8. fejezet

Arra ébredtem reggel, hogy fázom, és nyom a föld. Felültem és lerúgtam magamról a vékony pokrócot. A napfény besütött a konyhaablakon így hunyorítanom kellett. De mikor megláttam a körülöttem heverő ruhákat, önkélenenül is elmosolyodtam.
De hol van Harry? Nem láttam se a ruháit, és azon kívül sem mutatta semmi, hogy bárki is lenne a házban rajtam kívül. Mégis itthagyott? Felugrottam, összeszedtem a cuccaimat...remek. A ruhám teljesen használhatatlanná vált.  Az igazat megvallva, kétségbe estem. Talán az is csak egy színjáték volt, amit tegnap csinált? Egy alkalmi menet voltam?
Felvettem valami kényelmest, fogtam a kulcsokat, beültem a kocsiba és meg sem álltam a fiúk házáig. Körülbelül két héttel a megismerkedésünk után, még kulcsot is kaptam, tehát a bejutás soha nem volt nehézkes. Mikor behajtottam a kapun, rajongók kisebb csapatát láttam 'Szeretlek 1D' feliratú táblákkal. Megálltam egy pillanatra, mire a csapat lány kiváncsian körbevett.. Kedvesen rájuk mosolyogtam, és lehúztam az ablakot.
- Te meg ki a fene vagy? - kérdezte egy 14 év körüli lány.
- Egy barátjuk. - válaszoltam teljesen nyugodtan.  Bár nem nagyon esett jól hogy csak egy 'ki a fene' vagyok.
- Igen? Tényleg? Élőben még helyesebbek? Kérlek mondj valami kulisszatitkot!! - egyszerre támadtak le a kérdéseikkel. De láttam egy lányt, aki távolabb állt, karba tett kézzel. Hosszú fekete haja volt.
- Hagyjátok már! - kiáltott a körülöttem állókra. - Ő egy senki. Harry megdugta tegnap este. Most meg ideszaladt, abban reménykedve, hogy ezek után még hozzászól. Nála még én is többet tudok a fiúkról.

Mindenki elcsendesedett. Elképzelhetetlenül fájt, amit mondott. És a legrosszabb az volt, hogy csak reménykedni tudtam benne, hogy nincs igaza. Hiszen ezen kívül, milyen okból bízhatnék meg Harryben?
Lassan kiszálltam a kocsiból, majd felé léptem.
- Honnan tudod te ezt? - közel álltam hozzá, és megpróbáltam megállni, hogy ne tépjem meg ott helyben.
- Ugyan mit gondolsz? Nézz rám. Én is hittem neki. Aztán tudtam hogy semmi értelme, mégis élveztem, hogy ha nem volt senki, hozzám jött, és rajtam élte ki magát. Csakhogy nekem ennyi elég. De úgy tűnik, még a kurváit is megunja néha.
Mintha minden szóval egy újabb és újabb döfést intézne a szívembe. De nem haragudtam rá. Hitelesnek látszott, amiből azt következtettem le, hogy vagy nagyon jó színész, vagy tényleg igazat mond.
- De úgy tűnik, hogy neked emelkedettebb lelked van mint nekem. Én beértem ennyivel, de valahogy látom rajtad hogy te nem fogod. És akkor bizony összetörsz. Egy roncs leszel.
Minden megfagyott közöttünk. Csak álltam előtte, és nem tudtam, mit higgyek. Még a rajongó lányok sem mertek sikoltani, pedig mint kiderült, Harry egy ideje ott áll tőlünk nem messze, ugyanúgy lefagyva a döbbenettől.
- Alice...- mondta alig hallhatóan, mire felé kaptam a fejem. Arcán láttam a döbbenetet, és hogy nem tudja, most mit mondjon. Könnybe szöktek a szemeim. Visszafordítottam a fejemet Priscilla felé, majd sóhajtottam egyet, hátat fordítottam mindkettőjüknek, villámgyorsan visszaugrottam a kocsiba, és elhajtottam.
A visszapillantó tükörből még láttam, ahogy Harryt körülugrálják a lányok, de ő csak állt, úgy, mint aki teljesen megsemmisült volna.
Egyszerűen nem tudtam, hova menjek. Haza egyszerű lett volna, netán Harry is megtalál, ha még érdeklem. Nem, haza most semmiképpen.
Lassan elhagytam a várost, pénz volt nálam, nem volt mitől tartanom.  Teljesen lakatlan vidékre értem, de csak mentem és mentem, mint aki az érzései elől menekül, vagy csak a gondolatai elől esetleg a név elől.
Már azt sem tudtam hol vagyok, a benzinem fogyóban volt, de nem érdekelt.
Egyszercsak megláttam egy lányt, stoppolt az út szélén, hosszú barna haja pedig tökéletesen állt. Lassítottam, és megálltam.
- Hová mész? - kérdeztem.
- Mindegy. - válaszolta, erős akcentussal.
- Szállj be. - Azt hiszem értettem, mire gondol, nekem is mindegy volt.
- Nem haragudj, én nem beszélem a te nyelved nagyon jól. Franciaországból vagyok én. Voltam élni Párizsban.
- Mi történt veled? Hogy kerültél ide? - megszoktam már, hogy nem beszélik helyesen az angolt, Amerikában rengeteg ilyen van.
- Mentünk barátommal, de azt mondta én vagyok ronda erre mondtam, neki pedig büdös száj, erre kitett itt és elhajtott. - nevetett. - De én megszokni már ezt. De most nem türni tovább. Ismered London?
- Persze, ott lakom. Akarsz odamenni? - bár nem igazán örültem, hogy vissza kell fordulnom.
- Menjünk. Mi neked név?
- Alice Halkins. És a tiéd?
- Marienne Gautier. Örülök, hogy találkozom veled! - mosolygott.
Kezdett alkonyodni, mikor még visszafele tartottunk, és csak ekkor eszméltem rá, hogy milyen sokat jöttem. Aztán pillanat pillanatot követett és minden olyan egyszerre történt. Valami állat kiugrott az útra, én félrerántottam a kormányt, és elvesztettem a kocsi fölött az irányítást, egy darabig még gurultunk körbe-körbe, aztán a kocsi egyszercsak megállt, és ott ültem, úgy mintha mi sem történt volna. Úgy értem fizikailag. Egyébként meg halálra rémülten.
- Jól vagy? - fordultam hátra.
- Én jól, csak kicsit megijedt. - nézett rám boci szemekkel. - Viszont te vagy nagyon sápadt.
Eléggé szédültem, de a baleset hatására fogtam. - Menjünk, akkor jobban leszek.
De hiába akartam beindítani a motort. Ugyanis nem volt benne benzin. Benzinkút sehol.
- Őőő..nem akarlak elkeseríteni, de nem hiszem, hogy ma még Londonban leszünk. - szóltam oda Mariennenek. - Kifogyott a benzin.
- Akkor fel kell hívni nekem barát. - sóhajtott szomorúan. - De akkor elvisz. Engeded, hogy elvigyen? Nem akarok vele lenni többet.
- Nem hagyom, hogy magával vigyen, de segítenie kell! - mondtam komolyan.
Marienne hosszan csörgette a barátját, de semmi. Szomorúan megrázta a fejét.
- Lehet ő sem akart tűrni tovább ezt. - sóhajtott.
Nem akartam megtenni, de azt mégsem hagyhattam, hogy itt éjszakázzunk.
Lassan elővettem a telefonomat, és éppen betárcsáztam a számot, mikor Marienne telefonja megcsörrent.Beszélt egy keveset franciául, aztán letette.
- Vissza fog jönni de azt mondta, kell várni, mert ő van messzeségben még.

Tehát vártunk.

*

Mikor Gean végre megérkezett, már javában este volt. Marienne gyorsan beszállt a kocsiba, de mikor én is szerettem volna beülni, Gean üvölteni kezdett, hogy ő nem visz "potyautast".

- Dehát segítettem a barátnődnek!! - üvöltöttem a sírás határán. Elképzelésem se volt, hogy mit csinálok az éjszakában egyedül.

- Te majdnem megöl én drága Marienne. Megérdemel, hogy itthagy.

- De, Marienne, mondd meg neki!! - kérleltem.

- Sajnál, nagyon sajnál, de Gean otthon megver így is még. - félelem hallatszott a hangjában. - De te ügyes vagy, engem is megmentesz, magadat is meg fogod! Köszöni mindent! 

És elhajtottak. 

Ott álltam, teljesen egyedül, a semmi közepén, és tudtam, hogy alig pár órán belül, itt koromsötét lesz, és akkor tényleg nem tudom majd, hogy élem túl az éjszakát. Kétségbeestem, a szememet könnyek borították el, és hangosan sírni kezdtem. 

- Miért kell? Miért velem kell? Mit vétettem a világnak?  - ordítottam a semmibe. Az összes fájdalmam benne volt. Az, amit Harry okozott, amit  ezek műveltek, és a fizikai fájdalmaimat is. Hányingerem lett. Talán a sokktól, nem tudom. Mindenesetre muszáj volt kijönnie. 

Végeztem, és nagyon elszédültem. Azt hittem elájulok. Biztos voltam benne, hogy sokkot kaptam. 

Beugrottam a kocsiba. Olyan keservesen sírtam, hogy a számokat se láttam rendesen a telefonomon. De reméltem hogy nem tárcsáztam el. 

Mikor meghallottam a hangját, egy ideig nem mertem megszólalni, visszafojtottam a lélegzetemet is, és nagy nehezen, szinte alig hallhatóan, rekedten beleszóltam.

- Harry.........Harry, értem jönnél?