35. fejezet

Eléggé hamar elaludtunk és másnap Hugoval megbeszéltük a részleteket. Mivel nálam volt még egy nagyon kevés pénz, bevásároltam mindenféle hideg kaját, amivel elindulhatunk, hiszen nem nagyon lesz lehetőségünk megállni sehol.
- Mi lesz, ha ez elfogy? - néztem Hugora és a kajára, amit vettünk.
- Kukázunk - mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Majd hirtelen témát váltott.
- Mondd csak, nem félsz?
- Mégis mitől?
- Itt vagy rákosan, egy gyerekkel a hasadban, nem kapsz orvosi ellátást, és ki tudja mi van vele, vagy, hogy te mikor leszel rosszul.
Megvontam a vállam. Az az igazság, hogy féltem. De soha nem mertem volna bevallani ezt.
- Majd lesz, ami lesz - mondtam egyszerűen és beszálltam a kocsiba. Dilan rögtön mellém ugrott és elhelyezkedett.
Eléggé megkedvelhetett, mert mióta Hugoékat ismertem, nem ment el mellőlem egy percre sem. És én is nagyon megszerettem. Ennek a kutyának, mintha igazán volna lelke, és tudná, mi zajlik a fejemben. Okos, talán okosabb, mint egy ember.
- Akkor? Indulhatunk? - kérdezte Hugo, és beindította a motort.
- Még mindig nem tudom, miért bízom meg benned - néztem rá merengve.
-Akkor ne tedd. De én vagy veled, vagy nélküled, mindenképpen elindulok - kacsintott rám, mire felnevettem és bólintottam.
Csak itt jött a bökkenő.
- Hugo... hogyan fogunk innen kijutni?  - őszintén aggódtam, hiszen ez egy belső udvar volt, látszólag mindenhol falakkal.
- Nyugi, erre gondoltam, meg különben is, hogyan jutott volna be ide a kocsi? Látod azt a ponyvát? Az egy kapu Alice. És mi most kimegyünk rajta.
- De zárva van!
- Bizony.
Akkor esett le, hogy tuéajdonképpen, mit is szeretne csinálni.
- Hugo, kinn az utcán járnak, és ahogy magamat ismerem, elkapnak a rendőrök is, ráadásul ez egy nem éppen nem felismerhető kocsi.
Felsóhajtott.
- Nos, az út, amire a kapu nyílik teljesen lakatlan, hiszen a szomszéd házat holnap lebontják, és le van zárva. Simán kiforulunk és elindulunk..ennyi. Alice, te akarsz belevágni ebbe a nagy kalandba nem? Akkor miért nem vagy hajlandó ellazulni?
"Talán mert élve oda szeretnék jutni" gondoltam, de be kellett látnom, hogy igaza van. Én választottam, és senki nem mondta, hogy ez nem jár kockázatokkal.
Kissé megforgattam a szemem.
- Jó. Igazad van, gyerünk, menjünk - majd kinéztem az ablakon.
- Nem bírod, ha vesztesz mi? - nevetett Hugo, majd beletaposott a gázba.
Félelmetes volt, ahogy ahhoz a kapuhoz közeledtünk. Az út felénél igazán megfordult a fejemben, hogy vajon Hugo igazat mondott-e és tényleg egy kapu van a ponyva mögött? Egy kicsit elbizonytalanodtam, de már nem volt visszaút. Alice, vagy meghalsz, vagy nem.
Óriásit csapódtunk a ponyvába, majd a vaskapuba, ami szerencsére régi volt és úgy, ahogy volt, kitört.
Hugo felröhögött mellettem és huhogott is egyet-kettőt, majd rám nézett.
- Jól vagy? - kérdezte fülig érő szájjal.
- Csodásan - inkább megpróbáltam bátor arcot vágni, mintsem, hogy bevalljam, mennyire megijedtem.
-Remek! Akkor tehát...Irány az Egyesült Államok! - Hugo be volt zsogva, mint egy kisgyerek. - Hol a térkép?
- Itt - dobtam az ölébe.
Egy ideig lapozgatta, majd kissé meghökkenve nézett. Az arcából ítélve nem sokat értett a földrajzhoz, de aztán kiderült, hogy nem erről van szó.
- Te Alice... mégis hogy jutunk át az Atlanti-Óceánon?
- Nyugodj meg, biztosan van valami komp, vagy repülő, ami átvisz... - válaszoltam egyszerűen.
Kicsit furcsán nézett egy darabig, biztos nem tudta, hogy ez nem fog olyan hamar menni, mint ahogy gondolta volna..
- Te tudod, de biztos vagy benne, hogy két hónap alatt kijutsz?
- Hugo, lehet, hogy tovább is élek még, nem kell számolni a napokat - emeltem fel a hangom. Egyre kevésbé szerettem erről beszélni. Egyébként is mi köze hozzá? Még csak két napja ismer, nem kellene ezen lovagolni állandóan.
Nagy nehezen végülis elindultunk és egy ideig mindkettőnk csendben maradt. Aztán Hugo újra megszólalt.
- Tudod, nekem volt egy nővérem. Meghalt. Abban, amiben te is meg fogsz - mondta és láttam, hogy könnyes a szeme.
Értetlenkedve néztem rá.
- Tessék?
- Jól hallottad. Ezért vagyok olyan erőszakos, mert végignéztem és tudom, hogy nem könnyű. De beszélni kell róla! Máshogy nem működik a dolog. Úgy könnyebben jutsz át az ilyen helyzeteken. Szerinted én boldog vagyok, hogy az utcán élek, amikor nem is vagyok idevaló? De beszélek róla, még akkor is ha csak a háromlábú kutyám hallja és máris könnyebb elviselni. Ne hidd azt, hogy másnak könnyű. Nyilvánvalóan, most annak a legnehezebb akiktől megszöktél és otthagytad őket.
Eszembe jutott anyám, dr Mann, a nővérkék, mindenki. Lehajtottam a fejem. Rettenetesen szégyelltem magam, hogy ilyen önző vagyok.
- Mostmár nem foglak visszavinni Alice. Megyünk Amerikába, mert előre kell nézni. De én nem biztos, hogy ezt tettem volna a helyedben.
- De Hugo, te nem értesz semmit. Én szeretem Harryt. A gyermekem apja! Fel tudod ezt fogni? Tudod egyáltalán milyen érzés, a tudat, hogy úgy halok meg, hogy nem tudom mi lesz vele? Kire bízzam? Anyámra aki engem is otthagyott? Harry megmondta, hogy vállalja értünk a felelősséget és hiszek neki. Az meg, hogy Niall és Eleanor bekavartak, nem változtat semmin, ha látja hogy ott vagyok, valami csak lesz. Hátat nem fog nekem fordítani az biztos.
Az utóbbi mondatokat már nem is Hugonak hanem inkább magamnak mondtam és csak reménykedtem benne, hogy így van. Mert, ha nem, akkor bizony tényleg hiába csináltam mindent. Semmi értelme nem lesz az egésznek. Kérlek Harry! Kérlek Istenem!
- Ki az az Eleanor? - kérdezte Hugo meghökkenve.
Nem válaszoltam, csak sóhajtottam és tovább bámultam az ablakon.
- Majd elmondom, ha képes leszek rá.
Már megint azok a fránya könnyek.

/Harry/

Niall ma érkezett haza és ha a többiek nem rángatnak le, ki se megyek a szobából, az biztos. Lent különösen kínos volt a csend, bár mostanában mindig ilyenek, ha köztük vagyok. Nem kell engem sajnálni. Végülis csak otthagytak. Erős depresszióval kűzdök, azt mondják az orvosok. Még csodálkoznak? Azt hittem, hogy a lány akit szeretek, kómában fekszik, vagy már meg is halt, és leveleket írok a holttestének, aztán kiderül, hogy csak lelépett valami senkiházival és a gyerekemmel. Nem emlegeti meg a pasi, ha találkozom vele. Gyűlölöm már most azt az embert. Istenem de vajon Alice-szel mi van? Jól van? Él-e még? Az én életemnek sincsen értelme, ha nem.
Áh kinek is hazudok én? Iszonyúan szeretem. Majd' meghalok belé. Képes lennék a legjobb barátom haját szálanként kitépni. Furcsa. De talán ez a depresszió.
És mintha egy kicsit a pánikbetegség tünetei is megjelennének rajtam. Félek. Mindentől. Attól, hogy kinyílik az ajtó és valami rossz vár rám, attól, hogy sok ember van körülöttem (pedig az mindig van), attól, hogy nem vagyok méltó arra, hogy kinézzek az ablakon, hátha valaki lenézően csak annyit mond.
-Harry, miért tetted ezt azzal a szerencsétlen lánnyal?
Én magam sem értem, miért van ez, de nem is akarom. Csak van és kész. Úgyis a diliházban végzem, ha így folytatom.
- Haver - jött oda hirtelen Niall. - Sajnálom.
Normális esetben azért mondta volna, mert sosem látom Alicet többé. De láttam a szemében valamit. Hogy valamit nem mondott el.
- Niall...mit titkolsz? - néztem a szemébe.
Kicsit meghökkent, és én folytattam.
- Mert tudom, hogy titkolsz valamit - felálltam és egész közel mentem az arcához. Érteztem, ahogy kidagad a halántékomon az ér.
- Miről...miről beszélsz? - kérdezte meghökkenve.
Nekem sem kellett több. Még hazudni mer? Mit képzel magáról? Biztos vagyok benne, hogy tud valamit.
Teljes erőmből nekimentem, mire a fiúk felhördültek, és elkezdtek lerángatni róla.
- Mondd el, hogy mit tudsz, de szemét, mondd el! Látom, ott van a szemedben! Hazudsz - szinte biztos voltam benne, hogy azt titkolja, Alice meghalt. És az egész csak ürügy.
- MÉG A TEMETÉSÉRE SEM ENGEDTEK EL? MI A FENE VAN VELETEK? MENNYIT ÉREK ÉN NEKTEK? NÉZZETEK RÁM, EGY RONCS VAGYOK! MIATTATOK VAGYOK EGY SZÖRNYETEG! - észre sem vettem, hogy sírva üvöltök egyszerűen, csak jöttek a szavak.
- Harry, Harry nyugodj meg! semmi baj! - próbált csitítani Louis, de én csak szó nélkül behúztam neki, mire a fölre rogyott.
- Gyűlöllek titeket.. - mondtam, de mát nem sírtam, a tekintetem ürességet és közömbösséget ábrázott.
Halkan felmentem a lépcsőn, be a szobámba és izomból becsaptam magam után az ajtót. Lerogytam az ágyra és zokogásban törtem ki. Reménytelenül és fájdalommal tele mondtam felváltva Alice és Melodie nevét.
Tehát meghaltak. Itt van vége. Mindennek. Az egész életemnek.