25. fejezet

Ez amolyan bónusz rész, itt megismerhetitek Emily szemszögét, ő hogy látott, hogy érzett... Szóval 1,2,3 és vissza a múltba.

/Emily/

15 óra vajúdás után tartottam a kezemben a kislányomat, örültem, hogy egészséges és szép, de mégis, a tudattól is meg voltam ijedve, hogy mit fogok csinálni 15 évesen egy gyerekkel?
Sokáig elnéztem a pici kopasz fejét, a kék szemeit amik úgy rabul ejtettek, hogy nem is igazán vettem észre a vért és a temérdek orvost magam körül, akik próbálták eltakarítani a történtek maradványait. Egy kedves nővérke odajött és elvette tőlem, vonakodva adtam csak oda, féltem, hogy elviszik és védeni akartam, mert ő az enyém volt és hozzám tartozott.
- Van már neve? - kérdezte a nővér és én rájöttem, hogy még csak nem is gondolkoztam rajta. Aztán eszembe jutott az a név, amit kicsiként mindig arra használtam, hogy elrejtőzzek a saját magam álarca mögé, nem akartam, hogy megtudják ki vagyok, a szüleim is nehezen szoktattak le arról, hogy ne a saját nevemet mondjam.
- Alice....Alice Halkins - a nő bólintott egyet, majd mosolyogva és gügyögve elvitte a babámat.

A kórházi ágyon feküdtem hanyatt és megpróbáltam felvázolni a dolgokat. Tehát, szültem egy gyereket, teljesen egyedül vagyok, a nagyszülei vagyis anyám meg apám gyűlölik, ahogy engem is, többet nem is akarnak hallani rólam, a barátaim el fogják viselni talán, de csak egy ideig, pedig ha én is ott lakom, kénytelen lesz Alice is velem tartani, és nekik is el kell majd viselniük őt. Az álitólagos apja fel sem veszi a telefont mióta rájött, hogy terhes vagyok, sokan mondják, hogy biztos megölte magát, mások szerint csak idő kell neki, szerintem egyik sem, ő elment, jó messzire, hogy soha ne kelljen se velem, se a gyerekkel találkoznia többet.
Alice a kis inkubátorban szuszogott mellettem, kicsit előbb született a kelleténél, de semmi komoly, az orvosok legalábbis ezt mondták. Tudtam, hogy valahogy meg kell óvjam őt. De semmi lehetőséget nem találtam. Velem kellett maradnia.
A kórház előtt álltam a babámmal a karomban, a többi kismamáért jöttek és elvitték őket, lufikkal, ajándékokkal és nevetéssel elhalmozva az anyukákat és a babákat is. Egy darab hátizsák volt nálam, és abban a szükséges dolgaim. Pár szakadt ruha, egy kis kaja és szerencsére egy olló is. Így hát kivágtam a táskám alján két kis lyukat és áthúztam rajta a baba lábát, hogy beleüljön, csak a kis feje lógott ki a cipzárok és a ruhák közül majd előlröl vettem fel a táskát. Közömbösen sétáltam el az inkubátor mellett, amit azért tettek ki, hogy ha meggondolnám magam, otthagyhatom.
- Szemetek - leköptem a műanyag dobozt. Alice az enyém volt és én akartam felnevelni. Ebbe senki nem szólhatott bele.
Nem vettem fel a telefont senkinek. Elindultam gyalog a ház felé, ahol egy barátom lakott, egy igen zűlött barátom ugyan, de nagyon kedves volt. Én személy szerint sosem ittam, és sosem drogoztam, távol állt tőlem az ilyen talán ezért is utáltam annyira a helyzetet, amibe keveredtem. Terveim voltak, fotós akartam lenni, egyetemre akartam járni, mindezt nem tehetem meg, mert a szüleim elküldtek, mikor terhes lettem, azt mondták, úgy teszem tönkre az életemet,ahogy akarom. Nem tehettem róla. Véletlenül volt és mire észbekaptam nem lehetett visszafordítani semmit.
Az ajtóhoz odaérve bekopogtam rajta, aggódtam, hogy nem nyitja ki, nem tudtam mit csinálok majd, hiszen hideg volt, nekem meg nem volt más hely, ahova mehettem volna. Peter végre kitárta az ajtót.
- Hova tűntél ennyi ideig? - kérdezte meglepetten. Kicsit félrehúztam a táskát, és mikor meglátta a baba fejét, berángatott az ajtón. Azokban a napokban lehetett a leghidegebb és ahogy Peter beágyazott nekünk a sarokban, pont kiláttam az ablakon, szoptattam Alicet és néztem a hóesést, miközben arra gondoltam, megleszünk mi ketten. Elővettem a fényképezőgépemet és sokszor lefényképeztem. Az első évben több 10 000 képet csináltam róla. Eltettem az első levágott fürtjeit, megkóstoltattam vele a brokkolit, arra nem is gondolva, hogy elveszthetem. Úgy, ahogy én is láttam az anyámtól.
( egy kis aláfestő zene: http://www.youtube.com/watch?v=ZlXOx52Pxao)
Egy idő után viszont minden egyre nehezebb és fárasztóbb lett, Pete-et elkapta a függőség és egyik nap ájultan találtam rá a nappaliban, kihívtam a mentőket, de nem mehettem vele Alice miatt. Nem hagyhattam egyedül. Néztem, ahogy a sürgősségi kocsi elhajt a legjobb barátommal, majd könnyes szemekkel visszamentem a sarokba, lekuporodtam az immár majdhogynem két éves kislányomhoz, aki már szavakban és tő mondatokban beszélt és én büszke voltam rá. Megöleltem, mire látva a könnyes szemeimet megkérdezte.
- Mama, Pete bácsi most a mennyországba fog menni? - a könnyeimmel kűzködve bólintottam.
- Azt hiszem..
- Azt mondta, hogy nagyon jó hely.. menjünk utána! Angyalt akarok látni! - rázogatta a már így is szakadt felsőmet. Ekkor talán kicsit durvábban megfogtam a kicsi karját.
- Soha...soha eszedbe ne jusson ez többet! Eszedbe ne jusson, hogy idő előtt a mennyországba utazz. Oda olyan emberek mennek, akik feladták és te soha sem fogod feladni! Érted Alice? Soha! - megszeppenve nézett rám, de aztán bólintott. Átöleltem.
Hetekig nem mentem ki a lakásból, ellátni nem tudtam magam, Alicet pedig végképp nem, azzal kapcsolatban, hogy Pete visszajön, minden reményemet elvesztettem. A kislányom köhögött és taknyos volt, de zsebkendőre sem volt pénzem. Egyik éjszaka épphogy sikerült elaltatnom, mikor kommandósok tucatja rontott be a lakásba. Peter nem csak drogot fogyasztott, de dílerkedett is. Mivel csak engem és a gyereket találtak a lakásban, bevittek az örsre és nekem el kellett mondanom, a történetemet, amit saját magam előtt is szégyelltem. A bíróság úgy döntött, hogy elveszi tőlem a gyereket, és intézetbe helyezi, vagyis így tett volna ha nem szólok, hogy el tudom helyezni. Megadtam a nővéremék címét és megígértem, hogy a gyerek napokon belül ott lesz. Három napot adtak. Arra, hogy megváljak életem ajándékától, a számomra legfontosabb személytől, akit a világon a legjobban szeretek. A kis kezét fogva vezettem a nővérem ajtaja elé a harmadik nap estéjén de mielőtt becsengettem, letérdeltem hozzá.
- Emlékszel arra amit a mama a menyországra mondott? Soha ne felejtsd el! Ez vezéreljen téged mindig, kicsi Alice! És ha eljön az időd, gondolj Pete bácsira, milyen szépeket mesélt neked! Ne félj semmitől! És főleg soha ne legyél olyan makacs mint én. És mindig emlékezz arra: A MAMA NAGYON SZERET! Mindennél jobban! - végignéztem a kis testén a szőke haján, a kék szemén...és megfogadtam, hogy megóvom őt... magamtól.
Becsöngettem a házba. Mikor hallottam a hangokat, hogy a nővérem, akivel egykor nagyon jó volt a kapcsolatom nyitni készül, megpuszilgattam a kicsi, a hidegtől kipirult arcát.
- Egy néni fogja neked kinyitni az ajtót. Nagyon kedves lesz veled és imádni fog!Szeretned kell őket! Mamának most el kell mennie. Nemsokára visszajövök, megígérem! - azzal felálltam és a sírással kűzködve hátatfordítottam neki, az életemnek, az egyetlenemnek. A hideg szélben még hallottam a vékonyka hangját.
- Rendben mami! Megmondom a néninek! Nem félek, te mondtad, hogy ne féljek! Megvárlak, addig nem alszom el....
Patakzó könnyekkel hallgattam végig a nővérem meglepett hangját majd az ajtó csattanását. Nem tudta, hogy Alice az én lányom. De jobb is volt így.  Megfordultam, és elindultam a jeges Michigani szélben...