11. fejezet

Egy héttel a balesetem után, az állapotom teljesen stabil volt, így az orvosaim azt mondták, hogy hazamehetek, azzal a feltétellel, hogy nem kelek ki a kerekesszékemből még egy jó darabig.
- És azután is csak mankóval! - tanácsolta Dr. Starkey. - A vágás nagyon érzékeny helyen van, nem fogsz tudni lábraállni egyáltalán. És ne is próbálkozz, amíg nem szedjük ki a varrataid!
Mindenre engedelmesen bólogattam. Soha ilyen segítőkész csapattal nem találkoztam.
Harry felkapott és beleültetett a tolókocsiba, amit a fiúk lufikkal díszitettek, és rengeteg ajándékot kaptam tőlük. Éppen a folyosón toltak, mikor megláttam Dr. Mann-t a falnak támaszkodva.
- Harry, beszélhetnék vele kicsit négyszemközt? - mutattam az orvosra. Odatolt, majd elhúzódott egy kicsit.
- Hogy halad? - kérdezte a leendő kezelőorvosom. Rengeteget beszéltem vele az elmúlt hétben, elmagyarázta mi fog történni velem, milyen tünet, mikor várható és legfőképp hogy kell kezelni.
- Nem túl jól. Még nem volt bátorságom hozzá, és ha egyszer lesz, nem tudom honnan merítem majd. - szomorú féloldalas mosolyra húztam a számat. Semmit nem szerettem volna jobban, mint Harryt megóvni ettől az egésztől,de tudtam, hogy nem lehet.
Dr. Mann szomorúan, de komolyan rámnézett.
- Aztán vigyázzon magára!
- Úgyis nemsokára találkozunk. - könnybe lábadt a szemem, de mosolyogtam.
Az orvos visszatolt Harrynek, aki megköszöne a segítséget ( úgy tudta, gyógytornász) kezetrázott vele, aztán végleg elhagytuk a kórházat.
Hazafelé meten az úton, végig énekeltünk és táncoltunk, már amennyire ülve és felvágott lábbal lehet. Mindenesetre remekül éreztük magunkat, és én is boldog voltam, hogy otthon alhatok. Nem is tudtam, mekkora meglepetés vár rám. Hazaérve ugyanis láttam, hogy az egész ház fel van díszítve, és süteményillat töltötte be a konyhát, aminek nagyon örültem, mert hiába igyekeztek, de a kórházi kaja mindig rettenetes volt. A hab a tortán pedig az volt, hogy a legjobb barátnőm állt a nappali közepén egy ajándékdobozzal a kezében, de ahogy meglátott, eldobta, sikított, és odarohant hozzám, amit én is tettem volna, de egyelőre egy székhez voltam kötve hónapokig.
Szorosan megölelt, amennyire tudott, és mindketten örömkönnyekben törtünk ki.
- Hogy kerülsz te ide? - sírtam bele a hajába a mondanivalóm.
- Egy éjszakára maradok! Elkéretszkedtem! Nem hagyhattam ki hogy ne lássam! Kértem hogy vagdosd magad össze? Ha jól emlékszem pontosan azt mondtam, hogy vigyázz magadra különben hazajövök és akkor véged! - törögette a szemét.
- És akkor most végem van? - már nevettem.
- Talán megkegyelmezek, vagy csak azután nyírlak ki, miután felgyógyultál!! Úristen! Megég a sütim! Úgy értem a sütitek! Lou, gyere segíts mááár! - láthatóan mindketten nagyon boldogok voltak, hogy látják egymást.
- Akkor kezdődhet a buli?? - kiáltott fel Zayn.
- Őőő.. srácok, én nem hiszem, hogy tudok...nos, ne feledkezzetek meg arról, hogy én nem tudok menni.
- Ha nem mondod Alice, eszünkbe se jut! - nevetett Niall. - De ha te nem jössz a bulihoz, a buli jön hozzád! - mire megnyomott egy gombot a távirányítón és elkezdett táncolni a felzendülő ritmusra.
A táncolás abból állt, hogy ide oda tologatták a székemet, de láthatóan élvezték és én is remekül éreztem magam.
Egy pár órára elfelejtettem, mi vár rám, és mit kell tennem, és hogy mondom meg az egészet az egyetlen embernek, aki most nem táncolt, nem énekelt, hanem állt a sarokban, és minden mozdulatomat figyelte. Mikor kijelentette,hogy nem igényelt segítséget mellém, teljesen felháborodtam, hiszen hogy tudna gondoskodni rólam egyedül, de ő ragaszkodott hozzá, hogy így legyen.
- Hidd el , nálam vagy a legjobb kezekben. - mondta még a kórházban, és igen, én elhittem neki.
Estefelé elcsendesedtünk. Mindenki hazament, csak Harry maradt itt, hogy vigyáz rám éjszakára, és csak holnap hozza át a cuccait ide. Felvitt a lépcsőn, majd letett az ágyra.
- Azon a feleden fogok feküdni, ahol a jó lábad van, hogy meg ne rúgjalak. - inkább magában beszélt, mintha meg lett volna neki mondva, mit tegyen, és hangosan vázlatolta volna a dolgot. Letett, betakargatott, majd megkerülte az ágyat és bebújt mellém.
- Aú- kiáltottam, mikor hozzámért a lába.
- Mi az? Jól vagy? Megrúgtalak? Ne haragudj, talán a földön kéne aludnom. - látszott rajta az igyekezet, és hogy nagyon aggódott.
- Styles, ha ki mersz menni mellőlem az ágyból, felkelek és lefutom a maratont. Csak hideg volt a lábad - nevettem. - Gyere, megmelegítem! - majd a kezemmel dörzsölni kezdtem.
- Jól vagyok. Ne fáraszd magad, egy idő után majd felmelegszik a takarótól. Pihenj! Most arra van szükséged! - átkarolt, és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Tudod, már egészen megterveztem veled az életem. - kezdett el mesélni, mire kipattant a szemem. De hagytam, hogy folytassa. - Hogyha már lecsengett, hogy a barátnőm vagy és mindenki megszokta, megkérem a kezed, elmegyünk nászútra, és sokmindenfelé nyaralni, elviszlek a Grand Canyonhoz, és a Niagarához, aztán lesz sok sok gyerekünk, akikre majd vigyázunk, mert tudjuk, hogy egy tökéletes szerelemből lettek. Aztán ha ők felnőnek, mi meg öregek leszünk, betakargatjuk egymást a hintaszékben kiülünk a teraszra és várjuk, hogy lejárjon az időnk. Kéz a kézben, együtt. Hé.. Alice. Te sírsz? - megérezhette, hogy nedves a mellkasa, és elég erőteljesen rázkódtam a sírástól ahhoz, hogy észrevegye. - Mi a baj? Rosszat mondtam? Alice! Nézz már rám! Nem akartalak megbántani!
- Nem bántottál meg! - szinte minden szónál megcsuklott a hangom. Tudtam, hogy nem szabad tovább várnom. El kell mondanom, mielőtt megtörténik, hogy el is hiszi, amit mond. - Csak attól tartok, ez nem fog bekövetkezni. - annyira folytak a könnyeim, hogy szerintem évekre menőleg jött ki belőlem a stressz.
Felült az ágyban és értetlenül nézett.
- Te most szakítasz velem? - kérdezte csendben, de teljesen megrökönyödöttnek látszott.
- Nem Harry! Szó sincs róla. Én csak....én... "Mondd ki, mondd már ki" én....
- MI VAN VELED? - kiáltott, és nagyon idegesnek tűnt a hangja. - MONDD MÁR EL! TITKOLSZ VALAMIT? TALÁN AZ AZ ERIC? Ő AZ OKA MINDENNEK? IGEN HÁT PERSZE, VELE KEZDTED, ÉS VELE IS FEJEZED BE NEM? ÉN MEG ITT FEKSZEM MELLETTED? DE HOGY MINEK?
- ÁLLÍTSD LE MAGAD HARRY, MÉGIS MIKOR LETTEM VOLNA ERICCEL MIKOR MINDEN PERCEMET VELED TÖLTÖTTEM? - üvöltöttem sírva és mérgesen!
- AKKOR SZÍVESKEDNÉL ELMONDANI? VAGY ÚGY KELL HARAPÓFOGÓVAL KIRÁNGATNI BELŐLED? MI A KÍNOD, HOGY ILYEN NEHÉZ MEGOSZTANI A BARÁTODDAL? - teljesen kiakadt. Olyan volt mint aki elvesztette a fejét.De én is. Így vettem egy mély levegőt, és a fejéhez vágtam.
- AMI AZT ILLETI, MEG FOGOK HALNI! IGEN JÓL HALLOD! MEG FOGOK DÖGLENI! ALIG EGY ÉV MÚLVA ÉN MÁR SEHOL NEM LESZEK! ELTŰNÖK! TUDOD AZ A KÍNOM, HOGY CSÖNTVELŐDAGANATOM VAN EZÉRT VAGYOK OLYAN VÉRZÉKENY, EZÉRT SZEDEK TABLETTÁT, HA NAGYON KÍVÁNCSI VAGY RÁ, TIROZIN-KINÁZ GÁTLÁSÁRA, DE SZERINTEM EZ SEM MOND NEKED SEMMIT AZ ÉG VILÁGON  ! AZÉRT SZEDEM, HOGY ÉLETBEN TARTSAM MAGAM ! 19 ÉVESEN AZÉRT KŰZDÖK, HOGY NE DÖGÖLJEK MEG! AZTÁN MAJD SZÉPEN KIHULLIK A HAJAM,MERT BIZONY RÖVID IDŐN BELÜL ELKEZDENEK KEMÓZNI, KOPASZ LESZEK, ÉS RÖHÖG MAJD MINDENKI !! DE NE AGGÓDJ, NEM LESZEK A LÁBAD ALATT! MEGSZABADULHATSZ TŐLEM! - olyan keservesen zokogtam, hogy beleszédültem és azt hittem, menten összeesek . Biztos mindenki érezte már azt, hogy jól esik kiordítani a fájdalmát, és elkapja a hév. addig mondja míg rájön túl messzire ment és talán sosem hozhatja helyre amit mondott. Én és Harry is pontosan ezt éreztük.
Elhallgatott. Láttam az arcán, hogy nagyon rosszul érintette. Hogy mintha kést forgatnának a szívében. Csak nézett rám, teljesen megsemmisülve, majd pislogni kezdett.
- Te most szórakozol velem? - olyan halkan kérdezte, hogy alig értettem.
- Nem. Nem szórakozom. Leukémiás vagyok. És színtiszta igazat mondtam. Minden szavam az volt. Ne haragudj rám. Én nem is tudom, hogy mondhattam volna el. Neked ment volna? Őszintén neked ment volna?
Állt. A szemei könnyben. És próbált megszólalni.
- Én...én most csak...nekem el kell mennem. - megfordult és elindult. Nem is lassan. Teljesen határozottan.
- Harry? Harry ne menj el ! Kérlek! Maradj itt! Szükségem van rád! - üvöltöttem. De nem fordult meg. Hallottam, ahogy ledobog a lépcsőn, kimegy a házból, becsapja a kocsiajtót és elhajt.
Ott maradtam teljesen egyedül. Kétségbeesetten, mert elvesztettem a szerelmemet. És az utolsó embert, aki segíthetett volna.
Ekkor eszembe jutott valami. A névjegykártya. Ott feküdt mellettem az éjjeliszekrényen a telefonommal együtt.
Fogtam, és tárcsáztam.
Mikor Dr. Mann beleszólt a hangja álmos volt, de mikor meghallotta hogy sírok, aggódva kérdezte mi történt. És én csak zokogtam.
- Doktor úr, kérem segítsen. ITTHAGYOTT!!!