28. fejezet

Éreztél már olyan igazi, mély és csendes nyugalmat? Azt a meghittet, mikor kiülsz egy mező, vagy a tengerpart szélére, eggyé válsz a természettel, vagy zenélsz, vagy rajzolsz, fotózol...bármit csinálsz az te vagy és ez jó.
Nos, pont ilyen érzés volt. Lebegtem. Mindig is szerettem úszni és olyan volt, mintha a víz alatt is levegőt kapnék és csak élvezném a nyugalmat amit a mélység áraszt magából. Boldog voltam, könnyű és szabad. Nem voltak gondok,  nem volt betegség, nem volt baba, sem anyám sem Harry. Csak én voltam és a csend. Láttam ahogy a fény sugarai átütnek a vizen és megvilágítják az arcomat. Várjunk csak... látok valamit..de..de hiszen ez én vagyok. Látom magamat kívülről... De ha az a lány én vagyok akkor ki vagyok most? Zavaros... nyugtalankodni kezdtem. Nem értettem, miért nem én vagyok én. Alig kaptam levegőt, a szédülés szélsebesen tért vissza és meleget éreztem az orromnál. Hangok..mik ezek a furcsa hangok? Valaki ordít. Hagyja abba! Ez tól hangos, túl sok! Hol a csendem? Hol a nyugalmam?
Zuhanni kezdtem.
Egyre gyorsabban , hallottam ahogy a szél elsuhan a fülem mellett és nem tetszett. Mi ez a csipogás? Egy perc nyugtom sem lehet?
Szúró fájdalmakat éreztem és köhögni kezdtem. Sírni támadt kedvem, de valami nem engedte.
- Alice! Alice, nyugodj meg shh..ne siírj nincs semmi baj! - Eleanor hangját hallottam. Hirtelen minden visszajött, tudtam, hogy mi van velem, hogy ki vagyok, de hogy mi történt és hol vagyok, arra nem emlékeztem. Kinyitottam a szemem és homályosan láttam, hogy El fölém hajol majd rákiált valakire.
- Doktor úr, kinyitotta a szemét. Azt hiszem hallja amit mondok neki.
- Talán...lehetséges... - valaki egy lámpával hajolt felém, mire elrántottam a fejem. Meg akar vakítani? - Alice, hallasz engem? Nem muszáj beszélned, csak jelezd, hogy érted, amit mondok.
Lassan bólintottam, mire Eleanor zokogásban tört ki, az orvos pedig felsóhajtott. A kezemmel El ujjait kerestem, amik ott nyugodtak az ágyon, és amennyire tudtam, megszorítottam őket. Egy könycsepp gördült ki a szememből, de mosolyogtam, próbáltam erősnek tűnni. Eleanor közel hajolt az aromhoz, egy puszit nyomott rá, és a fülembe suttogta.
- Köszönöm, hogy nem most hagytál itt!

***

Mikor jobban lettem Eleanor mindent elmesélt, a karom remegni kezdett valamitől, aztán elájultam és mentőhelikpoterrel szállítottak ide vissza Londonba. Dr. Mann az életemet mentette meg, és mint kiderült számomra, másfél hónapot töltöttem mesterséges kómában a rohamok elkerülése végett, Harry már rég elment turnézni és a baba eközben a negyedik hónapba lépett, ami a hasamon is meglátszott, kerek volt, bár még nem nagy darab.
- Fogalmunk sincs,miért voltak rohamaid, mindenesetre talán a pszihéd miatt. Harrynek jobban kellett volna vigyáznia rád.
- Harry csak és kizárólag jót akart nekem - szögeztem le. Dr Mann annyiszor mondta már ezt, hogy komolyan kezdett idegesíteni. - Eleanor, mikor hívhatom fel?
- Nem tudom, Alice, azt hiszem éppen koncerje van.
Iszonyú lelkiismeret furdalásom volt, hogy elrontottam a pihenést, hogy ott kellett hagynom a hotelt és a barátaimat, de úgy tűnik nem haragudtak, mert mindig jött valami levél, vagy képeslap, hogy remélik jól vagyok és hogy gyógyuljak meg... Egyedül Harry felől nem volt semmi hír, persze láttam a tévében, olvastam újságokban róla, de sem egy telefon, sem egy levél, de még csak egy interjúban sem említett meg. Felfogtam annak, hogy meg akar óvni a mocsoktól, de rosszul esett.

Mígnem egyik nap, mikor El éppen etetni próbált, látogatóm érkezett.
- Őőő...azt hiszem én most kettesben hagylak titeket... - a barátnőm köhintett egyet majd kiment a kórteremből, egyedül hagyva engem Emilyvel...az anyámmal.
- Jól vagy?  - kérdezte aggódva.
Némán bólintottam, gyenge voltam ahhoz, hogy gonoszkodjak vele, és jól esett hogy megkérdezte.
- Rendszeresen látogattalak..nem tudom, Eleanor mondta-e...
- Nem említette...
- Ohh..
Kínos csend következett, azon gondolkoztam, hogy kezeljem a helyzetet, amiben még sosem voltam. Furcsa ha az embernek hirtelen lesz anyja..
- Nem ülsz le? - törtem meg a csendet, hogy oldjam a feszültséget, mert nem lett volna rám jó hatással. Újjabb hoszzú hallgatás után végre ő szólalt meg.
- Alice...én nem akartalak elhagyni téged. De nem volt más...
- Tudod mit? Inkább csak borítsunk rá fátylat - vágtam a szavába, mire csodálkozva nézett. - Neked nem kell magyarázkodnom én meg hajlandó vagyok úgy tenni, mintha megszoktam volna, hogy egy szülő avatkozik bele az ügyes-bajos dolgaimba...rendben?
Láttam, hogy mellbe vágta amit mondtam, hogy nem tudja kezelni azt, hogy nyugodt vagyok, de aztán elmosolyodott. És - életemben először - az anyám megölelt.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen boldog vagyok most! - suttogta remegő hangon.
Elengedett, és megtörölte a szemeit.
- Egyébként, ha Harry nincs, nem tudnám hol vagy. Ő keresett meg és szólt. A repülőjegyet is ő intézte..és a szállásomat is állja.. Azt mondta, szükslged lehet rám. És ha nem lenne bátorságom bejárni hozzád, nos ő arra is gondolt és az összes ajándékot és levelet hozzám küldte el, hogy átadjam neked - majd egy köteg papírt húzott elő a kabátja alól. Mindet Harry küldte.
Akkor hát ezért nem üzent máshogy. Össze akart hozni, anyámat és engem.
- Nem bontod fel őket?
- Majd ha egyedül leszek...
- Az ajándékok is nálam vannak, ha jövök legközelebb, akkor hozom őket - feltápászkodott az ágyam széléről és sóhajtott egyet. - Nagyon örülök, hogy felébredtél. Reméltem, hogy nem lesz semmi. Annyira aggódtam.
- Már mész is? - kérdeztem bár csak a formaságok miatt. Szerettem volna végre egyedül lenni, hogy elolvashassam, Harry mit írt.
- Állásinterjúra kell mennem, de megígérem, hogy holnap már jövök.
- Akkor...szia...

- Na mi volt? Beszéltetek? Ritka normális egy nő, szinte mindennap meglátogatott. És vallásos lehet, mert imádkozott is - Eleanor szinte majdhogynem kiugrott a bőréből. Őt jobban izgatta ez az anya téma, mint engem.
- Nem tudtam miről beszélni vele El, de megkíméltem magam attól, hogy magyarázkodjon. Azzal nem jön helyre a múlt - válaszoltam, miközben a gusztustalan kórházi kaját turkáltam.
- Nem ízlik mi? Szerintem sem valami bizalomgerjesztő... - grimaszolt.
- El...nem tudnál..
- Mozarellásat? Oké, legyen, elmegyek egyért - mosolyodott el, tudta, hogy mire gondolok.
Ahogy a szendvicsemet majszoltam és a tévét néztem, egy pillanatig úgy éreztem, mintha arany életem lenne. Hiába, észre kell venni az apró örömöket. És minden rosszban van valami jó, legalább élvezhetem a semmittevést.
- Mikor kezdenek kemózni? - kérdezte hirtelen El, a könyvéből felnézve.
- Egy hónap múlva...legalábbis Dr Mann ezt mondta nekem.
- Tudod, szerintem, ha fiú lesz, nevezd el Harry után. Annyi lány van oda érte, hogy nem árt belőle még egy - nevetett.
Ekkor jutott eszembe, mennyire is hiányzik nekem Harry. Az érintése a hangja, a lénye..mindene.
Szemeim a leveleire tévedtek...
- Eleanor, ne haragudj, de magamra tudnál hagyni egy időre? - kértem. Látta, hogy miért teszem, így szó nélkül felállt, és kijelentette, hogy ő úgyis boltba ment volna éppen, szóval, majd jön...sokára..

Kissé remegő kézzel nyúltam az első levélhez. 2012. július 2-a ( egy hónapja). Felnyitottam a borítékot és kihajtottam a benne lévő papírt. Olvasni kezdtem.

Drága kedves egyetlen Szerelmem!.........