte férfias jellegű testét. Kissé elmosolyodtam, de úgy, hogy ő ne lássa. Eszembe jutott pár emlék.
- Szóval mégegyszer kérdezem. Csatlakozhatok? - megvontam a vállam, hogy felőlem aztán mindegy, mit csinál, mire beugrott a vízbe. Mikor felbukkant, a vizes göndör fürtjei kisebbre ugrottak a fején. De így is eléggé megkapó látványt nyújtott. Ügyet sem vetve rá, elúsztam mellette, de a tekintetét végig éreztem magamon. Utánam jött, követett, én meg hagytam. Mit sem törődve az akciójával folytattam a mellúszást. Hirtelen, megcsikizte a talpam, amit egyenesen utálok így rúgtam egyet...mint kiderült "tökre" pontosan. Fájdalmasan nyüszített fel, én meg megfordultam, és ahelyett, hogy segítettem volna neki, iszonyú nevetésben törtem ki.
- Nagyon vicces - mondta gúnyosan, könnybe szökött szemekkel, mire mégjobban elkapott a röhögőgörcs, színte kiabálva kacagtam. Mikor kicsit enyhült a fájdalma, elmosolyodott.
- Régen láttalak ilyen jóízüen nevetni.
- Ez most megtette a hatását - törölgettem a könnyeimet, mire egy adag vizet fröcskölt az arcomba. Egy pillanatig minden elsötétült, de aztán kifolyt a víz a szemeből.
- Igen? - visszavágtam és elkezdődött a csata, egyre közelebb kerülve egymáshoz juttatuk  a másik arcába a vizet, mígnem Harry elérkezett hozzám, ekkor felkapott és megpörgetett. Ugyanúgy tettünk, mint én az előbb, csak most ketten. Mint két gondtalan gyerek, akinek nem kell azon agyalnia, meghal-e vagy nem, egészséges-e vagy nem, támadja-e valaki, vagy nem.. Akkor jöttem rá, hogy nekünk csakis egymásra van szükségünk. Harry letett, én pedig beletúrtam a hajába és megcsókoltam. Pontosan úgy, ahogy ő engem, legelőször, váratlanul. Ő ugyanígy tett és éreztem, hogy elkezd köztünk forrni a levegő.
- Fel kellene mennünk - mondtam és célzásnak vettem. Elmosolyodott, kacéran, és megcsillantak a szemei, amiket olyan rég nem láttam.
- Hát, a kisasszonynak  megjött a kedve egy kis játékhoz? - húzta fel a szemöldökét, még mindig mosolyogva.
- Ha még működik.... - és megint kacagásban törtem ki, ami betöltötte az egész uszodát. Harry hirtelen magával rántott, az érzellmektől túlfűtötten szaladtunk vissza a lakosztályba, berontottunk a hálószobába és  becsaptuk magunk után az ajtót.

25. fejezet

Ez amolyan bónusz rész, itt megismerhetitek Emily szemszögét, ő hogy látott, hogy érzett... Szóval 1,2,3 és vissza a múltba.

/Emily/

15 óra vajúdás után tartottam a kezemben a kislányomat, örültem, hogy egészséges és szép, de mégis, a tudattól is meg voltam ijedve, hogy mit fogok csinálni 15 évesen egy gyerekkel?
Sokáig elnéztem a pici kopasz fejét, a kék szemeit amik úgy rabul ejtettek, hogy nem is igazán vettem észre a vért és a temérdek orvost magam körül, akik próbálták eltakarítani a történtek maradványait. Egy kedves nővérke odajött és elvette tőlem, vonakodva adtam csak oda, féltem, hogy elviszik és védeni akartam, mert ő az enyém volt és hozzám tartozott.
- Van már neve? - kérdezte a nővér és én rájöttem, hogy még csak nem is gondolkoztam rajta. Aztán eszembe jutott az a név, amit kicsiként mindig arra használtam, hogy elrejtőzzek a saját magam álarca mögé, nem akartam, hogy megtudják ki vagyok, a szüleim is nehezen szoktattak le arról, hogy ne a saját nevemet mondjam.
- Alice....Alice Halkins - a nő bólintott egyet, majd mosolyogva és gügyögve elvitte a babámat.

A kórházi ágyon feküdtem hanyatt és megpróbáltam felvázolni a dolgokat. Tehát, szültem egy gyereket, teljesen egyedül vagyok, a nagyszülei vagyis anyám meg apám gyűlölik, ahogy engem is, többet nem is akarnak hallani rólam, a barátaim el fogják viselni talán, de csak egy ideig, pedig ha én is ott lakom, kénytelen lesz Alice is velem tartani, és nekik is el kell majd viselniük őt. Az álitólagos apja fel sem veszi a telefont mióta rájött, hogy terhes vagyok, sokan mondják, hogy biztos megölte magát, mások szerint csak idő kell neki, szerintem egyik sem, ő elment, jó messzire, hogy soha ne kelljen se velem, se a gyerekkel találkoznia többet.
Alice a kis inkubátorban szuszogott mellettem, kicsit előbb született a kelleténél, de semmi komoly, az orvosok legalábbis ezt mondták. Tudtam, hogy valahogy meg kell óvjam őt. De semmi lehetőséget nem találtam. Velem kellett maradnia.
A kórház előtt álltam a babámmal a karomban, a többi kismamáért jöttek és elvitték őket, lufikkal, ajándékokkal és nevetéssel elhalmozva az anyukákat és a babákat is. Egy darab hátizsák volt nálam, és abban a szükséges dolgaim. Pár szakadt ruha, egy kis kaja és szerencsére egy olló is. Így hát kivágtam a táskám alján két kis lyukat és áthúztam rajta a baba lábát, hogy beleüljön, csak a kis feje lógott ki a cipzárok és a ruhák közül majd előlröl vettem fel a táskát. Közömbösen sétáltam el az inkubátor mellett, amit azért tettek ki, hogy ha meggondolnám magam, otthagyhatom.
- Szemetek - leköptem a műanyag dobozt. Alice az enyém volt és én akartam felnevelni. Ebbe senki nem szólhatott bele.
Nem vettem fel a telefont senkinek. Elindultam gyalog a ház felé, ahol egy barátom lakott, egy igen zűlött barátom ugyan, de nagyon kedves volt. Én személy szerint sosem ittam, és sosem drogoztam, távol állt tőlem az ilyen talán ezért is utáltam annyira a helyzetet, amibe keveredtem. Terveim voltak, fotós akartam lenni, egyetemre akartam járni, mindezt nem tehetem meg, mert a szüleim elküldtek, mikor terhes lettem, azt mondták, úgy teszem tönkre az életemet,ahogy akarom. Nem tehettem róla. Véletlenül volt és mire észbekaptam nem lehetett visszafordítani semmit.
Az ajtóhoz odaérve bekopogtam rajta, aggódtam, hogy nem nyitja ki, nem tudtam mit csinálok majd, hiszen hideg volt, nekem meg nem volt más hely, ahova mehettem volna. Peter végre kitárta az ajtót.
- Hova tűntél ennyi ideig? - kérdezte meglepetten. Kicsit félrehúztam a táskát, és mikor meglátta a baba fejét, berángatott az ajtón. Azokban a napokban lehetett a leghidegebb és ahogy Peter beágyazott nekünk a sarokban, pont kiláttam az ablakon, szoptattam Alicet és néztem a hóesést, miközben arra gondoltam, megleszünk mi ketten. Elővettem a fényképezőgépemet és sokszor lefényképeztem. Az első évben több 10 000 képet csináltam róla. Eltettem az első levágott fürtjeit, megkóstoltattam vele a brokkolit, arra nem is gondolva, hogy elveszthetem. Úgy, ahogy én is láttam az anyámtól.
( egy kis aláfestő zene: http://www.youtube.com/watch?v=ZlXOx52Pxao)
Egy idő után viszont minden egyre nehezebb és fárasztóbb lett, Pete-et elkapta a függőség és egyik nap ájultan találtam rá a nappaliban, kihívtam a mentőket, de nem mehettem vele Alice miatt. Nem hagyhattam egyedül. Néztem, ahogy a sürgősségi kocsi elhajt a legjobb barátommal, majd könnyes szemekkel visszamentem a sarokba, lekuporodtam az immár majdhogynem két éves kislányomhoz, aki már szavakban és tő mondatokban beszélt és én büszke voltam rá. Megöleltem, mire látva a könnyes szemeimet megkérdezte.
- Mama, Pete bácsi most a mennyországba fog menni? - a könnyeimmel kűzködve bólintottam.
- Azt hiszem..
- Azt mondta, hogy nagyon jó hely.. menjünk utána! Angyalt akarok látni! - rázogatta a már így is szakadt felsőmet. Ekkor talán kicsit durvábban megfogtam a kicsi karját.
- Soha...soha eszedbe ne jusson ez többet! Eszedbe ne jusson, hogy idő előtt a mennyországba utazz. Oda olyan emberek mennek, akik feladták és te soha sem fogod feladni! Érted Alice? Soha! - megszeppenve nézett rám, de aztán bólintott. Átöleltem.
Hetekig nem mentem ki a lakásból, ellátni nem tudtam magam, Alicet pedig végképp nem, azzal kapcsolatban, hogy Pete visszajön, minden reményemet elvesztettem. A kislányom köhögött és taknyos volt, de zsebkendőre sem volt pénzem. Egyik éjszaka épphogy sikerült elaltatnom, mikor kommandósok tucatja rontott be a lakásba. Peter nem csak drogot fogyasztott, de dílerkedett is. Mivel csak engem és a gyereket találtak a lakásban, bevittek az örsre és nekem el kellett mondanom, a történetemet, amit saját magam előtt is szégyelltem. A bíróság úgy döntött, hogy elveszi tőlem a gyereket, és intézetbe helyezi, vagyis így tett volna ha nem szólok, hogy el tudom helyezni. Megadtam a nővéremék címét és megígértem, hogy a gyerek napokon belül ott lesz. Három napot adtak. Arra, hogy megváljak életem ajándékától, a számomra legfontosabb személytől, akit a világon a legjobban szeretek. A kis kezét fogva vezettem a nővérem ajtaja elé a harmadik nap estéjén de mielőtt becsengettem, letérdeltem hozzá.
- Emlékszel arra amit a mama a menyországra mondott? Soha ne felejtsd el! Ez vezéreljen téged mindig, kicsi Alice! És ha eljön az időd, gondolj Pete bácsira, milyen szépeket mesélt neked! Ne félj semmitől! És főleg soha ne legyél olyan makacs mint én. És mindig emlékezz arra: A MAMA NAGYON SZERET! Mindennél jobban! - végignéztem a kis testén a szőke haján, a kék szemén...és megfogadtam, hogy megóvom őt... magamtól.
Becsöngettem a házba. Mikor hallottam a hangokat, hogy a nővérem, akivel egykor nagyon jó volt a kapcsolatom nyitni készül, megpuszilgattam a kicsi, a hidegtől kipirult arcát.
- Egy néni fogja neked kinyitni az ajtót. Nagyon kedves lesz veled és imádni fog!Szeretned kell őket! Mamának most el kell mennie. Nemsokára visszajövök, megígérem! - azzal felálltam és a sírással kűzködve hátatfordítottam neki, az életemnek, az egyetlenemnek. A hideg szélben még hallottam a vékonyka hangját.
- Rendben mami! Megmondom a néninek! Nem félek, te mondtad, hogy ne féljek! Megvárlak, addig nem alszom el....
Patakzó könnyekkel hallgattam végig a nővérem meglepett hangját majd az ajtó csattanását. Nem tudta, hogy Alice az én lányom. De jobb is volt így.  Megfordultam, és elindultam a jeges Michigani szélben...