2. fejezet

Már megszoktam, hogy megnéznek. Nem voltam valami gazdag, és hát rajtam kívül, senki nem mászkált szakadt ruhákban a Michigani repülőtéren, és mivel mindennek ára van, igaz, hogy volt jegyem Angliába, de egy elit és felfuvalkodott britekkel teli gépre. Vagyis én, mint nyuszi, beültem a sok farkas közé, és megpróbáltam láthatatlan maradni. Első osztályon volt a jegy, és én cseppet sem akartam probléma lenni, de nagyon kellemetlenül éreztem magam. Ráadásul a gitárom is elvették, mondván, hogy 'jó kezekben lesz' , de én tudom, hogy az a gitár csak akkor van jó kezekben ha nálam van.
Tehát megkértem a stewardess-t hogy tegyen át a túrista osztályra, vagy a raktárba inkább, de azt mondta, erre sajnos nincs lehetőség. Mikor viszont le akartam ülni, (mellettem egy angol középkorú nő csivavája ült volna (!) )  a hölgy elkezdett sipítozni, hogy ő nem fogja tűrni, hogy egy ilyen senkiházi mint én, az ő pedigree kutyája mellett terpeszkedjen, különben is ki tudja honnan szalasztottak, és nem-e vagyok tetves, mert olyan a fejem, mint aki sose volt fodrásznál... Csak álltam lehajtott fejjel, és odasuttogtam a stevardess-nek mégyegyszer: - Kérem.
Szerencsére megsett rajtam a szíve, és találtunk egy helyet a turistán, ahol a levegő sokkal kellemesebb volt,  és egy nagyon kedves úr mellett kaptam ülést, így egészen jól elcsevegtünk, bár egy kicsit büdös volt, de nem bántam, mert biztos én is az voltam hisz mióta járkáltam már az utcán nappal-éjszaka, és ez azért mégis jobb volt, mint amellett az illatos dög mellett kuporogni.
Lehet, hogy megbánom, de mindig is szerettem volna látni Londont. Azt még nem tudtam, hol fogok lakni, de a sorsra bíztam, mert történni mindig kell valaminek. Néztem ki az ablakon, ahogy szépen felszállunk és egyre messzebb vagyunk a Földttől. Milyen fura, én még sosem repüültem. De nem féltem, valamiért az egész olyan izgalmas volt. Elszenderedtem, mert hoszzú út állt előttünk. Próbáltam elfojtani magamban azt az érzést, hogy rosszul döntöttem, mert attól csak kétségbeesnék.
Mikor leszálltunk a gépről, minden rendben ment, de valahonnan sikítást hallottam, amire mindenki felkapta a fejét, és a forrását kereste.
A nő volt a kutyával, a mozgólépcsőnél elejtette a pórázt ami beakatt a lépsőfokok közé, és egyre szorosabbra húzta a nyakörvet a kiskutya nyaka körül, így az fuldokolni kezdett. A néni sikítozott, hogy mentsék meg az ő egyetlenét, mert mindenkit feljelent, hogy fel nem tűntetett veszélyzóna van a reptéren és senki nem figyelmeztette, hogy őt itt baleset érheti.
Nem tudtam mást tenni, félretéve a csúnya dolgokat amiket mondott rám, odarohantam, és megpróbáltam óvatosan húzni a pórázt, de ez a kutyának még rosszabb volt.
Miután rájöttem, hogyan lehetne kiszabadítani, óvatosan megsimogattam a kutyust, majd visszafelé feszítettem a pórázt, bár magam se voltam biztos benne, hogy jól csinálom, de úgy tűnt hogy engedett, és végül teljesen kiszabadult.
Az ölembe fogtam a kutyát, és odanyújtottam a nőnek.
- Rosszabbul is végződhetett volna, most csak a tetveket kell kiírtania belőle, amik rólam másztak át rá, de legalább él. - és elmosolyodtam. Magam se tudtam, miért.
A nő úgy nézett rám, mint aki szellemet lát, de aztán pislogott egyet-kettőt, és láttam, hogy valamelyest magához tért. Nyúlt a kutya felé, és közben végig engem nézett. Mikor odaadtam, és megfordultam, hogy továbbmenjek, egy halk köszönömöt hallottam, , de lehet, hogy csak képzelődtem. Mindenesetre ha igaz volt, az jól esett.

*

A kevéske pénzemet átváltottam fontra, és így még kevesebbnek tűnt, de nagyon éhes voltam, így gondoltam veszek valamit enni, de még egy vízre sem futotta. 

A gitárom hál' Istennek visszakerült hozzám, és nem volt semmi baja, pedig nagyon féltettem. Sokat zenéltem az utcán, gondoltam itt se lehet nagyobb baj, hát leültem a földre, kitettem a gitártokot, és játszani kezdtem. 

Nem gondoltam volna, hogy tényleg kapok érte valamennyit is, de rövid időn belül, megcsörrentek az első pennyk a tokban, majd egyre több és több. Talán tetszik nekik, gondoltam. Mindenkire rámosolyogtam, aki adott, és arra is aki nem, mert a mosoly ingyen van, és ő is megérdemli. 

Éppen a húrokat  néztem mikor megállt előttem két hosszú láb, gyönyörű szandálban, és láttam, ahogy a tokba ejt egy 10 fontost (!), majd végigfutott a szemem a lábakon, egyre felljebb és megláttam a jótevőm arcát.  Mosolygott, de a szeme könnyes volt. 

- Gondoltam jól jön! Na gyere, elviszlek innen! Téged kereslek már órák óta! Gondolom éhes vagy. - Eleanor mindig is sugárzott, de most, egyszerűen gyönyörű volt. Mikor utoljára láttam, még fiatalabbak voltunk.

Felkeltem és a nyakába ugrottam, ő is szorosan átölelt. 

- Jó újra látni, Bessie! - mikor elengedett a karjai közül végigmért, és én láttam a szemében azt a halvány meglepettséget. - Nem lehetett valami jó sorod! - jegyezte meg.

- Pedig igyekeztem hogy kinézzek valahogy, de hozzád képest, inkább nem is kommentálom a megjelenésemet. - válaszoltam.

- Rád fér a változás igen, de az Angliai levegő és én segíteni fogunk neked! - mosolyodott el. - Sose tudtad, mennyire gyönyörű vagy, de a szépségedet ki kell emelni Bess. Viszont először az egészség a fontos, így elmegyünk enni, aztán alszol egy keveset, mert azokat a karikákat nem hiszem, hogy rajzoltad. És nálam laksz. Nincs kifogás. Eddig nem engedted, hogy segítsek, most viszont, hogy idáig eljutottál egyedül, el kell fogadnod, hogy felelős vagyok érted! Testvérek vagyunk. Emlékszel nem? - és felemelte a karját.

Hogy ne emlékeztem volna. A kis heg a könyökünknél, mindig ott marad, és emlékeztet arra, hogy mikor megvágtuk magunkat és összeérintettük a két sebet, beigazolódott a vértestvériség. Könnyek szöktek a szemembe, de az örömtől, és még egyszer szorosan megöleltem.

Évek óta először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül.