24. fejezet

- Bejöhetek? - kérdezte. A megdöbbentségtől lefagyva álltam félre az ajtóban és ő pedig besétált. Teljesen nyugodtan. Ráeszméltem, hogy eldobtam a telefont és Eleanor még vonalban volt. Körülnéztem és felkaptam.
- Haló, Alice, végre, mi történt? - kiabált.
- El, le kell tennem, majd visszahívlak!!!
- Ugye nem vagy rosszul? - kérdezte ijedten.
- Nem nem vagyok, visszahívlak megígérem, minden rendben - azzal lecsaptam.

Ő besétált a lakásba tekintete körbejárta az egész helyiséget, majd végül megállt rajam és végigmért. Elmosolyodott.
- Szép vagy. Nem csoda, hogy kifogtad - biztosan Harryre értette. Undorodva, szívem minden gyűlöletével néztem rá.
- Mit keresel itt?
- Láttam a sajtótájékoztatót.
- És mégis, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Nem kellett volna idejönnöd. Éppen minden jóra fordult volna és most te idejössz és megint  felbolygatod az egészet. Eddig sem kerestél, most miért vagy itt? Kellene a hírnév?
- Ha azért jöttem volna, nem téged kereslek meg. Te sem vagy ám olyan híres, kislány - kacsintott rám gúnyosan, jelezve, hogy jobban teszem, ha abbahagyom a sértegetését. - Megkerestelek, mert tudni akartam, hogy vagy - az arca elkomolyodott és láttam rajta, hogy tényleg érdekli, de akkor sem hagytam magam.
- Az ne érdekeljen - nem néztem rá, a tekintetem a földre szegtem. Elszégyelltem magam, mert mégis csak idejött, annak ellenére, hogy egyedül van és pénze sincsen. Figyelembe sem véve az undok válaszomat nekem szegezett egy következő kérdést.
- Mozog már?
- Nem - válaszoltam. Arra gondoltam, ha mindenre normálisan felelek, talán előbb szabadulok és elmegy innen.
- Nem ülsz le?
- Nem lépnél le most?
- Eszemben sincs - szemeivel elkapta a tekintetemet és elmosolyodott. - Hiányoztál - erre a mondatra nem tudtam válaszolni, csak elnevettem magam, inkább kínomban, mint jókedvemben.
- Hogy micsoda? Ugye ezt nem mondod komolyan?  Egyszerűen kisétálsz az életemből, aztán meglátsz a tévében, megkeresel és közlöd, hogy hiányzom? Tudom, hogy mindig is gyűlöltél, és utoljára kérdezem: mi a fenéért vagy itt? - felkaptam a vizet és igazam volt. Nem kellett volna pont most letámadnia.
- Tévedsz, Alice én sosem utáltalak. Az utálat és a között amit én tettem veled nagy különbség van. Csak gondolkozz egy kicsit. Ha Harrynek nem jön meg az esze, te egyedül maradsz, megszülöd a gyereket, mit csinálsz vele? - azt hitte nagyon okosat mond, egy percig el is gondolkodtam rajta, hogy talán igaza van, de megráztam a fejem.
- És neked ehhez mégis mi közöd van? Mi közöd van HOZZÁM? 19 éves vagyok! Nem, nem vagyok büszke, hogy ugyanúgy jártam ahogy te, de én legalább tudom, hogy ki az apja és engem nem hagytak úgy ott, mint téged akkor! - láttam rajta, hogy nagyon fáj neki, amit mondok, de 17 éve gyűlt bennem ez, és mindig is ott termeltem magamban a dühöt, hogy ha valaha újra találkozom vele, minden sérelmemet a fejéhez vágom.
Akkor és ott, mégsem tudtam megtenni. Láttam az arcát, láttam hogy megbánta, láttam, komolyan érdekli őt, mi van velem. És az első amit észrevettem és amit soha nem akartam látni, azok a gyűlő könnyek voltak a szemében. Könnyek, amiket én okoztam. Már megint megbántottam valakit, már megint egy ember, aki miattam boldogtalan. Alice...elég volt a csökönyösségből! Egy ideig néztem rá, majd lassan leültem mellé.
- Én csak azt akartam, hogy ne legyél boldogtalan...hogy legyen családod. Nem lettem volna rá egyedül képes. Igen, elrontottam a dolgokat. Talán nem vagyok méltó az életre, nem álltam melletted soha, még csak nem is kerestelek, de minden nap gondoltam rád. Te jártál a fejemben, hogy hogy vagy, mi lehet veled.. Nem azért tettem, mert el akartalak hagyni. De nem nőhettél föl egy ilyen selejt ember mellett mint én. Akármit tettem az rossz döntés volt így megpróbáltam a kettő közül a jobbik rosszabbat választani és... - nyelt egyet. - innentől tudod. És most nézlek, gyönyörű vagy, még így betegen is, és nem tudom elhinni, hogy úgy jártál ahogy én, azt meg végképp nem, hogy elveszítselek. Eddig az éltetett, hogy tudtam, ha nélkülem is, de valahol élsz ebben a világban. És gyűlölöm magam, hogy most kellett és ilyen állapotban megkeresselek. - csak néztem magam elé. Nem, nem akartam bunkó lenni, és hittem neki, minden egyes szavát, csak ezzel nem tudott bepótolni 17 évet. Senki nem tud.
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy én is ezt tettem-e volna a helyében. Valószínüleg. Ránéztem a hosszú barna hajára, a szemeire amit tőle örököltem, és felismertem az enyémeket. Furcsa érzés volt látni, hogy én is tartozom vagyis tartoztam valakihez. Nem veszekedtem, nem emeltem fel a hangom, csak ennyit mondtam neki:
- Az fáj, de nagyon, hogy ha nem tudod meg, hogy beteg vagyok, eszedbe sem jut megkeresni - erre kitört belőle a sírás.
- Ne haragudj - suttogta a kezei közé temetett arccal és én nem haragudtam, de nem öleltem meg, nem próbáltam vígasztalni sem, hiszen ő sem tette, soha. Furcsa volt nekem és sok, amit mondott és amit tett. Kicsit rosszul éreztem magam tőle.
- Nagyon letaglózott ez a pár pillanat. Hirtelen jött és egyszerre ennyi mindent nem vagyok képes befogadni. De hajlandó vagyok beszélni róla. Nem foglak elküldeni, ha idejöttél és megkerestél. Csak arra kérlek, hogy tanácsokat ne próbálj osztani, mert eddig sem tetted. Próbálom feldolgozni, de nekem ehhez idő kell - soroltam, szinte közömbösen, miközben felírtam a számomat egy cetlire.
- Ez a mobilom. Hívj fel, de adj pár napot! Kérlek. Most azt sem tudom, hogy magammal mit kezdjek, nemhogy veled. Mi a neved?
-Emily...-Könnyes szemmel nézett rám, fiatal volt, még ráncai sem voltak. Lassan bólintott, majd felállt. Én az ajtóig kísértem őt. Még visszafordult, és megölelt
- Tudom, hogy nem tudom helyrehozni soha, de köszönöm, hogy legalább az esélyt megadod - nem öleltem vissza, álltam ott, mint egy fadarab, majd mikor elengedett, kinyitottam az ajtót.
- Hé te meg mit csiná... - Harry éppen ebben a pillanatban akart volna betörni, hiszen nem szóltam neki, hogy hol vagyok, biztos aggódott.
Emliy nézte egy ideig, Harry pedig ugyanúgy, és csodálkozott, hogy lassan elmosolyodik.
- Milyen szép szál fiú.. - álltatta a tekintetét rajta. Aztán megrázta a fejét. - Elnézést - majd keresztülfurakodott Harry válla és az ajtófélfa között és elment.
- Mi a fenét csináltál ennyi ideig Alice? Halálra aggódtam már magam miattad! És mégis ki volt ez a nő? - ekkor látta meg, hogy az én szememet is elfátyolosították a gyülekező könnyek, odajött és belenézett a szemembe.
- Bántott? - kérdezte komolyan. Megráztam a fejem.
- Az anyám volt - mondtam halkan miközben azon járt az eszem, hogy életemben először mondtam ki ezt a szót.